Magyar Polgár, 1885. január-június (19. évfolyam, 1-147. szám)

1885-04-22 / 92. szám

Tizenkilencedik évfolyam. 92. szám. Kolozsvár, 1885. szerda, április 22. Előfizetési dijak: Egész évre................................16 frt. Félévre....................................... frt. Negyedévre..................................4 frt. Egy hóra ..................................1 frt 60 hr. „MAGYAR POLGÁR“ KÖNYVNYOMDÁJA. Egy szám ára 5 kr Közvetítőknek százalék nem adatik. Hirdetési dijak: F.gy négyszög centiméternyi tér ára 3 kr. Gyárosok, kereskedők és iparosok árkedvez­ményben részesülnek. Bélyegilleték minden hirdetés után 30 kr. — Nyílttér sora 26 krajczil. — SZERKESZTŐSÉG ÉS KIADÓHIVATAL Belközépatcza 4. se. Megjelenik mindennap, vasár- és ünnepna­pok kivételével. Használatlan kéziratok, nem adatnak vissza. Névtelenül beküldött közlemények nem közöltetnek. KOLOZSVÁR ÁPRILIS 21. Száműzött románok. Az erdélyrészi magyar közművelő­dési egyesület igazában még meg se ala­kult, már­is kezdi teremni jó gyümöl­cseit. Kezdjük egymást teljesen megis­merni. Bekövetkezett a valódi leálc­ázás ideje. Segítségünkre jött a román sajtó s mint legilletékesebb, sorra állítja ki e nemzetiség tagjairól a hazafi- vagy ha­­zafiatlanság bizonyítványát. És mi min­den fáradság nélkül összeállíthatjuk a kettős névsort — saját szempontunkból. Mert mióta kulturegyletünk létesí­tése komolyabb alakot öltött, a román sajtó sorra vette e nemzetiség irányadó egyéniségeit s classificálni kezdette. A kik mozgalmunkat pártolták, azok feke­te keresztet kaptak, jeléül annak, hogy a román­ ügyre nézve meghaltak. E szám­­űzöttek közé esett első­sorban Moldo­­v­án Gergely, ki a mi nagygyűlésünkön még beszélni is mert; aztán következ­tek mindazok, kik az ország két részé­ből mozgalmunkat üdvözölték. Legújab­ban pedig Román Muiron érsek-metro­­polita ellen vetették ki hálójukat, ki azonban a gör. keleti szinódus alatt de­rekasan széttépte annak szálait. Mi azt látjuk mindezekből, hogy kultur-egyletünk első hatása az lett, hogy a román sajtót és agitátorokat üldözési mánia szállta meg — megfordított érte­lemben: nem magukat érzik üldöztetve, ők üldöznek másokat, üldözik saját fajuk jobb érzelmű tagjait. Azért mondok, hogy egyletünk már is kezdi teremni jó gyümölcseit. Mert a­kit isten el akar veszíteni, annak első­sorban eszét veszi el: ezt mondja a példabeszéd. A román sajtó észjárását pedig nagyon problema­tikussá teszi az eljárás, mit legújabban kezdett. Mit mondott Moldován, hogy szám­űzetés lett eredménye ? Azt, hogy a kul­­turegylet czélja ép oly érdeke a román­nak, mint a magyarnak, mert minden oly intézkedés, mely a magyar állam szi­lárdítására vezet, egyszersmind e haza román ajkú polgáraira nézve is jótéte­mény, miután az állami együttlét elő­nyeit jogegyenlőség alapján élvezik. Nos, hát mi van ebben, mi a szám­űzetést indokolja? A román nemzetiség érdekei nem elárulva, sőt inkább hang­súlyozva lettek általa. Nyilvánvaló tehát, hogy a ki ily fölfogásért kitagad a ma­ga köréből valakit, az mindezeknek el­lenkezőjét akarja s a mi szempontunk­ból a proscribált a jó, s a proscribáló a rossz hazafi. A román sajtó tehát, e legújabb el­járásával nagy szolgálatokat tesz velünk. Egészen tájékoz az egyének iránt. Mert legilletékesebb annak meghatározására, hogy az ők zártkörű mozgalmaikban ki minő irányban vesz részt és ki marad távol azoktól. És így saját szempontjá­ból classifikálván a hazafiakat, egyszers­mind a mi szempontunkból is classifi­­kálja azokat. A­kiket ők kitagadnak, azok a mi legigazibb hiveink. És