Magyar Szó, 1961. március (18. évfolyam, 49-75. szám)

1961-03-01 / 49. szám

Swwda, 1961. m. 1. MAG­YAR S­ZÓ 3. oldal " A munkásnak hozzá kell jutnia a saját maga által termelt munka­többlet megfelelő részéhez is Mijalko Todorovics képviselőházi expozéja (Folytatás a 2. oldalról)­rülmény ugyanakkor alapot nyújt az önigazgatás és az új viszonyok fejlődésére az említett területeken is. Ezzel kapcsolatban meg kell jegyeznem, hogy a tár­sadalmi biztosítás szervezeté­nek és pénzelésének módját még nem oldottuk meg. Az il­letékes szövetségi intézmé­nyekben most azon dolgoz­nak, hogy a társadalombizto­sítás terén is olyan megoldá­sokat találjanak, amelyek megfelelnek rendszerünk­nek. A jövedelemelosztás többi hatóeszközéről nem beszél­nek, mivel ezek hatásukban és szerepükben szorosan kap­csolódnak az előbbi említett hatóeszközökhöz, vagy keve­sebb, illetve átmeneti jelentő­ségük van. Ilyen például a forgalmi adó, amely kiegé­szíti árpolitikánkat, vagy a gazdasági szervezetek jöve­delméből fizetendő 15 száza­lékos járulék, amely lehető­vé teszi az eszközök meny­­nyiségi elosztását, vagy a rendkívüli jövedelmekből is Másodszor el kell monda­nom azt, hogy mi elvben az egységes és szabad világpiac mellett szállunk sikra, a tel­jes egyenjogúságon alapuló nemzetközi gazdasági együtt­működés hívei vagyunk, és síkraszállunk a nem eléggé fejlett országok segélyezésé­ért, hogy azok is egyenrangú félként és aktív tényezőként részt vehessenek a nemzet­közi gazdasági együttműkö­désben. Ilyen természetű fel­fogásunk a nemzetközi gaz­dasági viszonyokról a belső társadalmi és gazdasági fejlő­désünkből következik. Ez a körülmény megkönnyítette megbeszéléseinket és együtt­működésünket néhány nem­zetközi szervezettel, stb. A deviza- és külkereskedelmi rendszerünk változása, ezzel összhangban, lehetővé teszi gazdaságunk együttműködé­sét a világpiaccal, mégpedig olyképpen, hogy nemzetgaz­daságunk a nemzetközi mun­kamegosztás legmegfelelőbb formáira orientálódik és hogy a világpiac hatással lesz vál­lalataink termelési költségei­nek gyorsabb csökkentésére, és egyúttal fiatal gyáriparun­kat megfelelő és teljes véde­lemben részesítjük és meg­akadályozzuk a különféle anarchikus és egyéb jelensé­gek hatását gazdaságunkra. Sem ezen a téren, sem más téren mi természetesen sem­milyen engedményeket nem tettünk és nem teszünk sen­kinek, nem adjuk fel elvein­ket, és nem teszünk semmit érdekeink ellen. Az új rend­szer alapvető jellegzetessé­geit, lényegét és várható köz­vetlen eredményét főbb vona­lakban a következőképpen foglalom össze: Először, az elosztás új rend­szere maximálisan ösztönzi a termelőerők fejlődését, a le­hető legnagyobb mértékben ösztönzi a megfelelő gazdál­kodást, a munkatermelékeny­ség és az akkumuláció növe­lését. Ezzel kapcsolatban meg­jegyzem, hogy a megnagyob­bodott jövedelem 85 százalé­ka, a munkában megtakarí­tott összeg pedig 100 százalék­ban a vállalatban és a kom­munában marad. Másodszor, az egész rend­szer úgy hat, hogy önmagát reprodukálja megnagyobbo­dott méretekben, vagyis leg­haladóbb elemei automatiku­san fejlődnek és erősödnek. Harmadszor, állandóan csökken az adminisztratív és ketendő járulék, amelyről ké­sőbb még szólni fogok. Külön hangsúlyozni kívá­nom, hogy a mostani rend­szer mind az akkumuláció, mind a társadalmi életszint terén egyformán érdekeltté teszi a kommunát és a gaz­dasági szervezetet, ami ed­dig nem minden esetben volt így. Todorovics elvtárs a továb­biakban a bank- és kölcsön­rendszerről beszélt, majd megokolta deviza- és külke­reskedelmi rendszerünkben beálló változásokat. Először is — mondotta a továbbiakban Todorovics elv­társ — ma bizonyára minden­ki előtt világos, hogy az úgy­nevezett devizareform csak