Magyar Szemle 21. kötet (1934. 5-8. sz.)

Tóth László: A Nemzeti Színház problémái

52 MAGYAR SZEMLE 1934 zeng át és Petőfi szavai szerint „elindul vele az idők hajója és menni fog egy örökléten át!" Ez a színpadi játékban a hagyomány, a színházvezetésben pedig az az egység, amellyel a színház arany­időiben mindig ki tudta fejezni a magyar kultúra ezeréves nagy képletét, egyszerre lenni magyarnak és európainak, egyszerre lenni nemzetinek és emberinek, egyszerre lenni történelminek és haladónak, tehát egyszerre kell lenni a közön­ség szórakoztatójának és nevelőjének is. Hogy lehet ezt a szellemet a Nemzeti Színházban ma újjáfejleszteni? Ez elsősorban az együttes — a személyzet kérdése. A NEMZETI SZÍNHÁZ SZEMÉLYZETE ma túlméretezett. De valljuk be, egy kissé az is volt mindig. A műsor sokfélesége, a klasszi­kusok előadásainak az a követelménye, hogy gyakran a legkisebb szerepek is jelentékeny egyéniséget kívánnak, a Nemzetiben kezdet­től fogva nagyobbszámú személyzetet tett szükségessé, mint azokban a színházakban, ahol sorozatos előadásokban kerülnek színre a dara­bok, vagy ha műsort játszanak is, ez annyira egyöntetű, kicsi ská­lájú, hogy a színészek kisebb csoportjával is kényelmesen fenntart­ható. A Nemzeti Színháznak azonban óriási regiszterrel kell dolgoznia. A népszínműtől Shakespeareig, Sophoklestől a mai drámáig, a magyar falu jellegzetes ízű színpadi képeitől Ibsen ködös szimbolizmusáig akkora területeket ölel fel a Nemzeti Színház igazi rendeltetéséhez méltó műsor, amilyent Európa egyetlen színháza sem játszik. Van azonban a Nemzeti Színház személyi túlméretezettségének mesterséges, hogy úgy mondjam, beteges oka. A felső protekciók partot mosó lassú áradatának csöndes lerakódása. Többé-kevésbbé minden miniszteri, államtitkári, ügyosztályi lehellet, — amely hol hideget, hol meleget fújt a Nemzeti Színház felé — otthagyta a maga porszemét, akik azután protekciós tag képében a tehetségtelenség homoktorlaszába temetik egy-két évtized alatt a Nemzeti Színház gúláját. Ezt máskép, mint kemény, szinte irgalmatlan selejtezéssel kipusztítani nem lehet. Ilyesfajta selejtezés már volt a Nemzeti Színházban 1910 táján, amikor a tagok igen nagy seregét küldték nyugdíjba azoknak fel­háborodott totakozása és a persze különben mindig felfrissítést köve­telő sajtó hangos lármája közben. Akkor hosszú időre meg is szaba­dult a Nemzeti Színház jókora anyagi és még nagyobb művészi teher­től. Sajnos azonban, azóta szépen felgyülemlett megint azoknak a száma is, akik nem a tehetségük jogán, hanem a magasabb támogatás erejénél fogva ülnek ott s mivel ott vannak, fájdalom, természetesen játszanak is. Vannak persze igazgatói, vezetői félreismerések is. Paulay Ede azt mondta, hogy színészt a botjából is tud faragni. Később azonban túl sok olyan bot került a színházhoz, akikkel ez a művelet nem sike­rült s lettek belőlük tagok, de színészek soha. Kik a gyengék, az igazgatók vagy a felsőbbségek ? Melyik volt a hibás ebben, azt nem mindig könnyű eldönteni. Mindenesetre van

Next