Magyar Szemle 2. kötet (1928. 1-4. sz.)
Hajnal István: Arndt magyar utazása 1798-ban
Jan. HAJNAL: ARNDT UTAZÁSA 95 tett szolgálatkész Dániel készített fekhelyet. Majd pedig sört és bort hordott körül s így folyt a fecsegés és tréfa, kísérteties történetek és kópéságok feltálalása, míg végre Dani gonosz mosollyal megjegyezte, hogy a világosság miatt így senki sem fog elaludni és eloltotta az egyetlen pislogó lámpást is. Reggel persze olyan képe volt a hajónak, mint valami megrohant tábornak. Emberek és tárgyak szétszórva, mindenki más helyen ült és hevert, mint ahová este feküdt. A fiatal nők pedig már az éjszaka a hajó ormára menekültek. A következő nap fenyegetően forrónak ígérkezett s ígéretét be is váltotta. De a vidék mind romantikusabbnak mutatkozott s a fedélzeten tartotta az utasokat, így haladtak el Esztergom alatt, mely hegyek s szőlők között bájosan terül el; a Duna fölött hirtelen emelkedő hegyormon a várral: egykor valószínűleg tekintélyes erősségi, de most még kellemesebb látvány, omladozó öreg tornyaival és falaival. A város különben füstös, zsindellyel fedett házak sora. Zivatar támadt és az égi tüzérség legszebb bombázása mellett úsztattak el Esztergom alatt, de félóra múlva mégis csak parthoz kellett állaniuk a vihar elől. Annál többet gyönyörködtek azután a zivatar elmúltával a mind változatosabb csodaszép vidékben, mely a Linz és Krems közötti Dunára emlékeztette Arndtot. Este Nagymarosnál kötöttek ki, az éjjeli szállással ismét elkéstek s csak szalmafekhelyhez juthattak már a vendéglőben. Még csak derengett másnap, mikor elúsztattak Visegrád vára alatt. Szellő nem lengett, hullám nem csobbant; a rózsaszínű hajnal egyre pirosabban terítette ki fátyolát a szőllőhegyek fölé. „Visegrád a legszebb hegyek egyikén fekszik, miket életemben láttam s akkora kedvem jött megmászásához, hogy csaknem kiszálltam a hajóból s a többi négy mérföldet Pestig gyalog akartam volna megtenni, ha a csöndes és párolgó reggel izzó nappal nem fenyegetett volna. Nevezetes e régi vár, mert a régi időkben királyokat koronáztak ott s királyok laktak benne. Most a legszebb földi zugok egyike, egyedül s elhagyottan áll itten. A nap ragyogóan aranyozta meg tornyait, melyek most fészkei a sasoknak s búvóhelyei a baglyoknak és ölyveknek. A lőpor-korszak előtt igen erős vár lehetett, mert gyöngébb helyein falak futnak le a Dunáig, kicsiny tornyokkal megtűzdelve. Annál élénkebben gondolkoztam el most a magyarok régi napjain, mert tegnap volt Szent István napja, azaz a királynap, mit sok helyütt vidáman ülnek meg az országban, bár mi semmi nyomát sem láttuk ennek." Alacsonyabb dombok, balról messzi síkságok következtek ezután. Vácot messziről látták csak; elhaladtak Szentendre mellett, mit egészen rácok laknak. Egyik bájos sziget a másikat érte; a távolból látszott már Buda a Gellért-heggyel. Az izzó forróságban is kitartottak a fedélzeten, míg az ég szerencsét jósló mennydörgése között ki nem kötöttek útjuk végcéljánál, Pest városánál. Déltájt érkeztek meg, tehát nem számítva a pozsonyi tartózkodást és az éjszakai megállásokat, három és fél nappali úttal hozta őket a folyam úrja Bécstől idáig. Az öttagú társaság mindössze tizenegy osztrák forintot fizetett ez útért. Elbúcsúztak a hajósoktól s azoktól, akiktől búcsúzni akartak és siettek szállást keresni és élvezni a szárazföld örömeit a két magyar városban. * Főhadiszállásukat az „Adler"-hez címzett pesti vendéglőben ütötték fel, bőségesen élvezett ebédek és vacsorák után, amelyekről az útleírás sohasem felejtkezik el említést tenni, ide tértek mindig nyugovóra. Útjaikra különben rendszerint a dunai hajóhídnál levő kávéházból indultak el, melynek nagyszabású és díszes voltát Arndt nem győzi eléggé dicsérni.