Magyar Szó, 1970. április (27. évfolyam, 89-117. szám)
1970-04-19 / 107. szám
8. oldal MAGYAR SZÓ Vasárnap, 1970. ápr. 19. Kettős ünnepség a Fórum Kiadóban: leleplezték Mayer Ottmár mellszobrát, és átadták a Híd-díjat Tovább küzd az emberséges társadalomért MAYER OTTMÁRRA, a munkásosztály forradalmi harcában tudatosan és cselekvő módon egy életre elkötelezett közíróra emlékszünk, akinek élete mindenestül beleépült a haladó vajdasági magyar publicisztika történetébe, mert jövőt hordozó barázdákba vetette a csíraképes magot. A nyomtatott betű e mozgalmas otthonában a régi harcos HÍD-at idézzük, amely történelmünk vészterhes korszakában együtt élt olvasóival, együtt szenvedte a megpróbáltatásokat, és a valóságos élet mélységeibe eresztve gyökereit, túlélte a fasizmus pusztító viharát, és tépett, csonkos törzséből a szabadság napja alatt hatalmas új hajtások sarjadtak. A harcos HÍD cselekvő örökségét látjuk a vajdasági magyar sajtó, irodalom és könyvkiadás negyedszázados eredményeiben. Ma már százezrekben számoljuk az évente megjelenő könyvek példányszámát, az újságok soha annyi ember kezébe nem jutottak el, mint amenynyibe most eljutnak, pedig valamikor több helyen működtek a körforgógépek és többféle magyar nyelvű újság címét kiallták a rikkancsok. Mayer Ottmár idejében négy napilap, sok heti és helyi újság kínálta a betűt a mostoha sorban élő jugoszláviai magyar kisebbségnek, mégis szükség volt az öntudatos harcos HÍD-ra, mert a valóság feltárását, a kizsákmányoltak igazságát, az ellentétek feszültségében vergődő soknemzetiségű vajdasági társadalom felszabadulásának lehetőségét a liberális NAPLÓ éppen úgy elhallgatta, mint a klerikális REGGELI ÚJSÁG. A HÍD nem kínált illúziókat, sem olcsó szenzációkat. Az elmaradott, félgyarmati ország még a világválság és a január hatodiki diktatúra kábulatában élt, kívülről a növekvő fasiszta veszedelem fenyegette, belülről a megoldatlan nemzeti kérdés és a fiatal burzsoáziák uralmára jellemző, rendkívül éles társadalmi kizsákmányolás gyengítette erejét, miközben a megszédült kispolgárság gerinchada veszedelmes téveszmék felé sodródott. Ekkor került Mayer Ottmár a HÍD élére. A folyóiratot 1934-ben a világválság és a diktatúra kábulatából föleszmélő fiatal értelmiségiek hívták életre, s anyagiakkal küszködve, az eszmei differenciálódás adottságai között szerkesztették. „Fokozódott a HíD szerteágazó tevékenysége. A haladó irodalom érces szava — írja a HíD régi munkatársa, a nemrég elhunyt Laták István — a legkisebb demokratikus lehetőséget is kihasználva, messzire hangzott már.” Mayer Ottmár lendületes szervező, képzett publicista, érdeklődési kere tág és átfogó. Alig huszon- hat éves. Volt egyetemi hallgató, rádiószerelő és könyvelő. A szakszervezetek révén, egészen fiatalon kapcsolódott be a politikai élet-be. Amikor a HÍD-at szer-keszteni kezdi, már a Jugo-szláv Kommunista Párt tag- ja. Számára az írás a poli- tikai munka elválaszthatat- s lan része. Mayer Ottmárt, a har ,cos közírót nem lehet kisza- l kítani a korból, amelyben élt és dolgozott. Egyik nagy erényéről mégis szinte a na- j pi időszerűség vonatkozó , fában kell beszélnünk. A közíró felelősségéről van szó. A régi HÍD tartalmát még ,lyen áthatotta az osztály iránti felelősség szigorú és tudatos fegyelme. ] Ez a felelősség nem lehet , tett pusztán a közíró egyéni erénye, erkölcsi jó tulajdonsága, hanem egyszersmind az osztályharc szigorú követelménye volt, amint ma is az önigazgatási viszonyok elmélyítésének egyik elengedhetetlen feltétele. A társadalmi körülmények megváltoztak, az osztály iránti felelősség fogalma kibővült, de a fogalom mo- r rális tartalma nem változott. ’ Ebben a vonatkozásban ■ Mayer Ottmár munkássága követendő példa. A megtévesztett közvélemény általában nehezen emészti meg az igazságot. A régi HÍD-nak különösen az értelmiség körében, szembe kellett szállnia a polgári sajtó által szorgalmasan táplált illúziókkal. Ma egy régi tartozást törlesztünk. Mayer Ottmár alakja belenőtt