Magyar Szó, 1903. március (4. évfolyam, 52-77. szám)
1903-03-01 / 52. szám
52. szám, új nemzeti vadékot; a puszta valóság az, hogy mindazok, kik tehetséget éreznek magukban arra, hogy a közéleti magaslatok ugorhaiába felkapaszkodhassanak, conditio sine qua nonnak tartják azt, hogy megrippenjenek az előtt az idegen — igenis idegen — hatalom előtt, mely még mindig úgy tekinti ezt az országot, mint mely csak arra való, hogy a nagyhatalmi mosocsmak emberanyagot s a régi kedvencz tartományok éhes és lármás szájának betömésére olcsó, kenyeret és húst literáljon. És pedig csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy az a megtippenés föltétlenül szükséges most is csak úgy, mint azelőtt. Tacitus szavaival élve, non propria viricute sed imbecillitate germánomul (Amrtriaoorum) mégis vagyunk már annyira, hogy csak egy kis belátás (de kicsi mindenesetre szükséges) egy kis önérzet és magánk megemberelése kellene, azonnal megtörténhetnek a kellő Frontveränderung s bekövetkeznék odaát a Rückwärts-koncentrirung. Mikor a póttartalékos javaslattal jöttek ide, elég volt egy pár félénk és szemérmes észrevétel egy bizottsági ülésben, hogy azzal a botrányos javaslattal összepakoljanak: egy szavába kerülne annak a mindenható Lloyd-kompániának, hogy a szőnyegen levő javaslattal is úgy tegyenek. De hát azt a szót senki kimondani nem meri, mert egy perczre sem szabad összhasonlítani a párturalomnak nagy művészettel s még nagyobb lelkiismeretlenséggel széteresztett szálait. Vagy igaza volt annak a közbeszóló képviselőnek, aki utóajánlatról mondott valamit? MAGYAR SZÓ: Már ez ms ! A fizetésrendezés. Budapest, február 28. Még mindig nagy számban érkeznek hozzánk a panaszok a fizetésrendezési javaslat ellen, amely panaszok erős czáfolatot képeznek a pénzügyminiszternek a képviselőház pénzügyi bizottságában tett ama nyilatkozat ellenében, hogy a javaslat a szerzett jogokat nem sért és azzal a tisztviselők túlnyomó része meg van elégedve. A panaszok tömeges volta éppen az ellenkezőt bizonyítja. Kérvények. Emlékiratok. A dévai bírói és ügyészi kar emlékirata lényegileg a következőkben vázolja a javaslatnak lerivó és még orvosolható sérelmeit: Tárca bíró és törvényszéki elnök csak a VII. fiz. osztálybeli bírák és ügyészek sorából nevezhető ki; a jelenleg a VII. fiz. osztályban lévő tórák és ügyészek, — tekintettel eddig eltöltött hosszú szolgálati idejükre, — jelenlegi fizetési fokozatukban meg hagyatnak; az albiró és alügyészi állások megszüntettetnek és ezen állások helyébe birói és ügyészi állások rendszeresittetnek, e bírák te ügyészek a IX. fiz. osztály 2. fokozatába neveztetnek ki te három évenkint a VIII. fiz. osztály 3. fokozatába lépnek elő. A X. fiz. osztályba sorozott jegyzők három évenkint lépnek elő egyik fizetési fokozatból a másikba. Az aljegyzők, figyelemmel az 1893. évi IV. törvényczikkben is elismert kivételes helyzetükre, a XI. fiz. osztály 1. fokozatába, és mihelyt a bírói vizsga letételét igazolják, a X. fizetési osztályba neveztessenek ki. A joggyakornokok az eddigi fizetési törvény elvének megfelelően annyi segélydíjat kapjanak, mint a XI. fizetési osztály 3. fokozatába sorozott tisztviselők, vagyis 1400 koronát.* A gyulai m. kir. pénzügyigazgatóság mellé rendelt számvevőség tisztikara a kartársakhoz intézett felhívásban szükségesnek jelzi, hogy a számvevőségi tisztviselők javadalmazásának minimuma az új fizetési tervezet alapján, a XI. fizetési osztály 2. fokozatával legyen megállapítva, a számvevőségi főnöki állások kizárólag a VIII. fizetési osztályban rendszeresítlessenek a kisebb igazgatósági kerületekben is, míg a nagyobbakban a főnöki állások a VII. s a helyettesi állások a VIII. fizetési osztályokban szervezhessenek, végül az egyes fizetési osztályokba sorolt számvevőségi