Magyar Szó, 1903. március (4. évfolyam, 52-77. szám)

1903-03-01 / 52. szám

52. szám, új nemzeti vadékot; a puszta valóság az, hogy mindazok, kik tehetséget éreznek magukban arra, hogy a közéleti magaslatok ugorhaiáb­a felkapaszkodhassanak, conditio sine qua non­­nak tartják azt, hogy megrippenjenek az előtt az idegen — igenis idegen — hatalom előtt, mely még mindig úgy tekinti ezt az országot, mint mely csak arra való, hogy a nagyhatalmi mosocsmak emberanyagot s a régi k­edvencz tartományok éhes és lármás szájának betömé­sére olcsó, kenyeret és húst literáljon. És pedig csalatkoznak, ha azt hiszik, hogy az­ a megtippenés föltétlenül szükséges most is csak úgy, mint azelőtt. Tacitus szavaival élve, non propria viricute sed imbecillitate ger­mánomul (Amrtriaoorum­) mégis vagyunk már annyira, hogy csak egy kis belátás (de kicsi mindenesetre szükséges) egy kis önérzet és magánk megemberelése kellene, azonnal meg­történhetnek a kellő Frontverä­nderung s be­következnék odaát a Rückwärts-koncentri­­rung. Mikor a póttartalékos javaslattal jöttek ide, elég volt egy pár félénk és szemérmes észrevétel egy bizottsági ülésben, hogy azzal a botrányos javaslattal összepakoljanak: egy sza­vába kerülne annak a mindenható Lloyd-kom­­pániának, hogy a szőnyegen levő javaslattal is úgy tegyenek. De hát azt a szót senki ki­mondani nem meri, mert egy perczre sem szabad összhasonlítani a párturalomnak nagy művészettel s még nagyobb lelkiismeretlen­­séggel széteresztett szálait. Vagy igaza volt annak a közbeszóló képviselőnek, aki utóaján­latról mondott valamit? MAGYAR SZÓ: Már ez ms ! A fizetésrendezés. Budapest, február 28. Még mindig nagy számban érkeznek hozzánk a panaszok a fizetésrendezési javaslat ellen, amely panaszok erős czáfolatot képeznek a pénzügymi­niszternek a képviselőház pénzügyi bizottságában tett ama nyilatkozat ellenében, hogy a javaslat a szerzett jogokat nem sért és azzal a tisztviselők túlnyomó része meg van elégedve. A panaszok tö­meges volta éppen az ellenkezőt bizonyítja. Kérvények. Emlékiratok. A dévai bírói és ügyészi kar emlékirata lénye­gileg a következőkben vázolja a javaslatnak le­ri­vó és még orvosolható sérelmeit: Tárca bíró és törvényszéki elnök csak a VII. fiz. osztálybeli bírák és ügyészek sorából nevez­hető ki; a jelenleg a VII. fiz. osztályban lévő tórák és ügyészek, — tekintettel eddig eltöltött hosszú szolgálati idejükre, — jelenlegi fizetési fo­kozatukban meg hagyatnak; az albiró és alügyészi állások megszüntettetnek és ezen állások helyébe birói és ügyészi állások rendszeresittetnek, e bírák te ügyészek a IX. fiz. osztály 2. fokozatába nevez­tetnek ki te három évenkint a VIII. fiz. osztály 3. fokozatába lépnek elő. A X. fiz. osztályba sorozott jegyzők három év­enkint lépnek elő egyik fizetési fokozatból a másikba. Az aljegyzők, figyelemmel az 1893. évi IV. törvényczikkben is elismert kivé­teles helyzetükre, a XI. fiz. osztály 1. fokozatába, és mihelyt a bírói vizsga letételét igazolják, a X. fizetési osztályba neveztessenek ki. A joggyakor­­nokok az eddigi fizetési törvény elvének megfele­lően annyi segélydíjat kapjanak, mint a XI. fize­tési osztály 3. fokozatába sorozott tisztviselők, vagyis 1400 koronát.* A gyulai m. kir. pénzügyigazgatóság mellé ren­delt számvevőség tisztikara a kartársakhoz intézett felhívásban szükségesnek jelzi, hogy a számvevőségi tisztviselők javadalmazásának minimuma az új fi­zetési tervezet alapján, a XI. fizetési osztály 2. foko­zatával legyen megállapítva, a számvevőségi főnöki állások kizárólag a VIII. fizetési osztályban rend­­szeresítlessenek a kisebb igazgatósági kerületekben is, míg a nagyobbakban a főnöki állások a VII. s a helyettesi állások a VIII. fizetési osztályokban szervezhessenek, végül az egyes fizetési osztályokba sorolt­­ számvevőségi ál­lás­ok száma , a iogalnassei