Magyar Szemle 29. kötet (1937. 1-4. sz.)
Csekey István: A kormányzói jogkör kiterjesztése
6 MAGYAR SZEMLE 1937 tartalmában a királyság felé törekvő, de a köztársaság formáival erélyesen szakítani nem tudó államforma.1 Merkl Adolf bécsi professzor szerint pedig semmi kétség sem fér hozzá, hogy Magyarország mai államformája „royalista színezetű arisztokratikus köztársaság". Bizonyos, hogy amikor a nemzetgyűlés az 1920:1. t.-c.-et megalkotta, még élt Magyarországnak törvényesen megkoronázott, de az uralkodói jogok gyakorlásában gátolt királya, így a törvény csak átmeneti, rövid időtartamra szánt, ideiglenes jellegű volt, amit már címe is kifejezett, amikor magát „Az alkotmányosság helyreállításáról és az állami főhatalom gyakorlásának ideiglenes rendezéséről" szóló törvénynek nevezte. Ezért mondotta 12. §-ában is, hogy : „A nemzetgyűlés addig, amíg az államfői hatalom gyakorlásának mikéntjét véglegesen rendezi és ennek alapján az államfő tisztét tényleg átveszi, az államfői teendők ideiglenes ellátására a magyar állampolgárok közül titkos szavazással kormányzót választ." Mindezekből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a nemzetgyűlés szeme előtt kizárólag a régensség intézménye lebegett, hisz a kormányzói intézménynek a magyar alkotmányjog szerint mindig az volt az értelme, hogy az uralkodói jogai gyakorlásában gátolt királyt helyettesítette. Erre mutat egyfelől az, hogy az 1920:1. t.-c. indokolásában történelmi példákra hivatkozott, másfelől pedig az, hogy a törvényhozó a törvény megalkotásakor egyáltalán nem gondolt olyan hosszú interregnumra, mint amilyen valóban bekövetkezett. Ez kitűnik az egész törvényalkotás ideiglenes felépítéséből és létrejövetelének indokaiból. Ez az ideiglenesség egyébként a dolog természetéből is következett, hisz a királyi szék betöltésével a kormányzói intézmény ipso facto megszűnt volna. Bizonyos, hogyha a törvényhozó a törvény megalkotása idején előre látta volna, hogy a kormányzói intézmény évtizedekre nyúló lesz, akkor részben vagy egészben mellőzte volna azokat a korlátozásokat, amelyekkel az ideiglenes államfő jogkörét megszorította. A 13. §-hoz fűzött indokolás többek közt mondja is, hogy „a kormányzóság átmeneti idejére ezeket a jogokat az államfőre reá ruházni nem szükséges." Ámde ahhoz sem igen fér kétség, hogy a kormányzói hatáskör megállapítása az 1920:1. t.-c.-ben nagyobb körültekintéssel történt volna, ha a törvény megalkotásakor az ország súlyos és kivételes helyzete, amire az indokolás is hivatkozik, a törvényjavaslat nyugodt előkészítését lehetővé tette volna. 1920-ban tehát az a súlyos hiba történt, hogy — bár a törvény indokolásában történelmi precedensekre hivatkozott — nem vonta le azoknak jogilag helyes következményeit. A gubernátort és a királyi gyámkormányzót ugyanis a felségjogok gyakorlása a maguk teljességében megillette. Amikor tehát az 1920:1. t.-c. a kormányzó jogkörét megnyirbálta, nem is tudott indokolásában mást felhozni, mint így már Molnár Kálmán: A jogfolytonosság követelményei és a kibontakozás útja. Eger, 1920, 25. 1. — Csekey István: A kormányzó és jogköre. (Magyar Jogi Szemle, I. évf., 1920, 259. 1.) 2 Merkl Adolf: A mai Magyarország államformájának kérdéséről. (Jogtudományi Közlöny, LX. évf., 1925, 35. 1.) — Ugyanígy Franz Hussmann : Die Königsfrage und das Reichsverwesertum in Ungarn. Hamburg, 1933, S. 42. 3 Nemzetgyűlési Irományok 1920, I. k. 23. I. ) Indokolás a 13. §-hoz, 1. bek. (II. o. 21. 1.)