Magyar Szó, 1900. március (1. évfolyam, 26-52. szám)

1900-03-01 / 26. szám

2­26. szám MAGYAR SZÓ 560.000 grammot, vagyis 560 kilogrammot. Az egész év alatt pedig 365-ször ennyit, azaz 2.190.000 kilogrammot, vagyis 21.900 métermázsát. Beszéljünk kerek számban. 22 ezer méter­­mázsa zabot igényel évente egy hadtest ló­anyaga. Erre pályázott Ugron Gábor. Igen ám, de az előírás szerint csak közvet­len termelők vehetnek részt a szállítási pá­lyázatban. Ezen is segített Ugron Gábor úr, amen­­­nyiben hozott Marosvásárhelyről egy hatósági bizonyítványt arról, hogy ő mint közvetlen termelő joggal és szállítási lehetőséggel pá­lyázik évi 22,000 métermázsa zabnak a lite­­rálására. Csekonics gróf urat hívjuk fel ezennel ta­núnak. A gróf urnak 40,000 hold legjobb, abszolút jó, mindenre jó földje van. Kérjük szépen, mondja meg a gróf úr: képes-e ő évente e 40,000 hold rendes termelési viszonyai szerint 22,000 métermázsa zabot előállítani? Ugrón Gábor ur bizonyítványt szerzett, hogy ő az ő néhány havasi holdján erre képes. A bizonyítvány hiteles volt, hatósági aláírás­sal és pecséttel ellátva. Ugrón Gábor ur te­hát megkapta a zabszállítást. (Az nem lényeges, hogy épen 22.000 mm. volt-e, vagy valami­vel több-kevesebb a szállítandó mennyiség ?) Igen, de hiába volt hatósági bizonyítványa Ugron Gábor urnak az ő nagy zabszállítói tehetségéről, rabja csak nem volt. Eladta tehát a szerződését Báruch Jere­miásnak, e katholikus-pártoló izraelitának azzal a feltétellel, hogy minden szállított mé­termázsa zab után Ugron Gábor 20 krajcár províziót kap. Igen, de a katonai kincstár Báruch úrtól is megkövetelte, hogy „közvetlen termelő“ le­gyen. De hát kérem, ha csak az a baj, ezen is segítünk. Megint szereztek Báruch Jere­miás urnak is egy teljesen hiteles, hatósági­lag aláírt és megpecsételt bizonyítványt. És a katonai kincstár mit tehetett ? En­gedte, hogy az Ugron Gábor úr szerződése átruháztassék a Báruch Jeremiás nevű még nagyobb urra. Nem tudjuk, de nagyon könnyen elképzel­hető, hogy a katonai kincstárt esetleg az is vezette a rabszállításnál Ugron Gábor úr ilyetén közvetítésének elfogadására, hogy le­csillapítsák ezzel a nagy magyarnak, a ret­­tenthetlen hazafinak, a párducos néplázitónak haragját a közös hadsereg intézménye ellen. * Mindezek után csak annyit jegyzünk meg, hogy 1. ) Üzleteket kötni nem csak zsidónak sza­bad, hanem az üldözött katholikusoknak is; 2. ) az üzletek kötése mellett, a polgári ha­szon keresése közben még politizálnia is sza­bad az embernek; 3. ) sőt a kettős foglalkozás alapján legszó­­szerübb dolog, ha valaki a legfőbb Közerköl­csi Biróság tógáját veszi magára és gyöngé­nek mondja a népet s romlottnak az értelmi­séget ; 4.) a katholikusok csakugyan üldöztet­­nek ez országban, mert kénytelenek a rab­­szállításnál provízióval megelégedni s a teljes hasznot az izraelitáknak átengedni; 5.) mindezek alapján alkalma lesz Bartha Miklós urnak arra, hogy a mint vezércikket irt „Meghalt valaki“ cím alatt Keglerich­ István grófról, amikor ezt antitalentum­nak nevezték el, most ezt a vezércikkét még egy­szer megírni, de most már helyesebb alkalma­zásban. Március 1. POLITIKAI HÍREK. Báró Bánffy Dezső lemondása. A Magyarország tegnapi száma