egy része az általános gazda­sági reformnak, melyet vég­rehajtunk, és logikus követ­kezménye egy hosszúlejáratú meggondolt tervnek, amelyet általános társadalmi fejlődé­sünk követelt meg, s nem valakinek kívánságát telje­sítjük vele, és nem alkalmaz­kodunk bármilyen külföldi formákhoz és érdekekhez. közigazgatási tényezők szere­pe a gazdaságban, viszont e­­rősbödik és fejlődik a gaz­dasági mechanizmus, a bank­mechanizmus, a gazdasági társulás, stb. egyidőben a to­vábbi decentralizációval és a közvetlenebb önigazgatással a vállalatokban. Negyedszer, a rendszerünk­ben bekövetkezett változá­sok a többi anyagi változás­sal, valamint a devizarend­szer, árpolitika stb. megvál­tozásával a termelés és a munkatermelékenység maga­sabb fokán stabilizálja gazda­ságunkat. Ezen az alapon old­juk majd meg a fizetési mér­legünkben mutatkozó defici­tet. Ötödször, az ilyen jellegű fejlődés lehetővé teszi az életszínvonal szilárd és ál­landó növekedését. Hatodszor, a gazdasági vi­szonyok ilyen jellegű fejlődé­se alapot nyújt az új viszo­nyok gyorsabb fejlődésére az egész társadalomban. Néhány észrevétel bizo­nyos álláspontokra és bíráló megegyezésekre is. Noha ez nem megfelelő hely és alkalom az előterjesz­tett rendszer elméleti, politi­kai és gazdasági alapjainak taglalására, mégis tekintet­tel bizonyos álláspontok és bíráló megjegyzésekre ame­lyek itt-ott jelentkeznek, né­hány észrevételt kívánok ten­ni. Immár száz éve, Marx ide­je óta, de különösen, amióta a szocializmus társadalmi­­gazdasági rendszer lett a Szovjetunióban, szavakban állandóan emlegetik a „mun­ka szerinti díjazás” illetve a mércének vett „egyéni munkamennyiség” ismert el­vét. Igen ám de hogyan al­kalmazzák ezt az elvet a va­lóságban. A válasz arra a kérdésre, hogy ez az elv mi­lyen konkrét formákat öltsön az adott körülményekben, a korszerű szocialista fejlődés egyik központi ha nem leg­fontosabb porblémája a ter­melés szocialista viszonyai­val összhangban álló elosztá­si viszony megteremtése szem­pontjából. Ezzel kapcsolat­ban régóta folyik a vita ar­­­­ról is, hogyan hat az érték­­e­­ törvény a szocializmusban, jobban mondva a szocialista fejlődés jónéhány évének kel­lett eltelnie, és még arról vitáztak, hogy egyáltalán lé­tezik-e az értéktörvény a szocializmusban vagy sem. Hogy mennyire nem értik a „munka szerinti díjazás” marxi elvét, éppen ebből a kételyből látható — már­mint, hogy létezik-e vagy sem az értéktörvény, mert hiszen a munka szerinti dí­jazás végeredményben nem más, mint az értéktörvény hatása a termelőeszközök társadalmi birtoklásának a­­dottságaiban. Nálunk nem vetődik fel az értéktörvény létezésének kérdése. Ám az értéktörvény létezésének és hatásának elismerésére, bár szükséges, a gyakorlati gazdasági és társadalmi tevé­kenységhez — nem elegen­dő. Először is le kell vonni a legfontosabb következteté­­­seket ebből a döntő fontossá­gú tényből, a szükséges in­tézkedésekről az ebből ere­dő következményekről, stb. de mindenekelőtt meg kell határozni azokat a formákat, amelyekben ez a törvény ma hatást fejt ki. De éppen itt, e kérdések körül merülnek fel a gyakorlati tevékenység­ben az igazi problémák, itt jutnak felszínre a legkülön­félébb szándékok, félreérté­sek, téves felfogások, stb. E­­zeket a téves felfogásokat, irányzatokat, stb. nagy vo­nalakban két szélsőséges cso­portba sorolhatnánk: az e­­gyik, a szubjektív idealista felfogás, amely tagadja az értéktörvény létezésének ob­jektív alapját és végső fo­kon általánosan véve admi­­nisztratív-bürokrata irány­vétel formájában mutatko­zik meg. A másik pedig: va­kon behódol az árutermelés, árucsere és elosztás törvé­nyeinek, és lényegében a társadalmi tervezés lebecsülé­se sőt néhol tagadása, a XIX. század