Magyar Szemle 20. kötet (1934. 1-4. sz.)
Kornfeld Móric Báró: Néhány szó a ma uralkodó eszmékről
Jan. KORNFELD : MA URALKODÓ ESZMÉK felidézett. Néhány évvel később Olaszország a teljes bomlás képét mutatja: a parlamentnek sem többségi pártja, sem a veszély által összekovácsolt koalíciója nincs; a kormányok egyre gyorsabban váltakoznak s nincs egységes akarat és vezetés; a gyárakban a munkások tettleges uralma, a közszolgálatban a tökéletes fegyelmezetlenség, a pénzügyek ziláltságban, a külpolitikai tekintély romokban. Mussolini diktatúrája az olasz nemzetet megmenti. Elégedettség lakozik-e a lelkekben, elértnek érzik-e most politikai jogok árán, amit e jogokkal élni nem tudván, megteremteni nem tudtak, egységes organizmus lett-e az olasz nép, vagy csak vasabroncs által összetartott tömeg? Ki tudná ezt megmondani ? De nem hinném, hogy akadhatna tárgyilagos ember, aki el ne ismerné, hogy az olasz nemzet önmarcangolásában elvesztette volna önmagát, ha nem jó a fasizmus diktatúrája, bár ez tán többtől fosztotta meg az olasz társadalmat, mint amennyiről egészséges, hazafias parlamentarizmus mellett, ugyanily eredmények kedvéért le kellett volna mondania. Németország ma hasonlóképpen gyámság alá helyezett nép hazája. Tragikus tizennégy év után érkezett e nagy nemzet vissza a százötven év előtt való bürokratikus Obrigkeitsstaathoz, csak talán a sans-soucii molnár nem bíznék oly feltétlenül a berlini bírákban, mint Nagy Frigyes korában. A háborús összeomlás látszólag maga alá temette az egész régi Németországot: a parlamenttől független kormányzás helyébe visszahatásképpen szélsőségesen demokratikus népképviselet lépett, mely már ifjúságában elaggott parlamentarizmusok nem egy bűnében élt. Első perctől fogva nem volt többségi pártja; vlágnézeti szempontból ellentétes pártok tudtak csak többséget alakítani, anélkül, hogy pártszempontok fölé tudtak volna emelkedni; így mindegyik párt kénytelen volt programmjának sajátos részeit elejteni s kiélni magát a tisztviselői állások elfoglalásában s abban a naprólnapra élő materializmusban, melyben gyakran nem feszélyeztek már a régi erkölcsök, melyet azonban életrevaló nemzetek még akkor sem viselhetnek el sohá, ha az anyagi élet kielégítő. De a német koalíciós uralom ezt is csak félig-meddig s csak addig tudta párthíveinek biztosítani, amíg a külső hitelek korlátlanul folytak Németországba. Akkor a külföldi hitelek megszűntek s a belső pénzügyi szervezet összeomlott, megszűnt az az eszköz is, mellyel még ideig-óráig az egységes többség s programm nélkül tengődő parlament vezetni tudta a nemzetet, mikor a gazdasági bajok növekedésével már nem akadt koalíció sem, mely a felelősséget vállalta volna, Brüning megkezdette a rendeletekkel való kormányzást s evvel a diktatúrát. Azonban buknia kellett, mert a német nemzet széles rétegeiben úrrá lett az elkeseredés az állandó megaláztatások miatt, melyekben a versaillesi szerződés végrehajtói részesítették s melyekkel szemben az egymást követő német kormányok — bármely párthoz tartoztak is — nem léptek fel avval az eréllyel, melyet tőlük egyre növekedő mértékben a német nép megkövetelt. Erzberger és Rathenau meggyilkoltatása világosan mutatja azt a forrongást, melyben a német nemzeti érzés élt; a bekövetkezett gazdasági hanyatlás világosságánál nemcsak az anyagi lerongyolódás vált ijesztően láthatóvá, hanem