pikáns hír­rel kedveskedik olvasóinak. Arról ad hírt, hogy báró Bánffy Dezső már a közeli napokban meg fog válni a magyar királyi főudvarmesteri mél­tóságtól. A hír érdekes és valószínűleg hiteles is, mert hiszen nyilvánvaló, hogy a miniszterel­nöktől származik, a­kinek érzékeny lelkét vérig bosszantotta, hogy báró Bánffy Dezsőt is meg­hívták a múlt szombati udvari ebédre. Szánal­mas látvány valóban, mi mindenre nem vitte rá a miniszterelnököt kicsinyes lelke, hogy ennek a természetes dolognak amúgy sem létező jelentő­ségét kisebbítse. Először is nem akarta közöl­­tetni a szombati udvari ebéden megjelentek név­sorát, pedig az erről szóló tudósítást közvetlenül szokták megküldeni a Bud. Tud. kezeihez. Két nappal később azonban mégis megjelent az ebédről szóló tudósítás, úgy látszik, azért mert gróf Károlyi István is ott volt az ebéden. De ekkor sem tudta megállani, hogy hiúságának azt a komikus elégtételt meg ne szerezze, hogy míg Montenuovó her­ceg neve mellé oda tétette a második főud­­varmester címét, báró Bánffy Dezső neve mellől töröltette az első főudvarmesteri címet. Közhírré kellett tehát végül is tenni azt a vi­lágrengető eseményt, hogy a magyar király fő­udvarmestere részt vett az egyik udvari ebéden. Senki a világon nem tulajdoníthatott ennek a természetes dolognak teljességgel semmi jelentősé­get, csak Széll Kálmán beteg lelkiismerete látott a dologban rémeket. Kötelességének tartotta tehát kommentárral kisérni Bánffy udvari ebédjét, tudatni akarta az ámuló világgal, hogy „báró Bánffy Dezső részt vett ugyan a szombati ud­vari ebéden, de ennek nem tulajdonítanak semmiféle fontosabb jelentőséget, mert a mos­tani séjour alatt a többi Budapesten időző ud­vari és közjogi méltóságok is — minden kivétel nélkül — az étikéz szabályainak megfelelően meg voltak híva az udvari ebédre.“ Hogy ezt megtehesse, alkalomra volt szüksége, s így került bele a miniszterelnök szolgálatkész lapjába. Éjjel. Irta: Krúdy Gyula. Ezt a történetet csaknem elfeledtem. Tán sohasem jutott volna eszembe, ha a minap éjjel arról nem beszélgetünk, hogy ki hol töl­tötte már az éjszakát életében. Akkor eszembe jutott a nyár, a nyárral egy kis völ­gyi város, ahol az országút mellett régi­módi vendégfogadóban a fenyőfahasábok magasan lobogtak augusztus derekán és olajmécses pislogott egy sarokban és az ablakokat az eső verdeste ... Itt beesteledett, a hegyekből ki­jött a szél és úgy zúgott, mormogott, hogy csaknem elvitte a házfedélt a Vas­kakasról. A csárdás egy öreg és beteges cipőer búsko­­moran idogálta sörét és bánatosan nézegetett az ujjaira, amiket ölében forgatott. Az eső szakadt és idáig hallatszott, hogyan fut le a hegyek vize az országúton végig. A tűzhely mellett üldögéltem, kis pipámat nagyon szív­tam s miközben jóféle meleg pálinkámat ke­­vergettem, eltévedt utasokra, mélységbe zu­hant vándorlegényekre és egyéb szomorú dolgokra gondoltam. Az ivóban, ami a kes­keny, szepességi formára épült házikó egész földszintjét elfoglalta, csak ketten ültünk, ül­dögéltünk. A tűzhely előtt ón, a sarokban a korcsmáros. Az estve már rég elmúlt és a vá­roska, amit harminc lépésnyire innen közép­­korbéli kőkerítés övez, alszik rég. Ám itt künn a szabadban,­­—• ahol