Magyar Szó, 1903. október (4. évfolyam, 232-258. szám)

1903-10-01 / 232. szám

2­232. szám: magyar szó. Mig igy dorgáló hangon szólott s a jobb belátás meggyőző erejével kétség­telenné tette a kormánypárt előtt, hogy az (t. i. a kormánypárt) végzetes hibá­kat követett el: — Eötvös egy perczig sem feledkezett meg arról, hogy magyarokhoz szól, s hogy a többséget nem letaposni, hanem meggyőzni, helyes belátásra bírni kell. Nem feledkezett meg arról, hogy közös ellenséggel állunk szemben s hogy itt minden igaz magyarnak össze kell tartania. Ezért nem űrt akart teremteni többség és kisebbség közt, hanem át akarta hidalni az űrt, hogy az egész magyar nemzet egy nagy aka­rattal forduljon a bécsi ka­­marilla ellen. (Csak igy sikerülhetett a kormánypártot magábaszállásra birni s a nemzetet egyöntetű tettre ragadni. Íme a hazafiság, az igaz szeretet, amely győzött gyűlölet fölött. Hosszú, hosszú idő óta először, egységesnek, hatalmas­nak mutatván be a magyar nemzetet. Ezt semmi mérgezett nyíl, gyűlölködés, tajtékzás és fogcsikorgatás nem tudja elérni. Erre csak az eszményi hazafiság és bölcsesség képes. Vajha így láthatnók a nemzetet mindig ! Minden magyart egy közös ér­zelemben és akaratban. Bezzeg hiába agyarkodnék ellenünk Ausztria, a kam­a­­rilla s a pokol minden ördöge. Hogy Eötvös Károly e nagy sikert elérhette, abban döntő része van nem­csak nemzeti politikájának, hanem szó­noki művészetének­ is. Ő talán az utolsó ama régi magyar politikusok közül, akik nem kicsinyelték­ a szépművészeteket, az irodalmat. Mint Kölcsey és báró Eötvös, akik politikusok és költők voltak, — úgy Eötvös Károlyban is meg­van a gyakorla­tiasság és eszményiesség összhangja. S csak az olyan férfi hivatott igazi nagy politikai szerepre, aki nem ridegen s anyagias, kicsinyes spekuláns, — hanem eszményi lendületű, emelkedett költői lélek. Ha nálunk igazi alkotmányosság volna, úgy ma Eötvös Károlynak jutna büszke, nyugodt tekintetű gazdák ültek, erő­­­­sen tartották a gyeplőt s közönyösen nézték végig a kapuban csüggedten ácsorgó paraszton. Jöttek s eltűntek megint a porfelhőben. Az asszony kijött a kapuba. 1­5 — Elfogyott a búza, nincs mit érlelni, — szólt az emberhez csendesen, akinek erre már nem volt egy szava sem. Másnap Kelemen a vasárus-bolt körül ácsorgott. Egy gazdaember jött ki a boltból s megszólította Kelement. — Hallja kend? Ug­y látom, nincs dóga kendnek? Egy kis levágni való luczemám véna, ha kend elvállalná? — Elvállalom, — felelte Kelemen. — Kaszája van-e kendnek? — Mán hog­y ne véna, — nem vagyok én piaczi légy! Másnap kora reggel megelevenedett a Ke­lemenék háza. Az ember aludni se igen tu­dott s még alig pitymallott, már a­­ tornáczon botorkált s mikorra a kékes reggeli fény be­szűrődött a ház kis ablakán, az édesen alvó gyerekek álmukban valami különös szép han­got hallottak; mindegyiknek beleszövődött ál­mába a kaszapengés muzsikája. Az udvar kö­zepén nekigyürkőzve kalapálgatta Kelemen a kaszát. Az egyik kis­fiú fölébredt, leszállt az ágyról, szemét dörzsölgetve botorkált az ajtó felé, kiment a tornáczra, kis ingecskéjét lo­bogtatta a friss hajnali Szél, amint az apa felé lépegetett, be­lemosoly­gott a hajnalba s ugy rebegte ^t­­­ a feladat, a helyzetet végleg megoldani. Mert az ö teste nyomán történt a fordu­lat. Ő hívta