Magyar Szó, 1968. július (25. évfolyam, 179-209. szám)

1968-07-01 / 179. szám

Hétfő, 1968. inline L MAGYAR SZÓ Maszek vendéglős — ki az? Két ellentétes vélemény :— A maszek vendéglős nem dolgozik, csak befektet, és lefölözi a hasznot; — A törvényileg megengedett három munkás helyett 10—15 dolgozót alkalmaz; — A maszek vendéglőben dolgozó emberek kétségbeejtő helyzetben vannak, irgalmatlanul kizsákmányolják őket. — A maszek vendéglős rohamosan gazdagodik, mert a társadalom iránti kötelezettségei lényegesen kisebbek, mint a vendéglátóiparé. A vádakból és a panaszokból talán ennyi is elég, ne szaporítsuk a szót. A fentiekből is kiderül, hogy az utóbbi időben a vendéglősökre nagyon rájár a rúd; hinnünk kell, valami nincs rendben, hiszen nem zörög a haraszt, ha a szél nem fújja... A napokban az újvidéki vendéglátóipari dolgozók szakszervezeti közgyűlésén szó esett a maszek vendéglősökről, két napra rá pedig az újvidéki községi szkupstinában, mondhatnánk: a figyelem központjába kerültek. Mit szólnak hozzá ők? Kántor Lajosnál, a Dominóhoz címzett vendéglő tulajdonosánál vagyunk. A város egyik legnépszerűbb vendéglátóipari dolgozójának jól menő kiskocsmája van. Hogyan vélekedik az utóbbi időben elhangzó véleményekről? — Elképesztő — mondja Lajos bátyánk —, hogy mi mindent össze nem hordanak az emberek rólunk. Ha egy maszek vendéglősnek kocsija van, akkor a szerencsétlenjét az „édes élet” förtelmes árjában, az erkölcsi fertő, a züllés bűzös posványában vélik látni! Ha netalán arra merészkedik, hogy családi házat vegyen magának, az már súlyos kihágás, szinte hazaárulás. A Naftagasban, az Elektrovojvodinában, a szakmunkások meg keresik ugyanezt a fizetést, kocsijuk, házuk van, de senkinek eszébe sem jut, hogy szocialistaellenes tünetekről beszéljen. És mit mondjak arról, hogy kizsákmányoljuk a nálunk dolgozó személyzetet? Én, Kántor Lajos kizsákmányolom a nálam dolgozó embereket? Megkapják a rendes, a szakmában megszokott bért, fizetem utánuk a társadalombiztosítót, a túlórát is megfizetem a törvény szabta emeléssel, s a tetejében még havi 400 000 régi dinárt viszek a községházára, az adóhivatalba. Ez évente nem kevesebb mint 4 800 000 dinár, s engedjék meg, hogy megmondjam: az az érzésem, hogy a szocializmus egészen jól jár velem. — A napokban azt olvastam az újságban, hogy a szakszervezeti tanácsban foglalkoztak a maszek vendéglősökkel, s mindenki azt mondta, amit éppen akart. De hol adatott meg nekünk a szólás lehetősége, melyik szakszervezetben panaszkodhatok én, vagy a nálam dolgozó személyzet? Miért nem lehetek tagja a szakszervezetnek én is, s miért nem jött még senki a szakszervezetből, hogy beszervezze a nálam dolgozó embereket a vendéglátóipari szakszervezetbe? Mi más ez, mint társadalmi igazságtalanság? — A szemükre vetik, hogy keveset invesztálnak, nívótlan a vendéglő ... — Úgy, keveset invesztálunk, nívótlan a vendéglő?! Vajon kaptunk-e egy dinárnyi kölcsönt is erre a célra? Tegye a kezét a szívére, és mondja meg, befektethetek-e én nyugodt lélekkel ebbe a vendéglőbe? Tudom-e holt biztosan, hogy egy év múlva is a mai törvények lesz,nek-e érvényben? Mit tudom én, mi jut eszébe egyikmásik képviselőnek a parlamentben, mit tudom én, milyen javaslattal hozakodik elő, és oda az egész vagyonom, a befektetés, a szép remények. Mondom, nagy merészség kell hozzá, kockázatos dolog, s ezért csak módjával invesztálunk. Kántor Lajos világosan beszélt, most nézzünk utána, van-e világos válasz kérdéseire. Felkerestük Marko Vojnovicot, a közszolgálati dolgozók szakszervezetének községi elnökét. — Mindenekelőtt tisztáznunk kell — mondja Vojnovic —, hogy eredetileg mit is akartunk a maszek vendéglátóiparral. Mint ismeretes, a törvényhozó hézagpótlónak szánta a maszek vendéglátóipart. Itt a községben meg