Magyar Szemle 22. kötet (1934. 9-12. sz.)
Szekfű Gyula: Népiség, nemzet és állam
Szept. SZEKFŰ: NÉPISÉG, NEMZET ÉS ÁLLAM II francia, mint a Birodalom németségéé: odatartoznak tehát, s nincs erő, mely őket szellemi énjüknek, mai divatos szóval: vérüknek ellenmondó magatartásra, vagyis az államnéphez való asszimilálásra kényszeríthetné. Amint a népiség fogalma állami viszonylatba állítva a Birodalom területén megkívánja a német szellemre veszélyesek disszimilálását, éppúgy megkívánja a Birodalmon kívüli németségnek az ottani idegen államnépektől való disszimilálását, teljes elválását, mert csak így képzelhető el a népiségtől követelt tökéletes összeforrása minden németnek, aki mint igazi német, beletartozik ugyanazon német „Volkstum" egységébe. Mint látható, az egész gondolatszerkezet a mai németség testére van szabva, s gyakorlati alkalmazásában annak erősödését, felemelkedését szolgálja. Kialakítói mindegyre rámutatnak az ellentétre, mely a népiség konstrukciója és a XIX. századi liberális, a francia forradalomból eredt állam-nép kapcsolat közt van. A francia forradalom proklamálta tudvalevőleg a nemzetnek politikai érvényesülését, nemzetfogalmából azonban hiányzott a vérhez és földhöz kötöttség, mechanisztikus valami volt, gyakran csak üres, frázisokkal megdagasztott forma, melyet tehát könnyű volt felvenni és letenni. A francia nemzetfogalom e hiányossága azután nagy nehézségeket okozott az európai történetben, amikor a forradalmi ideákkal együtt elterjedt a kontinensen és mindenütt létrejöttek a „nemzetállamok", melyeknek államalkotó és kormányzó nemzetei csak ilyen külsőleges, franciás nemzetek, agglomerátumok voltak, melyekhez bárki is könnyen asszimilálódhatott. Viszont a külsőleges terjedés és szaporodás e lehetősége természet szerint érthető módon csábítá az uralkodó nemzetet a tőle idegen népességű vagy „fajiságú" kisebb csoportok beolvasztására, innen a múlt század nyugalmának elrablója, a nemzeti asszimilálásnak mindenütt alkalmazott rendszere. Az elmélet szerint itt van az alapvető politikai különbség a franciás „nemzet" és a német „nép", népiség között: míg az elsőnek természete egyenesen követeli más népek megtámadását az asszimiláció, beolvasztás eszközével, addig ezt a népiség fogalma egyenesen kizárja, méltatlan eszközként elveti, mert hiszen lehetetlen és elképzelhetetlen processzus volna az, melynek során nem németnek született, a német vér és földtől idegen becsatoltassék a német népközösségbe, amelynek népiségéhez semmi köze vagy kapcsolata nincs és nem lehet. Igaz, hogy a népiség közíróinál a disszimiláció nem egyszer oly értelmet kap, mely gyakran közel jár az elvileg perhorreszkált asszimilációhoz , így a Birodalom területén ősidők óta honos nem-németekre (szerbek, kassubok stb.) nézve, akik végre is a német föld szülöttei, tehát bizonyos közük mégis van a „népiséghez", s ezért tárgyai lehetnek ma is bizonyos asszimilációnak, — máskor pl. a szatmármegyei német községekre nézve, melyeket Károlyi Sándor alapított több mint kétszáz éve, a XIX. század folyamán a franciás „nemzet" konstrukciója következtében elmagyarosodtak, de vér és föld (melyet ők műveltek és művelnek) és népiség kapcsolatai folytán visszakapcsolhatók a németséghez, amire nézve, tudjuk, évek óta folynak német részről kísérletek. Eltekintve azonban ily esetektől, a két koncepció közt