Magyar Szó, 1902. január (3. évfolyam, 1-27. szám)
1902-01-01 / 1. szám
1. szám. MAGYAR SZÓ Január 1. a «lovagiasságok» tébolyát is még tébolyultabbá tenné. Mert ahogy ma fennáll a lovagiasság, még ez őrjöngésben is van valamelyes rendszer. Megvan benne legalább az, hogy a sértett fél komoly sérelem esetén maga szerezhet úgynevezett elégtételt. A tervezett bíróság a sértett felet egészen kiszolgáltatná a lovagias terrorizmusnak. «Dzsentelmén» urak, kaszinói bírák ítéletére bízná, hogy kaphat-e elégtételt. Nyilvánvaló, hogy mit jelent ez. Jelenti, hogy akit bizonyos felsőbb körök nem kedvelnek, azt még a lovagias elégtételvevésből is kizárhatnának. A lovagias rablóvilágban legalább megvan az önvédelem szabadsága és lehetősége. A tervezett bíróság idején még az önvédelem is korlátozott lenne. De hát ne foglalkozzunk tovább a kuruzslókkal és rossz orvosokkal. Inkább jelöljük meg a valódi gyógyszert, az igazi becsületvédő rendszert, íme az uj, illetve a tisztességes polgárság által minden művelt országban régtől vallott becsületbeli kódex. 1. Becsületes minden ember addig, míg tisztességtelen cselekedetet nem követ el. 2. Az ember becsületét csak a maga, cselekedetével veszítheti el, —más ember sértése, bántalmazása nem érinti a tisztességes egyén becsületét. 3. Menten elveszti becsületét az embe, a következő esetekben : a) ha ddlogkerülő, naplopó, &!. szegény ember, akár mágnás ; b) ha notórius játékos , c) ha leányt elcsábított, vagy asszonyt hűtlenségre bírt ; de ha rá nemi perverzitás bizonyult; es ha adósságot nem fizet; f) ha más embert szóval, vagy tettel inzultált; g) ha lovagias ügyet kívánt, vagy párbajt kezdeményezett; h) ha más, a büntető törvénykönyvbe s az erkölcsi törvényekbe ütköző tetteket követett el. 4. A becstelenségek e külömböző nemei közt legsúlyosabb beszámítás alá esnek az úgynevezett «lovagi becsület» körébe tartozó tettek. A nemi perverzitásnál is súlyosabbak ezek, — mert az emberi lélek perverzitásából erednek. 5. Ha valaki mást sért, vagy bántalmaz, még pedig társaságban, — a társaság, ha jól neveltnek és tisztességesnek akar tartatni, köteles a sértőt kiutasítani, vagy kidobni. A sértő ugyanis voltaképp a társaságot sértette meg, melynek jelenlétében neveletlenségre vetemedett. Amely társaság a sértőt nem utasítja ki, az magamagát veti meg s elismeri önmagáról, hogy körében jól nevelt embernek helye nincs. 6. Ha tehát valaki társaságban mást sértett, a sértő fél elvesztette becsületét mindaddig, míg a társaságtól s a sértettől bocsánatot nem kér, illetve a társaság s a sértett fél bocsánatát magának ki nem eszközli. 7. A sértett fél nemhogy maga elégtételt tartoznék szerezni, sőt ellenkezőleg, a társaság tartozik, nem neki, hanem önmagának elégtételt szerezni. Ez elégtétel pedig abban áll, hogy a társaság minden tagja köteles a sértővel minden érintkezést megszüntetni. 8. Ha a sértett fél, daczára esnek, mégis annyira megfeledkeznék önmagáról s lovagias elégtételt kérne a sértőtől, hogy ő is elvesztette a közbecsülésre való igényét. Mert eljárásával igazolta, hogy a sértővel megegyező alacsony műveltségi színvonalon áll. Aki vitatkozás, eszmecsere, társalgás közben ellenfelét sértéssel illeti, a társaságvezetője (elnök, elöljáró, házigazda stb.) által elsősorban rendreutasítandó. Mert a sértő lelki szegénységét bizonyította, hogy érv helyett személyeskedéssel állott elő. A gyávaságát bizonyította, hogy érveléssel nem bírván küzdeni, alattomosan más és nemtelen fegyverekhez folyamodott. 10. Még gyávább az, aki ily szóbeli sértésre tettlegességgel válaszol. Mert igazolja ezzel, hogy gyáván meghajolt a lovagias terrorizmus előtt, s egy még nagyobb neveletlenséggel akart a sértő fölé előnyösebb «lovagias» helyzetbe jutni. 11. Ennél is gyávább az, aki párbajra hívja a sértőt, — mert ezzel igazolja, hogy fél némely műveletlen és lelkileg eldurvult felsőbb körök «ítéletétől.» 12. Hasonlóképp gyáva, aki párbajra áll ki, holott egy gyilkosságra való fölhívást megvetéssel illik visszautasítani. Gyáva főleg azért, mert annyira fél némely egyének «közvéleményétől», hogy még gyilkosságra, vagy gyilkolási kísérletre is kész vetemedni. 13. Ha valaki sértéssel, visszasértéssel, párbajra való kihívással, vagy párbajozással, avagy más, lentebb említett ténnyel becsületét elvesztette: — csak abban az esetben vesztette el mindenkorra, ha tettét vagy nem teszi, vagy nem teheti többé jóvá. 14. Visszanyeri becsületét a) a dologkerülő, naplopó is, akár szegény, akár nagy úr, ha a társadalom munkás tagjává válik, b) a notórius játékos, ha az iparszerű játékot abbahagyja, c) a csábító, ha a nőt feleségül vette, d) az adósságát nem fizető, ha adósságát mégis kifizeti, e) a mást sértő, ha bocsánatot nyert. 