a történelembe. Pedig kortársunk volt. Ha élne, csak jövőre ünnepelné hatvanadik születésnapját. Olyan közíró volt, akinek a szó és a tett mindig egyet jelentett. Közíró volt még halála órájában is. Az utolsó betűket 1941. november 18-án, pár perccel a kivégzés előtt vetette papírra. „Édes Anyám, Albin, Apám! Mindennel leszámoltam. Csak egyet sajnálok, hogy legalább három hónapot nem élhetek még. A bosszú azonban nem fog elmaradni! Azt hiszem minden hamarosan rendbejön. Teljesen nyugodt vagyok. Vigyázzatok a kislányomra. Ottmár.” Utolsó mondatai határozottak, egyértelműek. Kézírása lendületes, a vonal töretlen, mintha csak egy siető ember vetette volna papírra a sorokat, aki céltudatossága mellett biztos a maga dolgában. „Csak egyet sajnálok, hogy legalább három hónapot nem élhetek még...” Ezt, a halál órájában, csak olyan ember írhatta le, akinek a kegyetlen kínzások után maradt elég erkölcsi ereje élet és halál mezsgyéjén át a jövőbe menteni a meggyőződés erős bizonyosságát, harcba küldeni maradék erőinek utolsó tartalékát. A vesztőhely még csak jelképe sem lehetett a vereségnek. Ezerkilencszáznegyvenegy nyarán ez a közeli cél lebegett Bácska bátor , fiai előtt, akik roppant hátrányos helyzetben vették fel a harcot a magyar fasizmus embertipró, szervezett gépezete ellen. November tizenötödikén, a véres szabadkai per ítélethirdetésének napján még nem alakult meg a Jugoszláv Népfelszabadító Hadsereg első reguláris alakulata, de a partizánegységekben már több, mint nyolcvanezer ember állt , fegyverben, és Szerbiában, Szandzsákban, Szerémségben, Dalmáciában, Gorski Kotárban és Szlavóniában lángoltak a felkelés tüzei... Hitler a véres szabadkai per ítélethirdetésének napján a döntő siker előlegezésével indította meg Moszkva ellen az új összpontosított támadást. Göbbels a napilapok szerkesztőségeinek még azt is megparancsolta, hogy hagyják üresen az első oldalt, mert oda fontos hír kerül... Európa térképén akkor volt legnagyobb a fasizmus fekete foltja! Ebben a nagy éjszakában kelt a távozó figyelmeztető üzenete, mely a vezényelt halál pillanatán túl tovább vívta és vívja nyugtalan harcát az igazság győzelméért. „Az emberi haladás még sohasem járt ágyúkerekek csapásain” — írta 1937-ben. És nem voltak illúziói arról sem, hogy „a könnyen gyúló kispolgári agyaknak” a fasizmus hangzatos jelszavai Elvtársaim! A Fórum elhatározása, hogy szobrot emel Mayer Ottmárnak, mindenképpen nagy elismerés a tehetséges publicistának, kimagasló közéleti munkásnak, érdemes jugoszláv kommunistának és forradalmárnak, a jugoszláviai magyar nép kiváló fiának. Mayer Ottmár alig húszéves fővel, a harmincas években, csatlakozott a forradalmi munkásmozgalomhoz. Jugoszlávia újabbkori történelmének legviharosabb időszakában lépett be a politikai életbe. Akkoriban született újjá a JKP, akkor került Tito a Jugoszláv Kommunista Párt élére, a világ már a második világháborúra készülődött, küszöbön volt Jugoszlávia megszállása, széthullása, a fegyveres fölkelés kezdete. E rendkívüli körülmények között acélosodott forradalmárrá Mayer Ottmár is. Simókovics Rókus, Pap Pál és a többiek hatására kommunista, forradalmár, harcos lett belőle. Úgy kezdte, mint a háború előtti kommunisták többsége: olvasta a haladó irodalmat, a pártanyagokat, és tüzes vitákat folytatott. De szókimondó és világos írásaival csakhamar az élvonalba lépett, s már 1938-ban főszerkesztője lett a szabadkai Híd című folyóiratnak. Pap Pál erőteljes hatására és Mayer Ottmár mozgékony publicisztikai és szervezési munkájának eredményeképpen a Híd lassan legális tribünjévé vált a Jugoszláv Kommunista Pártnak. Mayer Ottmár keze alatt a Híd nemcsak haladó folyóirat lett, hanem egyben a tömegek nevelője és szervezője is. Tevékeny alkotó eleme a vajdasági magyarok forradalmi munkásmozgalmának. Egyik legnagyobb erénye az, hogy a nemzeti kérdésben is helyes marxista álláspontot foglalt el. Egyaránt leszámolt az uralkodó nagyszerb burzsoázia reakciós, megkülönböztető