Magyar Szó, 1962. május (19. évfolyam, 119-148. szám)

1962-05-01 / 119. szám

r I. oldal MAGYAR SZÓ 1962. május­­ 2- 1 Dolgozóink közös érdeke a termelés és fogyasztás egybehangolása Beszélgetés Radovan Vlajkoviccsal és Predrag Vladiszavljeviccsal, a tartományi szakszervezeti tanács elnökével és titkárával A munka ünnepe után fe­lelősségteljes feladatok áll­nak a gazdasági szervezetek és közszolgálatok önkormány­zati szervei és munkaközös­ségei előtt. Egybe kell han­golni jövedelemelosztási po­litikájukat a Szövetségi Vég­rehajtó Tanács ez irányú utasításaival. A szakszervezetek, ame­lyek a múltban is a legtöb­bet foglalkoztak a jövedelem­elosztás és díjazás kérdései­vel, most is nagy feladat e­­lőtt állnak. Ezekről a kérdésekről be­szélgettünk Radovan VLAJ­­KOVICS és Predrag VLADI­­SZAVLJEVICS elvtársak­kal, a tartományi szakszer­vezeti tanács elnökével és titkárával. Az 1961. évi tervarányok meg nem valósítása, a ter­melés lemaradása és ezzel egy időben a fogyasztás növe­kedése gazdaságunkban ko­moly aránytalanságot oko­zott. Ez annál inkább kife­jezésre jutott, mert az el­múlt évben módosult gazda­sági rendszerünk, új hatóesz­közök léptek életbe. Időbe tellett, amíg a gazdaság és a vállalatok hozzáidomultak az új feltételekhez. Voltak bizo­nyos hibák is, melyek az új intézkedések téves értelme­zéséből, céljainak meg nem értéséből eredtek — mondot­ta beszélgetésünk kezdetén Radovan VLAJKOVICS. Ez bizonyos átmeneti eltolódá­sokat okozott, s ennek követ­keztében bizonytalanná vált a piac. Az piaci helyzet meg­szilárdítása érdekében ho­zott intézkedések egyike a behozatal növelése volt. Er­re a célra közösségi­nk szá­mottevő eszközöket biztosí­tott, de a behozatali szervek és vállalatok hibájából a kül­földi áru egy része nem volt jó hatással a termelésre és a piacra. Egyebek között a beruhá­zás és közfogyasztás növelé­se is fokozta a gazdasági helyzet ingadozását. Habár ez nemcsak személyi fogyaté­kosságok következménye, mégis nagyrészt a szövetségi gazdaságpolitika végrehajtá­sában megnyilvánuló fegyel­mezetlenségből eredt. Ennek a fegyelmezetlenségnek o­­kait a partikuláris és loká­lis törekvésekben kell keres­ni, abban, hogy különvá­lasztják a helyi és a társa­dalmi érdekeket, nem hangol­ják össze a helyi terveket az általános gazdaságpolitiká­val. Mindebből levonható a ta­nulság, hogy a társadalmi tervben meghatározott beru­házási és egyéb arányok meg nem tartása veszélyez­teti a gazdasági és piaci hely­zet szilárdságát és megbont­ja egyensúlyát. A szakszervezeti elnök ez­után a társadalom­politikai szervezetek erkölcsi felelős­ségéről beszélt. Szerinte a társadalmi-politikai szerveze­tek — a KSZ és a szakszer­vezet — nem fordítottak min­dig kellő gondot arra, hogy megismerjék az általános gazdaságpolitika irányelveit, hogy felmérjék, mi a jelent­kező problémák, hibák oka, milyen viszonyt kell terem­teni ennek helyes­­ felmérése és kiküszöbölése érdekében. Gyakran elkülönülve, csak a saját szervezetük, területük szemszögéből tárgyaltak minderről, megfeledkezve az általános szükségletekről, a­­mi nem egyszer szűklátókö­­rűséget és helyi megkötöttsé­get eredményezett. Ezzel kap­csolatban hangsúlyozta a tár­sadalompolitikai szervezetek erkölcsi felelősségét. Vlajkovics elvtárs szerint a szakszervezetek alaposabb­ tevékenységet