Szabad Vajdaság, 1945. május (2. évfolyam, 97-120. szám)

1945-05-01 / 97. szám

■€ mm Ältest «Hört * * május eleje,­ Striensp telében még ha takarta a földet. A fo­lyón szürke jégtáblák úszkáltak lefelé, egymáshoz verődtek és nagy robajjal törtek darabokra. Reggel Vladimír Iljicshez beállított egyik száműzött, akit Susensz,kőjében mindenki »kalaposának hívott. Ez az «siker, mielőtt Szibériába száműzték, munkás vált egyik lengyelországi gyár­­b­an, ahol kalapokat és sapkákat készí­tettek Ezért nevezték­­ kalaposnak. Most ünnepi ruhába volt öltözve, nj tehát és izmér gallér volt rajta. Az arca te csak úgy ragyogott a vidám ünnepi hangulattól. —*•­­ Ideje gyülekezni! kiáltotta még a küszöbről A gyülekezés nem sok , adót vett igénybe. E­gy perc múlva Vladimir lljics már ott lépdelt az utcán- feleségével, Ka*yel*da Konsztantinovnával és ven­dégével, a kalapossal. Előttük meg ott szaladt Vladimír lljics kutyája — Zseny­ka. Kedves, vidám kutyus volt. Vladi­mír lő és kitanította­ az összes kutya­­tedoditán­yokra, ha a szájába adtak va­lamit, elvitte, ahova küldték, ttudta, hogy lesi viselkedni a vadászaton és nem kelt se a ni­d­eg viz­től ,se a tüskés bok­roktól. Most ott ugrándozott a gazdája előtt,­zinte­­megzavarodott az örömtől, a ta­vaszi naptól, az erdei illattól, amit oda­hozott * szél És valamennyien nevettek '’"Vidám verándozása láttán. Hevítve és beszélgetve értek oda ah­hoz a házhoz, mely­­e­n egy másik szám­­ftzött, egy fiatal szentpétervári putyilov-­ gyári munkás lakott. A Ptugilov-munkás nagyon megőrült a vendégeknek és le akarta ültetni őket. Ez azonban nem könnyű feladatnak bi­zonyult, a kis szobában mind­össze egy szék volt A Putyilov-munkás a házi­gazdájától kölcsönzött ki egy hosszú pa­dot, azon egymás mellett ülve mind a négyén elfértek volna. De kinek lett volna kedve ezen a na­post benn ülni a házban, mikor kint az utcán sütött a nap és langyos szellő­­ttséggált a folyón meg zajlott a jég. — Ki a mezőre! — mondta Vladimir Lijics - Ott fogunk ünnepelni. A mezőre a Sus mentén vitt az út. Zsenyka egyenest a folyóba ugrott — jégtáblákat kergetni. A sizsenszkojei ku­tyák, ahogy ezt­­meglátták, ugatni kezd­tek Zsenykára, ők féltek a jeges víztől. Az erdőből kirepült egy szarka. Mint­ Május elseje lett , , az ünnepi alkalomból öltötte volna fel szép, fényes fekete-fehér tol­lazatát. Kíváncsian vetett egy futó pil­lantást Zsenykára, csörgött valamit­ a maga szarka­ nyelvén és elrepült. A partról felmentek a dombra. Itt m­ár minden száraz volt. A nap nemcsak a vöröses tavalyi füvet szárította­­ ki, de a földet is felmelegítette. És a dombnak azon az oldalán, amelyet naponta sok órán át sütött a nap, már kidugták fe­jüket a hegyes, sovány, idei fűszálak, mintha apró, zöldre festett tűkkel ültet­ték volna be a földet. A domb valamennyiüknek megtetszett. Ki-ki helyet keresett, ahol leülhetne. Vladimír Il­ics mindjárt kész volt a javaslattal. — Talán énekelnénk egyet? És már rá is kezdett: — »Fel­­vörösök, proletárok .. .« A többiek­nel, együtt énekelték a dalt. Lenin nagyon szerette a forradalmi dalokat és mindig nagy lelkesedéssel énekelt, csak úgy ragyogott a szeme. Különös hévvel énekelte az ilyen része­ket, mint például: »... Világot megváltó szabadság Zászlaját fújja a szél...