Magyar Szó, 1975. március (32. évfolyam, 58-72. szám)

1975-03-15 / 72. szám

10. oldal Ivó Andrié emlékére Minden ösvények és utak kezdetén MANDRIC MŰVEI világszerte ismertek, művészete azonban még most is számos rejtélyt tartalmaz. Ha életútja felől fag­gatták, mindig ugyanazt válaszolta: Nem­­ volt változatos az életem. Úgy tetszik, mi­közben egy egész közösség kultúráját ma­gába szívta, nem maradt ideje sajá­tos, önálló életet élni. Noha az állítás helyes­nek látszik, mégsem ez a teljes igazság. Miközben ugyanis bizonyos távolságból szemlélte a dolgokat — és önmagát is sok esetben­ — Andrié különösképpen azono­sult művével, élete azonos volt műveinek életével; életútja, formai és tartalmi szem­pontból egyaránt, felszívódott művészeté­be. Ami mondanivalója volt másokról és önmagáról, azt elmondta a több mint 12 kötetnyi regényben, elbeszélésben, esszé­ben, versben, útleírásban, feljegyzésben. Ezt mondatta el műveinek hőseivel sok­ezer sorban. „Minden ösvények és utak kezdetén — írja­­egyik vallomásában — az út, az ös­vény képzetének alapjában szilárdan, ki­törölhetetlenül áll az az ösvény, melyen először indultam el szabadon, Volšegrad­­ban a kemény, kanyargós, lekopott úton, ahol minden száraz és reménytelen, ahol semmi szépség, öröm sincs, ahol nem re­ménykedhet senki a boldogságban, mert nincs joga remélni...” „Az életemben bejárt utakon ebből a si­lány boldogságból éltem, a teremtett vi­lág visegrádi gazdagság- és boldogságkép­­zetéből. Mert alattam, a mélyben mindig ott futott a mások számára láthatatlan visegrádi ösvény.” Az a világ, melyben Andrié szabad út­jára indult, egyben a korlátok világa is; „a szépség és gazdagság képzete” olyan helyen született, ahol sem az egyiket, sem a másikat nem tapasztalhatta; ott tudatosodott benne ereje, ahol csak erőt­lenség és üresség volt. Természetes, hogy éppen a hidak jelképezik művészetét. Az emberek világában, a felaprózott való­ságban­­ lehet-e valósi,­emi testnél fonto­sabb? A Hidak című írásában Andrié ezt írja: „így, szerte a világon, amerre csak gondolatom száll, avagy megáll, mindenütt hűséges és hallgatag hidakra talál, mint ama örök és örökké kielégíthetetlen em­beri vágyra, hogy összefűzze, kibékítse és egybekapcsolja mindazt, ami elménk, szemünk és lábunk előtt fölbukkan, hogy, ne legyen megosztás, ne legyen ellentét, sem pedig elválás. S ugyanígy az álmokban, a képzelet szabad játékában. Valahányszor a legke­serűbb és legszebb muzsikát hallom, amit valaha is hallottam, hirtelen egy kőhíd mutatkozik meg előttem, közepén ketté­szelve, a megszakított boltív törött olda­lak pedig fájón törekednek egymás felé, és utolsó erőfeszítésükkel is az eltűnt boltív egyetlen lehetséges vonalát mutatják. Ez a szépség hűsége és fenséges békíthetet­­lensége, a szépségé, amely magán kívül csak egyetlenegy lehetőséget enged meg: az el nem múlásét... Mert minden átke­lőhely, híd, amelynek két vége a végte­lenségbe vész, amihez képest valameny­­nyi földi híd csupán gyerekjáték, sápadt szimbólum...” Mintha egy ismeretlen ősi szellem éj­jelente lerombolná mindazt, amit nappal felépítettek. Az építőkkel gyakran talál­kozunk Andrié műveiben, de ugyanany­­nyiszor találkozunk a romboló erőkkel, a széthullással, az enyészettel. Az andriéi művészet éppen a korlátozottságból és a hiányérzetből