állások száma , a iogalnassei tisztviselőké szerint aranyosittassék. * Az újvidéki állami tisztviselők állandó bizottsága a következő felhívást bocsátotta ki: Kartársak! Tudjátok, hogy a fizetésrendezésre vonatkozó törvényjavaslat a Ház asztalán fékezik. Bár mindenben mindnyájunkat nem elégít ki, mégis oly nagyértékű előnyöket tartalmaz, hogy közös érdekünk annak mielőbbi törvényerőre emelését szorgalmazni. Erre pedig a sajnálatos politikai helyzetet távolról szemlélve, nem látunk egyéb kivezető utat, minthogy a képviselőhöz — a véderővita 2—3 napi megszakításával — a fizetésrendezésre vonatkozó törvényjavaslatot tárgyalja. Kérünk tehát minden érdeklődő kartársat, —1. és vájjon melyik nem az, — hogy ez évi márczius hónap 1-én délelőtt 11 órakor az újvidéki királyi törvényszék esküdtszéki tanácstermében tartandó értekezleten megjelenni szíveskedjék. Értekezletünk tárgya: Országos képviselőnkhöz mentünk még keresztül, nagyok és kicsinyek össze-vissza, mindegyiknek más neve volt. Az ebédlőben négy ablak is volt, az egyiken ki lehetett menni az erkélyre és lenézni az utczán járó emberekre. És nem gondolhattam, hogy két embernek minek ekkora szobában, ilyen nagy asztalnál ebédelni, ha én az apának meg a «szép mamám/Ujik lennék, hát félnék is. A barna szobában csak szivarozni, olvasni, meg kártyázni szoktak; a piros szobában volt a zongora és volt még mindenféle színü szoba, amilyenek voltak a falak, vagy a bútorok. És minden selyem, meg drága, hogy nem mertem semmihez se nyúlni. A legszebb volt a kék szoba, ez volt a «szép mama» szobája. Mintha a falak is halványkék selyemmel lettek volna behúzva, a bútorok, a függönyök, az asztalon a könyvek, a gyertyák a kandallón és a tükör előtt, minden halovány kék. A falakon a selyem legyezők között, gyönyörű arczképek, majdnem mindegyik a «szép mama» volt szebbnél-szebb ruhákban. És mindegyiket megismertem, mert néha bejött hozzánk a gyermekszobába megmutatni magát. Most azonban nem volt itthon. Apa azt mondta, hogy gyűlésen van, este valami fényes mulatság lesz a városban a szegény árva gyerekek javára s a mama is rendezi. Megkérdeztem apától, hogy kicsodánk nekünk a «szép mama». Apa csodálkozva nézett rám. — Hát az anyátok, te az ő leánya, a Dini pedig a fia. De hiszen mi az apáé vagyunk1... — Csakhogy az övé is, mind a két lünké egyformán. Ezt én nem tudtam eddig, hogy is tudtam volna, senki se mondta, a «szép mama» se mpíKtta, Neki is igga t £ jyaiBJk§t* : tézendő kérelem, hogy szavát illetékes helyen a fizetésrendezésről szóló törvényjavaslatnak a véderő vita megszakításával leendő soronkívüli tárgyalás mellett emelje fel. * A karánsebesi ügyvédek azzal a kérelemmel fordulnak az ország ügyvédi kamaráihoz, hogy támogassák a tórák igazságos ügyét, szerzett jogaikért folyó küzdelmükben legyenek velük, ügyüket karolják fel, mert az igazság győzelme az ügyvédi karnak is czélja.* A műszaki tisztviselők köszönete. A kolozsvári VII-ik kerületi kir. közúti felügyelőség, a kolozsvári, államépitészeti és kultúrmérnöki hivatalok, a brassói, dévai, beszterczebányai, nagyszebeni és ungvári államépitészeti hivatalok sürgönyileg fejezték ki kijelenetüket Kossuth Ferencznek azért a meleg támogatásért, amelyben a műszaki államtisztviselők ügyét a képviselőház pénzügyi bizottságában részesítette. A sárga-fekete zászló alatt. (Az elhalasztott sorozás. — Az uj ágyuk. — A tiszták műszaki kiképzése. — Az uj puskák. — Egy visszavont rendelet. — Egy kaszárnyaépítés története. — Katonalovak eladása. —« Öngyilkosságok és halálesetek. — A kard és az uj katonai büntető perrendtartás.) — Katonai munkatársunktól. — Bécs, február 27. Még nem mondhatjuk ki ezt a nagy szót: Győztünk! de tagadhatatlan az, hogy a honvédelmi miniszter rendelete, mely a fősorozást