Magyar Szemle, 1892 (4. évfolyam, 1-52. szám)
1892-12-04 / 49. szám
590 társaságban léphetnek a közönség elé, de valami olyast, ami a közönség előtt megvilágítaná az egyes írók jellemzőbb tulajdonságait, vagy az íróra nézve kimutatná a valódi elbeszélők ösvényét, sem a Mikszáth Kálmán, sem a Jókai Mór művei nem tartalmaznak. A ragyogó esprit, a pompás stilőket el nem hagyja soha, de szerkezetük mintául épen nem szolgálhatnak. Mikszáth az előszavakban pompás mókákat mond el, az tény. Mit tanuljon azonban az író, mit merítsen a közönség abból, hogy Mikszáth 1892-ben épen tizenhárom novellistát szerepeltet, akik közül azonban, — daczára a babonának, — nem halt el senki ? Pedig az 1893-iki „Almanach“ előszavában ez a nagy tanulságot nyújtó tény van elbeszélve, a jobb sorsra méltó elmésség egész kincstárával. Nem vagyunk megelégedve az „Egy magyar nemes és házatája“ czimü cziklus tendencziájával sem, mely nem egyéb, mint a régi magyar nemesség életmódjának fanyar persziflálása. Ilyen nemesi házak, ilyen élet már nincsen, az író a valóságot sérti meg tendencziózus rajzával. Jókai Mór „A halberstadti Ádám“-ban szintén adomát mond el. Kérjük az írókat, ne utánozzák ily keveset és a lángelme ekkora pazar fényével és dúsgazdagságával Jókain kívül más író el nem fog mondhatni. Igazi novella, kerek szerkezettel, mesteri jellemrajzokkal s a hősnő jellemének szabatos kifejtésével a Vadnai Károly novellája : „A vörös kéz.“ Egy úrnő nem megy férjhez ideáljához, kiből Vadnai valódi Baross Gábort teremt, mert vörös a keze. Később kitűnik, hogy az arisztokratikus fehér kéz kenyeret kap a munkás vöröskéztől s maga is munkára fanyalodik. Szép novella, jó tendencza ; aki egyszerre tudna tanulni Jókaitól Mikszáthtól és Vadnaitól, abból válnék jeles elbeszélő. Igen szép novellák — igazán azok — Herczeg Ferencztől „A protektor“, Kozma Andortól „A hűség“, ki ebben a nálunk újabban erősen művelt, katonatiszti életből vett novellák zsánerjét gazdagította; résztvettek még az évfolyamban Beniczkyné B. Lenke „A harmadik“ czímü novellával, melynek úgy előadása, mint meseszövése rég kiment a divatból, Tóth Béla pedig egy törökül novellával. Tóth Béla nagytehetségü csevegő, de török novelláin néha, mint ezúttal is, bizonyos affektáczió látszik meg s hiába törekszik Jókai ilyen fajtájú novelláinak kedves naivitására. Gyarmatiiy Zsigáné kedves, kedélyes dolgot irt, „Az örökség“ cziműben, mely becsületére vált volna akár Marlitznak is. Szalóczy Bertalannak a „Miként állt boszut Cziner Gergelyében még miniszteri protekczióra sem hisszük el a póruljárt szerelmes pár oktalan hiszékenységét. Jó zsánert írt Rákosi Viktor a „Kelemen és Pattantyús“ban, ellenben Tábori Róbert nem rendelkezik a „Bocskai István csizmái“ czímű novellájának tárgyához kellő magyarossággal. Justh Zsigmond „Kihűlt csillag fénye“ frappáns, fényes dolog, Lipcsei Ádám is ügyes katonanovellát ír a la Herczeg Ferencz és Pekár Gyula, a Sebők Zsigmond „Tőre“ a Mikszáth egy-egy novellájának hatása alatt született, Bródy Sándor pedig novella helyett erőltetett szellemeskedéssel zárja be a sorozatot. Ebben adunk számot az „Almanach“ 1893-iki évfolyamának íróiról. A köteteket bővitene kellene s nem ártana, ha egy esztétikus ima elébe prefácziót, a ki kritikai magaslatról igyekeznék a modern novellairodalom helyes irányát megadni s annak színvonalát a kellő törvények föltárásával emelni. MAGYAR SZEMLE, IRODALOM ÉS MŰVÉSZET. Paphonvédek albuma. Az 1848. és 1849-ik évi szabadságharczban résztvett római és görög katholikus Paphonvédek albuma. Szerkeszti és kiadja: Ambrus József, kisoroszi plébános. Első kötet: 1892. 