senki sincs, még egy kutya se, — csak mi ketten és az eső szakad a tetőről, a szél pedig üvöltözik a fekete éj­ben, vajjon ki tudna aludni? Eltévedt vándo­rok segélyére ki sietne ? És ha rablók jön­nének ? A tűz magasan lobogott, a mécses a sarok­ban aluszékonyan idogálta a sörét, azaz a csárdás idogálta a sört, bár aluszékony vola ő is, szomorú, hallgatag, mint az efajta hegyi korcsmárosok, a­kik a mogorvaságban egyek a pusztai bormérőkkel. A magányos élet be­­lakatolja a lelküket. Maguknak élnek, ma­guknak gondolkoznak, évek múlnak, semmi­sem történik a környéken. Ugyan miről be­széljenek ? Tán már éjfél is elmúlott.. . Akkor zaj hallatszott az országútról, kia­báltak és az ajtót döngette valaki. Utasok-e vagy rablók ? A korcsmáros meg se mozdult, én se. Az ajtó — a vén ajtó, a­melyik öreg­ségében meghízott — nehezen és nyikorogva felnyílott. Először köpcös termetű férfiú lépett be, aki innen olyannak látszott, mintha nagy­­darab piszkos mosogató ruha közeledne. Azután asszony jött, akiből csak egy szürke kendő látszott, majd gumikámzsában és nagy csizmákban másik férfiú. Mind a hárman hosszú turista­botokat tartottak a kezükben. A köpcös kezdte : — Fogadós úr, ha istent ismer, hamar ké­szítsen ágyat a feleségemnek. Agyon­fázik szegény. Most a másik férfiú is a szoba közepére ért. Nyúlánk ember volt és ahogy a kámzsá­jából kibontakozott, keskeny szőke arcúnak látszott világoskék szemmel. Boszos volt és rekedten kiabált: — Egy korty pálinkát nekem ! Az ember megdöglik ebben a pocsék időben... A köpcös kérlelő hangon szólt: — Előbb tán az ágyat... —­ Eh. Most már mindegy, felelt dühösen a szőke férfi. — Egy perccel előbb, vagy ké­sőbb. Hol van az a pálinka? A korcsmáros erre megmozdult és a mé­csest a szoba közepére helyezte. Az asszony a tűzhöz közeledett és halálos fáradsággal ros­­kadt le a fenyőfa lócára. A köpcös férfiú nyomban mellette termett és a vizes nagy­kendőt leszedte róla, majd felöltőjétől szaba­dította meg. És hogy átázott szalmakalapját is levette, az asszony csinos, harmincéves barna nőnek látszott, akinek sápadt arcába mint megannyi karcsú kígyók göndörödtek nedves hajfürtjei. Kis szája volt, szabályos orra és szép kis füle. Különben semmi rend­kívüli rajta, ha az ember nem egy országúti fogadóban, melegpálinkát idogálva találkozik vele. A férfiú most letérdelt és cipőjét kezdte tisztogatni. Az egyiket le is húzta. A másik­hoz azonban nem férhetett, mert az asszony visszarántotta a lábát. — Hideg a keze, mondta fanyar hangon. •— De ... szólt a férfiú. Megfázik a lába ebben a vizes cipőben. — Majd lehúzom magam, felelt az asszony és nagy, szürke szemeivel érdeklődve nézett körül az ivóban. A szőke férfiú az ivó köze­pén ült egy üveg pálinka mellett és nagy buzgalommal húzogatta le a csizmáit. Kabát­ját már előbb ledobta és ingujjban ült, köz­ben csendesen káromkodott. A köpcös közeledett hozzá és vidáman ki­áltotta : — No Alfréd, ez volt aztán a kaland ? Mi, öreg cimbora ? Alfréd sötéten nézte vizes harisnyáit. — Ugyan hallgass, mormogta. Soha éle­temben nem kívánkoztam hegyet mászni, te vagy az oka, hogy így jártam. Addig csaltál, hívogattál, amíg veletek jöttem turistáskodni. Az ördög vigye el a turistáskodást.

Next