Magyar Szó, 1900. június (1. évfolyam, 105-130. szám)

1900-06-01 / 105. szám

2 105. szám lélek már nem érzi azt, hogy ütés éri, ellenben a felekezeti nagyon is sensibi­­lis. A katholikusok fel vannak bőszülve, a magyarok hallgatnak. Ezt az országot megérlelték a klerikalizmus számára, de Széll Kálmán azért liberális. MAGYAR SZÓ Junius 1. Az „erdélyi püspök“. Budapest, május 31. Az a félhivatalos nyilatkozat, melyet már tegnap volt módunkban előre bejelenteni, a ma reggeli lapokban csakugyan megjelent. Wl­assics Gyula vallás- és közoktatásügyi mi­niszter ur polémiába ereszkedik ebben a gyula­fehérvári Közmivelődés címü lappal, Íratván félhivatalosával a következőket: A gyulafehérvári „Közművelődés“ és utána néhány fővárosi napilap az erdélyi püspöki cím tárgyában legutóbb kibocsátott vallás- és közok­tatásügyi miniszteri rendelet azon kijelentését, hogy az erdélyi r. katholikus püspök cím hasz­náltatott annak a legfelső elhatározásnak a szö­vegében is, mel­lyel ő Felsége a jelenlegi püs­pököt Lönhart Ferenc püspök mellé utódlási joggal segédpüspökké kinevezte, „nem igaznak“ jelenti ki. Ezzel szemben a leghatározottabban állítjuk, — és erről mindenki meggyőződhetik az eredeti okiratokból a minisztériumban , hogy a királyi kinevezést tartalmazó legfelső elhatározás szó­­ról-szóra így szól: „Vallás- és közoktatásügyi magyar minisz­terem előterjesztésére gróf Mailáth Gusztáv esztergom-főegyházmegyei áldozárt és komá­romi plébános-helyettest Lönhart Ferenc erdé­lyi római katholikus püspök mellé segédpüs­pökké, utódlási joggal kinevezem és utasítom nevezett miniszteremet, hogy az e részben szükséges további intézkedéseket haladékta­lanul megtegye.“ A „Közművelődés“ bizonyára összetéveszti ezen legfelső elhatározás szövegét, amelyre a miniszter az említett rendeletben kizárólag hi­vatkozott, a kinevezési okmán­nyal, amelyre a miniszter éppen nem hivatkozott és amely a szokásos formula szerint lett kiállítva. Ebben többször lévén szó a kérdéses püspökségről, Lönhart Ferenc majd egyszerűen „püspökinek, majd „erdélyi püspökinek neveztetik, Mailáth Gusztáv grófra vonatkozólag pedig az „erdélyi egyházmegye segédpüspöke“ kitétel használtatik. Ezzel a közlemén­nyel kétségtelenül meg­­erősíttetik az, a­mit a Magyar Szó állított és bizonyított, hogy t. i. ő felsége erdélyi róm. kath. segédpüspökké nevezte ki Mai­láth Gusztávot, utódlási joggal. A legfelsőbb elhatározást magában foglaló kézirat, tehát az alapokmány, ezt a megjelölést használja, nyilvánvalóan azért, mert a király úgyis mint főkegyur, de úgy is mint az ország közjogi rendjének legfőbb őre, ezt az elneve­zést tartotta helyesnek, törvényesnek, a vi­szonyoknak s a törvényes gyakorlatnak meg­felelőnek. Ezzel szemben más címezést álla­pítani meg a miniszternek nem volt joga. Ő felségét dezavuálni a miniszternek nem sza­bad, de nem is lehet. Ő felsége a végrehajtó hatalmat felelős kormánya által gyakorolja ugyan, de ez semmi esetre sem jelenti azt, hogy valamelyik miniszter ő felsége rendel­kezéseinek nyílt lerontására használhassa fel a kormányzati hatalmat. Miniszteri rende­lettel a mint törvényt, úgy felségi elhatáro­zást sem lehet megmásítani. Mikor tehát Wlassics, Mailáth Gusztáv kívánságát teljesítve, kibocsátotta azt a miniszteri rendeletet, mely az „erdélyi püspök“ cím kötelező használatát rendelve el egy királyi dekrétum megállapítását kí­vánja megváltoztatni: túllépett a maga ille­tékességi és hatáskörén, rendelete ennélfogva semmis és érvénytelen s azt respektálni nem­csak nem kötelessége senkinek, de nem is szabad. A hatóságok tehát a miniszteri ren­delet kibocsátása után sem alkalmazhatják az „erdélyi püspök“ címet s ha Mailáth Gusz­táv ur használná, tudnia kell a kötelessége a járásbíróságnak, mely a nevezett ur sze­mélyére és a kihágási ügyekre nézve eljárni illetékes. Magától értetődik, hogy az a második ren­delet, mely a gy.