« Ha pedig úgy tűnt fel neki, hogy a többiek nem énekelnek kellő hévvel, ösz­­szeráncolta homlokát, elkezdte ütni a taktust a lábával és haragosan nézett arra, aki­ nem úgy énekelt, ahogy kel­lett volna. Ez alkalommal azonban Lenin­*meg volt elégedve, a többiek is valameny­­nyien olyan lelkesen énekeltek mint ő maga. A forradalmi dalok után rákerült * sor a vidám nótára: »Itt a május vidám napja, Szóljon hát a dal. Ki a házból a szabadba, öreg s fiatal!...« Már éppen befejezték a­ nótát, amikor egyszerre csak látják, hogy a falu fe­lől két gyerek szalad a domb felé. A kalapos fiai voltak. Már messziről kiáltották: — Hopla-la! fiop-la-la! Velük együtt futott vígan ugrándozva Zsenyka is. Csu­ronyit vélt, mert egye­nesen a folyóból jött. Megrázta a bun­dáját, úgy, hogy vakmennyiüket befecs­kendezte hideg vízzel s minthogy ez senkinek sem tetszett, bűnbánóan félre­vonult és csendesen meghúzta magát — A Hop­ la-lát! Mégegyszer a Hop­la-lát! — könyörögtek a gyerekek. És a kedvükért valamennyien m­ég­­egyszer elénekelték, hogy: •... Rendőrök lihegve végzik Aljas dolgukat. Mind azt hiszi, elfog minket. Rács mögé csukát. De mi a rend őreire Vígan fütyülünk, Az életnek, a tavasznak Szívből örülünk! S szól a május víg dala: Hop-la la! . Hop-la-la!• Ezt a hop-la-lát szerették a gyerekek legjobban A dal vége különösen jól hangzott és minél többet énekelték, an­nál hatásosabb volt. Először elénekelték oroszul, aztán len­gyelül, aztán megint oroszul. Mikor már minden nótát elénekeltek, a kalapos vagy zsebkendőt vett elő és ünnepélyesen bejelentette: — Most pedig kezdődik a cirkuszi előadás! Szétterítette a kendőt a földön és fejre állt. Ezt úgy hívták, hogy »fölállítani a gyertyát« . A gyerekek ugyan már sokszor látták ezt a mutatványt, de azért most is uj­jongtak az elragadtatástól. Zsenyka meg körülugrálta a társasá­got és ugatott. A Putyilov-munkás eleinte együtt ne­vetgélt a többiekkel, de aztán egyszerre komoly kérdéssel fordult Leninhez. — Vladim­­ir Iljics, mikor fogjuk már szabad Oroszországban ünnepelni má­jus else­jét. — Hamarosan! — felelte Vladimír li­ftes meggyőződéssel és elgondolkozva bámult bele a messzeségbe. A távolban láthatók voltak a magas Szajáni-hegyek. Susenszkojéből csak ilyen derűs napokon lehetett őket látni.­­A nagy távolból szinte könnyűeknek és világoskékeknek látszottak, alig-alig sö­­tétebbek a derűs­égnél. A május elseje ünneplését Lenin laká­sán fejezték be, itt megint kórusban énekeltek és itt erősebb volt az énekkar, mert többen vettek benne részt. Nagyezsda Konsztan­­tinovna édesanyja is az éneklőkhöz csat­lakozott, meg egy Pása nevű susensz­­kojei lány is. Megemlékeztek a harcban elesett elve A* nomENKO: AZ ANYA Nem •« körmiekért bánatért te «M­­fllérnságért és nem » dühös átkokért,— kis* éket már háromszorosan megátkoz­ta az egész világ — hanem a mi fajtánk dicsőségéért íródott ez, » szeretet névé­­reen, egy nagy halottról. fis bár sok felejthetetlen veszteség sújt tennünk el bár jobban esne szemeinknek valami vígabbat olvasni a munka és har­­cizat közeltett, olvassuk el ezt a törté­netet egy anyáról, Sztoján Máriáról. Sfc: X* Ki rohan az ellenséges katonák holt­testei között az égő faluban? Iír sóhajt? Kinek a mellében kalapál a szív, úgy, mintha ki akarna ugrani be­lőle?" Vaszilij ez, automata­ puskával és ké­­zigránátokkal Sztoján Mária fia­ , Kinek a holtteste lóg a kémény mel­lett a szabad ég alatt? , egy anyáé, Vaszilij anyjáé. Vaszilij fut, egészen átizzadtan a bosz­­oii harctól rohan, riadtan, izgatottan. Hogy harcolt ő szülőfaluja előtt! Felde­rítő ben­­volt, gránáttal felrobbantotta az erődítményt, amely valamikor nagybáty­jának a háza volt." Megingott az ellenség, elkergették.