fejtettek ki, de sokszor magukra marad­tak. Ami most megkönnyíti a problémák gyorsabb és tár­­gyilagosabb felmérését, az, hogy a fogyatékosságok le­küzdéséért folyó harc élén a KSZ áll, a társadalom­politi­kai akció rendszeresebb, hosszabb távú, és főképp ar­ra irányul, hogy a felfogáso­kon változtasson, és ily mó­don előtérbe juttassa a közös érdekeket. A jövedelemelosztás terén több probléma merül fel — mondotta a szakszervezeti elnök. — Jövedelemelosztá­si és díjazási elveinket nem értelmezik mindenhol helye­sen. De nem is annyira ez az aggasztó, hanem az, hogy a társadalmi-politikai szerveze­tek ezt sokszor nem látják, s felvilágosító és tudatosító munkájukat nem a környe­zet színvonalához és felfogá­saihoz mérten végzik. Széleskörű és alapos vitá­kat kell szervezni az elosztás kérdéseiről, társadalmi mér­cék alapján, akkor bizonyá­ra ritkábban fordul majd elő, hogy némelyek társa­dalmi rendszerünkben meg nem engedhető módon na­gyobb jövedelemhez­ jutnak. Vigyázni kell azonban a má­sik végletre is, óvakodni kell az általánosítástól, konkrét esetekről kell tárgyalni. Ha a társadalmi-politikai szer­vezetek igazi demokratikus vitákat folytatnak e jelensé­gekről, akkor a fogyatékos­ságokat nehézségek nélkül kiküszöbölik. Ezek a viták hasznosak lesznek politikai nevelő szempontból is, növe­lik majd a felelősségérzetet a termelés, elosztás és az em­berek közötti viszony iránt. Radovan Vlajkovics hang­súlyozta, hogy az elosztás­ban észlelt fogyatékosságok nemcsak egyének vagy egyes csoportok önzéséből, túlzott követeléseiből, hanem első­sorban a társadalmi-politi­kai szervezetek tevékenysé­gének és a munkaközösség aktivitásának hiányából ered­nek. Azokban a vállalatok­ban, intézményekben, ahol a politikai szervezetek mun­kája alaposabb volt, keve­sebb hiba is fordult elő. A helyes, társadalmilag indo­kolt elosztási politika kiala­kításának feltétele a demok­ratikus viszonyok ápolása, a dolgozók önkormányzatának érvényesülése, ami egyben a bürokrata demagóg, lokális és más szocialistaellenes fel­fogások kiküszöbölésének alapja is. A sikeresebb gazdálkodás­hoz és igazgatáshoz — mon­dotta az elnök — szükséges, hogy a termelők felelősséget érezzenek minden követelé­sükért, javaslatukért és bírá­la­tukért. A továbbiakban szó volt a közszolgálatok munkaközös­ségeiben észlelt jelenségek­ről. Az új jövedelemrendszer alkalmazása a közszolgála­tokban is teljesebben kife­jezésre juttatta az intézmé­nyek dolgozóinak önkor­mányzati jogait. A jövede­lemszerzés és elosztás terén azonban több fogyatékosság tapasztalható. Ezek elsősor­ban a jövedelemszerzés hely telen módjából erednek. Sok helyütt jobb munkaszervezés és nagyobb termelékenység helyett a szolgáltatási díjak növelésével igyekeztek jöve­delemhez jutni. Ha a díjak­­ növelésével párhuzamosan­­ nem javult a szolgáltatások minősége, a dolgozók ezt é­ ■ lesen elítélték, bírálták. Befejezésül szó volt a sze­mélyi jövedelmek elosztásá­nak társadalmi mércéiről. Káros lenne, ha a társadal­mi mércék alkalmazását, mint a személyi jövedelmek befagyasztását értelmeznék — mondotta az elnök. Alkal­mazásuk csak akkor lesz helytálló, ha a fokozott ter­melékenységből, a jobb mun­kaszervezésből és olcsóbb ter­melésből eredő jövedelem egy részét a személyi jöve­delmek növelésére használ­ják, a