Magyar Szemle 40. kötet (1941. 1-6. sz.)
Csabai István: Munkácsy tragédiája
Áprócsabai: munkácsy tragédiája 231 Ahogy a különböző korok életműve felett leperegtek, újabb és újabb nézőpontok adódtak, s így szükségessé vált Munkácsy értékét ismételten mérlegre vetni. A mi időnk szereti a nemzet és a faj fogalmát egymás ellen kijátszani, ezért Munkácsyval kapcsolatban, idegen eredete miatt, festészetének a magyar művészetbe való beletartozását tette kérdésessé. Coriolan Petranu, a román kolozsvári egyetem volt művészettörténelem tanára a nemzeti művészetről elmélkedve szükségesnek látta, hogy szóvá tegye a magyarság jogosultságát az egykori Lieb Mihály festői örökségére. Kortársai őt jórészt tipikusan magyarnak tartották s egyik francia ismertetője az ő inkább szlávos arcában Attila hunjainak vonásait vélte felfedezni. De kivétel is akadt, a fiatal Justh Zsigmond, aki csak az imént napvilágot látott naplójegyzeteiben bírálta Munkácsyt. A kifinomult és finomkodó Justh, a maga dekadens szemszögéből nézve nem tudta megérteni Munkácsyt. Magyarságát is gúnyosan csak rossz francia beszédjében és fütyörészésében volt képes felfedezni. Azonban társasági rosszmájúskodásánál megfigyelő tehetsége semmivel sem volt kisebb s így észre vette azt, ami képein a környező és korszerű művészettől nála elüt s ezt Justh spanyolosságnak nevezte. Napjainkban tanúi lehetünk annak, hogy fiatal gondolkodóink a magyarság kérdései után kutatgatva összehasonlító anyagért a spanyol történelemhez és kultúrához fordulnak, mert ott vélik felfedezni a legtöbb rokon vonást. Nem lehetetlen, hogy az, amit Justh spanyolosnak érzett Munkácsy művészetében, épp az képviseli a magyar jelleget. Hogy Munkácsy magyarságát igazoljuk, szükségtelen a Liebek teljes elmagyarosodására, apjának a 48-as eseményekben való részvételére és azt követő fogságára hivatkoznunk. A név és származás az ő esetében keveset számít; annál fontosabb, hogy Munkácsy a magyar festészet történetében kitörölhetetlen nyomot hagyott. Arra nézve, hogy Munkácsy megérthetett és kifejezhetett egyet-mást a magyar lényegből, tárgyilagos bizonyítékunk az, hogy a származásában és festészetében egyaránt mindenki által kétségtelenül magyarnak elismert Paál László volt művészetileg a legközelebbi rokona, és hogy azok a festők, mint Tornyai, Koszta, Rudnay, Szüle stb., akiknek képzeletét oly magyarnak tudjuk s kik néha a magyar stílust tudatosan is keresték, épp Munkácsy képeiből merítették az elindító lendületet. Sőt Rudnay és Koszta közvetítésével Munkácsy és Paál stílusának hatását a legfiatalabb nemzedéknél is felfedezhetjük, így Bak Jánosnál és a sokat ígérő Kun Istvánnál. Munkácsy mindent balladaszerű feszültségben látó szemlélete, komor borongásai, heves vérmérséklete, szenvedélyes előadásmódja jobban fejezik ki a magyarság hangulatvilágát, mint a törzsökösen magyar vérségű Székely Bertalan elmélkedésre gyakran németesen hajlamos szelleme. Ezért akadt annyi magyar kéz, amely a Liebből lett Munkácsy zászlaját tovább vitte, míg a székely nemes ecsetjének nem volt örököse. Munkácsyban az ember és a művész elválaszthatatlan, egyénisége pedig azon gyermekkori élmények hatása alatt fejlődött ki, melyek a magyar viszonyokat tükrözik. Döntő hatású benyomások nem kevésbbé tehetnek valakit magyarrá, mint a vérség, mert egyes események fokozott hévvel mutatják meg és vésik bele a fogékony lélekbe a nemzet sorsát, szenvedését és vágyait, így lehetett ez Munkácsynál is. Élete első évei drámai képeket írtak be lelkébe, a szabadságharc alatti lázas időket, zilált embereket, háborús meneküléseket, atyjának börtönét, a kocsijukat elfogó ellenséges csapatokat s azokat a haramiákat, kik házukba rontva a gyerekeket összekötözték, nagynénjét pedig félholtra verték. Íme már ezekben az emlékképekben benne van az a sötét alapanyag, amiből majdan a Tépéscsinálók, a Siralomház, az Éjjeli csavargók kialakulnak. Amit megfestett, az számára nem érdekes anekdota volt, mint életképfestő társai számára, hanem