Tarnóc Márton (szerk.): Pázmány Péter művei - Magyar Remekírók (Budapest, 1983)

„Maga vallja, hogy »felmelegített tintával« ír. Tollán forró tinta csordogál, kalamári­sában pedig tűz van, égi szikra, de a pok­lok kénköves lángja is. Füstölgő állapot­ban kotorja ki szavait, melyeken még érzik egy barbár élet nyersesége, s minden tő és gyök messze-messze időről regél. Ő a ma­gyar próza atyja és törvényhozója, öntu­datos stílművész, aki már a 17. század elején becsüli a művészi gondot, inti a prédikátorokat, nehogy rögtönözzenek. Mindig leírja szentbeszédeit, gyalulgatja mondatait. Elődje nincs, senki... Páz­mány Péter az első, aki egy ember lüktető gondolatait ágyazza a magyar prózába. Milyen személyes és személyeskedő, mi­lyen egyéni minden ízében. Ideges száján szinte meggyulladnak az igék. A rene­szánsz fölszabadult egyéniségét érezzük, aki nem szégyenli különvalóságát. Azon a nyelven, amelyen még csak enni és inni lehetett, kérni és meghányni-vetni a csalá­di élet történéseit, a földművelés kezdet­leges műveleteit, egyszerre leheletnyi gondolatárnyalatot bűvöl elő, váratlanul hangot ad a harag, szeszély, önkívület és részvét minden rezzenésének. Nincs töb­bé lehetetlen ezen a nyelven. Még csak néhány húrja van, de azért úgy játszik rajta, mint hangszeren. Csodát művel.” Kosztolányi Dezső

Next