Magyar Szó, 1961. március (18. évfolyam, 49-75. szám)

1961-03-01 / 49. szám

8. oldal MAGYAR SZÓ Szerda, 1961. I0­. 1. Az elosztás új rendszere a legnagyobb mértékben ösztönzi a termelőerők fejlődését és az akkumuláció növelését Mijalko Todorovics képviselőházi expozéja A Szövetségi Képviselőház két házának együttes ülésén Mijalko Todorovics, a Szö­vetségi Végrehajtó Tanács al­elnöke tartott expozét a gaz­dasági rendszerben bekövet­kező változásokról. — Alig múlt el tíz eszten­dő — mondotta Todorovics elvtárs — attól a naptól, ami­kor erről a helyről Tito elv­társ az állami gazdasági vál­lalatok és a gazdasági társu­lások igazgatásáról szóló a­­laptörvény megokolásakor el­mondotta, hogy „a gyárat a munkásoknak” jelszó szá­munkra közvetlen akcióprog­rammá válik, és mi ma meg­állapíthatjuk, hogy az önigaz­gatáson alapuló társadalmi viszonyok ma behatoltak tár­sadalmi életünk úgyszólván minden pólusába, valamint szocialista közösségünk sok polgárának tudatában és ér­zelmeibe. Amikor ma emlé­keztetünk azokra a rendkí­vüli nehéz feltételekre, ame­lyek közepette a törvényt meghoztuk — arra az időszak­ra, amikor az egyébként is fejletlen és a háborús fa­sz­­tításoktól éppen felépült or­szág ki volt téve a külső gazdasági, különféle politi­kai és más külső nyomásnak, s nem volt semmilyen gyakor­lati tapasztalatunk a munkás önigazgatásban — akkor vol­taképpen csak ma tudjuk iga­z gazdasági rendszerben és a társadalmi viszonyokban bekövetkező változások, ame­lyek a Szövetségi Képviselő­ház mai napirendjén lévő tör­vényekből és más határoza­tokból következnek, társadal­mi és gazdasági fejlődésünk és gyakorlatunk tízévi ered­ményeinek gazdag gyakorla­tán alapulnak, úgyhogy mi a mai képviselőházi döntések­kel nemcsak az anyagi, tár­sadalmi és más sikerekben termékeny évtizedre teszünk koronát, hanem egy még ígé­retesebb időszak előtt nyi­tunk távlatokat. A javasolt törvények és más előírások közvetlenül kapcsolódnak az 1957. gazdasági törvény­­hozáshoz. Gazdasági rendsze­rünk fejlődésében 1957. nem csak azért volt jelentős, mert akkor először a törvények ut­­án rendeztük a társadalmi és gazdasági viszonyokat a közgazdaság területén, a gaz­dasági rendszert és külön az elosztás rendszerét, hanem azért is, mert akkor minősé­gi változást vezettünk be a termelési viszonyokban és az elosztás módjában. Akkoriban bevezettük a gazdasági szervezetek tiszta jövedelmét, amely szilárd gazdasági alapot nyújtott a munkásönigazgatásnak, vagy­is lehetővé tette, hogy önálló­an dönthetnek a személyi jö­vedelemről és a akkumulá­cióról. A bérviszonyokat alap­jában véve már akkor meg­szüntettük. És éppen a gazda­sági rendszerben és az elosz­tás rendszerében bekövetke­zett minőségi változásoknak köszönhetjük, hogy közgaz­daságunk rendkívül nagy e­­redményeket ért el az elmúlt négyéves időszakban, úgy­hogy ötéves tervünket a meg­határozott idő előtt megvaló­síthattuk. Ez segítséget nyúj­tott ahhoz is, hogy egész társa­dalmi rendszerünk és a tár­sadalmi viszonyok is tovább fejlődjenek. Az 1957-ben hozott rend­szer azonban sok tekintetben megállt félúton, és meg is kel­lett állnia. Két döntő objektív tényező szabott határt az 1957-ben hozott rendszer elé. Az első a rendkívül szűk a­s­zán felmérni vezetőségünk és­­ Tito elvtárs előrelátását és­­ merészségét.