olyasféle reményeket fűztek hozzá, hogy fölszippantja a munkaerőfelesleg egy részét. Ezzel szemben mi történt? Az, hogy a magánkocsmából, a magánvendéglőből több van, mint a társadalmi szektorban levőből (90:130 a maszek vendéglősök javára), s a munkaerőből is csak annyit alkalmaz a magánszektor, amenynyivel a társadalmi szektorban csökkent a dolgozók ■ száma ■— 12 százalékot. A legnagyobb baj azonban az, hogy egyenlőtlenek a gazdálkodási feltételek, más szóval a magánszektor jobb helyzetben van, mint a társadalmi szektor, az utóbbiaknak sokkal nagyobb a kötelezettsége a társadalom iránt. Ebből egész sereg baj származik. Nevezetesen: a magánvendéglős olcsóbban adhatja ételét, italát, s emellett nagyobb a jövedelme is. A maszek vendéglátóipar voltaképpen eldorádó, a rohamos gazdagodás forrása. Íme egy konkrét eset: a maszek vendéglős 130 dinárért adhatja a sört, és 50 dinárt keres rajta; a társadalmi szektorban 280 dinár egy üveg sör, a haszon pedig csak 20 dinár. Ehhez nem kell kommentár. Ezek az általános megjegyzések. A szűkebb értelemben vett szakszervezeti szempontok pedig a következők: nekünk az az álláspontunk, hogy csakis a munka lehet a jövedelem forrása, s eszerint az a maszek vendéglős, aki csak dolgoztat, ugyanolyan élősdi, mint a parazita bürokrata. A magánvendéglősnél dolgozó személyzetnek természetesen a szakszervezetben van a helye, és teszünk is róla, hogy beszervezzék őket. Az újdonság az, hogy a jövőben még a tulajdonos is beiratkozhat a szakszervezetbe, ha bebizonyítja, hogy jómaga is dolgozik. Két ember véleményét hallottuk, egységes helyzetképet aligha alkothatunk belőle. Bizonyos dolgok azonban nyilvánvalóak: egyrészt valóban egyenlőtlenek a gazdálkodási feltételek (a társadalmi szektor kárára), ugyanakkor az adóhivatal akkora adót vet ki a maszek vendéglősökre, hogy nem győzik fizetni. Újvidéken például 60 milliós adóhátralékuk van. Bírálják őket, hogy szegényes a berendezés, hiányzik az invesztálás, de ha valaki közülük rászánja magát, hogy nagyobb befektetéssel ízlésesen berendezett vendéglőt nyisson, akkor ráfogják,hogy kapitalizálódik, és kimarják a szakmából. Ide tartozik a jogbiztonsság is, ami nálunk egyelőre a pillanatnyi politikai opportunitástól függ, legalábbis ami a magánszektort illeti ... SZAVICS György Kihirdették a szabadkai püspökséget Nagyszabású egyházi ünnepségek színhelye volt június 30-án, s vasárnap Szabadka, amikor ünnepélyes külsőségek között kihirdették a szabadkai püspökséget. * Az ünnepségek még szombaton papavatással kezdődtek, és vasárnap folytatódtak. Vasárnap délelőtt a Szent Teréz templomban szerbhorvát, magyar, német és szlovák nyelven tartottak misét, majd pedig a Szabadkán összegyűlt egyházi méltóságok ünnepélyesen fogadták dr. Franjo Seper bíboros őeminenciáját, és a pápa személyes küldöttét Mario Cagno érseket Vatikán belgrádi nagykövetét és a pápa személyes küldöttét. Délután megkezdődött a püspökök ünnepi fogadása és felvonulása, s kihirdették a szabadkai püspökséget. VI. Pál pápa bulláját Mario Cagno pápai delegátus olvasta fel latin nyelven. Az ünnepségen egyébként számos hazai és külföldi egyházi személyiség vett részt. Az ünnepségre ezenkívül több ezer hívő jött el Vajdaságból. ----) O ( — -Szabadka tehát püspöki székhely lett. Az újonnan alakult püspökség az egykori bácsi érsekség területén fekszik. «*Először 535-ben említik Justinianus császár uralkodása idején. A bácsi érsekséget 1135. körül egyesítették a kalocsai püspökséggel. A bácskai adminisztratúrát 1929- ben, a szabadkai püspökséget pedig 1968. január 25-én alapították. MARJAI Magdolna KANTOR* Lajos: — Majd ötmillió dinár adót fizetek Marko VOJNOVIC: — Egyenlőtlen gazdálkodási feltételek Finom figyelmeztetés A szakszervezetek VI. kongresszusán izzóbb volt a légkör, mint