nő ki; egyeseknek több ada­tott meg, mint másoknak, de senkinek sem adatott meg minden. Mindenből és mindenütt hiányzik valami. Valami módon minden csonka, befejezetlen, minden kap­csolódik valamihez, valami felé törekszik, s valami önmaga felett állóban látja lé­tének értelmét. A gondolatok hidat ver­nek az életek, a szomszédok, az egyén és a társadalom, az ősi és a modern közé. S ezt a szövevényes forgatagot a szándé­kok, ösztönök és eszmék sokasága bonyo­lítja tovább szüntelenül. Itt, a fénylő­ fé­lelmetes örvényben, ahol az élet önmagá­ra talál, majd szétválik, mint a fény és az árnyék, keresi a kiutat, a támpontot, önmagát és minden mást Andrné „lebegő lányé”. Drámaiságának alapjában a kez­det és a vég dialógusa áll; ma­ga az em­ber — amilyen és amilyennek tudja ma­gát — és mindaz, ami fölötte ível, ami fölülmúlja, így az ember híd önmaga számára is; út ahhoz, ami nem ő. Énélkül létünk ér­telmetlen volna. Ha nem létezne ez a jö­vendő lényünktől kért kölcsön, mivé vál­na létünk, mi hajtaná az emberi életet tovább? A szerelem, a szépség sem tel­jes, hiszen nem csupán abból áll, ami ön­maga, hanem az is szerves része, ami hi­ányzik belőle, ami vonzza, és erőt ad. Az élet ugyan bűvkörében tartotta Andricot, ő azonban sohasem vallotta azt, hogy egé­szében megismerte. Amikor, leginkább embernek hisszük magunkat —, írja a Beszélgetések Goyával című művében — akkor tulajdonképpen összefüggésbe nem hozható dolgokat kapcsolunk össze. Az így megalapozott irodalom „jól megfogalma­zott kérdései” magukban rejtik a felele­teket is. Újabbkori kultúránkban Andrié keltette életre a gazdagságnak és az emberi vi­szonyok bonyolultságának érzését. Művei­ben megkérdőjelezi az egyoldalúan értel­mezett, hideg ésszerűséggel felfogott való­ságot; gazdag, több értékű realitást felté­telez, melynek különféle rétegeiben kü­lönféképpen érvényesülnek a lényeges, élettapasztalatok. Az igazság mindig ér­dekelte. Andrié számára az igazság örök­ké nyílt kérdés; sohasem egyértelmű és örökérvényű, hanem „áthidalhatatlan rés a valódi és gondolt, tapaszalati és transz­cendens dolgok között, mely egyaránt vo­natkozik az építményre és az alapra”. Andria hőse, miközben a­z emberek, ko­rok és társadalmak között tátongó szaka­dékokról elmélkedik, arról győződik meg, hogy az emberi boldogtalanság a kizáró­lagosságokból, dogmákból, bálványozások­ból és előítéletekből ered. Meggyőződé­sem, hogy egyetlen gondolat nem sűrít­heti magába az összes eddigi és elkövet­kező gondolatokat; a jelen és jövő kö­zött lebegő élet elvakultságának és illu­zórikus voltának éppen az az oka, hogy megpróbálkozik ezzel. Andrié művészetét az emberi élet és gondolkodás olyan időtálló mércéjéhez mér­te, mely nem tagadja a korszerűség fo­galmát, hanem mentesíteni próbálja azt a kordivatszerű illúzióktól. Művészeté­ben és gondolkodásában az időtálló kor­szerűség eszméjét ápolja, melyben otthon­ra találhat az ember és az alkotó gondo­lat. Muharem PERVIĆ Egyetemes tartalmak Vannak írók, akik műveinek olvasása­kor akarva-akaratlanul megsejtünk vala­mit személyiségükből, akik bármiről, bár­hogyan írnak is, alkotásuk autonóm vilá­gának burkán ki-kinyílik egy-egy apró rés, s bevillan az író emberalakja, oly­kor megmutatkozik közvetlenül személyes indulattá, lelkesedéssé vagy szenvedéssé áthangszerelődő