Magyar Szó, 1902. január (3. évfolyam, 1-27. szám)

1902-01-01 / 1. szám

1. szám­­. MAGYAR SZÓ Január 1. a «lovagiasságok» tébolyát is még tébolyul­­tabbá tenné. Mert ahogy ma fennáll a lova­giasság, még ez őrjöngésben is van vala­melyes rendszer. Megvan benne legalább az, hogy a sértett fél komoly sérelem ese­tén maga szerezhet úgynevezett elégtételt. A tervezett bíróság a sértett felet egészen kiszolgáltatná a lovagias terrorizmusnak. «Dzsentelmén» urak, kaszinói bírák ítéletére bízná, hogy kaphat-e elégtételt. Nyilvánvaló, hogy mit jelent ez. Jelenti, hogy akit bizo­nyos felsőbb körök nem kedvelnek, azt még a lovagias elégtételvevésből is kizárhatná­nak. A lovagias rablóvilágban legalább meg­van az önvédelem szabadsága és lehetősége. A tervezett bíróság idején még az önvéde­lem is korlátozott lenne. De hát ne foglalkozzunk tovább a ku­­ruzslókkal és rossz orvosokkal. Inkább je­löljük meg a valódi gyógyszert, az igazi becsületvédő rendszert, íme az uj, illetve a tisztességes polgárság által minden művelt országban régtől vallott becsületbeli kódex. 1. Becsületes minden ember addig, míg tisztességtelen cselekedetet nem követ el. 2. Az ember becsületét csak a maga, csele­kedetével veszítheti el, —más ember sértése, bántalmazása nem érinti a tisztességes egyén becsületét. 3. Menten elveszti becsületét az embe, a következő esetekben : a) ha ddlogkerülő, naplopó, &!. szegény ember, akár mágnás ; b) ha notórius játékos , c) ha leányt elcsábított, vagy asszonyt hűtlenségre bírt ; de ha rá nemi perverzitás bizonyult; es ha adósságot nem fizet; f) ha más embert szóval, vagy tettel in­­zultált; g) ha lovagias ügyet kívánt, vagy párbajt kezdeményezett; h) ha más, a büntető törvénykönyvbe s az erkölcsi törvényekbe ütköző tetteket kö­vetett el. 4. A becstelenségek e külömböző nemei közt legsúlyosabb beszámítás alá esnek az úgynevezett «lovagi becsület» körébe tar­tozó tettek. A nemi perverzitásnál is súlyo­sabbak ezek, — mert az emberi lélek per­verzitásából erednek. 5. Ha valaki mást sért, vagy bántalmaz, még pedig társaságban, — a társaság, ha jól neveltnek és tisztességesnek akar tar­tatni, köteles a sértőt kiutasítani, vagy ki­dobni. A sértő ugyanis voltaképp a társaságot sértette meg, melynek jelenlétében nevelet­lenségre vetemedett. Amely társaság a sér­tőt nem utasítja ki, az magamagát veti meg s elismeri önmagáról, hogy körében jól nevelt embernek helye nincs. 6. Ha tehát valaki társaságban mást sér­tett, a sértő fél elvesztette becsületét mind­addig, míg a társaságtól s a sértettől bo­csánatot nem kér, illetve a társaság s a­­ sértett fél bocsánatát magának ki nem esz­közli. 7. A sértett fél nemhogy maga elég­tételt tartoznék szerezni, sőt ellenkezőleg, a társaság tartozik, nem neki, hanem önmagának elégtételt szerezni. Ez elégtétel pedig abban áll, hogy a társaság minden tagja köteles a sértővel minden érintkezést megszüntetni. 8. Ha a sértett fél, daczára esnek, mégis annyira megfeledkeznék önmagáról s lova­gias elégtételt kérne a sértőtől, h­­ogy ő is elvesztette a közbecsülésre való igényét. Mert eljárásával igazolta, hogy a sértővel megegyező alacsony műveltségi színvona­lon áll.