meg­­fordítva. Köszönet a román sajtónak mun­kánk megkönnyítéséért! Természetesen: nem a mi felada­tunk megértetni velük, hogy ez eljárás­a mennyire megkönnyíti a mi dolgun­kat, és oly esztelen az ők szempontjuk­ból. Azzal az ellenszenvvel, a mi üldö­zésükben és cselszövényeikben nyilatko­zik, csak a mi híveinket szaporíthatják, nem a magukét. Nekünk ez eljárással szemben csak egy helyes feladatunk le­het, hogy fogadjuk testvéri kebellel a kitagadottakat. A magyar mindig biztos menedékben részesítő a száműzötteket, tapasztalásból ismervén az ily menedék jótéteményét. Fokozzuk ez ősi eré­nyünket a szenvedély vak dühe által érintett román testvéreinkkel szemben, s meg lehetünk győződve, hogy rövid idő alatt csak azok maradnak a túlsó tá­borban, kik a nemzetiségi kérdés elmér­gesítésében egyéni érdekeket kerestek. A most kitört ellenszenv rég ott lappangott az izgatók keblében, de el­fojtották, remélve, hogy az eltántorodot­­tak szép bánásmód mellett lassan talán csak megtérnek. Most azonban, hogy ezek nyílt színvallása utolsó reményeiket is eloszlatta, a visszafojtott düh elementá­ris erővel tör ki. És ez lesz az ők vesz­tük. És pedig rövid időn. Ezzel évtize­dekkel hozták közelebb a magyar kul­­tur­egylet czéljait. Mert a hazafias érzelmű románság e sértő provocatiót bizonyára nem fogja némán tűrni, hanem aktív működéssel felel reá. Eddig is nem az volt a mi ba­junk, hogy a románok legnagyobb része hazafiatlan. Mert nem így állott a do­log. Jól tudjuk mi, hogy az ultrák tá­bora elenyésző kisebbség amazokkal szem­ben. A baj csak ott volt, hogy a haza­fias románság tétlenül szendergett, mi­közben a másik rész nagy tevékenység­gel zsákmányolta ki a kínálkozó alkal­mat. Nekünk tehát nincs egyébre szük­ségünk, mint hogy e tétlenség szűnjék meg, a közöny ne nyomja lomha köd gyanánt a lelkeket, s meg vagyunk győ­ződve, hogy a magyar állameszme ügye nyerve lesz. Maga a román nemzetiség tömege olyan, a milyenek aktiv vezetőik. Ez iránt is biztosak lehetünk, mihelyt jó kezekbe kerül. Ébredjenek tehát hazafias román­jaink üdvtelen tétlenségükből s ne tör­jék, hogy nemzetiségük nevében néhány szálas egoista praevarizáljon. Csoporto­suljanak zászlóink alá és segítsenek egy oly eszme diadalában, melynek jótéte­ményei egyenlően áradnak mindnyájunk­ra. Bűnös mulasztás volna részükről, ha saját feleik ilynemű támadásai után is hallgatnának. Egyik első teendőjük lehetne: az erdélyi részekben egy hazafias irányú román hírlap al­a­pít­ása. Hi­szen a mai nemzetiségi viszályok előidézése főként az ultra nemzetiségi sajtónak tu­lajdonítható. A hírlap nagy szerepe már ebből is kitűnik. Ha pedig a harczot si­keresen akarjuk megküzdeni, első feladat, hogy a fegyverek egyenlőségére töreked­jünk. A magyar sajtó nem hatolhat be mindenüvé, legkevésbbé oda, hova leg­inkább kellene. Nem hatolhat be n­y­e­l­­v e miatt. Ennek tulajdonítható az, hogy sajtónk látszólag kevés külső eredményt ért el a nemzetiségi sajtóval szemben. Mert azok a román és szász tanítók és papok, kik a félreeső helyeken kezeik­ben tartják a népet, nem tudnak ma­gyarul, írhatunk hát akármit, hozzájuk az mind kifordítva jut. De szóljon csak egy józan orgánum közvetlen a néphez a saját anyanyelvén, melyet megértsen smi szintén fontos: legyen csak e hazafias czikkek alá oly név írva, melyet a nép ismer, melyre hallgat: ez mindjárt nagyot fordít a helyzeten s kezünkben a kulcs a nép szivéhez. Erre hassanak hazafias román test­véreink! És akkor a helyett, hogy ők lennének száműzve nemzetiségük szivé­ből, azok lesznek kiűzve onnan, kik és