Magyar Szó, 1903. március (4. évfolyam, 52-77. szám)
1903-03-01 / 52. szám
Mirczics a MAGYAR SZÓ 621. szám0 4 helyett azonnal, a jelenleg tárgyalás alatt lévő újoncánegajánlási javaslatot nyújtatta be, akkor ez már rég meg* volna szavazva, és a hadügyminiszter* a többi követelésekkel később még mindig előállhatott volna. Hogy mennyire jogosult és helyes ez a feltevés, azt nem akarjuk tovább firtatni; el kell ismernünk, hogy Krieghammer taktikai szempontból helytelenül járt el, midőn előbb kérte a pénzt a még nem is létező ágyukhoz és csak később az újonczokat. Iegtöbb gondot okoz a hadügyi vezetőségnek valószínűleg az, hogy nem tudja az ujonczlétszám emelését indokolni, mert az ágyak kérdés.megóvása sehogy sem akar haladni. Az első uj tábori löveg és taraczk, mely’ utóbbit nekünk a múlt év tavaszán már mint kitűnő mintái mutattak be, bronzcsövekkel és merev ágyutalppal voltak ellátva és nem értek semmit. Szakszerűen kifejtettük már akkor, hogy a németek 1890-130. rendszeresítettek egy hasonló mintát, melyet a francziák 1898-ban új tábori lövegükkel már tdszárnyaltak. Azt kívánjuk az uj ágyútól, hogy a gyorstüzelést lehetségessé tegye. Ez csak úgy lehetséges, ha a löveg visszafutását meggátoljuk, mert minden lövés után a löveget előbbi helyére visszatolni és újból irányítani igen sok időt vesz igénybe. Bebizonyult ugyanis, hogy ha a cső közvetlenül a merev ágyútalpban fekszik és ez utóbbit fékezzük, a löveg a lövés pillanatában mégis kiugrik helyéből, míg olyan szerkezetnél, melynél a cső egy kisebb ágyútalpban nyugszik, mely a talajban erősített részben előre és hátra mozoghat, a cső a lövés pillanatában először a kisebb talpban és azután ezzel együtt a nagyobbikban fut hátra, de ezalatt is immár fékeztetik és önműködőleg régi helyére visszakerül, tehát az időveszteség, melyet az előretolás és az újbóli irányítás okoz, elesik. Ezt nálunk csak hosszú kísérletezés után állapították meg. Azok az ágyuk és taraczkok, melyekkel jelenleg kísérleteznek, ezen a rendszeren alapszanak, részben kovácsolt bronzcsövekkel vannak ellátva, részben pedig Ehrhard-féle üvegek aczélcsövekkel. A steinfeldi lőtéren nemrég az egyik cső kirepült a lövegtalpból, míg egy robbanó lövedék egy másik csövet használhatatlanná tett. Különös véletlennek mondható, hogy emberéletben nem esett kár, habár a szükséges óvintézkedéseket, bízva az anyag jóvoltában, mindkét esetben elmulasztották volt. Természetes, hogy az ágyúcső-anyagnak oly erősnek kell lenni, hogy a kezelő legénység soha se veszélyeztessék. Midőn nálunk ez irányban határoztak volt, a francziák az új ágyuknál a csőtől jobbra és balra legénységet védő aczéllemezeket átkaramtak, minek következtében a németek viszont olyan lövedékeket szerkesztettek, melyek az aczéllemeseket vagy megsemmisítik, vagy peftig azok mögött is hatást gyakorolnak. Ilyen lövedékekben olyan anyag van, mely óriási robbanó erőt képes kifejteni; ha egy ilyen lövedék, ahelyett hogy a szélnál robbanjon szét, valami hiba folytán már a csőben szétrobban, ennek olyan erősnek kell tenni, hogy a kifejtett nyomásnak ellenálljon és szétszakítsa.1 •— mely által a körülátók veszélyeztetve volnának — lehetetlen legyen. A mint biztos forrásból tudjuk, a pilzeni Skoda-féle gyár ezen fenti követelményeknek megfelelő, könnyű aczélcsöveket már készít, de azért a katonai bizottság mégis a kevésbé megbízható kovácsolt aczélbronzcsövek mellett fog dönteni, vagy német gyártmányú aczélcsöveket választ. Elhisszük, hogy az aczéllemezek alkalmazása és a robbanó lövedékek használata a kísérletezést nehezíti, de hát ilyen újítások szakadatlanul kerülhetnek felszínre és a kérdés végleges megoldását mindig elodázhatják, ha abban a kísérletező bizottságban nincsenek oly egyének, kik műszakilag annyira képzettek, hogy gyors elhatározással helyesen dönthetnek az illető újítás alkalmazhatósága mellett vagy