Magyar Szemle, 2004 (13. évfolyam, 1-12. szám)

2004 / 3-4. szám - KÖRKÉP - Ambrus Lajos: A "Mednyánszky-regény"

176 MAGYAR SZEMLE 2004. 3-4. SZÁM igeni, hogy inkognitóját felfedve néhány teozofikus bon­mot-t kö­zöljön a tévelygő és hüledező arisztokratákkal. Aki a „romboló erő" emanációit tanulmányozza az Etna kitörésekor, analizál utcai akasztásokon, nyilvános kivégzéseken, aki önkéntes a háborús lö­vészárkokban, mert örvényszerűen vonzzák a háborús hangula­tok, mert ebben a létélményben minden másképp van és minden másképp áll össze: „a békés mindennapi élet és a háborús élet iz­galmának kontrasztjával életem lényegét adja". Vagy aki a váci te­metőben - ahol szerelme, a „drága, tiszta lélek" Kurdi Bálint halála után (1908) idejének jelentős részét fohászkodással-imádkozással­­belső monologizálással tölti - megfelelni igyekszik egy magasabb létideálnak. A különféle anekdoták diszharmóniájából különben is nehezen rajzolható meg egy hiteles Mednyánszky-kép - erre már nagyszerű monográfusa, Kállai Ernő is felfigyelt 1943-ban: „a temérdek adomából, amelyet művészkörökben és a főúri társa­ságban többnyire azzal a célzattal terjesztettek róla, hogy »különc voltán« szórakozzanak, nemegyszer az igazi emberi szentség fé­nye sugárzik". Ki hát ő, akiből mégiscsak hiányoznak a különcködés ezerféle, de előre megtervezett spontaneitásai? Aki sohasem tett hangza­tos nyilatkozatokat, és spekulációk nélkül tudta, amit kortársa, Baudelaire is, hogy a valódi művésznek távol, egyedül, magányo­san, titokban, dicsőség nélkül, a tömegeket távol tartva, tettének mélyebb érzelmeit magába rejtve kell élni és alkotnia. A legújabb Mednyánszky-kutatás is azt intonálja, hogy ez az első látásra társtalan művészi élet nem a „paradigmaváltók" zajos és esetleges, váratlan fordulatokkal teli „fejlődéskvantuma". Nem „fejlődésregény" - inkább a visszatérés-ismétlés-emelkedés több­szöri variációjának feszültsége és energiája. Ugyanakkor talányos, nehezen felfejthető mű. Rejtőzködő. A Mednyánszky-jelenség sze­rintem inkább „mantrázó" jellegű - buddhista papok szikár, mély, messze hangzó ráolvasó éneke. A 2003-as Mednyánszky-emlékkiállítás zajos sikere látványosan rehabilitált egy festőzsenit, akinek művei, ahogy Justh Zsigmond is megjegyezte róla, az „emberi szenvedés religióját hirdetik". S aki az alkotás megszállottja volt. Teljesítménye a művek számában is le­nyűgöző - csak a Magyar Nemzeti Galériában 469 művét állították ki (ebből 283 festmény, a többi grafika), ami az eddig valaha látott legnagyobb Mednyánszky-anyag volt. (A kiállítást most Pozsonyba

Next