Magyar Szemle 8. kötet (1930. 1-4. sz.)
Hóman Bálint: A középkori királyság bomlása
lakossága közé telepedtek. Nyelvben gyorsan magyarosodtak, de hitben és szokásban idegenek maradtak. II. Endre kormányának védelme alatt az izmaeliták és zsidók nagy vagyonhoz, befolyáshoz, hatalomhoz jutottak s a magyarok közül is sokat a maguk hitére csábítottak. A tatárjárás után az izmaeliták száma új bevándorlókkal gyarapodott és megindult a pogány kúnok, jászok, szkizmatikus oláh és oroszok tömegesebb bevándorlása is. A XII. századi telepesekkel szemben a kúnok és jászok az Alföld korábban magyarlakta és lakatlan vidékein telepedtek meg és a magyar kisnemesekkel, serviensekkel egyenjogú katonáskodó birtokososztályként ékelődtek a magyarságba. Közvetlenül a tatárjárás után hét kún törzs népe — mintegy százezer ember — költözött be. Szállásföldül a Duna-Tisza közén, a Kőrös mentén s attól délre, a Maros és Temes folyók közt jobbára az elnéptelenedett várföldből és a koronára háramlott nemesi birtokból kaptak örökbirtokot. A betelepülési feltételek értelmében a maguk törzsfőinek hatósága alatt nemzetségi önkormányzatban, régi jogszokásaik szerint, nomád módra éltek s emiatt első érintkezésük a szomszédságban lakó magyarsággal nem a legbarátságosabb volt. De ez a viszony alig egy-két évtized alatt megváltozott. A Tiszavidék megritkult, háborúban eldurvult lakossága rokont, barátot látott a pogány kúnokban s hamarosan megkedvelte a keresztény erkölccsel és nyugati szokásokkal merőben ellentétes életmódjukat, független, szabados életüket és szilaj erkölcseiket. Nemcsak a köznép, hanem a birtokosság is szivesen barátkozott velük s aki nem barátkozott is — mert lenézte őket — szivesen hódolt pogány szokásaiknak, laza erkölcsüknek. Politikai okok még a királyi udvart is rákényszerítették a kún barátságra s a hitbuzgó IV. Bélának, mikor fiát a kereszténnyé lett kún fejedelem leányával házasította össze, tűrnie kellett, hogy neki hűséget fogadó új rokonai karddal kettévágott kutya dögére pogányul esküdjenek. István király kún házasságával megindult az előkelő magyarság és a kúnság vérkeveredése. A kúnok közül sokan léptek házasságra magyar nőkkel s a magyarok is szivesen választottak feleséget és — aminek kún példája most nagy divatja lett — ágyast a szép, tüzes kún leányok közül. Ennek a vérkeveredésnek eredménye lett a XII. század keresztény magyarjától lényegesen különböző, törökös és pogányhajlamú tiszai magyarság kialakulása, melynek legjellemzőbb, bár végletes képviselője maga Kún László király, IV. Béla pogányhajlandóságú és pogányerkölcsű unokája volt. A keleti pogány rokonság becsülete Julián barát „nagymagyarországi" útja és a kúnok betelepedése óta nagyon megnövekedett. Sokan ábrándoztak az elszakadt testvérekkel és más keleti rokonnépekkel való egyesülésről, a tatárvész idején megbízhatatlannak bizonyult nyugati közösségtől való elszakadásról. Szent István nyugati koncepciójával szemben, mint később a török veszedelem és legutóbb a balkáni szomszédok rablótámadása idején, felmerült a keleti szövetség t ma