ellene. Ismerve a katonai elveket, a fiatal tiszteknél nyilvánuló igazi tehetséget, míg egyrészről észlelhető. Újabban, azzal a czélzattal, hogy a csakogy a katonai műszaki kiképzés nagyon hézagos, félünk, hogy az a kísérletező bizottság csak a pénzünket költi, anélkül, hogy képes volna valamire való eredményt elérni. Ha a hadsereg műszaki tekintetben nem akar visszamaradni, szükséges, hogy olyan tisztek felett rendelkezzék, akik a folyton haladó technika vívmányait katonai czélokra nem csak fel tudják helyesen használni, hanem képesek önállóan problémákat felállítani és megoldani. Sajnos, nálunk erre súlyt nem fektetnek és így majd tán még tíz évig dolgoznak az ágyukérdés megoldásán. Igaz, hogy mi már hozzászoktunk az ilyen hosszadalmas eljáráshoz, mert például az úgynevezett «uj» puskákat is már 1895-ben rendszeresítették, de csak az idén adták ki, azonban most sem egy végben, hogy így a cczopJn még hosszabbra nő 1 Massen. Nincs ugyan kizárva az sem, hogy Krieghntraner alatt elfelejtkeztek az új puskákról, habár mérvadó helyen azt mondották nekünk, hogy miután a régi puskák nem akartak elromlani és különben sem volt ok az újakat kiadni, azért halasztották* ezt mostanáig! Ha tehát az a régi puska még jó, miért tellett újat rendszeresíteni? És ha eddig nem volt ok ezek kiadására, milyen _ah* vagy szükség áll most fenn? Mert azifautónknál Idába ijesztgetnek minket és bizony ez az uj puska sem elég a katonai javaslatok kierőszakolásához. Az uj puska különadai egy kilogrammal könnyebb, tíz centiméterrel pedig ktvittebb és jobban, pontosabban lő, mint a régi. Hátrányait majd altehming külön, fogjuk ismertetni. Krieghammer rendek*Leinek királyon kívül helyezése már megkezdődött, ismertettük, hogy a volt hadügyminiszter, veje érdekében, gyalogos tisztek áthelyezését a tüzérséghez lehetségessé tette. Mi ezt azonnal képtelenségnek nyilvánítottuk és Piteeich már vissza is vonta az illető rendeletét, amennyiben ilyen áthelyezési kérvénybe ezentúl többé nem fogadtatnak el. A napokban egy kaszárnya-építési ügy történeti került napvilágra. A Bécs melletti Brettenssebem egy magyar czég uj lovassági laktanyát épít. Hogy Krieghaimner írem a magyarok iránti rokonesemvből juttatta az építkezést magyar vállalkozóknak, az nyilvánvaló. Az építkezés folyamán egy feljelentés érkezett a hadügyminisztériumba, mely szerint az aszfaltmunkálatok körül holmi rendetlenségek történtek volna. Múltán a hadügyminiszteri bizottság a panaszt indokolatlannak nyilvánította, az egész ügy valami becsületsértési per keretében a bíróság elé került, mely ujabbi látlelet felvételét a reidügyminisztériumtól sehogy sem tudta kieszközölni, mig Krieghammer a nyugdíjba, nem ment Most aatán megjött az engedély és megállapították,hogy az építkezésnél a leggyatrább mö-aszfaltot használták. Különös színben tünteti fel ez az eset a hadügyminiszter közegeinek képességét, vagy meglzlatoságát is. Putrecd kedvező befolyása minden irányban észlelhető. Újabban, azzal a czélzattal, hogy a csapatszolgálattól elvont és irodai munkára használt tiszteket igazi hivatásuknak visszaadja, továbbá, hogy az idősebb és alkalias altisztek előmeneteléről is gondoskodjék, a csapat-számvivői karnak meg felevolna mondani, hogy szép, nagyon szép, csak ne bántson, mert nagyon félek tőle, de nem volt hangom, a nyelvem akadozni kezdett, a szemem tele lesz könnyel, odafutottam a kisasszonyhoz és sírnom kellett, hangosan, keservesen. .. A mama becsapta maga után az ajtót. Nagyon haragudhatott. Már régen lefektettek és még mindig sírtam, így talált az apa. Apa minden este bejön hozzánk és megcsókol bennünket, sokszor láttam, hogy imádkozik is értünk. Most is észrevette, hogy sírtam; megkérdezte, hogy mi a bajom. Valamit beszélt aztán a kisasszonnyal tranezdául. Később főjem hajolt, megcsókolt és azt mondta, hogy szeretni kell a «szép mamát», most pedig ne