­­ Fut Vaszilij végig a falun — azon, ami valamikor falu volt. Tűzvész, leégett kertek, gödrök — és sárban és vérben kikelt ellenséges hullák. — Anyám, hol vagy? Én vagyok, Va­­szilij, élek! Ivánt megölték, anyám, de te élek ... Én vagy kétszázat megöl­tem anyát. . . Hős vagy? Vaszilij futva érkezett a házukhoz. Itt teáll a ház, egészen a hegy lábánál. — Anyám, anyuakánt, hol vagy? Ke4-I­vcs anyám miért sem jössz elébem’ Miért nem hallom a hangodat? Hol vagy, kedves ősz édesanyám? Megáll Vaszilij a háznál, de ház nincs. Vaszilij belép az udvarba — de nincsen udvar. A kertbe —• kert nincs. Csak egy öreg körtefa — és anyja a körtefán­— Oh keserű borzalom! ••. Oh ré­mes* pillanat! . . . Mikor az anya még élt és háza ép volt, a télen egy vad hóviharban, egyszer csak valaki éjféltájban megzörgette az ajtót­— Ki az? — Néni, engedjen be, elpusztulunk! —* Kik vagytok, kedveseim, honnan valók? — Oroszok vagyunk, néniké- Repü­lők. Lezuhantunk. — Úristen, fiacskáim! Gyertek be, gyorsan. Az ajtót bezárom. Csak valaki meg ne lásson bent­eteket. Mert hát né­met sok van. Ketten jöttek be a házba, mind a ket­tő rokkan­t­ A padlóra estek, abban a pillanatban elaludtak, mintha álomba zuhantak vol­na és egy egész napot aludtak. Az öreg­asszony azt gondolta, hogy meghaltak. — Már a lábukat is megmosta meleg vízzel, a kemencét is besütötte, az ételt háromszor felmelegítette — alszanak. És sirt éjjel és nappal- Iván és Vaszilij, a fiai jutottak eszébe- Ki ad nekik enni, ki melengeti őket, ha rossz idő van? Hol vannak? Talán valahol egy hómező kö­zepén fekszenek, s a hóvihar megrázza makrancos hajukat, tán német rabságba kerültek vagy akasztófán lógnak s a fa­gyos télben hollók vájják ki szemüket? És senki se néz rájuk, nem kérdi ne­vüket, senki se siratja el őket­ . .­­ Ezer halál köröskörtől! Oh gyerekek, gyere­kek . . . Sztjepán Psenk­in és Kosztja Rrábov, mindketten az­ Urálban születtek- Az orosz ifjúságnak ahhoz a nemzedékéhez tartoztak, melyet az emberiség nagy drámájának történészei még hosszú éve­ken keresztül fognak tanulmányozni és csodálni. Egyszerű uráli fiuk, többé-ke­vésbé­ műveltek, becsületesek, dolgosak, komszomoltak, jó munkáscsaládból va­lók voltak, önként mentek a frontra, hogy hamarább kerüljenek szembe az el­lenséggel. Könnyen és gyorsan sajátították el a repülés művészetét, de ugyanilyen köny­­nyen és gyorsan válhattak volna egy búvárhajó matrózaivá, vagy mesterlö­vőkké. A természet minden fó tulajdon­sággal megajándékozta őket és ők ma­guk is jók voltak. — Kezdetben sokáig püfölttik a fritze­­ket nehéz bombákkal, aztán meg áttér­tünk felvilágosító — kulturtauikára Nem nagyon szívesen, az igaz, de kénytelenek voltunk, a parancs — parancs­— Aztán miféle munka ez? — kérdez­te az öregasszony, amikor úgy estén­ként beszélgetni kezdtek a homályos kunyhóban-Röpiratokkal szórtuk be Ukrajnát, anyóka, — mondta Psenk­in — hogy az emberek megtudják az igazságot a há­borúról­-!­ Oh, nagyszerű munka ez, kedve­seim! — sóhajtott fel az öregasszony. — Szent dolog az, jó hírt hozni a rab­szolgaságba . •, Olyan tudatlanság volt itt kőröskörös, tffjy megtömték az em­berek fejét ravasz német hazugságokkal, hogy kibirtyatatlan volt az élet Néha úgy látszott, hogy már mindennek vége. Hát ti voltatok? — S itt, ezen a szeren­csétlenségbe döntött földön, az egyszerű anyai szavak hallatára értették meg Rjá-társakról és elénekelték Vladimír Iljícs kedvenc dalát: *Szerettétek a­ népet és meghaltatok...