elhalasztja, már fontos eredményt jelent és esetleg végleges győzelemhez vezethet; a fekete-sárga zászló alatt küzdők serege kezdi komolyan venni a dolgot, a hadügyi kormányzat pedig mindinkább elveszti bizalmát az iránt, hogy a katonai javaslatokból még törvény tehetne. Kénytelenek tehát azon dolgozni, hogy a jelenlegi katonai javaslatok visszavonása után, milyen tervezettel lephetnék meg az országot. Azt már megállapították, hogy maxtennek. Krieghammer az oka, azaz, hogy az ő elhibázott taktikája sodorta a hadügyi vezetőséget ilyen kellemetlen helyzetbe. Azt hiszik, ha Krieghammer múlt évben a delegációkkal szemben engedékenyebbnek mutatkozott volna, főleg pedig, ha 33 akkor még teljesen megoldatlan ágyúkérdésből lefolyókig nem áll elő óriási követeléseivel, nem ijeszti meg az országot a milliókkal, továbbá, ha őszkor a póttartalékosokról szóló törvényjavaslat soha se csókolt, soha se ölelt meg, sem engem, sem a Dinikét nem is eresztett közel magához. Meg akartam tudni, hogy ha mi az övéi is vagyunk, mert nem szeret bennünket úgy, mint az apa. Apa csak azt felelte: «Épen úgy, szeret ő is«. És hamar szobánkba vezetett bennünket. Azt hiszem, megint sírt, pedig Dinike most nem kapaszkodott a szakállába. Mese a gyermekszobából. — Elbeszéli egy okos bébe. —/*.— A «Magyar »Szó» eredet tározója. —•: ’ Irta: Vojtkó Pál, r. Apa ma délelőtt benézett hozzánk. Dicskét elvette a dadától és a térdére ültette; én elmondtam neki azokat a verseket, amiket a kisasszonytól tanultam. Sokszor magához ölelt bennünket és megcsókolt; hagyta, hogy szép fehér szakállában babráljunk. Én csak simogattam, olyan jó, puha volt, mint a selyem, de a Diáiké belekapaszkodott és nagyon megcsihadhatta, mert jól láttam, hogy apa sírt, csak nem akarta, hogy észrevegyük. Az a haszontalan Dini! Aztán azt mondta apa, hogy nézzük meg a házat, mert most egészen másfélére csinálták, mint aminő azelőtt volt. Diniike talán nem is látta még, én sem igen emlékszem, mert nagyon kicsi lehettem. Mi gyerekek mindig itt éltünk ebben a három szobában a kisasszonnyal és a dadával, s a többi szobát nemigen láttuk. Apa most karjára vette Dinikét, engem kézen lógott és átvezetett egy hosszú folyosón. Ezt a folyosót ismertem. Innen vártam mindig apát, mert erről szokott jönni. De nem szerettem sokáig nézni, mert sötét volt a folyosó, meg keskeny és én nagyon féltem. De most bátor lettem, mert apa fogta a kezemet. Az első szobában sok könyv volt a falak körül s a középen egy asztal írásokkal. Apa azt mondta, hogy ez az ő dolgozó szolgája. Nagyon csodálkoztam, mert eddig azt hittem, hogy csak a cselédek szoktak dolgozni, hát pedig a mi apánk is. »Szegény, talán azé# eseit bevegye én. Ezgaiőöl. Sok sántán II. Dinikét már vetkőztetek, én képeket néztem a kisasszonnyal. Vacsora után mindig képeskönyvet nézünk. Egyszerre csak nyílik a szobaajtó ése belép a «szép mama». Nagyon szép volt, látszott, hogy bálba készül, halványlila selyemruháját alig bírta maga után behúzni az ajtón, a kezén, a haján csupa ragyogás, arany és gyémánt. Nagy állótükrünkhöz sietett és végignézte magát benne minden oldalról, így szokta mindig, ha néha, bejön. Most is megkérdezte: — Ugye, szép a mama? Már hallottam egypárszor tőle, Dinikével azért hivtuk «szép mamának», mert mindig ezt kérdezte s most meg se tudtam neki felelni, csak csodálkoztam. Olyan volt, mint az a királyné, akiről a kisasszony mesélni szokott. A dada behozta Dinikét a másik szobából, hogy az is lássa. — Ide ne eressze ... a ruhám... — kiáltott, úgy, hogy Dinike is megijedt és sírni kezdett. — Csúnya gyerek! örökké visit... ugye, szép vagyok, Alice? Én csak bámultam, féltem is.— Hát nem tudsz beszélni, mi? —• Jés olyan, haragosan nézett rám, mintha meg akart volna ütni. 1... Jöten möitgöfiaat JesasasöiÜt