munkaközösségeken kívül álló tényezőknek kö­szönhető jövedelmet pedig a vállalat továbbfejlesztésére, termelésének és jövedelmé­nek növelésére fordítják, a­­mi aztán tárgyi alapot nyújt majd a személyi jövedelmek gyarapítására is. Jelenleg, de általában is központi probléma a termelés növelése és jövedelmezősége. Mivel ez a további fejlődés a­­l­­apfeltétele, a társadalmi-po­litikai szervezetek és az ön­­­­kormányzati szervek tevé­kenységét erre kell összpon­­­­tosítani — mondotta fejtege­tése kezdetén Predrag VLA­­DISZAVLJEVICS. Ha Vajdaságban a terme­lés és termelékenység növe­léséről beszélünk, nem a mindenáron való termelésre gondolunk, mert a drága, nem kelendő árut a vállalat nem tudja értékesíteni, s a megnövekedett készárurak­tár megnehezíti a gazdálko­dást. Nem egy üzemünkben ez a probléma nagyon is idő­szerű. Fontosságban nem marad el e mögött a jövedelemrend­szer helyes értelmezése sem. Sőt, ez jóval összetettebb kér­dés. Egyes munkaközösségek ugyanis leegyszerűsítve, egy­oldalúan úgy értelmezik, mint a hatóeszközök módosí­tását. Jövedelemrendszerünk új gazdasági és társadalmi vi­szony kialakítását jelenti, s változtatásokat követel az önigazgatás és gazdálkodás módjában. Ahol így értelme­zik és a gyakorlati megvaló­sítását is így kezdték, ott nem maradtak el a sikerek sem az anyagi termelésben és a társadalmi viszonyok fejlesztésében. Ilyen szemszögből vizsgál­va a termelést, méginkább kiviláglik a gazdaságos ügy­kezelésnek, a termelékeny­ség növelésének fontossága. Társadalmi vonatkozásban pedig változik a dolgozó hely­zete, többé nemcsak termelő, hanem közvetlen irányító is, mindennapi munkájában mindinkább tudatára ébred annak, hogy tőle, az üzem­részleg és vállalat tagjától függ az anyagi helyzete. Ez a tudat növeli érdekeltségét és kezdeményezését a terme­lési, elosztási és egyéb válla­lati kérdésekben. Az ilyen munkaközösségek­ben a felmerülő nehézsége­kért nem mást, kívül álló té­nyezőket okolnak, nem lép­nek fel követelésekkel, hogy a vállalaton kívül álló ténye­zők javítsanak helyzetükön, biztosítsák a személyi jöve­delmeket. Mivel mint terme­lők és irányítók, élnek jogaik­kal, tudatában vannak köte­lezettségeikkel is. Nem kis számú munkakö­zösségben azonban még nem ismerik teljesen jövedelem­rendszerünk lényegét. Ezzel­ magyarázható, hogy nem te­remtették meg a feltételeket az egyén, az üzemrészleg és az egész munkaközösség szá­mára, hogy megértsék és a gyakorlatban érezzék, mi a jövedelem, s milyen módon lesz nagyobb vagy kisebb. Nem tudatosították továbbá a dolgozókban, hogy miikép­pen alakul anyagi és társa­dalmi helyzetük a jövedelem­rendszerben. Ezekben a vál­lalatokban úgy vélik, hogy a jövedelem, a gazdasági ered­mény rajtuk kívül álló okok­­tól függ, s ennek eredménye­képp marad minden a régi­ben. Külön kell azonban válasz­tani az úgynevezett „régi ipar” helyzetét. Ezek a válla­latok pusztán saját erejük­ből nem lábalhatnak ki el­maradottságukból, ha hitelek formájában nem kapnak hat­hatos társadalmi segítséget. A beszélgetés ezután a Szö­vetségi Végrehajtó Tanács utasítására s a társadalmi mércékre terelődött. A Szövetségi Végrehajtó Tanács utasításában foglalt társadalmi mércék elvei szá­munkra nem jelentenek új­donságot — mondotta a tit­kár — mert ugyanarról az álláspontról van szó melyet eddigi