-fehérvári r. kath. püspök számára két címet állapít meg, még kevésbbé állja meg a sarat. Semmis az a rendelet, mert — mint már mondottuk is, — a minisztérium, mely a korona nevében­­ gyakorolja a végre­hajtási hatalmat, a koronának már kijelentett akaratát lerontó rendeletet nem bocsáthat ki. De semmis azért is, mert egyszerűen abszur­dum, hogy egy püspöknek, a­ki úgyis mint egyházi főhatóság, úgyis mint a törvényhozás tagja, az ország közjogi szervezetének egyik alkotórésze, kétféle, még­pedig erősen külön értelmezést provokáló hivatalos elnevezése legyen.­­ A félhivatalos kommünikével tehát ismét csak azt látjuk bebizonyítva, hogy Wlassics­­nak végleg vissza kell vonnia meggondolat­lanul kiadott rendeletét, a melynek különben — szemben a királyi dekrétummal — úgy sincs semmi jogi érvénye. De van ennek az ügynek egy másik része is. A gyulafehérvári r. kath. püspök hivatalos lapja félreérthetetlenül azzal vádolta a mi­nisztert, hogy a legfelsőbb kéziratot, annak a hivatalos lapban való publikáltatásakor, meghamisította. Ilyen vádra nem lehet puszta polémiával felelni, még ha püspöki megha­gyásból kanonokok terjesztik is. Hogy a mi­niszter nem hagyja cáfolatlanul, az helyes, de nem elegendő. Az ilyen vádat nem csak megcáfolni kell, hanem meg is torolni. El­várjuk hát Wlassics miniszter úrtól, hogy most már, miután a félhivatalos lappal elvé­geztette a cáfolatot, átadja a szót a királyi ügyésznek. Széll és Kállay. Budapest, május 31. Széll Kálmán kebellapjai a tér­ és idő töké­letes egységében, a miniszterelnök színpadi ren­dezésének hármas egységében dühöngő rapszó­diákat, hegyesvégű szatírákat és lapos elmélke­déseket kezdtek vagdosni a közös miniszterek­nek, különösen pedig Kállay Benjáminnak a fejéhez. Széll Kálmán miniszterelnök úr tudvalevőleg glédába állítja minden délben és este az ország sajtójának minden fegyverfogható politikai ripor­terét és kitanítja őket a jog­, törvény­ és igaz­ság az­napi étrendjének kifőzésére. A dolog ezért nagyon érdekes volt. A minisz­terelnök sajtója szedte ráncba a közös minusz­hoz. A veszteség fájdalma nyilalott át egész valóján. Nem szólt csak egy szót is, de mikor puha kezecskéjét odanyujtotta Gyurkának, a meleg kézszoritásból megértette az, hogy a szép menyasszony szive most is érte dobog olthatatlan lánggal. Meggyőzte erről élőszóval is Dorka, mert mikor együtt táncoltak, észrevétlenül oda­­­­súgta a fülébe: — Ne busulj, Gyurka! A szivem, a lelkem örökre a tied! Két napig lakták a nagy menyegzőt. Két nap múlva Sólyom Péter hazavitte az ő imá­dott kis feleségét kősülyszegi szép házába, melyet a fiatal pár elfogadására minden ké­nyelemmel rendeztek be. Nem is volt hiányosság semmi, hanem a szép menyecske mégis üresnek, kihaltnak találta a kellemes helyet. Szivéből, lelke vá­gyódásából hiányzott valami, melyet nem volt képes helyrepótolni Sólyom Péter gon­doskodó figyelme.