­­ Aki vitatkozás, eszmecsere, társalgás közben ellenfelét sértéssel illeti, a társaság­­vezetője (elnök, elöljáró, házigazda stb.) által első­sorban rendreutasítandó. Mert a sértő lelki szegénységét bizonyította, hogy érv helyett­ személyeskedéssel állott elő. A gyá­vaságát bizonyította, hogy érveléssel nem bírván küzdeni, alattomosan más és nem­telen fegyverekhez folyamodott. 10. Még gyávább az, aki ily szóbeli sér­tésre tettlegességgel válaszol. Mert igazolja ezzel, hogy gyáván meghajolt a lovagias terrorizmus előtt, s egy még nagyobb ne­veletlenséggel akart a sértő fölé előnyösebb «lovagias» helyzetbe jutni. 11. Ennél is gyávább az, aki párbajra hívja a sértőt, — mert ezzel igazolja, hogy fél némely műveletlen és lelkileg eldurvult felsőbb körök «ítéletétől.» 12. Hasonlóképp gyáva, aki párbajra áll ki, holott egy gyilkosságra való fölhívást megvetéssel illik visszautasítani. Gyáva főleg azért, mert annyira fél némely egyének «közvéleményétől», hogy még gyilkosságra, vagy gyilkolási kísérletre is kész vetemedni. 13. Ha valaki sértéssel, visszasértéssel, párbajra való kihívással, vagy párbajozással, avagy más, lentebb említett tén­nyel becsü­letét elvesztette: — csak abban az esetben vesztette el mindenkorra, ha tettét vagy nem teszi, vagy nem teheti többé jóvá. 14. Visszanyeri becsületét a) a dologke­rülő, naplopó is, akár szegény, akár nagy úr, ha a társadalom munkás tagjává válik, b) a notórius játékos, ha az iparszerű játé­kot abbahagyja, c) a csábító, ha a nőt fele­ségül vette, d) az adósságát nem fizető, ha adósságát mégis kifizeti, e) a mást sértő, ha bocsánatot nyert. 15. Ellenben sohasem nyerheti vissza be­csületét, aki jóvá nem tehető vétséget követ el. Nevezetesen, akire nemi perverzitás bi­zonyult, vagy aki párbajban embert meg­ölt. V­an még több ily erkölcsileg soha jóvá nem tehető tény, de az ilyenek fölsorolása fölösleges. íme ez annak a becsületbeli kódexnek vázlatos ismertetése, amely az önérzetes, művelt és helyes erkölcsi társadalmakban elfogadtatott, vagy pedig elfogadandó. Hasonlítsák össze a divatos lovagi kódex­­xel. S Ítéljenek a józan ész, műveit ízlés és tisztes erkölcs törvénye szerint, olyan kényelmesen bandukolt előre. Ámbár a kutya se ugatta meg, amint közelebb ért saját tanyá­ához, mind óvatosabban nézett körül. Szinte lapulva haladt előre, megkerülte a ker­tet, átvágott a pitvaron, liga a ház előtt volt, ott, anélkül, hogy visszafordult volna, sunyin figyelt egy darabig. Semmi nesz. Csak az erdő felől hallik valami tompa dugás. Ott van a legények gyülekezője. Tán már meg is nyúztak egy pár görhes vadat . . . Görhes. Fityinget se ér a bundája, olyan vékony, ko­pott az üldözött. Mind sötétebb lett. Gádor Vincze vagy husz lépésnyire távozott a saját tanyájától egész a vén, kopasz szederfáig. Ott hirtelen megfordult. Az ablakon gyér világosság szűrődött által. Vincze a fa mögé húzódott. Erősen, szinte mohón nézett az ablak felé, függöny volt rajta. De azért tsztán látott mindent. Szemben a ládafia, rajta a