írásában. Ivó Andrié műveinek olvasásakor erre sohasincs alkalom. Mintha maguktól íród­tak volna könyvei, annyira öntörvényű, zárt, önálló világot képeznek. Csak most, Ivó Andrié halálának híre döbbent rá, mennyire hamis illúzió volt ez a képzet. Alig tudok most regényeire, elbeszélései­re gondolni, az emberre gondolok, aki írt, pedig Andriénak mint embernek csak egyetlen személyes tulajdonságát ismer­heti az olvasó: a rejtőzködését. De meny­nyire mély, és sokatmondó ez a rejtőzkö­dés! Folytonos rejtőzködésének fonalán indu­lok most nyomába, s az első állomás, a Beszélgetés Goyával című esszé. „Valahol, közvetlenül harmincéves ko­rom után, jóval előbb, mint amikor meg­betegedtem és veszíteni kezdtem halláso­mat, különös álmot álmodtam. Egy meleg és kellemes szoba, úri szoba, amely nemes ízlésről árulkodik, a legjobb bútorokkal, néhány értékes vázával és porcelánnal. Tapéták halványsárga papírból, finom dí­szítéssel. Amikor jobban megnéztem ezt a díszítést, észrevettem, hogy az egész a sors betűiből tevődik össze így: MORS. Az egész díszítés­ nem volt más, mint a számtalanszor megismételt, aprón és fino­man felírt szó: halál. S ez a különös tapé­ta nem változtatta a szobát sem kellemet­lenné, sem borússá. Ellenkezőleg, azt kí­vántam, hogy minél hosszabb ideig hagy­janak benne, végigsimogattam a szőttese­ket és porcelánokat. Nyugodt voltam és elégedett, ahogyan csak olyan helyen érez­hetjük magunkat, amely minden szükség­letünknek megfelel.” Több ez a látomás Andrié Goyájának, vagy pontosabban a Goyában rejtőzködő Andriénak a látomásánál. Az író egész világlátása fogalmazódik meg benne jel­legzetes andriéi áttételessége elenére is , a legközvetlenebbül. Mert, mit jelent ez­­ a látomás?"Mindenekelőtt azt, hogy­ a ha­lál­ körülkeríti a létezést, bármerre tekint is az­ ember, a halálba ütközik, tekintete,­­ de ennél sokkal többet is:­azt a mélységes ■ fegyelmezettséget, amely szüntelenül­ el­viseli, vállalja számbavételét. Hogy mennyire,benne van­­ebben a kép­ben az egész andriéi világ, bizonyítja az ■ egész életműre­­ egyetemesen érvényes " irányvétel: az­ írót sohasem élet és halál, lét vagy nemlét kérdései foglalkoztatták, hanem egy-egy adott­ térben és időben va­­­­ló létezés lehetőségeiből kiindulva maga a létezés* ___ Regényeiben és elbeszéléseinek túlnyo­mó többségében mindig a történelmi do­kumentumok és a köréjük fonódó legen­dák anyagából építi fel műveit. Első pil­lantásra úgy tűnhet fel, csak egy-egy konk­rét térben és időben adott létezés az, ami érdekli, amit fel akar mérni. Nem vé­letlen, hogy akik nem képesek továbbjut­ni műveinek értelmezésében az elsődleges jelentések szintjénél — történelmi tárgyú alkotásokat látnak bennük. Hisz például a Híd a Drinán című regényben valóban megelevenedik a visegrádi hídon és kör­nyékén­ folyó négy évszázadnyi élet, a Travniki krónika valóban hiteles képet ad az isten háta mögötti boszniai kisvá­ros 19. század eleji életéről. S e enélkül a történelmitől és dokumentumszerűtől a legendákig terjedő hitelesség nélkül alig­ha tudna az író minden figyelmével egé­szen és tisztán a létezés felé fordulni. De Andrié sohasem marad meg egy-egy konk­rét térben és időben folyó létezés irodal­mi ábrázolásánál, művei másodlagos je­lentéseik szintjén mindig egész világlátá­sát kifejező tartalmakat