oly kevéssé illenek oda, mint a kufárok a jeruzsálemi templom pitvarába. Ki a kufárokkal a román nép szi­véből! Az igazság az, hogy forduljon a koczka s ezek legyenek a száműzött románok. ____TÁRCZA. Úti emlékek. Dr Szabó Gyulától Köln. Köln sajátságos vegyülékéből áll a régi­nek és újnak, mert mig a város nagy része keskeny házaival, szűk, szabályozatlan és tisz­tának éppen nem mondható utczáival a szem­lélőt mintegy a középkorba varázsolja viszsza, addig nagyobbára épülőfélben levő körútjaival, pompás palotáival a modern nagy város elne­vezésre tart igényt. A Rajna balpartján félhold alakban elterülő s 1815 óta jelentékeny erő­dítési művekkel bezárt város szembeötlő con­­servativ jelleget hord magán, míg az újabban keletkezett széles utczák és terek s az azokat környező ízletes parkok az újítást, a haladást juttatják kifejezésre, s hogy a város jövendő terjeszkedése biztosíttassák, egy nagy darab ál­lami földterület vásároltatott meg a város ál­tal a maga számára. A múlt hagyományakép még 8 régi városkapu áll fenn s 16 erődje és lőporraktára van a váron kívül. De nemcsak külsőleg különböznek egy­mástól a város régi és uj részei, hanem végig húzódik az ellentét történetén is. A régi Köln kegyes vallásosságáért, a keresztyénséghez va­ló szívós ragaszkodásáért s az érte hozott vér­áldozatokért méltán kiérdemelte a szent mel­léknevet, míg az új Köln hatalmas gyártelepei­vel, virágzó iparával a német birodalom legje­lentékenyebb kereskedővárosainak egyikévé emel­­kedett. A keresztyénség első sugarai már a ró­maiak idejében behatottak Kölnbe, az akkori Colonia Claudia Agrippinába s ahhoz való ra­gaszkodását többször is pecsételte meg vérál­dozattal, hisz Kölnben történt 287-ben Szent­ Gereonnak és 318 társának mártyrhalála, a ne­gyedik század második felében Gratian császár uralkodása alatt pedig Szent Ursula és a 11000 szűz szintén itt szenvedtek vértanúi halált Dussel Reinald (1159 —1167) érsek alatt ke­rültek Kölnbe, mint I. Frigyes császár ajándé­ka, a három szent király tetemei, melyek a székesegyház kincstárában roppant nagy érté­ket képviselő tetemtartóban ma is kegyelettel őriztetnek, mely ajándékot a város oly nagyra becsült, hogy annak emlékét a három koro­nának a város czímerébe való felvétele által örökítette meg. Ez időtájtól kezdve Köln mindinkább emelkedett jelentőségben, úgy, hogy úgyszól­­va a német városok koronájává lett, mit iga­zol az akkor általánossá vált azon közmondás: „qui non vidít Coloniam, non vidít Germani­­am“. A város gyors fejlődésének és emelkedé­sének hatalmas rugóját képezték a pályáiból mind jobban és jobban kibontakozó ipara és kereskedelme, melyek az adományozott előjo­gok és kiváltságok védszárnyai alatt nagy len­dületet vettek. A VI. Orbán pápától 1388-ban alapított egyetem uj fényt kölcsönzött a vá­rosnak s emelkedését szintén előmozdította. Habár Köln a reformeszmék s a kor­szellem ujjmutatásai iránt meglehetős nagy fo­gékonyságot tanúsított, mert pl. a könyvnyom­tatás mindjárt feltalálása után biztos talajra talált ott s a kölni művésziskola egykori je­lentőségéről a hires domkép (1450 körül) s a műgyüjtemények tesznek tanúbizonyságot, mind­azonáltal a reformatio, habár maga az akkori érsek Wied Hermann is az uj tan felé hajolt, csaknem nyomtalanul tűnt el a régi hithez ma­kacsul ragaszkodó város felett. A harmincz éves háború után mindin­kább veszített jelentőségéből és zivataros sor­son ment keresztül. 