­­ Napok teltek, hónapok röppentek el unottan, borús lehangoltságban. Dorka nem látta a lakodalom óta Sághy Gyurkát. A tá­­f­vollét csak növelte szenvedélyét s még heve­­­­sebben dobogtatta szivét. Sághy maga is megnyugodott a változhatatlanban s munká­val igyekezett elfojtani a csalfa ábrándképe­­i­ket, melyeket az alkotásban fáradhatatlan­­ képzelet rajzolt elébe. Talán soha nem is gyulad fel többé a sze­­­­relem perzselő lángja szivükben, ha egyik­­ nagyvásár alkalmával össze nem találkoznak­­ a szekérsorok között.­­­ Dorka egyedül ült a szekéren. Még bájo­­s­lóbb, bódítóbb volt, mint leánykorában. . Sághy Gyurka, kit útja erre vezérelt, mikor­­ meglátta szomorkodó, szép Madonna-arcát, ■­ nem állhatott­­ ellent a vágynak, hogy szót váltson vele. Tekintetük egybeolvadt, szivük összedobbant és a­mikor elváltak, Dorka meg­­hivta házukhoz. — Jöjj el Kösülyszegre! — mondta neki. — Magam leszek otthon. Péternek menni kell a csatába, mert a török megint betört valahol. Szegény Sólyom Péter ! Dehogy is gon­dolta, mikor elbúcsúzott szép hitvestársától, hogy a rózsás arcán lepergő forró köny nem a válás fájdalmas kénye, hanem inkább az örömé. Dorka ügyesen tudta rejtegetni érzel­meit. A titkolt szerelem megtanította az ala­koskodásra. Pár nappal azután, hogy Sólyom Péter el­ment törököt verni, az egyedül maradt me­nyecske hazaköltözött Debrecenbe az édes­atyja házához. A szép menyecskét nagy örömmel fogadták a rokonok és ismerősök és egymást érte a vendégeskedés. Ilyenkor úgy tudta intézni Dorka a dolgot, hogy Sághy Gyurka is részt vett a vendéges­kedésben, anélkül, hogy ez valami feltűnést keltett volna. Mi tiiltó­ tagadás benne! Míg a szegény Sólyom Péter keserves háborúsdiban harcol­­gatott a hitetlen török ellen, odahaza Sághy Gyurka vigasztalgatta a szép Dorkát. Isten tudja, meddig tarthatott volna ez ál­lapot, ha Gelencsér János egyik cimborájától üzenetet nem küld a táborba Sólyom Péternek, a­ki nehéz harctűz között epekedett otthon hagyott boldogságáért. — Siess haza, Péter pajtás ! Baj van itt­hon a ház körül! A feleségednek Sághy Gyurka teszi a szépet! Mint a szivén talált szarvas, úgy rogyott le Sólyom Péter e hírre. De hirtelen vissza­nyerte önuralmát. A szive haragtól lángolt, a lelke boszu után epedett. Megölni vágyott élete boldogsága megrontóját.. Lovára kapott azonnal, pillanatig sem hagyta nyugton háborgó lelke. Mit törődött ő tovább a háborúval ?! Az ő lelkében harag, gyülölség, meghasonlás vívtak ádáz tusát. Mikor az éj leszállt, megállóit agyonnyar­galt lovával Diószeghi István uram portája előtt. Sötétség volt a házban, csupán az ut­cára néző szobából hatolt ki némi gyér vilá­gosság. Megkötötte lovát az utszéli ágashoz és éppen készült benyitni az udvarra, mikor szemben vele egy alak lépett ki onnan. Sólyom Péter a sötétség dacára is felis­merte boldogsága megrablóját, amit sem gya­nító Sághy Gyurkát. — Állj, ha életed kedves! — kiáltott reá. —­ Felel­j lelked üdvösségére: szeretőd volt-e Dorka ? Sághy hetykén vágta vissza a szót: — Ha nem lenne az még most is, nem jár­kálnék a Diószeghi uram portájára. Vérbe borult Sólyom Péter szeme, melle lihegett a megaláztatástól. Alig-alig tudott magán uralkodni, hogy a kezében tartott tol­las buzogán­nyal fejbe ne sújtsa vetély­­társát. — Ha becsületes ember vagy, tudnod kell a többit! — mondta remegő hangon. — Hol­nap elvárlak a Dugó csárdánál. — Ott leszek! — felelt rá Sághy és azután tovább állott. Másnap a Dugó-csárda tisztásán halva ta­lálták Sághy Gyurkát. Éles kardval járta át a szivét. Utazó emberek beszélték, hogy va­lami katonafélével verekedett össze s ennek kardvasa borította szemeire a halál álmát. Dorka mindjárt tudta, hogy Sólyom Péter­rel viaskodott össze Sághy, mert azután nem

Next