fednek fel. A konkrétumok ábrázolásában való elmélyü­lés mindig a „szellem érdekfeszítő játé­kává” emelkedik egy-egy „mű ürügyén”. Ami igazán nagy és maradandó lehet egy alkotói opusban, az éppen az alkotó sa­játságos, az emberileg személyesnél sok­kal mélyebben személyes, azaz egyedi és egyszeri szellem játéka. Az író világlátá­sának, a létezésről való gondolkodásának a műalkotásban kifejezett tartalmai. And­rió esetében annyit jelent ez, mint az em­bertől idegen, sőt ellenében létező világ által meghatározott játékszabályokkal szemben küzdeni az embernek önmaga érvényesítéséért: egy-egy mű „ürügyén” meghirdetni emberhez egyedül méltó kö­vetelményként azt, hogy: .Embernek lenni, aki tudása és akarata nélkül jött a világ­ra, a lét óceánjába vetve. Úszni kénysze­rülni. Létezni. Viselni az azonosságot. Ki­bírni mindannak az atmoszferikus nyomá­sát, ami körülveszi az embert, az összes összeütközéseket, a magunk meg mások által előre nem látható és előre nem lá­tott tetteit, amelyek igen gyakran nincse­nek arányban erőinkkel. S mindenekfölött el kell még viselnünk a magunk elképze­lését is minderről. Röviden: embernek lenni.” Írni kellene most magukról a művekről, arról, hogy milyen páratlan művészi erő­vel tudott Andrié Bosznia történelméből s a köréje szövődött legendákból hűvös, fegyelmezett meseszövőkészséggel egyszer­re elállítani egyedi és univerzális tartal­makat. Soha felül nem emelkedve e mű­vek konkrét világán a mindenkori léte­zésre vonatkozó tartalmakat felfedni. De most csak szelleme játékának szabályaira tudok gondolni, arra a létezéssel szembe­ni mély szellemi elkötelezettségre, ame­lyet ugyancsak a Goyába rejtőzködve így fogalmazott meg Andrié: „Ez a világ az anyag törvényeinek, az animális életnek a birodalma, minden cél és értelem nélkül, halállal a végén, méh' mindent lezár. Mindaz, ami szellemi és gondolati benne, csupán véletlenül vetődik ide... Ezért van az, hogy minden esz­ménk magán viseli a ha­jótörés, után ki­mentett tárgyak különös és tragikus sor­sát. Magukon viselik egy elfelejtett, más­fajta világ nyomait, amelyből erednek, a katasztrófáét is, amely idevetette őket, s az állandó hiábavaló törekvést, hogy al­kalmazkodni tudjanak , az új világhoz. Mert állandóan harcban állnak az új, ve­lük lényegleg ellentétes világgal, ahová vetődtek, de ugyanakkor változnak is, iga­zodnak ehhez a világhoz.” Ha meg akarnák határozni a „mű ürü­gyén játszó andriéi szellem játékának ter­mészetét, feloldhatatlan kettőssége lehet­ne legjellemzőbb vonása. Az a műalkotás­sal, „ezen alkotásokkal”, csakazért­ is al­kotásokkal ellensúlyozott feloldhatatlan­ság jellemzi, amelyet így fogalmaz meg az író: .......mindenütt a világon, ahová csak gondolatom elér, s ahol csak megállapo­dik, hűséges és hallgatag hidakra bukkan, a kapcsolatteremtésnek arra az örökös és örökké kielégíthetetlen emberi vágyára, hogy összekösse mindazt, ami felmerül gondolataiban, szemünk és lábunk előtt, hogy megszűnjön minden ellentét és szét­­váltság... Mindaz, amiben életünk meg­nyilatkozik — a gondolatok, törekvések, nézetek, mosolyok, szavak, sóhajok — mindez a túlsó part felé igyekszik, mint célja felé, ahol elnyerhetné a maga igazi értelmét. Mindez le akar győzni, át akar hidalni valamit: a rendetlenséget, halált vagy értelmetlenséget. Mert ez