munkánkban is kép­viseltünk. Az egyetlen újdon­ság a társadalmi mércéket megállapító formula, amely megmutatja, hogy a munka­­közösség jó gazda módjára osztotta-e fel jövedelmét. Hangsúlyozni kell azonban, hogy a társadalmi mércéket nem szabad gépiesen alkal­mazni, s ezek nem fogják au­tomatikusan megoldani a problémákat. Nem varázs­vessző ez, amely mindent a helyére állít és megold, ha­nem csak eszköz a tényleges helyzet lemérésére, s így is kell értelmezni. Legfontosabb annak elfoga­dása, hogy az utasításban a­­dott mércék alkalmazása el­sősorban a vállalati önigazga­tó szervek és a munkaközös­ség dolga. Nekik szolgál út­mutatásul, az utasítás alkal­mazására létesített bizottsá­g Folytatása a 14. oldalon) D­íszibe öltözött a fehér Város —­­ ahogyan a régi könyvekben, áll: ünneplőt vett ma­gára, akárcsak egy vőlegény. Ünneplőbe öltözött öreg, fiatal, a házak falai, a fák, az utcák, a terek. És pompás, derült, napsütötte reg­gel együtt ünnepelt a város népével. A sok-sok szenvedés, a nyomasztó eszten­dők, az önfegyelmezés gyötrelmes évei, az elfojtott szabadságvágy korszaka után most már szabadon ujjonghattak, dalol­hattak, kiáltozhattak volna egymásnak akár egyik sarokról a másikra, a padlás­lyukból le az utcára is — ehelyett csak csillogóbb tekintettel köszöntötték egymást az emberek, és fegyelmezetten állta­k be a sorokba, a tömegbe. Közvetlenül a szörnyű háborút követő szűkös korszakban történt. Éppen csak hogy hozzáfogtak az üszkös romok el­takarításához, mégsem volt már ez a vi­lág a nyomor, a­­a szegénység hamuszín, szürke képe. Legalább minden kézben zöld gallyak, májusi virágok lengtek, s itt voltak a gyerekek, ki ölben, ki karon ülve, ki apja, anyja vállába kapaszkodva, itt volt a soik integető kezecske és a sok csintalan, göndör fürtű fejecske. , Csendben, azt mondhatnám, csak úgy magától, megkezdődött a népünnepély. Minden különösebb előkészület, beje­lentés nélkül megérkezett a főparancs­nok, elfoglalta helyét, és ugyanazzal a mosollyal fogadva és csendesítve az ál­talános, üdvözlő lelkesedést, megindult a csapatok mellett. Mindenki elhallgatott. A parancsnok •________________________ * (Egy május és az ő egyszerű, egy csöppet sem emel­tebb hangon kimondott,, határozott szavai messzire elhallatszottak ... Egy fiatal nő, itt valahol állt sötétkék kabátjában, iz­galmában fölzokogott, de amikor a körü­lötte állók feléje fordulta­k, zsebkendőjébe temette arcát, úgy mondta: — Bocsánat. .. A tömeg hangulata lassanként fölenge­dett, megszabadult attól a valamitől, ami eddig fékezte, gátolta. Ahogy a századok, zászlóaljak, ütegek elvonultak, egyre erő­sebben harsant föl az üdvrivalgás, csat­tant föl a taps, és mind hosszasabban zen­gett az ujjongás, mint amikor számtalan madárcsapat egymás után rebben föl, verődik össze sereggé, hogy azután újra szétváljon. Először a sötét, fénytelen, az újdonság szűzi fényét rég elvesztett, ne­vezetes csatákban fölavatott fegyverek csörömpölése hallatszott, nyomukban csi­korogva vonultak az ismeretlen hadigé­pek. Végül mennydörögve közeledtek a mozigó erődök, új életre kelt és a modern korhoz alkalmazkodott özönvíz előtti sár­kányok. Az emberek, alHV fsakban, védőszemüveg-álarcban kandikáltak laz Radovan Vlajkovic és Predrag Vladiszavljevics elvtárs a Magyar szó szerkesztőségében

Next