első feléből is­mert szabadelvű tőkés for­mák dicsőítését jelenti. Ide tartozik a szociáldemokra­ták álrealista és áltudomá­­nyos alkalmazkodása a „fej­lett tőkés gazdaság és társa­dalom pozitív tapasztalatai­hoz”, de voltaképpen a leg­gyakrabban nem más, mint puszta opportunista empiriz­mus illetve prakticizmus. Megtörténik olykor, hogy a leglelkesebb romantiku­sok, az értéktörvény tagadói válnak a piaci törvények „merész, előítélet nélküli” vagyis korlátlan alkalmazásá­nak „legforradalmibb” pro­pagálóivá. Teljesen logikus, hogy az, aki nem érti­­ meg egy fékezetlen természeti erő gyanánt ható objektív tör­vényszerűség belső tartalmát — kapitulálnia kell, amint fejjel megy a falnak. A javasolt legújabb változ­tatások meg nem értése és bí­rálata egyebek között az efféle kérdésekben jelentke­zik majd a leggyakrabban: miért valósítanak meg na­gyobb jövedelmet, illetve tiszta bevételt a műszakilag jobban felszerelt, illetve „a tőke magasabb szervi össze­tételével” rendelkező munka­közösségek, illetve vállala­Tekintet nélkül e kérdés egész elvi gyakorlati fontos­ságára, csupán az alábbiak­ra szorítkozom. Addig amíg árutermelés van, egy erősen fejlett gazda­ságban az ár nem lehet más, mint a termelés ára. _ Az áru mint olyan, állandó ve­lejárója, hogy a befektetett élő és tárgyasított munka reprodukálására szolgáló ér­ték mellett magával hoz egy bizonyos értéket az illető ter­melési ágazatnak is, ami az illető ágazat továbbfejlődésé­re szolgál. Ez az érték ará­nyos az adott áru előállításá­ba befektetett eszközök össze­gével. Ezt a tulajdonságot az áru úgy viseli magán, mint az elektromossá tett test a villamosságot. Ez az, ami objektív, ami rajtunk kívül áll. Az pedig, amit a szocialista közgazdaság, a szocialista társadalom a tár­­sadalmasított termelőeszkö­zök alapján megtehető az, hogy ezt az objektív erőt az anyagi­ termelőerők fejlesz­tése irányába terelje és hasz­nálja fel épp úgy, mint a­­hogy a mérnök felhasználja a villamosságot s nem igyek­szik megváltoztatni tulaj­donságait. Mindebben lé­nyegbevágó, minőségileg új az hogy megszűnt az ellen­tét a bér és a profit között, s hogy ezáltal a munkatöbb­let felosztása a kereslet és kínálat, stb. objektív törvé­nyei útján többé nem ma­gánkisajátítás e kapitalista részéről, hanem közvetlen társadalmi akkumuláció ma­guk a munkások, a gazdasági szervezeteket igazgató köz­vetlen termelők részéről. E forma révén megvalósul a munka és a tulajdon egysé­ge. Így tehát a munkás köz­tok, jobb felszerelése „nem csupán az ő érdemük”, vagy tervezett árrendszerünk mi­ért hat úgy, hogy az érték nem mindig ott realizálódik, ahol megvalósították, illetve a különböző ágazatok kü­lönféle szervi összetétele mi­att a vállalatok miért valósí­tanak meg olyan akkumulá­ciót és olyan alapokat, ame­lyek nincsenek arányban az illető ágazat munkatöbblet­­i hányadával. A második kér­­­­dés persze ugyanabba a ka­tegóriába tartozik mint az­­ első. Tehát az, amit a munkás­nak munkája szerint kapnia kell, nem pusztán fizetés plusz némi pótlék, amit a kapitalizmus biztosított a bérmunkásnak akkord és e­­gyéb serkentő eszközök ré­vén, hanem a termelés és elosztás egész folyamata ke­retében a személyi fogyasz­tásra szolgáló eszközök mel­lett, hozzá kell jutnia a sa­ját maga által termelt mun­katöbblet megfelelő részé­hez is, munkája anyagi fel­tételeinek fejlesztése céljá­ból. Persze, az ilyen elosztás­ban meglelhetők a monopó­lium elemei, de ez az objek­tív körülményekből a terme­lőeszközök szűkösségéből fa­kad. Amikor ugyanis a ter­melőeszközök előállításának anyagi adottságai túlnőttek azon, hogy egyéni monopó­lium, magánkisajátítás tár­gya lehetnének, sor kell hogy kerüljön a tőkés terme­lési mód megszüntetésére, a