1794. október 6-án a fran­­cziák bevették s a lünevillei békekötés után (1801. február 9.) Francziaországhoz is csatol­­tatott. De a franczia uralom alatt sem tudott előbbi jelentőségére emelkedni; a kolostorokat megsarczolák, kirabolták és nagyobb részt megszüntették, az egyetemet 1798-ban bezár­ták s Köln csak egy alprefect székhelyévé lett. Kölnre csak akkor virradtak fel ismét szebb napok, midőn a bécsi congressuson Poroszor­szágnak ítéltetett, mert ettől kezdve a rajnai tartományok, sőt egész nyugati Németország első kereskedő-városává s egy hatalmas és vi­rágzó gyáripar központjává lön. Kölnnel s­em közt a Rajna jobbpartján s hajóhajóhid és egy rácsos híd által összekötve fek­szik a 16000 lakost számláló Deutz, hajdan szintén római castrum. A jelenlegi erődítési munkálatok magukon viselik annak jellegét, hogy azok még a 13-ik század elején vették kezdeteket. Kölnnek legnagyobb nevezetessége azon­ban (ha ugyan némelyek nem a kölni vizet tartják annak, melyet szesztartalmáért az újabb időben Oroszországban pálinka gyanánt kezde­nek inni) világhírű székesegyháza, mely a goth építőművészetnek valóságos remeke. A meré­szen fölfelé törekvő övezetek külsőleg is kife­jezik az Istenhez való közeledni akarás gon­dolatát, s már csak puszta látására is bizo­nyos ihletettség szállja meg még a legsivárabb kedélyt is. A templom belsejében pedig a töm­jéntől terhes levegő s a kiváló figyelemre mél­tó és becses üvegfestményekkel díszített abla­kokon átszűrődő, s száz meg száz szóválto­zatban megtörő napsugár még inkább hat a képzelet felcsigázására. A dó­m alapformája a kereszté, öt hosszhajóját három kereszthajó metszi át, a két nyugati torony pedig, melyek 156 méter magasak, Európának legmagasabb építménye. A székesegyház kincstárában nagy érték van felhalmozva, melyek közül a legki­válóbb a három királynak már fentebb emlí­tett tetemtartója; a Mária-kápolnában pedig Overbecknek egy oltárképe vonja magára a fi­gyelmet. Nem lesz érdektelen, ha e helyen néhány, a dóm történetére vonatkozó száraz adatot is fölemlítünk. A dóm alapja 1248. aug. 14 én té­tetett le a részben leégett régi catholicus szé­kesegyház helyén Hochstaden Konrád és Ger­hard dómépítőmesterek vezetése alatt s az első isteni tisztelet 1297-ben tartatott a már elkészült kápolnában. Wirneburg Henrik érsek 1322. szept. 27-én a kart is, melynek alsó része a góthsty­­lust a legteljesebb kifejlődöttségében tünteti elő, ünnepélyesen fölszentelte. A 15-ik század végén ugyan a hosszhajó és az oldalcsarnokok ideig­lenesen fedél alá kerültek, de ez ideiglenesség nagyon sokáig tartott, mert az építési munká­latok a 16-ik században beszüntetettek s csak III. Frigyes Vilmos alatt 1817-ben vették ismét kezdetüket. Időközben a székesegyház 1796-ban gyümölcs-és terményraktárrá alacsonyittatott , daczára annak, hogy 1801-ben anyatemplomnak nyilváníttatott, mindinkább romlásnak indult, úgy, hogy végre bedő­léssel fenyegetett. Azon­ban a restaurationális munkálatoknak újból való fölvétele megmentette a székesegyházat e meg nem érdemelt sorstól; míg végre a dóm befe­jezésének ünnepe 1880. oct. 15-én Vilmos csá­szár és sok német fejedelem jelenlétében nagy ünnepélyességgel ment végbe, jóllehet az építé­si munkálatok még ma sincsenek teljesen ki­­végezve. Kölnnek egy másik nevezetes épülete a keskeny „Sternen-Gasse“-ban fekvő 10. szám alatti ház. Ez épület nem valami merész épí­tészeti tervezet vagy az építési technika mű­vészi fogásainak alkalmazása által tűnik ki, úgy, hogy az előtte elmenő közönyösen halad­na el e társai sorából épen nem kiváló ház előtt, hacsak a kaputól jobbra és balra a fal­ba elhelyezett emléktáblák figyelmét fel nem hívnák. Az ódonság bélyegét magán viselő ház­zal szembeállva, a kaputól balra levő tábla értésünkre adja, hogy e házban pillantotta meg a napvilágot 1577. jun. 29-én a későbbi nagy­nevű festő, Rubens Pál.