15. Ellenben sohasem nyerheti vissza becsületét, aki jóvá nem tehető vétséget követ el. Nevezetesen, akire nemi perverzitás bizonyult, vagy aki párbajban embert megölt. Van még több ily erkölcsileg soha jóvá nem tehető tény, de az ilyenek fölsorolása fölösleges. íme ez annak a becsületbeli kódexnek vázlatos ismertetése, amely az önérzetes, művelt és helyes erkölcsi társadalmakban elfogadtatott, vagy pedig elfogadandó. Hasonlítsák össze a divatos lovagi kódexxel. S Ítéljenek a józan ész, műveit ízlés és tisztes erkölcs törvénye szerint, olyan kényelmesen bandukolt előre. Ámbár a kutya se ugatta meg, amint közelebb ért saját tanyáához, mind óvatosabban nézett körül. Szinte lapulva haladt előre, megkerülte a kertet, átvágott a pitvaron, liga a ház előtt volt, ott, anélkül, hogy visszafordult volna, sunyin figyelt egy darabig. Semmi nesz. Csak az erdő felől hallik valami tompa dugás. Ott van a legények gyülekezője. Tán már meg is nyúztak egy pár görhes vadat . . . Görhes. Fityinget se ér a bundája, olyan vékony, kopott az üldözött. Mind sötétebb lett. Gádor Vincze vagy husz lépésnyire távozott a saját tanyájától egész a vén, kopasz szederfáig. Ott hirtelen megfordult. Az ablakon gyér világosság szűrődött által. Vincze a fa mögé húzódott. Erősen, szinte mohón nézett az ablak felé, függöny volt rajta. De azért tsztán látott mindent. Szemben a ládafia, rajta a feszület, előtte az asztal a párolgó vacsorával, balra a patyolat ágy . . Most föláll valaki. Ez nem asszony. Majd félék libben ... Ez Vera . . . Gábor levette válláról a puskáját. Most az a másik átkarolja az asszonyt. Ez a legény. Vera nem vonakodik, csak úgy belefekszik a legény izmos karjaiba. Az arc2uk is összeér, az ajkuk egybeforr , csókolódznak ... Az erdő felöl újra hallatszik a tompa morgás, majd utána pár lövés . . . Gádor czélzott. Balra az asszony feje, jobbra a legényé . . . Végre lőtt. Azt mondta erre a korcsmárosok Katája: — Itt a közelben lőtték le a farkast. A vén Tőzsémé pedig igyen dörmögött ott a dülledt viskóban — Csak az én Ferkora lőtte volna le a beste állatot. Az én Ferfcúm. III. — Hahó ! Legények ! Merre jártok ? Hahó! — Hahó! Itt vagyunk a «Pisze» dombnál... Siess az ondóját! — Adj Isten ! — Szólt Vincze. — Fogadj Isten! Kol jársz? Nélküled kutyát ér az egész hajsza... — Találtatok? — Nem a’ —• Hát te? Hallottuk, hogy lőttél mert csak a te puskát sivit olyan mérgesen. — Találtam . . . — Adta fia ! Mindenben olyan szerencsés vagy a gazdaságod az első, feleséged a legjobb, legszebb, most még a farkast is te durrantod agyon . . . Hol hagytad? — Gyertek nézzük meg az irháját. — Talán már haza is czipelted? Vincze nem felelt, csak vágtatott előre. A többiek nyomban utána. Kiváncsiak voltak szörnyen. Vinczét is meglepte egy pillanatra a kétség: <Hátha megtévedtem. Hátha . . .» De csak egy pillanatig tartott a töprengése, majd félhangon szőtte tovább gondolatát: — Sohse tévesztettem én még el lövést. Se éjszakában, se nappal. — Ez már igaz — hagyták helyben a falubeliek. A lámpa már nem égett Az ajtó tárvanyitva. ■— Hé asszony ! — szólott nyersen a férj, hol a pokolban vagy? Farkast öltünk, hát tort is tartunk hegyibe, itt vannak a vendégek is. Azzal lámpát gyújtott. — Ihol a farkas, — kaczagott Vincze, amint a vendég atyafiak kíváncsian tolakodtak előre. Tőzsér Ferkó feküdt a földön. Nem volt abban már egy szikrányi élet se. Kicsiny, véres seb látszott a halántékán. — Szent isten! Itt haláleset történt! — Jézusom! a Tőzsér Ferkó ... — Szegény, jóhangú gyerek volt . . . — A csárdást se rakta ki senki ügyesebben. *— A farkas, a farkas, — ordított a gazda, így hangzott zugva-zajongva, össze-vissza, kegyetlen nyerseségben, tompán, ott a halott körül. — Nesztek, itt a farkas. Azok kiosontak nagy hirtelen. — Hé, asszony, gyere elő már, a rézangyalát, éhes is vagyok, csókra, ölelésre szomjas, bort ide, ne félj, nem bántalak, csak megölellek, meg se szidlak, csak czirógatlak, mert jó voltál, kii voltál, megszerettél, — egy kicsinyeg meg is csaltál. A vakéj nyelte el szavait. Aztán újra csalta, csalogatta czifra, édes szóval az asszonyt, bort hozott, evett, ivott, duhajkodott, enyelgő, édes szóval dúdolta, danolta, eiezirázta, félbehagyta a felesége nótáját, amit a Tőzsér Ferkó danározott valamikor álnok szívvel, rossz lélekkel: Végigmentem kis angyalom udvarán, Betekintek tulipántos ablakán, Liliommal vetette be az ágyát, Rozmaringgal söpörte a szobáját . . .