nemzetiségi politikájával és Horthy mérgező, nagymagyar sovinizmusával és irredentizmusával. A Hídban a leghaladóbb magyar értelmiségiek, munkások és fiatalok működtek közre: Simókovics Rókus, Pap Pál, Singer Adolf, Laták István, Cseh Károly, Kis Ernő és mások. ’ Mayer Ottmár fáradhatatlanul dolgozott a haladó Egyesült Munkásszakszervezetekben, a Népkör fiataljai között, tevékenyen közre-működött 1939-ben és 1940- ben a szabadkai pártszervezetek felújításában. A rend-őrség 1941-ben letartóztatta, kínozta és verte, de hasztai lan , bátor és határozott még jelenthetnek valamit, de „a józan ész számára csak egy megállapítás maradhat: befejeződött a meglepetések korszaka”. A harc korszaka következett. A mozgalmi ember, a szervező, a vezető néma fenyegetéssé merevedett 1941. november tizennyolcadikén a szabadkai kaszárnya sáros udvarán. De Mayer Ottmár, az elkötelezett, harcos, tudatos közíró nem halt el „a rögtönítélő bírósági ítélet következtében” — amint ez egy későbbi tárgyalás hiteles okmányában olvasható —, hanem tovább küzdött és küzd a humanizmus és a haladás erőinek kötelékeiben azért a jobb, emberséges társadalomért, amelyért mindent feláldozott, amit feláldozhatott. A nyomtatott betű otthonában, emlékezve, köszöntjük közöttünk Mayer Ottmárt, magatartásában nem tudta megingatni. Közvetlenül a háború előtt szabadult a börtönből. Percnyi szünet nélkül folytatta forradalmi munkáját a megszállott Bácskában is. Az áprilisi letartóztatások, pártszervezet-felgöngyölítések után részt vett a helyzet megszilárdításában, és Lazar Nešić gyötrelmes halála után ő lett a helyi, később pedig a kerületi bizottság titkára. Hitler Németországának Szovjetunió elleni támadása és a Jugoszláv Kommunista Párt fegyveres felkelésre való felhívása döntő fordulatot hozott pártunk céljaiban, munka- és harci módszereiben. Mayer Ottmár — ezúttal már kerületi bizottsági titkárként — továbbra is az élen járt a fegyveres harc előretolt állásaiban. Úgy érzem, ma is érdemes megismételni határozott nézetét, hogy a magyar csapatok Bácskába való bevonulása voltaképpen fasiszta megszállás volt, nem pedig felszabadítás. Okvetlenül meg kell említeni azt is, hogy határozottan ellenezte és viszszautasította azokat a nemzeti spekulációkat, amelyek a bácskai munkásmozgalmat a Magyar Kommunista Párt vezetése alá akarták vonni, és teljes internacionalista hűségről tett tanúbizonyságot a Jugoszláv Kommunista Párt iránt. Állásfoglalásának mélyen gyökerező elvi okai voltak, annál is inkább, mert mindenki tudta róla, hogy nemcsak osztályhovatartozása kérdésében van világos nézete, hanem nemzeti hovatartozása ügyében is, mert magyarnak vallotta és érezte magát. A megszállás utáni napok nacionalista dagályában a politikai elvszerűség és éleslátás jele, s egyben bátorságának bizonyítéka volt ez. Elősegítette a magyar kommunisták sorainak világosabb differenciálódását, s egyben megmentette őket a tévelygéstől, de a bácskai forradalmi mozgalom egységét gyengítő nacionalista tehertől is. A forradalmi mozgalomnak és a pártnak a kegyetlen, egyenlőtlen harcban és a rendkívül nehéz körülmények között súlyos csapásokat kellett elszenvednie. A megszállók több száz kommunistát és mozgalmi aktivistát tartóztattak le. A Sárgaház hírhedt kínzókamráiban a pribékek csak egy ■ módszert ismertek: megsemmisíteni a felszabadító mozgalom tagjait, akár kínvallatással, akár akasztással , vagy főbelövéssel. Mayer Ottmárt is letartóztatták. 