* S habár ő úgy mű­vészi, mint államférfim tevékenységének idejé­ben már Antwerpenben lakott s a babérokat itten élvezte, mindazonáltal szülővárosa iránti szeretetből személyesen akarta átadni a kölni Szent­ Péter-templom számára festett „Kreuzi­gung des Apostels Petri“ czímű oltárképét. E­z Hogy Rubens valóban itt született volna, az még ma sincs minden kétséget kizáró módon megálla­pítva, mert mint Homér születéshelyéért hét város versengett, úgy Rubens születéshelyének dicsőségéért Köln és Antwerpen már évszázadok óta folytonos küz­delemben állanak egymással. ORSZÁGGYŰLÉS. A képviselőház ülése ápr. 20-án. A főrendiházi reformról szóló főrendi üzenet tárgyalása foglalkoztatta ma is a képviselőházat. A vitát Beöthy Ákos nyitotta meg egy hatástalan beszéddel, melyben azt a thémát va­riálta, hogy a szóban levő reform megalkotá­­sánál a képviselőház vereséget szenvedett a fő­rendektől s e miatt a kormány felelős. Nem fogadja el a javaslatot­ Szóló beszéde az ellen­zéki padokon sem igen keltett viszhangot. Utána Horváth Gyula szólt a javaslat mellett, de előbb éles kritikát gyakorolt a fő­rendiháznak egész múltja, működése és jelen­tősége fölött. A főrendek— úgymond—1681- től 1848-ig alig tettek egyebet, mint hogy a királyi várótermekben útját állották a nemzet törekvéseinek. Bezzeg más szerepet játszott az angol peer-kamara, mely nyomokat hagyott hát­ra minden fontos törvényhozási alkotásban. Ez­után áttért magára a főrendi javaslatra, mely nem egyezik ugyan meg mindenben szóló né­zeteivel, de az ellenzék által beadott javasla­tok sem állnak közelebb az ő felfogásához, mert, bár választás útján új elemeket akart az ellenzék bevinni a főrendiházba, elfogadta ma­ga is a censusos főrendiséget és ennek túlnyo­mó voltát. Lendületes és hatásos lett Horváth beszéde főleg akkor, midőn az ellenzék padjai­ról felhangzott „álliberalismus“ vádjával szem­ben utalt arra, hogy az ellenzék sem liberális, sem általában eszméket nem visz harczba. In­nen van, hogy az ellenzék nem foglal­tért, mert a­mi parlamenti sikert aratnak ellenzéki vezé­rek, az nem az eszmék diadala, hanem szemé­lyes sikerek. Most Horváth Boldizsár emelt szót s mintegy másfél órai beszédben kötötte le a ház figyelmét. Eszmemenetének markánsabb té­telei ezek: a főrendi üzenetben nem reformot, hanem visszaesést lát; a kormánynak jobb lett volna a mostani áramlatok között nem lépni fel a reformmal, hogy ne tegye ki vereségnek a gondjaira bízott zászlót, de ha már tette, menthetetlen hiba, hogy aristocraticus jellegre és elemekre fektette a fősúlyt a reformnál, mely e miatt messze eltér 1848 szellemétől. A választás és kinevezés elveinek combinatiójá­­val kellett volna ellensúlyt állítni a születési előjogoknak, mert most már néhány főúri csa­ládnak nagyobb befolyása van a törvényhozás­ra, mint magának az egész nemzetnek, pedig a nemzetnek fontosabb teendője is van, mint hogy az aristocratia egyeduralmát is biztosítsa, miáltal a magyar állameszme is ellenszenvessé tétetik. Beszédének utolsó részén borongós, ko­mor hangulat vonul végig; az országot teme­tőhöz hasonlítja, melybe egymásután pihenni szállanak democratikus eszmék és hagyomá­nyok, nincs közvélemény s Kossuth helyesen tette, hogy nem jött haza, mert idegennek ta­lálná magát itthon, a javaslatot napirendről levétetni és a reformra jobb időt bevárni akarja. E beszéd után elnök 5 perc­re