­­ A munkástanácsokról szó­ló döntés akkor és még né­­hány év múlva is rendkívül­­ nagy visszhangot keltett a vi­lágban. Egyesek azt mondták, hogy ez utópikus vállalkozás, mások demagógiának nyilvá­nították, vagy éppen valami­lyen negyven év előtti idéze­tet találva, megállapították, hogy ebben nincs semmi új. Akkoriban senki sem, még mi sem tudhattuk, hogy szo­cialista fejlődésünk ezen az úton haladva, milyen konk­rét formákat ölt, és hogy mi­kor, milyen gyorsasággal hoz­za meg az eredményeket. Ám mi mégis meg voltunk győződ­ve irányvonalunk helyességé­ről, és hittünk a biztos ered­ményekben. Ezen az úton ter­mészetesen sok keresés, né­ha ingadozás is volt, és mind­ezt nagy nehézségek kísérték, ami természetes is, hiszen is­meretlen utakon jártunk, u­­­tat törtünk. Mindannyian tud­juk azonban, hogy követ­kezetesen kitartottuk irány­vonalunk mellett, az irány­vonalakban foglalt társadal­mi és gazdasági lényeg és cé­lok mellett, és ugyanakkor tudományos módszerekkel bí­ráltuk és elemeztük utunkat és ellenőriztük helyességét gyakorlatunkban a­nyagi alap, a termelőerők a­lacsony színvonala és az aránylag nagy központi szük­ségletek a különféle gazdasá­gi és nem gazdasági felada­tok megvalósítására. A másik objektív tényező összefügg az elsővel, ez pedig a rendkívül nagy árkülönbség, amelyet az adminisztratív időszakból örö­költünk, avagy az adott anya­gi viszonyokból adódtak. Ezért az újrafelosztásnak ebben a rendszerében a kü­lönféle átmeneti formák nagy szerepet kaptak, és olyannyi­ra erős hatásúak voltak, hogy az egész rendszerre rá­ütötték bélyegüket. Ez külö­nösen vonatkozik a jövede­lemre kivetett járulék száza­lékarányára, amely nemcsak nagysága és progresszivitása miatt tette bizonyos vonatko­zásban más jellegűvé a rend­szert, hanem azért is, mert ez a százalékarány szabályoz­ta a munkatöbbletet is. Ter­mészetesen meghatározott sze­repet játszottak a szubjektív tényezők is, nevezetesen tudá­sunk és rátermettségünk fo­ka, hogy megteremtsünk egy olyan rendszert és elosztást, amely a lehető legjobb. Eb­ben az esetben sem kell a­­zonban szemünk elől tévesz­teni, hogy a munkásönigaz­gatás szocialista gyakorlatá­nak mindössze hatéves tapasz­talata állt rendelkezésünkre. Emlékezzünk csak vissza pél­dául, hogy 1957-ben az új rendszerre való áttérés ide­jén mennyi átmeneti gazda­sági korlátot stb. állítottunk fel, mert a munkástanácsok­nak és a többi önigazgató szervnek — és nekünk sem — nem volt elegendő tapasz­talatunk az önálló elosztás­ban, a tiszta jövedelem ön­álló felosztásában. Az akko­ri rendszer mégis nagyon ösz­tönző volt, s egyik fő moz­gató erővé vált az elmúlt öt éves terv megvalósításában, s ugyanakkor alapot nyújtott a szocialista viszonyok továb­bi fejlesztésére, az önigazga­tás különféle formáinak bővítésére, vagyis az új viszo­nyok alkalmazására a gazda­ságon kívül is. Ennek egyik kifejezője az 1957-60 közötti időszak rendkívül gazdag tör­vényhozása. _____ Az elmúlt négyéves fejlő­dés egészen új, lényegesen kedvezőbb helyzetet terem­tett, mind az anyagi ténye­zők, a termelőerők szintjé­nek és a társadalmi viszo­nyok fejlettségének fokában, mind a szubjektív tényezők és az általános gazdasági tu­dásunk kibővítése, a gyakor­lati gazdálkodás és az elmé­let terén. Hogy milyen nagy változá­sok következtek be az anya­gi feltételekben, mutatják a következő adatok is: 1960-ban 1956-hoz képest a társadalmi termelés több mint 60 százalékkal növeke­dett, a nemzeti jövedelem fe­jenkénti növekedése pedig el­érte az 55 százalékot. A gazdaságban alkalmazott munkások száma 34 százalék­kal, vagyis több mint 600 000-rel növekedett. 