fel a kormánypártot az el­lenzékkel való egységes föllépésre, s mivelhogy ez megtörtént, az ő szelleme vált döntővé. Igazi alkotmányosság sze­rint neki kellene most az ügyeket ve­zetni. De hajh ! nálunk már látszat-alkot­mány sincsen. Ám bárhogy állunk­­ most, nagy gyönyörűségünkre szolgál, hogy ismét egy olyan magyar embernek jutott döntő szerep, akiben a régi iro­dalmi hagyomány, költői hév lángol. S tanúságul szolgál a mai nemzedéknek, hogy hazafiság, eszményiség, irodalmi emelkedettség nélkül a gyakorlati élet porondján sem lehet nevezetes eredmé­nyeket elérni.­ ­ Október 1 A képviselőház ülése, Budapest,, szeptember 30. A kormány bejelenti lemondását, hogy Apponyival szemben akart az lenni Khuen. Nos hát, nem vele szemben volt tapin­tatlan és sértő, hanem­ a Házzal szemben. Ez pedig inlem járja. Ez ellen tiltakozunk. A miniszterelnök bejelentése után nagy új vita indult meg, amely azzal végződött, hogy­ a Ház elfogadta a miniszterelnök indítványát és elnapolta üléseit az új kormány megala­kulásáig.­­ Ezt megelőzőleg az elnök több bejelen­tést tett a Háznak. Jelentette, hogy a három­éves katonák benntartása ellen több törvény­­­hatóság feliratot küldött a Háznak. A szélsőbaloldal zajosan helyeselt. Az öreg Madarász ezt kiáltotta: — Menjenek haza, ha nem engedik őket!; Az elnök indítványára elhatározta a Ház,­ hogy a feliratokat kiadja a kérvényi bizott­ságnak.­­Később Holló Lajos azt indítványozta,­ hogy utasíttassék a kérvényi bizottság­ jelen­tésének 48 óra alatt való előterjesztésére, s Az elnök feltette a kérdést. Az indítvány mellett szavazott az egész baloldal és a kor­mánypártról is vagy tizen, többek között Ku­­binyi Géza, Barcsay Domokos és Sza­­czelláry György. Sokan voltak, de a több­séget az elnök nem tudta megállapítani, azért elrendelte az ellenpróbát. Holló indítványa ellen szavazott az­­ egész volt nemzeti párt.­ Apponyi most sem tudta megállapítani a több­séget, azért elrendelte a szavazatok összeolva­sását. Kiderült, hogy Holló indítványa mellett­ 88-an szavaztak, ellene 93-an. Megbukván Holló indítványa, K­o­s­s­u­th Tí azt javasolta, hogy utasítsa a Ház a kérvényi­ bizottságot a háromévesek ügyének sürgős tár­gyalására és arra, hog­y a bizottság a Ház­ legközelebbi érdemleges ülésén terjes­sze elő a jelentését.­­ Gróf Tisza István felszólalására a Ház ily értelemben döntött. Lengyel Zoltán bocsánatkérése követ­­­kezett ezután. Lengyel Zoltán ünnepélyesen­­ megkövette a Házat múltkori viselkedéséért,­ mely miatt a mentelmi bizottság egyhangúlag elitélte. ( S­z­i­v­á­k Imre a mai ülésen beterjesztette, a parlamenti vizsgáló­bizottság jelentését az előfordult vesztegetési kísérletek tárgyában.­ Ezután következett a dán­ miniszterelnök­ már említett rövid felszólalása és a színpadia­san jelenetezett kivonulása a kormánynak. Né­­­hány perczre nagy zavarodás támadt s többen­ azt kiáltották, hogy miniszter nélkül nem le­­­het tanácskozni. Az elnök azonban kiejlentette,­ hogy igenis lehet. Kossuth Ferenczi, a négy­— Mutassa kend egy kicsit, — kérte Ke­­­lement a gazda, kivette a kaszát Kelemen ke­zéből s a luezerna közé suhintott vele egy párszor, aztán abbanhagyta s nlészegette a kaszai pengéjét. .. — Hogy vette kend ? — kérdezte a gazda Kelement. — Nem adták alább! — felelte kurtán a paraszt s