274 l. Ára 1 írt 20 kr. Az evangéliumok könyvében, melynek lapjain a költészet és kinyilatkoztatás, a poézis és hit olyan csodás és imára késztő varázsa ragyog, mely elbájol és elragad, lesújt és fölemel, vigaszszal és fájdalommal tölt el egyszerre, alig van szebb és meghatóbb jelenet annál, melyet szent Lukács írt le könyvében s őrzött meg számunkra. Jeruzsálembe ment az isteni Megváltó, harmadszor ezúttal és pedig utoljára. Tudta, hogy ez út végén a szenvedés és halál, az üldözés és a keresztfa várakozik reá. Ám azért az arcza nyugodt volt, szelíd és alázatos, mint minő rendesen, csak valamivel komolyabb, szótalan és merengő. A kora reggeli órákban indult ki Bethániából tanítványaival együtt, hol megelőző este barátai körében volt s a megtért Magdolna, a keresztény vallás ez első bűnbánója drága illatszerrel öntöző fürtéit Az ütjük, át az olajfák hegyén, szűk és kígyózó ösvény volt, befedve árnyékot adó, illatot hintő olajfalombokkal. A hegy keleti oldalán egyszerre kiszélesült a látókör, elmaradtak az erdő fái és bokrai s előbukkant szemeik előtt a szent város, Jeruzsálem. Kora reggel volt s a felkelő nap sugarai ott ragyogtak a templom födelének arany lemezein, a büszke épületek fölött, megvilágítva félig a sötét Golgothát. Elfogadva a látvány szépségeitől, megállott útjában az isteni Mester s végigtekintve a múlt fölött, isteni mindentudóságával megpillantá a jövőt is, mely rája várakozik, midőn eljönnek a napok és körülveszik ellenségei árokkal és megszorongatják minden oldalról, lerontják egész földig és követ kövön nem hagynak benne. Szivét elfogta a fájdalom, keble megremegett a szomorú jövő terhétől, könyek gyülemlettek szemében és — sirt! Ezek a könyek voltak a hazaszeretetnek legelső drága kényei. Megnemesitői ennek az érzelemnek, megszentelői az ember természeti érzelmeinek, melylyel hazája, nemzete iránt viseltetik. Mert a hazaszeretet benne volt mindig az ember szivében. Szerették hazájukat az ókor népei is, a görögök és rómaiak, Karthago lakói, Egiptom népe, a perzsák és szczithák és mindazok valamenynyien, a kik hazával bírtak, a kik hozzá voltak kötve egy darab földhöz, melyen születtek s melyen őseik sírja domborult. Ragaszkodnak a hazához, vért és életet áldoznak annak dicsőségéért, hősökké válnak miatta a harcztéren, a csaták hevében, az ellenség sorai előtt; nincs semmi fáradság, mit el nem viselnének érte, nincs semmi áldozat, ami nehéznek látszanék jóvoltáért, nincs olyan drága kincs, mit oltárára nem hoznának áldozatul. Szeretetükből azonban, lelkesedésük hevéből hiányzik a mélyebb, az igazi etnikai alap. Az az igazi hazaszeretet, mely nemcsak a dicsőség és nagyság glóriájából akar koszorút fonni a haza homlokára, de annak erkölcsi üdvét, erkölcsi nagyságát is a szívén viseli, ami fontosabb amannál, mert azon a haza oszlopai nyugosznak. Ezt az igazi, ezt a szent hazaszeretetet a Krisztus könyei, az ő szivének sóhaja teremtette és szentelte meg. Vallásával azután elterjedt mindenfelé , a római keresztények szivébe, hogy megszülje ama csodálatos hangokat, az igaz fájdalom ama megrázó kitöréseit, melyeket szent Jeromos hallatott, midőn az örök város falait Alarik hadai dúlták össze; a germán törzsek sürü rengetegeibe, midőn a druidák énekét a keresztény himnuszok bűbájos hangjai váltották fel; a ködös Albion szigetének lakóinál, midőn legnagyobb királyuk mint száműzött