Tarnóc Márton (szerk.): Pázmány Péter művei - Magyar Remekírók (Budapest, 1983)
„Maga vallja, hogy »felmelegített tintával« ír. Tollán forró tinta csordogál, kalamárisában pedig tűz van, égi szikra, de a poklok kénköves lángja is. Füstölgő állapotban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a magyar próza atyja és törvényhozója, öntudatos stílművész, aki már a 17. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátorokat, nehogy rögtönözzenek. Mindig leírja szentbeszédeit, gyalulgatja mondatait. Elődje nincs, senki... Pázmány Péter az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza a magyar prózába. Milyen személyes és személyeskedő, milyen egyéni minden ízében. Ideges száján szinte meggyulladnak az igék. A reneszánsz fölszabadult egyéniségét érezzük, aki nem szégyenli különvalóságát. Azon a nyelven, amelyen még csak enni és inni lehetett, kérni és meghányni-vetni a családi élet történéseit, a földművelés kezdetleges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs többé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel.” Kosztolányi Dezső