1956-ban az egyetemeken és a főiskolákon mindössze valamivel több mint 8000 hallgató diplomáit, 1960-ban pedig csaknem 15 000. Ebben az időszakban a ter­melőeszközök értéke több mint 70 százalékkal növeke­dett. 1956-ban az alapeszközök­be beruházott összeg 433 mil­liárd, 1960-ban pedig 878 mil­liárd dinár volt. Ezekkel a változásokkal egyidőben változtak a viszo­nyok a jövedelem alakulásá­ban és elosztásában, az akku­muláció felosztásában és az árakban is. Ha az 1956-os évi árak jel­zőszámát százzal jelöljük, ak­kor 1960-ban a gyáripar ter­mékeinek ára 103, a mező­­gazdasági terményeké pedig 117 volt. Hasonló változások történtek a gyáriparon be­lül is. 1960-ban a munkaesz­közök jelzőszáma 100, az új­ratermelési anyag és a nyers­anyag jelzőszáma 106, a köz­szükségleti cikkek jelzőszáma pedig 101 volt. 1960-ban a kiskereskedelmi árak jelző­száma 112 volt, ennek kereté­ben a gyáripari árucikkeknek 106, a mezőgazdasági termé­nyeknek 114, a szolgáltatások­nak pedig 164. A gyáriparban a névleges személyi jövede­lemnek átlagos jelzőszáma 164, a reális keresetek jelző­száma pedig 134. A szövetség 1956-ban a be­ruházási és a költségvetési kiadások 46 százalékát ölel­te fel, 1960-ban pedig csak 42 százalékát. Ugyanakkor a köztársaságok, járások, községek és a gazdasági szer­vezetek részvétele a beruhá­zásban és a költségvetési ki­adásokban 1956-ban 54 száza­lék, 1960-ban pedig 58 szá­zalék volt. Az előbbi adatokból lát­hatjuk, ma az anyagi alap jóval nagyobb, mint egykor. Már az elmúlt időszakban is változások következtek be az árak egymás közötti viszo­nyában és az árak meg a sze­mélyi jövedelem közötti vi­szonyban, vagyis kedvező i­­rányban fejlődtek, a legsú­lyosabb árkülönbségek eny­hítésének, a mezőgazdasági és a gyáripari árak közötti különbségek javításának, a nyersanyag és a készáru egy­más közötti viszonyának, a szolgáltatások gyorsabb ár­emelkedésének és ezzel kap­csolatban a névleges fizeté­sek, meg a reális személyi jö­vedelmek állandó növekedésé­nek irányában. Már ezekből az adatokból is látszik, hogy azok az árel­tolódások, amelyeket az utób­bi években végeztünk, nem a „jugoszláv gazdaság anar­chikus fejlődéséből” adód­nak, mint ahogy azt néha kül­földön hangoztatják, hanem gazdasági­ politikánkból és terveinkből adódnak, melyek­nek az a célja, hogy megfele­lő viszonyokat teremtsünk az árpolitikában és változtas­sunk az anyagi viszonyokon. Döntő lépés az elosztás rendszerében íme, ilyen feltételek köze­pette fogunk ma hozzá az új reformhoz, és ez magya­rázza meg, hogy ma újabb döntő lépéseket tehetünk és kell tennünk gazdasági és tár­sadalmi rendszerünk, minde­nekelőtt az elosztás rendsze­rének továbbfejlesztése te­rén. Természetesen lehetősé­geink ma sem korlátlanok, gazdaságunk