az egész csak átjáró híd, amelynek végei a végte­lenségbe vesznek, hozzá képest a világ ösz­­szes hídja csak gyerekjáték, halvány jel­kép. A mi minden reményünk a túlolda­lon.” Andrié ma már életművének tiszta, sze­mélytelen életét éli. Végérvényesen bele­rejtőzött varázsába, titkaiba. Ránk, olva­sóira marad e szellem végtelenül mély és komoly játékának továbbjátszása. Sok­szor, nagyon sokszor találkozunk még ve­le. JUHÁSZ Erzsébet Vallatni kell a legendákat MIKOR ÉS HOL OLVASTAM először, Ivó Andria Beszélgetés Goyával című mű­vét, ma már nem emlékszem. Csak azt tudom bizonyosan, hogy ez az elképzelt beszélgetés nyomán vert gyökeret ben­nem a művészetek mágikus erejének kép­zete. Ám a mű pattanásig feszült harmó­niája, a szavakba öntött, s a szavak által megszelídített sikoly, úgy érzem a pilla­natban is időszerű: „Láttam nehéz pillanatokban a tudat­lan aktarnokok­nak és a „tett embereinek”­­ minden nyomorát, s a tolt és a tudomány világának tehetetlenségét, gyengeségét és zavarát is. Láttam, hogyan oszlanak szét ködként gránitnál erősebbeknek látszó el­vek és rendszerek a világ közönyös vagy kárörvendő tekintete előtt, hogyan szü­letnek az előbbi valóságos körből ugyan­azon rideg tekintetek előtt gránitnál erő­sebb, szent és sérthetetlen elvek. Mind­ezek láttán azon tűnődtem, mi lehet az ér­telmük mindezeknek a változásoknak, mi­lyen terv alapján történnek, s mely cél felé vezethetnek. S bármennyit láttam, hallottam és gondolkodtam is, nem talál­tam meg mindennek sem az értelmét, sem a tervét, sem célját. Egy negatív kö­vetkeztetéshez mégis eljutottam: a mi sze­mélyes gondolatunk nem sokat jelent, és semmin sem változtathat; egy másik, po­zitívhoz is: vallatni kell a legendákat, az évszázadokon át tartó kollektív emberi igyekezetnek ezeket a nyomait, és segít­ségükkel megfejteni, amennyire lehet, sorsunk értelmét.” Ki szólott itt létünk értelméről? A nagy spanyol festő, a visegrádi hídon sétáló magányos ember, vagy éppen Te, aki e sorokat olvasod? „Hogy félrevezessem a félelmeket, ame­lyekről, ez kínzott legjobban, jól tudtam, hogy képzeltek, a legnagyobb szobám fa­laira „ellenfélelmeket” kezdtem festeni. Képekkel és rajzokkal borítottam el min­den falat, úgyhogy egy körömnyi üres hely sem maradt. Csak az ablak fölött maradt egy kis háromszög. Szabálytalan háromszög volt (mivel a szoba át lett épít­ve, és ablakot csak utólag vágtak rá) és így nézett ki:. Rég elfelejtettem már a valamikori álmot, oly sok év és éjszaka választott el tőle a maga álmaival, ame­lyek előrajzanak, ha „az értelem alszik”. Mégsem rajzoltam semmit erre a kis te­rületre, hanem mintha csak felszólításra tenném, azt a szót írtam rá: mors. Kitölt­ve vele az üresen maradt helyet, ponto­san úgy, ahogy valamikor álmomban lát­tam: MORS. Ott maradt ez a szó, mint valami amulett, amely megvédett a féle­lemtől mindaddig, amíg meg nem gyógyul­tam, és vissza nem tértem a józan ész vi­lágába, ahol nincs szükség amulettekre.” Legyen tehát inkább csönd a beszéd he­lyett. A szavak a csöndbe torkollanak. A Beszélgetés Goyával olvasása közben kitárulkozik előttem Andrié gondolatvilá­ga, irodalmi párbeszédének kristályos te­reiben megvilágosodik az alkotás meg-, formálásának lényege. Jure KAŠTELAN Amikor odaítélték a Nobel- díjat MAGYAR SZÓ Szombat, 1975. márc. 15.

Next