kivette a kaszát a gazda kezéből — De nagyra van kend vele, no! — szállj haragosan a gazdag paraszt. — Azt hiszi kend,­ másnak nincs ilyen kaszája ? Van nekem otthon három is! — Ilyen nincs! — felelte mély meggyőző­A tegnapi szavazásnak ma a Házban meg­volt a következménye: gróf Khuen-Hé­­derváry Károly bejelentette a Háznak, hogy ő felségének még tegnap beadta lemondását. Kérte ennek alapján­­ a Házat, hogy az uj kor­mány megalakulásáig ne tartson ülést. A szélsőbal ujjongott. — Helyes! — Hála istennek! Khuen-Héderváry nem várta be a Ház határozatát, hanem bejelentése után sar­kon fordult s tüntetőleg távozott a teremből, melybe nem is tért vissza. Példáját követték a többi minisz­tere­k is: Lukác­s László, W­lassic­s Gyula, Láng Lajos, Kolossváry Dezső, Dará­nyi Ignácz, P1­ó­s­z Sándor, kik feketében je­lentek meg a mai ülésre. Ez a kivonulás nagy meglepetést keltett az egész Házban. A szélsőbal tapsolt s meg­jegyezte:­­ — Menjen Isten hírével! — Ne is térjen többé vissza! Később azonban belátták az emberek, hogy ennek fele sem tréfa, mivel Khuen ezt tüntetőleg, láthatóan sértő szándékkal csi­nálta. Rosszul csinálta, mert tapintatlannak lennie nem volt sem oka, sem joga. Kivel szem­ben volt tapintatlan és sértő? Azt halljuk, — A kaszai, a kasza... S a többiek is felültek az ágyban, a sze­müket dörzsölték és úgy suttogták egymásnak: — A kasza, a kasza... A parasztember arczát pedig elöntötte va­lami öntudatos büszkeség, mintha a sora for­dult volna, a szeme csillogott, a munka hevé­ben kipirult az arcza. Aztán neki indult az útnak, ki a luezernás felé. Az asszony, a gyerekek, a kapuból néztek utána, Kelemen pedig úgy érezte, hogy uj erő árad szét a vérében. Gyönyörű nyári reggel volt. Az erős föld buja szépségeit kinálgatta. Mire Kelemen kiért a nap jó magasan járt már. Megállt, körülné­zett. A luezernás puhán zöldelve terült el a lábai előtt s az apró levélkék között csillogott a reggeli harmat. Kelemen kivette a szaruból a fenőkövet, elkezdte a kaszát fenegetni s vi­­gan dünnyögött hozzá valamit. Friss illat úszott a levegőben­, a luczernás illata, a város, a torony messze-messze fürdőit a reggeli pá­­rázatban s Kelement mindenfelől körülölelte a róna. Sehol egy hang nem hallatszott, csak a kasza pengése muzsikált bele a friss levegőbe, tisztán, kedvesen. Kelemen úgy érezte, mintha ünnepnap volna, de azért nagy komolyan neki fogott a munkának. Délután kijött a gazda s elnézte amint­ Kelemen kaszája alatt rendre dőlt a luezerna. — Jó kaszája van kendnek! — mondta Kelemennek a gazda. — Biz ez kasza! —­ felelte Kelemen fog­hegyről . ~ ’ v déssel Kelemen. . — Hát már mér ne vóna? — Mert ez a kasza, az a kasza, tudja Fi­gyelmed — kezdte nagy fontossággal magya­­rázni Kelemen — aki legelső vót a ládába. Legelső vót a száz közt, az akit körösztből fektetnek a láda tetején. * — Hát osztán ? __t — Mit gondol kigyelmed, hiába fektetik körösztbe, hát azt hiszi kigyelmed, nincs a németnek esze, aki a kaszát csinálja! —­ Hát ez jobb vóna! — kérdezte a gazda s még nagyobb érdeklődéssel nézegette a kasza felé. Kelemen fölvetette a fejét. — Hogy jobb-e? Olyan ennek az aczéla­ mint a borotva, az asszonyi hajszálat is elő vágja, a kaszakő meg olyan csillagokat szed ki belőle, mint a pokol tüze! Nézze kigyel mad! ~ V r"< ?

Next