* És sokáig zengtek még a szűk falusi házikóban a forradalmi dalok. Mikor aztán a vendégek hazamentek, Vladimir K­jics sehogy se tudott elaludni izgatottan járt föl és alá a szobában, egyik saroktól a másikig és egész reg­gelig arról beszélgetett Nagyezsda­ Kon­­sztantinovnával, hogy milyen gyönyörű lesz majd május elsejének ünnepe a sza­bad Oroszországban. Aleksander Kononov (»Igaz történetek Leninről« c. könyvéből) Kov és Psenk­in, hogy milyen hatalmas küldetés jutott nekik osztályrészül itt, a szegényes öreg kunyhóban, a­ konyárkor, a hóvihar üvöltése és a kö­zeli front vészes zajai közepett tudtál meg, hogy az emberek hogyan sokszo­rosították kézírással ezeket a röplapokat, megtanulták szórul-szóra, adták szájról szájra, vitték faluról-falura, hogy az em­berekben a hit ki ne aludjon Az igaz­ság szava égett a homályban Hitüket vesztett kelepcéb­e került emberek ez­reit mentették m­eg elkeseredett, borzai más cselekedetektől Psenk­in és Rjábov sokáig ültek gon­dolataikba merülve Aztán elmondták az­­anyának, hogyan zuhantak le éjjel egy erdő közepén, törött karral tört bordái­kal, betört fejjel, hogyan eltisztak-más it­tak, futottak kelet felé az erdők sűrűjé­ben, szakadékokban, hogyan bújtak meg a németek elő­ az árkokban, gödrökben hórakásokban és beszéd közben ők ma­guk is elcsodálkoztak rendkívüli életere­jükön és­ élniakarásukon. — Hol történt ez, kedveseim? — kér­dezte az asszony és szomorúan össze­kulcsolta kezeit. —­­ Messze, sok kilométerre innen­—­­Régen? — Már több, mint egy hónapja. A csontok már összeforrtak. És megmutatták az anyának szörnyű sebeiket és forradásaikat. — Oh, szegénykék. — Semmi az, kedves anyám, ez é’A embernek újra nő a csontja. Olyan em­berek vagyunk mi, hogy m­indent kibí­runk. Ha még egy kicsit heverhetünk és összeszedjük az erőnket­, kevessfl el­­megyünk a fronton. Ha a hó alatt fa ,­­vigasztalták az öreg Sztoján Máriát a szilaj gyerekek. — Mit csináljak veletek? Éppen lifte­sek az eny­ém­ek is ... Két rette­ntete C»S­BCP , _ VfUDPUIC— « 1905 HIVBS 1 Bözsike­ májasa Bözsike nyolcéves. Kócos barna karét csak a szél fésülgeti. A szeme olyan kék, mintha az egek és a tengerek min­­den­­kéksége találkozott volna benne. Kicsit csámpás a cipője és a ruhája ron­gyos. Bözsike virágot árul. Néhány hete még hóvirágot és ibolyát, most jácintot és kankalint. Bözsike a tavaszt hordozza kis ko­sárkájában és pengőért, kettőért, el is adja azoknak, akik m­egszomjaztak egy kis tavaszra. Kell a pengő ,mert sok a­ testvérke otthon és apuka elveszett .­ nagy háborúban kávéházukba, vendég­lőkbe jár Bözsike és árulni a sárga, kék, vörös virágokat. Közben itt is, ott is hallott néhány szót, kezébe került néhány régi újság, a fülébe zugod, né­hány ujjongó kiáltás, zászlókat látott a szélnek feszülni és ragyogó arcú gye­rekeket menetelni az utcákon. Bözdike észrevette, hogy nemcsak a kicsi kosa­rában tavaszodik. Tavasz ragyog az ut­cákon, tavasz lengedezik a zászlóruda­­kon és tavasz van a szivekben is. Bözsike elolvast­a a plakátokat, a rop­irat okát, megkérdezte kis barátnőit, a pionírokat és a vevőit is. így tudta meg, hogy útban van majds elseje és igy tudta meg, hogy a május elseje mit jelent s hogy kiknek köszönhetjük. Két sír van a házunk előtt a parkban. Két orosz tiszt sírja. Bözsike minden este néhány szál vi­rágot tesz le a két sírra. Jácintot, or­gonát, kankalint. Ami vm. És­­ elhatározta, hogy május elsején sok-sok virágot visz a sir­okra. Nem baj, ha tíz pengőbe kerül is... Így ünnepli meg Bözsike május else­jét.

Next