az előző ötön együttvéve. Ezen a hőfokon elolvadtak a szöszmötölés és megalkuvás „fagypontján” szerkesztett előzetes határozatok. Újak születtek, melyek erélyesen sürgetik a legégetőbb bajok azonnali orvoslását. A munkásküldöttek parázs vitájában elpárologtak a rikító színű viaszrózsákra emlékeztető merev szóvirágok. Megjelentek a kormány tagjai is, ezúttal először nemdíszvendégi minőségben, hanemteljes felelősségük tudatában, hogy számot adjanak: mit tettek a felgyülemlett kérdések elintézése érdekében, és mit szándékoznak cselekedni a közeljövőben. Kár tagadni, akadt köztük olyan is, akit csűrése-csavarása miatt a jelenlévők egyszerűen lehurrogtak. Mindenesetre a Szövetségi Végrehajtó Tanács alelnöke szavát adta: a kormány a legrövidebb időn belül összeül a megválasztott szakszervezeti vezetőkkel, hogy közösen meghányják-vessék a kongresszusi határozatokat, követeléseket. A négynapos országos megbeszélés annak rendje és módje szerint tisztségújítással zárult. 963-an járultak az urnák elé, hogy megválasszák a 107 tagú szakszervezeti tanácsot. A listán szereplők egytől-egyig kiérdemelték, illetve megszerezték a jelenlevők előlegezett bizalmát. A cédulák adatainak összevetésekor kiderült azonban, hogy a közvetlen termelők kapták a legtöbb szavazatot, az eddigi szindikális funkcionáriusok pedig a legkevesebbet, köztük pedig az új elnök, a legeslegkevesebbet. A küldöttek ezzel a megbízatást megerősítő aktussal, úgy tetszik, körültekintők, mondhatni megfontoltak voltak. Az is állítható azonban, hogy jóval tapintatosabbaknak mutatkoztak, mint nyílt fellépésükkor, amikor is igen kemény szavakkal bírálták a minden szintű szakszervezeti vezetőségeket, fejükre olvasták gyengeségüket, határozatlanságukat, tétovázásukat, egyszóval összes mulasztásukat. Meglehet azonban, hogy a „személytelen” véleménynyilvánításnak nevezhető szavazáskor nem akartak visszaélni „titkos” felhatalmazásukkal, és csak a már előbb jelzett módon — kevesebb szavazatot adva — finoman figyelmeztették az újonnan választott vezetőségi tagokat, hogy jövőbeni munkájuk előbb-utóbb megméretik... V. G. Tankönyvekben lappangó veszedelmek Noha az idén van ötven esztendeje Jugoszlávia létrejöttének, az egyik szomszédos ország diákjai még mindig azt tanulják állami közösségünk keletkezéséről, hogy az „Szerbia diszproporciós kibővítése”. Tankönyveikben nincsen szó a délszláv mozgalomról, a szerbek, horvátok és szlovénok azon törekvéséről, hogy felszabaduljanak az osztrák—magyar uralom alól, s a többi délszláv néppel közös államot alakítsanak. S mivel kicsi koruktól így tanítják őket — a szóban forgó ország ifjúsága ma is úgy tekint Jugoszláviára, mint valami „mesterséges tákolmányra”. ...... A történészek és geográfusok belgrádi nemzetközi tanácskozásáról szóló cikkét kezdi így Stane Stanic a Borba pénteki számában. Az UNESCO kezdeményezte, hogy vegyék revízió alá a történelem- és földrajzoktatás tankönyveit, s e kezdeményezés nyomán került sor az említett háromnapos tanácskozásra Belgrádban. Ausztria, Bulgária, Olaszország, Magyarország, Románia és Jugoszlávia szakembereinek képviselői számos olyan határozatot hoztak, amelyek hozzásegítenek a bilaterális és multilaterális együttműködéshez a történelem- és földrajz-tankönyvek revíziójában. A Borba kerekasztal-értekezletre hívta meg a fenti tanácskozás részvevőinek egy csoportját, s a lap szerkesztője erről a beszélgetésről számol be. A világ furcsa kis labdává töpörödött a vetítővásznakon és képernyőkön: ott kering az emberiség szeme előtt, újságlapokba göngyölhető. Az egykor népeket külön világokra tagoló határok mintha már nem is léteznének, a tömeges idegenforgalom pedig leomlasztja az önmagunkról és másokról alkotott szokványos képzeteket. S míg a történelem- és földrajz-tankönyvek