sírjak, hanem aludjak... Mikor elment, éreztem, hogy a homlokom és a hajam vizes lett. Furcsa, miért mondja, hogy ne sírjak, mikor ő maga is sír?. III. Apa most mindig nagyon szomorú. Úgy félek, hogy apa megbetegszik. A haja mindig fehérebb és ritkább. Mi lesz, ha ágyba kell feküdnie és nem jöhet többé hozzánk? Tegnap már nagyon késő volt, mikor bejött. A kisasszony úgy ült az asztalnál, mintha olvasott volna, pedig aludt. Apa előbb Dinikét nézte meg, azután az én ágyamhoz jött. Kérdezte, hogy imádkoztam-e? Mondtam, hogy imádkoztam. Apáért is? Apáért is. Hát a «szép mamáért» ! ... Hallgattam, mert a «szép mamáért» sohase szoktam imádkozni, senki sem tanított rá... — Imádkozzál a szüleidért! Apáért is, meg anyádért is.. Értetted?... — Értettem... róffe betakart,, és megigazította Akarót, a vánkost, aztán végigsimogatta fejemet és megcsókolta a homlokomat... Az ajtóból még egyszer visszanézett. IV. Sokáig nem tudtam elaludni. Már a kisasszony is lefeküdt. A szobában sötét volt s én mindenféléket láttam; a kályha helyén mintha fehér lepedőben állt volna valaki, a szekrények tetején is ültek, a függönyök mögött is lehettek. Reszketni kezdtem, a lábam pedig forró volt, egyre hánykolódnom kellett. Aztán hirtelen eszembe jutott, amit apa mondott, hogy imádkozzam. Összetettem hát a két kezemet s magamban, zokogva elkezdtem imádkozni. Könyek közt aludtam el. Álmomban is sokat sírtam. Azt álmodtam, hogy a szép mama megint bejött hozzánk, nagyon haragos volt, el akart vinni magával. Én nem akartam vele menni, sírtam, Dinike is sírt, mind a ketten sírtunk, ő meg akart verni, én elfutottam előle. Az apához akartam jutni, de az apát nem találtam sehol sem, a sok szobában eltévedtem, már szaladni sem tudtam, minduntalan megbotlottam, a szép mama pedig mindig utánam, egyszer csak utolért, én sikoltani akartam, de nem volt hangom, összeestem és fölébredtem. Már* késő reggel volt, a szobában senkit se találtam, a másikban sem; a harmadik szobában Dini feküdt ágyában, még aludt, de a dada nem volt mellette. Ha fölébredtem, máskor a dada megmosdott, felhúzta a czipőmet, a kisasszony megfésült és reggelizni kezdtünk. Most hiába kiabáltam a dadát, nem jött. Hívtam a kisasszonyt, senki sem felelt. Fölmásztam a kisasszony nagy utazó kosarára, mely mindig ott állott az ablak előtt s kinéztem az udvarra. Az udvaron sokan jifftjík, a házmesterné kétszer is végig futott rajta. Fekete ruhás emberek jöttek-mentek, nagy állványokat, nehéz létrákat czipeltek. A kapu alól kalapácsolás hallatszott, — oda néztem, láttam, hogy fekete posztót szögeznek a falra.. Istenem! mi történt itt, fölkeltettem Dinikére is és ketten kiabáltunk: !— Kisasszony! kisasszony!... V. De hibán bejött a szép mama. Fekete ruha volt rajta és igen halvány volt. Belenézett a tükörbe, megigazította a haját, de most nem kérdezte meg, hogy «szép-e a mama», pedig most nagyon szép volt. Hívott, hogy jöjjünk vele s meg akarta fogni a kezünket. A Dinike elszaladt, a harmadik szobába a kályha mögé, én reszketni kezdtem, mikor hozzám nyúlt! Láttam a szeméről, hogy megharagudott. A kisasszonyt hívta oda s megparancsolta, neki, hogy vezessen, bennünket. A kisasszony azt mondta, hogy az apához megyünk, mire Dimkte is előjött. A szép manta előre ment, én és Dinike a kisasszonnyal utána. Végig mentünk az apa dolgozószobáján, aztán a nagy ebédlőbe léptünk. A piros szoba felől gyertyavilágot láttunk, pedig még fényes nappá volt. Mikor odaértünk, láttuk, hogy az ablaktáblák be vannak téve, a szoba egészen fekete, a középen hosszú, aranyos gyertyatartók között valaki fekszik. A kisasszony fölemelte előbb Dinikét, Dini megijedt és nyafogni kezdett, azután engemet, én megismertem apát. Ott feküdt selyem vánkokon, virágod között, a kezét összekulcsolta a mellén, az arcza egészen olyan volt, mint azelőtt, csak nagyon sápadt s a halántékán egy kjßd, kékig felt* rt