termelőeszközök, a termelés társadalmasítására. Nyíltan­­ be kell ismerni, hogy a ter­melőeszközök még mindig túl szűkösek ahhoz, hogy mindenki korlátlan birtoká­vá válhassanak. Az át­meneti időszak e­­gyik alapvető el­lentmondása éppen abból fakad, hogy a munka és a tulaj­don egyesítését a termelés korlátozott anyagi adottságai közepette kell vég­rehajtani. A dilemma eb­ben a következő: „Vagy rá­ruházni ezt a monopóliumot az államra, a kormányra hogy a bürokrata ossza szét az államra, a kormányra, a dolgot saját igazsága sze­rint ami lényegében nem más, mint továbbra is fenn­tartani a munkás elrekeszté­sét a termelőeszközöktől, vagy ezt a monopóliumot úgy megosztani a társadalmi termelés minden tényezője — egyének, munkaközösségek, a társadalom részei és az e­­gész társadalom között, hogy biztosítva legyen a hatások egyensúlya illetve, hogy min­denkinek jusson valami a monopóliumból, de senkinek sem elegendő ahhoz, hogy túlsúlyba juthasson mások fölött. Ez voltaképpen nemcsak ben korlátozná és visszaszó a lehető legnagyobb mérték­­rrtaná a monopóliumot, ha­nem ugyanakkor pozitív irányba is terelné, közvetle­nül érdekeltté téve a terme­lés hordozóit a társadalmi akkumulációban, a társadal­mi termelőeszközök szünte­len és mind gyorsabb bővíté­sében ami növeli a tár­sadalom anyagi erő­it — minden monopó­lium végleges fel­számolásának egye­düli igazán objek­tív alapját. Ennek a di­alektikus folyamatnak adnak kifejezést, az elosztás és a munka közötti viszony megfelelő formáját nyújtják azok az alapvető hatóeszkö­zök, amelyeket új rendsze­rünkben előirányoztunk. Ter­mészetesen, a további fejlő­dés során ezek is megfelelő változásokon mennek majd át. Az egyenjogúságon alapuló nemzetközi gazda­sági együttműködés hívei vagyunk Megvalósul a munka és a tulajdon egysége Már magukból a kérdések­­ vétlenül érdekelt az akku­ból, abból ahogyan felteszik a muláció megvalósításában, őket, észrevehető, a marxi­­ vállalata fejlesztésében, gaz­egyéni munkamennyiség zer­­dasági ágazatának fejlesztése jesen vulgáris értelmezések­­­ben. A képviselőház elnöksége. Jobbról balra: Pavle Gregori­cs, Vladimir Szimics * és Petar Sztambolics Vagy munkásönigazgatás vagy bürokratizmus Eszerint, egészen leegysze­rűsítve, kétféle választás van: vagy munkásönigazga­tás é­s ebben az esetben ter­melési ár, kamat és kamat­láb, vagy bürokratizmus, vagyis Marxnak egészen mechanikus vulgáris értelme­zése abban a vonatkozásban, hogy az egész nemzetgazda­ságot a szó szoros értelmé­ben egyetlen üzemmé változ­tatják, ahol a munkás kü­lön van választva munkájá­nak anyagi feltételeitől, és puszta fizetést kap némi pót­lékkal serkentésül a nagyobb odaadásra, rohammunkára, stb. Ám a társadalmi és gaz­dasági rendszernek ez a mintája egyáltalán nem szün­teti meg az ellentétet a munka és a termelőeszkö­zök, a fizetés és az akkumu­láció hogy ne mondjam a bér és a profit között. Egyál­talán: miben rejlik a szabad munka és mik e szabadság­nak anyagi előfeltételei? A szabadság ott kezdődik, hogy a munkás közvetlenül átveszi a hatalmat a terme­lőeszközök fölött, mégpedig nem mások kizsákmányolá­sa, hanem saját élet- és mun­kakörülményeinek előmozdí­tása céljából, mint egyén és mint a közösség tagja. Egy ilyen bürokrata rend­szerben persze lehetségesek holmi úgynevezett érték­árak, amelyeket szubjektí­van egy bürokrata központ­ból állapítanak meg szükség­képpen összeütközésbe ke­rülve az anyagi adottságok­kal, az­ objektív valósággal? Ami egy ilyen rendszer ser­kentő erejét és dinamikussá­gát illeti, abban az értelem­ben, hogy az emberek meny­nyire érdekeltek az anyagi termelőerők gyorsabb fejlesz­tésében, — úgy hiszem ez teljesen világos. Ezen az (Folytatása a 4. oldalon)

Next