tele vannak egyes közösségek — például a „büszke hegyilakók” — regényes leírásával, a valóságban ott látjuk az erőteljes gazdasági változásokat, a proletariátus gyors kialakulását, a falusi lakosság tömeges városba özönlését, az öszszes elkerülhetetlen gazdasági, művelődési, demográfiai és társadalmi-lélektani kísérőjelenségekkel, sőt, válságokkal. Az a legfőbb baj, hogy rendszerint igen keveset tudunk a szomszéd népekről. Megtörténik, hogy egyes történészek és geográfusok, sőt, az oktatási program összeállítói is, egyszerűen nem vesznek tudomást egész népegységekről. Az okok többfélék lehetnek:múltból hagyományozódó „ellenszenv”, vagy mondjuk a „földrajzi távolság”, amivel a Kínához vagy Indiához hasonló országok iránti érdektelenséget igazolják egyesek. A Borba kerekasztal körül folytatott megbeszélésének részvevői megelégedettséggel mutattak rá, hogy már eddig is sok mindent helyrehoztak a tankönyvek felülvizsgálása során. Egyes országokban minden új tankönyvvel kapcsolatosan munkabizottságokat alakítanak, s azokban a társadalomtudományok képviselői is közreműködnek. A történelem- és földrajz-tankönyvek feladata, hogy a tanulókkal minél jobban megismertessék a gazdasági, művelődési és társadalmi fejlődést — hangzik az általános vélemény. Az elemi felső osztályainak szánt tankönyvek a legtöbb országban jobbak az előzőeknél. Megállapították azonban, hogy ajánlatos lenne megírásukban a tanulók életkorához idomított könnyebb hangvétel. A szövegrajzok, képmellékletek minősége csupán Olaszországban kielégítő. A gimnáziumi tankönyvek egyes államokban még nem felelnek meg az oktatás korszerű követelményeinek. Szakbizottságokra van szükség, melyek szorosan együttműködnek a tankönyvek szerzőivel, s útmutatást nyújtanak nekik az alapvető társadalmi, gazdasági és művelődési vonatkozások vázolásában. Mindenekelőtt ki kell küszöbölni az utóbbi ötven esztendő történéseinek értelmezésében mutatkozó zavarosságokat. A tények sovén és fajelméleti elemektől mentes, tárgyilagos taglalása roppant felelős, csöppet sem könnyű feladat. Nem azt kell előtérbe helyezni, ami különválasztja a népeket és országokat, hanem azt, ami együttműködésüket példázza, s fejleszti a más népek és értékeik iránti érzékelőképességet. Érdekes meghallgatni hazai tudósaink vélekedését a jugoszláv tankönyvekről, tartalmukról és minőségükről. Az antik kor kiindulópont az emberiség fejlődésvonalában — tankönyveinkben mégis kevés teret és figyelmet szentelnek neki. A tanuló keveset tud meg történelmünk utóbbi ötven esztendejének alakulásáról. A tankönyvek adatközlésre szorítkoznak, eseményeket jelölnek meg, s nem magyarázzák meg kellőképpen a jugoszláv közösség fejlődését és megszilárdulását. Miért кеЏ a tanulóknak mindent tudniuk egyes ütközetekről, ugyanakkor úgyszólván fogalmuk sincs róla, hogy mi a minőségi különbség a húszas évek alkotmánya, illetve a jajcei történelmi határozatok között, vagy hogy milyen utak vezettek az új Jugoszlávia megalakításához. Pedig hát a történelem efféle alapos magyarázatának segítségével mai fejlődésünket is tisztábban látná a tanuló, akit e fejlődésről napról napra tájékoztat a televízió, a rádió és az újság. A beszélgetés részvevői egyöntetűen szükségesnek tartják a jobb és alaposabb megismerést szolgáló kézikönyvek kiadását. Egyes szakterületeken gyűjteményes évkönyvek kiadására van szükség, s létrehozásukban kölcsönösségi alapon működnének közre az előadók. A szorosabb együttműködést elősegítené az is, ha kiadnák fordításban az egyes országok utóbbi ötven évének rövid történelmi áttekintését. Meg kellene szervezni a tanárok és diákok kirándulásait a szomszédos országokba, a tanulók levelezését, a szomszédos államok nyelvének tanulását, a taneszközök, rádió- és tévéműsorszámok cseréjét... F. F. 3. oldal