bujdosó bolyongott az őserdők mélyén, elvesztve egyszerre koronát és hitet. A keresztény vallás plántálta be hozzánk is, őseink szivébe az igaz, a valódi hazaszeretetet. Ezredéves fenállásunk jubileumát készülünk ünnepelni s ebből több, mint nyolczszáz a keresztény vallás nemzetfentartó erejét, hazaszeretetet fakasztó tüzét hirdeti. Több mint nyolczszáz éven keresztül ez a hit ápolta bennünk a hazaszeretet lángját, ez lelkesített a munkára, hogy hazánkért dolgozni megtanuljunk, ez adta kezünkbe a kardot, hogy védelmezzük a földet, melyet őseink vére áztatott. Mint a tűzoszlop az izraelitákat, úgy vezetett minket a hit nyolczszáz éven keresztül majd a mohi pusztára, a Sajó vize mellé, majd a mohácsi síkra, hogy fegyvert kötve oldalunkra, kardot ragadva kezünkbe, harczoljunk kétségbeesetten s kiomló vérünkkel, összeomló testünkkel termékenyítsük meg a földet, melyből egy szebb, egy boldogabb jövő nyílóvirágai kelnek ki majd. így tanítja ezt nemzetünk históriája, mely lapjaira véste a katholiczizmus érdemeit a hazaszeretet templomának felépítése körül. így tanítja azt az a szép munka is, mely jelenleg előttünk fekszik s mely összegyűjtötte azoknak a kath. papoknak életét, kik szabadságharczunk dicsőnapjai alatt ott voltak a hősök, a küzdők sorában szintén, a névtelen hősök, az óriások között. Szemünkben édes könyek teremnek, szivünkön a lelkesedés viharja zúdul át, midőn végigolvassuk ennek a munkának lapjait, a hazaszeretet e szép, magasztos költeményét. Midőn szinte szemeink előtt látjuk, hogy a lelkesedés mámoros perczeiben, a veszély és rettegés sötét, szivtépő óráiban miként mozdul meg a kath. papság tiszteletreméltó ruhája alatt az az egyszerű szív, mely egykép szereti az Istent és hazát; mint hagyják oda csendes falvaikat a béke hirdetői, hogy szent olvasójukat a hősi kardnak markolatára tűzzék; mint cserélik fel a szentély fiatal növendékei tanulmányaikat a táborok zajával és fáradalmaival, mint öntözik vérükkel ők is a haza földjét, mint hullanak el ők is a haza védelmében, mily forrón, mily lángoló lelkesedéssel tudnak imát mondani érte! És mikor aztán rövid ragyogás után sűrű sötétség borul a haza fölé, midőn a vihar szárnyai megcsattogtatja dühét fölöttünk, midőn sötét ködbe vész minden dicsőség és remény, az ő osztályrészük is csak az lesz, mint a többié. Elvéreznek a bitón, meghalnak szó nélkül a bérenczek sortüze alatt, nyugodtan és büszkén, panasz nélkül az ajkakon, mint Krisztus a Golgotha hegyén. Lekerülnek ők is a földalatti börtönök sötét kazamatáiba, hordozván nehéz, súlyos rablánczokat a kézen, melyeket a vallás szentelt meg s az isteni Megváltót hordozták egykoron. A kiknek pedig menekülniök sikerül, visszatérnek kicsinyke falvaikba, csendes hegyeik közé s az áhitat édes óráiban, a szent mise magasztos fénye alatt meghajtják fejüket a kehely fölé és sírnak fájdalmas könyeket, imádkoznak az édes hazáért hosszasan és soká, mig be nem telik a megváltás órája s uj fény nem ragyog a haza egén. Köszönet és elismerés illesse meg a buzgó férfiút, ki összegyűjtötte ezeket az adatokat, ki nagy szorgalommal s nem kisebb fáradsággal gyűjtötte össze a köveket, melyből a kath. papság hazaszeretetének magasztos emlékét építette föl. Századokra kiragyogó emlék leszen ez, melynek lapjaira fölirva ott ragyog a kath. papság lelkes honszerelme, hősi önfeláldozása s a büszke öntudat , hogy a kath. papok is ott voltak ama nagy napokban, a háromszinü zászló szárnyai alatt, a hősi harcmezőkön, hogy a kath. pa- 49. szám.