tisztviselőké szerint aranyosittassék. * Az újvidéki állami tisztviselők ál­landó bizottsága a következő felhívást bocsátotta ki: Kartársak! Tudjátok, hogy a fizetésrende­­zésre vonatkozó törvényjavaslat a Ház asztalán­ fékezik. Bár mindenben mindnyáj­unkat nem elé­gít ki, mégis oly nagyértékű­ előnyöket tartal­maz, hogy közös érdekünk annak mielőbbi tör­vényerőre emelését szorgalmazni. Erre pedig a­ sajnálatos politikai helyzetet távolról szem­lélve, nem látunk egyéb kivezető utat­, mint­hogy­ a képviselőhöz — a véderővita 2—3 napi megszakításával — a fizetésrendezésre vonat­kozó törvényjavaslatot tárgyalja. Kérünk te­hát minden érdeklődő kartársat, —1. és vájjon melyik nem az, — hogy ez évi márczius hónap 1-én délelőtt 11 órakor az újvidéki királyi törvényszék esküdtszéki tanácstermében tar­tandó értekezleten megjelenni szíveskedjék. Ér­tekezletünk tárgya: Országos képviselőnkhöz m­­­entünk még keresztül, nagyok és kicsinyek össze-vissza, mindegyiknek más neve volt. Az ebédlőben négy ablak is volt, az egyiken ki lehetett menni az erkélyre és lenézni az utczán­ járó emberekre. És nem gondolhattam, hogy két ember­nek minek ekkora szobában, ilyen nagy asz­talnál ebédelni, ha én az apának meg a «szép mamám/­Ujik lennék, hát félnék is. A barna szo­bában csak szivarozni, olvasni, meg kártyázni szoktak; a piros szobában volt a zongora és volt még mindenféle színü szoba, amilyenek voltak a falak, vagy a bútorok. És minden selyem, meg drága, hogy nem mertem sem­mihez se nyúlni. A legszebb volt a kék szoba, ez volt a «szép mama» szobája. Mintha a fa­lak is halványkék selyemmel lettek volna be­húzva, a bútorok, a függönyök, az asztalon a könyvek, a gyertyák a kandallón és a tükör előtt, minden halovány kék. A falakon a se­lyem legyezők között, gyönyörű arczképek, majdnem mindegyik a «szép mama» volt szebb­­nél-szebb ruhákban. És mindegyiket meg­ismertem, mert néha bejött hozzánk a gyer­­mekszobába megmutatni magát. Most azon­ban nem volt itthon. Apa azt mondta, hogy gyűlésen van, este valami fényes mulatság lesz a városban a szegény árva gyerekek ja­vára s a mama is rendezi. Megkérdeztem apá­tól, hogy kicsodánk nekünk a «szép mama». Apa csodálkozva nézett rám. — Hát az anyátok, te az ő leánya­, a Dini pedig a fia.­­ De hiszen mi az apáé vagyunk1... — Csakhogy az övé is, mind a két lünké egyformán. Ezt én nem tudtam eddig, hogy is tud­tam volna, senki se mondta, a «szép mam­a» se mpíKtta, Neki is igga t £ jyaiBJk§t* : tézendő kérelem, hogy szavát illetékes helyen a fizetésrendezésről szóló törvényjavaslatnak a véderő vita megszakításával leendő soronkívüli tárgyalás mellett emelje fel.­­­­ * A karánsebesi ügyvédek azzal a ké­relemmel fordulnak az ország ügyvédi kamaráihoz, hogy támogassák a tórák igazságos ügyét­, szerzett jogaikért folyó küzdelmükben legyenek velük, ügyü­ket karolják fel, mert az igazság győzelme az ügy­védi karnak is czélja.* A műszaki tisztviselők köszönete. A kolozsvári VII-ik kerületi kir. közúti felügyelő­ség, a kolozsvári, államépitészeti és kultúrmérnöki hivatalok, a brassói, dévai, beszterczebányai, nagy­szebeni és ungvári államépitészeti hivatalok sür­­gönyileg fejezték ki kijele­ne­tüket Kossuth Ferencz­­nek azért a meleg támogatásért, amelyben a mű­szaki államtisztviselők ügyét a képviselőház pénz­ügyi bizottságában részesítette. A sárga-fekete zászló alatt. (Az elhalasztott sorozás. — Az uj ágyuk. — A tiszták műszaki kiképzése. — Az uj puskák. — Egy visszavont rendelet. — Egy kaszárnya­­építés története. — Katonalovak eladása. —« Öngyilkosságok és halálesetek. — A kard és az uj katonai büntető perrendtartás.) — Katonai munkatársunktól. — Bécs, február 27. Még nem mondhatjuk ki ezt a nagy szót: Győz­tünk! de tagadhatatlan az, hogy a honvédelmi mi­niszter rendelete, mely a fősorozást­ elhalasztja, már