feszület, előtte az asztal a párolgó vacsorával, balra a patyolat ágy­­ . . Most föláll valaki. Ez nem asszony. Majd fé­lék­ libben ... Ez Vera . . . Gábor levette válláról a puskáját. Most az a másik átkarolja­­ az asszonyt. Ez a legény. Vera nem vonako­dik, csak úgy belefekszik a legény izmos kar­jaiba. Az arc2uk is összeér, az ajkuk egybe­forr , csókolódznak ... Az erdő felöl újra hal­latszik a tompa morgás, majd utána pár lö­vés . . . Gádor czélzott. Balra az asszony feje, jobbra a legényé . . . Végre lőtt. Azt mondta erre a korcsmárosok Katája: — Itt a k­özelben lőtték le a farkast. A vén Tőzsémé pedig igyen dörmögött ott a dülledt viskóban — Csak az én Ferkora lőtte vol­na le a beste állatot. Az én Ferfcúm. III. — Hahó ! Legények ! Merre jártok ? Hahó! — Hahó! Itt vagyunk a «Pisze» dombnál... Siess az ondóját! — Adj Isten ! — Szólt Vincze. — Fogadj Isten! Kol jársz? Nélküled kutyát ér az egész hajsza... — Találtatok? — Nem a’ —• Hát te? Hallottuk, hogy lőttél mert csak a te puskát sivit olyan mérgesen. — Találtam . . . — Adta fia ! Mindenben olyan szerencsés vagy a gazdaságod az első, feleséged a legjobb, legszebb, most még a farkast is te durrantod agyon . . . Hol hagytad? — Gyertek nézzük meg az irháját. — Talán már haza is czipelted? Vincze nem felelt, csak vágtatott előre. A többiek nyomban utána. Kiváncsiak voltak szörnyen. Vinczét is meglepte egy pillanatra a kétség: <­Hátha megtévedtem. Hátha . . .» De csak egy pillanatig tartott a töprengése, majd félhangon szőtte tovább gondolatát: — Sohse tévesztettem én még el lövést. Se éjszakában, se nappal. — Ez már igaz — hagyták helyben a falu­beliek. A lámpa már nem égett Az ajtó tárva­­nyitva. ■— Hé asszony ! —­ szólott nyersen a férj, hol a pokolban vagy? Farkast öltünk, hát tort is tartunk hegyibe, itt vannak a vendégek is. Az­zal lámpát gyújtott. — Ihol a farkas, — kaczagott Vincze, amint a vendég atyafiak kíváncsian tolakodtak előre. Tőzsér Ferkó feküdt a földön. Nem volt abban már egy szikrányi élet se. Kicsiny, vé­res seb látszott a halántékán. — Szent isten! Itt haláleset történt! — Jézusom! a Tőzsér Ferkó ... — Szegény, jóhangú gyerek volt . . . — A csárdást se rakta ki senki ügye­sebben. *— A farkas, a farkas, — ordított a gazda, így hangzott zugva-zajongva, össze-vissza, kegyet­len nyerseségben, tompán, ott a halott körül. — Nesztek, itt a farkas. Azok kiosontak nagy hirtelen. — Hé, asszony, gyere elő már, a rézangya­­lát, éhes is vagyok, csókra, ölelésre szomjas, bort ide, ne félj, nem bántalak, csak megölel­lek, meg se szidlak, csak czirógatlak, mert jó voltál, kii voltál, megszerettél, — egy kicsinyeg meg is csaltál. A vakéj nyelte el szavait. Aztán újra csalta, csalogatta czifra, édes szóval az as­­­szonyt, bort hozott, evett, ivott, duhajkodott, enyelgő, édes szóval dúdolta, danolta, eiezi­­­rázta, félbehagyta a felesége nótáját, amit a Tőzsér Ferkó danározott valamikor álnok szív­vel, rossz lélekkel: Végigmentem kis angyalom udvarán, Betekintek tulipántos ablakán, Liliommal vetette be az ágyát, Rozmaringgal söpörte a szobáját . . .

Next