felfüg­gesztette az ülést, de a ház figyelme még a szünet után is annyira ki volt fárasztva, hogy a most következő szónokok: Herman Ottó, K­o­m­­­ó­s­s­y Ferencz és Ugrón Gábor nem éreztek elég bátorságot magukban felszólalás­ra, részint a kifáradt figyelem, részint a te­rembe tódult füstfelhők miatt. De szólt aztán mégis Apponyi Albert gróf, ki azon kezdé, hogy Horváth Boldizsár beszédének „legna­gyobb részével egyetért“, s épp azért nem po­lemizál vele. A főrendi üzenetben nemcsak a kormány javaslatának módosítását, hanem egé­szen uj ellenjavaslatot lát, melyet nem fogad el. Bevallja, hogy csalódott ismeretes föltevé­sével a főrendekben, kik egy fontos alkalmat mulasztottak el, hogy magukat uj elemekkel gyarapítsák. Keglevich István gróf röviden, de meg­győző érvekkel okadatálta a hozzájárulást a főrendek által a javaslaton tett módosítások­hoz. — Csanády sokszoros derültséget keltett kifakadásai után Tisza Kálmán szólt végül, polemicus beszédben reflectálva az ellenveté­sekre. A nemzet nem temetőhöz, hanem foly­ton viruló kerthez hasonlít, úgymond , és hi­ba, az idők múltával az emberrel járó hanyat­lást magára a nemzetre reá disputálni akarni. Az sem áll, hogy nincs közvélemény, mert bi­zonyos­, hogy a közvélemény a főrendiházat történeti alapon kívánta újra szervezni. Bebi­zonyította összehasonlító példákkal azt is, hogy visszaesésről e javaslatnál az eddigi helyzet­hez képest nem lehet szó, hanem igen is ha­ladásról. A többség tetszéssel fogadta Tisza replicáját. Ezzel az ülés véget ért. Szólásra vannak még feljegyezve Pulszky Ágost, Ugron Gábor és Rácz Géza. Külföld. Az angol-orosz viszályról Lon­donból ápril 20-iki kelettel ezeket jelentik: A miniszterek ma értekezletre gyűlnek össze, a­melyben Lumsden Péternek a pendzeeki ütkö­zetre vonatkozó közleményét fogják fontolóra venni. A Daily News attól tart, hogy a dolog­nak állása még olyan stádiumban van, mely sürgősen megköveteli a hadikészü­lődések folytatását. E lap szerint pusz­ta koholmány az a hír, hogy Pendzseh és az afghán határon elterülő több helység átenged­­tetett volna az oroszoknak. Mint a Standard értesül, a határ megál­lapítására irányuló tárgyalások immár k­e­­vésbbé kedvező kilátást nyújtanak. A kormány ugyanis újra olyan kérdéseket ve­tett fel, melyeket a múlt héten folyt tárgyalá­soknál már végleg elintézetteknek tekintettek. Újabban az angolokat nagyon nyugtala­nítja az, hogy Afghanisztánban láza­dás készül. Ugyanis a rawal-pindii találko­zás az emírt saját alattvalói előtt nagyon nép­szerűtlenné tette s csaknem kikerülhetlennek látszik, hogy mihelyt Orosz- és Angolország közt háború támad, az afghánok azon­nal fegyvert fognak saját emirjek ellen, minthogy ez háború esetére szabad át­vonulást biztosított az angol seregnek. Még egyelőre az is kérdéses, visszatérhet-e az emir Kabulba. A rawal-pindii találkozás eredményét általánosan nagyon elégtelennek s Angliára er­kölcsi vereségnek mondják, mert az angol had­sereg átvonulása Afghanisztánon minden kö­rülmény közt lehetetlennek látszik. Ez a tény­állás előmozdítja, fokozza az angoloknál a bé­kés megoldás óhaját. A szerb sk­u patinát Milán király teg­napelőtt valamennyi minisztertől környezve, trón­beszéddel ünnepélyesen megnyitotta. A trónbeszéd legelőbb is megemlékezik a ki­rálynak Ausztria-Magyarországba, a morvai had­gyakorlatokhoz való utazásáról és Ferencz Jó­zsef király vendégszeretetéről, a­miért a király és Szerbia egyaránt hálásak, mert az fokozta Szerbia tekintélyét. A trónbeszéd megemlíti to­vábbá Károly román király látogatását, mely

Next