fontos eredményt jelent és esetleg végleges győzelemhez vezethet; a fekete-sárga zászló alatt küzdők serege kezdi komolyan venni a dolgot, a hadügyi kormányzat pedig mindinkább elveszti bi­zalmát az iránt, hogy a katonai javaslatokból még törvény tehetne. Kénytelenek tehát azon dolgozni, hogy a jelenlegi katonai javaslatok visszavonása után, milyen tervezettel lephetnék meg az orszá­got. Azt már­ megállapí­tottá­k, hogy maxtennek. Krieghammer az oka, azaz, hogy az ő elhibázott taktikája sodorta a hadügyi vezetőséget ilyen kel­lemetlen helyzetbe. Azt hiszik, ha Krieghammer múlt évben a delegációkkal szemben engedéke­nyebbnek mutatkozott volna, főleg pedig, ha 33 akkor még teljesen megoldatlan ágyúkérdésből le­folyókig nem áll elő óriási követeléseivel, nem ijeszti meg az országot­ a milliókkal, továbbá, ha őszkor a póttartalékosokról szóló törvényjavaslat soha se csókolt, soha se ölelt meg, sem engem, sem a Dinikét­ nem is eresztett közel magá­hoz. Meg akartam tudni, hogy ha mi az övéi is vagyunk, mert nem szeret bennünket úgy, mint az apa. Apa csak azt felelte: «Épen úgy, szeret ő is«. És hamar szobánkba vezetett bennünket. Azt hiszem, megint sírt, pedig Dinike most nem kapaszkodott a szakállába. Mese a gyermekszobából. — Elbeszéli egy okos bébe. —­­/*.— A «Magyar »Szó» eredet­ tározója. —•: ’ Irta: Vojtkó Pál, r­­. Apa ma délelőtt benézett hozzánk. Dics­két elvette a dadától és a térdére ültette; én elmondtam neki azokat a verseket, amiket a kisasszonytól tanultam. Sokszor magához ölelt bennünket és megcsókolt; hagyta, hogy szép fehér szakállában babráljunk. Én csak simo­gattam, olyan jó, puha volt, mint a selyem, de a Diáiké belekapaszkodott és nagyon meg­csihadhatta, mert jól láttam, hogy apa sírt, csak nem akarta, hogy észrevegyük. Az a haszontalan Dini! Aztán azt mondta apa, hogy nézzük meg a házat­, mert most egészen másfélére csinál­ták, mint aminő azelőtt volt. Diniike talán nem is látta még, én sem igen emlékszem, mert nagyon kicsi lehettem. Mi gyerekek mindig itt éltünk ebben a három szobában a kisas­­­szon­nyal és a dadával, s a többi szobát nem­igen láttuk. Apa most karjára vette Dinikét, engem kézen lógott és átvezetett egy hosszú folyosón. Ezt a folyosót ismertem. Innen vár­tam mindig apát, mert erről szokott jönni. De nem szerettem sokáig nézni, mert sötét volt a folyosó, meg keskeny és én nagyon fél­tem. De most bátor lettem, mert apa fogta a kezemet. Az első szobában sok könyv­ volt a falak körül s a középen egy asztal írásokkal. Apa azt mondta, hogy ez az ő dolgozó szo­lgája. Nagyon csodálkoztam, mert eddig azt hittem, hogy csak a cselédek szoktak dol­gozni, hát pedig a mi apánk is. »Szegény, talán azé# eseit bevegye én. Ezgaiőöl. Sok sántán II. Dinikét már vetkőztetek, én képeket néz­tem a­­ kisasszon­nyal. Vacsora után mindig ké­peskönyvet nézünk. Egyszerre csak nyílik a szobaajtó ése belép a «szép mama». Nagyon­ szép volt, látszott, hogy bálba készül, halvány­lila selyemruháját alig bírta maga után be­húzni az ajtón, a kezén, a haján csupa ra­gyogás, arany és gyémánt. Nagy állótükrünk­höz sietett és végig­nézte magát­ benne min­den oldalról, így szokta mindig, ha néha, be­jön. Most is megkérdezte: — Ugy­e, szép a mama? Már hallottam egypárszor tőle, Dinikével azért hivtuk «szép mamának», mert mindig ezt kérdezte s most meg se tudtam neki felelni, csak csodálkoztam. Olyan volt, mint az a ki­rályné, akiről a kisasszony mesélni szokott. A­ dada behozta Dinikét a másik szobából, hogy az is lássa. —­ Ide ne eres­sze ... a ruhám... — kiál­tott, úgy, hogy Dinike is megijedt és sírni kezdett. — Csúnya gyerek! örökké visit... ugy­e, szép vagyok, Alice? Én csak bámultam, féltem is.­­— Hát nem tudsz beszélni, mi? —• Jés olyan, haragosan nézett rám, mintha meg akart volna ütni. 1... Jöten möitgöfiaat JesasasöiÜt

Next