1941. szeptember 9-én egy feladat teljesítése közben került a pribékek kezébe. Őt is szörnyű tortúrának vetették alá. Kéthavi szakadatlan kínzás után tizennégy bajtársával együt felakasztották. De bármennyire verték és kínozták, Ottmár a halálba is emelt fővel ment, éltetve a művet, amelyért küzdött. Csaknem három évtized múlt el Mayer Ottmár tragikus halála óta. Munkásságának elismerése talán egy kicsit el is késett, de ebből a történelmi távlatból talán könnyebb is helyesebben és jobban értékelni a múltat. A szoboravatással egyben arra is alkalmat adunk a mai nemzedékeknek, hogy úgy tekintsenek vissza arra az időszakra, mint a történelem részére, tehát módjuk van, de kötelességük is elfogulatlan bírálatot mondani. Mayer Ottmár nemcsak kiváló publicista, nagyszerű szerkesztő volt, hanem sokoldalú forradalmár is, aki minden energiáját, fiatalos lendületét és végül életét is a forradalomért áldozta. A vajdasági magyarság munkásosztálya és haladó erői nagymértékben hozzájárultak a szocializmusért vívott harchoz. Legjobb fiai Jugoszlávia megalakulása óta egészen a mai napig, az önigazgatású szocializmusig, együtt harcoltak az ország többi népével. Áldozatokat hoztak, kiváló személyiségeket adtak, köztük Ottmárt is. A szocializmus győzelmével Jugoszláviában megvalósult az ország valamennyi polgárának nemzeti joga is. Tapasztalatunk világosan mutatja, hogy csak szocialista közösségünk demokratikus és önigazgatási jellege biztosíthatja a nemzeti egyenjogúság reális feltételeit. A nemzetek közti viszonyokat azonban sem recepttel, sem időszaki kampánnyal nem lehet egyszer s mindenkorra megoldani. Állandóan jelen vannak életünkben, fejlődésünkben, minden viszonyunkban. Ezért a Kommunista Szövetségnek és társadalmunk valamennyi haladó elemének állandóan szem előtt kell tartani a nemzetek közti viszonyokat is, különösen a vegyes nemzetiségű területeken. Nem a fórumok monopóliuma ez, hanem minden népünk és nemzetiségünk, Kommunista Szövetségünk és társadalmi erőnk joga és kötelessége. Elvtársaim! A HÍD fényes hagyományait folytatva a Fórum szobrot emelt a magyar nép érdemes fiának, a Jugoszláv Kommunista Párt élharcosának. Ez nemcsak a kötelező adósság lerovása, nemcsak történelmi kötelesség, hanem — a már megváltozott körülmények között — folytatása annak a nemes emberi küzdelemnek, amelyet a régebbi nemzedékek vívtak a haladásért, az újért, a jobbért és a szebbért. Az ünnepség második felében a HÍD irodalmi díj átadása előtt GÁL László, a bíráló bizottság elnöke a következő szavakkal méltatta a díjjal kitüntetett írókat. A bírálóknak aránylag könnyű dolguk volt. Az elmúlt év nagy terméséből magasan kiemelkedik egy mű, amely tisztességet és becsületet szerzett írójának és valamennyiünknek, akik az elmúlt ötven esztendőben tollunkhoz nyúltunk, hogy magyar nyelven is hirdessük, szolgáljuk az igazi jugoszláv, az igazi emberi gondolatot, a magunk és minden ember egyenjogúságát; a szó — ez esetben a magyar szó —, szépségét és a legyőzhetetlen, a megvalósult haladást. Óriási feladat volt, amire az immár kétszeres Híd-díjas dr. Bori Imre vállalkozott; munkáját érzéssel és nagy szeretettel végezte el. A szerző, Bori Imre, a Híd-díj mellett megérdemelte a bírálók, a jugoszláviai magyar irodalom, az írók és olvasók köszönetét is. Nagy tisztesség számunkra, Híd-díj bírálókra, hogy éppen szabad sajtónk indulásának huszonötödik fordulóján, éppen Mayer Ottmár — az első, az igazi Híd főszerkesztője — szobrának leleplezésekor adhatjuk át ezt a szerény elismerést dr. Bori Imrének és Domonkos Istvánnak. És itt engedjék meg megjegyeznem, hogy mi a megosztott Híd-díjjal nem az elismerést jeleztük, nem azt osztottuk meg. Az elismerés egyformán és a maga teljességében illeti meg a kiváló esztétát, akinek neve és munkássága már határainkon túl is ismert és megbecsült, valamint a fiatal regényírót, aki prózájában is költő tudott maradni és aki egy valóban mai regényt tudott írni, mai tollal. A megosztott díjjal mi csupán a Híd-díj sáfárjainak figyelmét kívántuk felhívni arra, hogy ez az egyre izmosodó jugoszláviai magyar irodalom ma már több szeretetet, több elismerést kíván. Azt hiszem, ez a két könyv is, a többi is bizonyítja —, kinőttünk már a gyermekcipőből. És habár nem az elismerés teszi íróvá az írót, költővé a költőt, tudóssá a tudóst, de szárnyakat adhat neki. Nagy Ferenc beszéde Géza Tikineki beszéde Életét is a Malomért áldozta Mayer Ottmár mellszobra — Almási Gábor munkája Szerbhorvát nyelven Géza Tikinekiradalmárról emlékezett meg a fal-