még most sem eléggé fejlett, mi jelenleg a középfejlett országok rang­sorának végén vagyunk, ezért a javasolt változások, merészségük és sokoldalúsá­guk ellenére, mégis magukon viselik az objektív tényezők­ből adódó következményeket és bizonyos átmeneti formá­kat, amelyeket az elkövetke­ző években, a további fejlő­dés során, fokozatosan eltün­tetünk. Ezt a megjegyzést nemcsak­­ azért tettem, hogy megköny­­nyítsem a javasolt változá­sok és intézkedések megérté­sét, hanem azért is, hogy rá­mutassak, mi minden várha­tó, mi lesz a valóság 1965 tá­ján társadalmunk fejlődésé­ben, amikor a termelőerők olyan fokot érnek el, ame­lyet az ötéves tervben elő­irányoztunk, és hogy milyen eredmények várhatók, ami­kor az új viszonyok és for­mák uralkodóvá válnak e­­gész társadalmi életünkben. Mert mi, elvtársak, ma a leg­fejlettebb emberi társadal­mat építjük, egy eddig isme­retlen szocialista közösséget, mégpedig olyan anyagi fel­tételek között, amikor a nem­zeti jövedelem fejenként nem haladja meg az évi 130— 140 000 dinárt. Már maga ez a tény nemzetgazdaságunk és társadalmi rendszerünk rendkívüli életerejéről tanús­kodik. Képzeljék csak az éle­tét Jugoszláviában 1965-ben, vagy az évtized végén, még­pedig mind az életszínvonal, mind a társadalmi viszo­nyok tekintetében, amikor majd a lakosonkénti jövede­lem eléri az évi 300—400 000 dinárt, vagyis csaknem ezer dollárt. Ekkor döbbenünk csak rá majd igazán, hogy mit jelent egy célszerű szo­cialista gazdálkodás, mit te­remthet a felszabadított mun­ka a szabad közösségben. II. Valamennyi javasolt tör­vénytervezet és döntés, ame­lyek a mostani ülésezés napi­rendjén vannak, valamint az a sok határozat, amelyet a Szövetségi Végrehajtó Ta­nács saját hatáskörében ho­zott, egységes egészet képez­nek az új gazdasági rend­szer, a gazdálkodás módjá­nak és feltételeinek megte­remtésében, amelyekben köz­ponti helyet foglalnak el az elosztás rendszerében történő változások. Ezek az intéz­kedések­­együttesen komoly átcsoportosítást és újrafelosz­tást idéznek elő gazdaságunk­ban, amelyek — mint mondot­tam — összefüggésben van­nak az új anyagi viszonyok­kal, és amelyekkel lehetővé tesszük a célszerűbb gazdál­kodást, a gyorsabb gazdasági fejlődést, és az ötéves terv teljes megvalósítását. Éppen a reform nagysága és az egy­behangolt változások sokasá­ga az oka annak, hogy a Képviselőház napirendén a­­ kamat a járulék egyik formája, vagyis az akkumu­láció egy meghatározott ré­sze, amelyet a gazdasági szer­vezetek a közösségnek fizet­nek. Ez, hogy úgy mondjam, a vízszintes felosztás ható­eszköze, mivel megszabja az akkumuláció felosztását, a gazdálkodás szubjektív té­nyezői között, vagyis az el­osztásnak egy olyan különle­ges formája, amely meghatá­rozza a társadalmi termelőesz­közök megfelelő elosztását. Ez a mi feltételeink között a társadalmi tulajdonban lévő termelőeszközök után fizeten­dő járulék formája. A kamat nagysága összefüggésben van a társadalmi közösség szere­pével, amelyet vállalt a be­ruházások, a bővített újrater­melés terén, és az adott ter­melési viszonyoktól, a felosz­tástól, valamint a gazdasági tervektől függ. Az általános kamat és a bank­kamat kö­zött nincs különbség szere­püket, hatásukat és társadal­mi-gazdasági tartalmukat il­letőleg. Tény az, hogy a járadék a mi árutermelő gazdaságunk­byan sok törvény és előírás meghozatala van. Én termé­szetesen nem fogom vala­mennyit megokolni, minden intézkedést alaposan elemez­ni, hanem csak néhány kér­dést ragadok ki, amelyeknek elvi jelentőségük van továb­bi fejlődésünkre, valamint néhány gyakorlati jellegű, problémát, amelyek a képvi­selőházi határozatok közvet­len végrehajtására vonatkoz­nak. Az új gazdasági rendszer­ben a gazdasági vállalatok helyzetét három alapvető té­nyező szabja meg: 1. az árak, 2. a kamat és a járadék és 3. járulék a költségvetésbe és a társadalmi életszint alap­jaiba. Nincs szándékomban az elosztás egész rendszeré­ről bővebben beszélni, ele­mezni, sajátosságait­, hanem csak rá szeretnék mutatni az elosztás néhány alapvető tényezőjére. Az árak, vagyis a gazdasági rendszer és az árak közötti viszony elvi megoldása egyik alapvető feltétele és eleme az elosztás új rendszerének. Az első lépés az elosztásban, a társadalmi termelés felosztá­sában és minden egyes válla­lat termelése nagyságának és fontosságának lemérésével, a „gazdasági árak” bevezetésé­vel történik. A gazdasági ár olyan ár, amely megfelel rendszerünknek, amely lehe­tővé teszi minden egyes gaz­dasági ágnak, illetve minden egyes vállalatnak a gazda­sági ágon belül, hogy önálló­an, szabadon és szilárdan fej­lődjön, a társadalom gazdasá­gi szükségleteivel összhang­ban, mégpedig minél keve­sebb külső beavatkozás, il­letve a felesleges bürokra­tikus vagy ehhez hasonló nem gazdasági beavatkozás nélkül. Az árak tehát nálunk, hogy így mondjam, a függőle­ges elosztás fő hatóeszköze, vagyis ezzel a társadalom megszabja minden egyes mun­kaközösség részvételét a tár­sadalmi kiadások fedezésé­ben, noha formálisan tovább­ra is a termék ára marad. Ezért az árak szabályozása és az ezzel kapcsolatos vál­tozások, amelyeket most ja­vasolunk, illetve előirányo­zunk, egyik központi problé­mája volt a közigazgatási és tervezési szerveknek, a ka­maráknak és a gazdasági szervezeteknek a javasolt vál­tozások előkészítése során. Az árpolitika néhány kérdésé­re később még visszatérek, han objektíve létezik, és hogy az elosztás mércéinek meg­állapításakor ezzel számolni kell. Csupán alkalmazásának formája kétséges, és ezen a téren nincsenek jelentősebb tapasztalataink, úgyhogy be­vezetése előtt megfelelő szám­adásokat és előkészületeket kell végezni. Ezidáig a jára­dékot csak egy szűk terüle­ten vezettük be. A költségvetési járulékot és a társadalmi, iskola, egész­ségügyi, stb. alapokat a sze­mélyi jövedelemből határoz­zuk meg, illetve ezzel össz­hangban, úgyhogy ezen a té­ren nincs jelentősebb válto­zás. Csupán egy külön alapot létesítettünk az iskolák szük­ségleteinek kielégítésére. Ezek a járulékok közvetve vagy közvetlenül összefüggés­ben vannak a polgárok élet­színvonalával, úgyhogy logi­kus, hogy ezeket összefüggés­be hozzuk a személyi jövedel­mekkel is. A járulékoknak ez a függő viszonya bizonyára növeli majd a polgárok érdek­lődését a vállalatok működé­sére és fejlődésére. Ez a kö (Folytatása a 3. oldalon) A mostani változások eddigi eredményeink következménye A jövedelemelosztás főb­b hatóeszközei Mijalko Todorovics expozéját mondja

Next