Magyar Szó, 1975. március (32. évfolyam, 58-72. szám)
1975-03-15 / 72. szám
10. oldal Ivó Andrié emlékére Minden ösvények és utak kezdetén MANDRIC MŰVEI világszerte ismertek, művészete azonban még most is számos rejtélyt tartalmaz. Ha életútja felől faggatták, mindig ugyanazt válaszolta: Nem volt változatos az életem. Úgy tetszik, miközben egy egész közösség kultúráját magába szívta, nem maradt ideje sajátos, önálló életet élni. Noha az állítás helyesnek látszik, mégsem ez a teljes igazság. Miközben ugyanis bizonyos távolságból szemlélte a dolgokat — és önmagát is sok esetben — Andrié különösképpen azonosult művével, élete azonos volt műveinek életével; életútja, formai és tartalmi szempontból egyaránt, felszívódott művészetébe. Ami mondanivalója volt másokról és önmagáról, azt elmondta a több mint 12 kötetnyi regényben, elbeszélésben, esszében, versben, útleírásban, feljegyzésben. Ezt mondatta el műveinek hőseivel sokezer sorban. „Minden ösvények és utak kezdetén — írjaegyik vallomásában — az út, az ösvény képzetének alapjában szilárdan, kitörölhetetlenül áll az az ösvény, melyen először indultam el szabadon, Volšegradban a kemény, kanyargós, lekopott úton, ahol minden száraz és reménytelen, ahol semmi szépség, öröm sincs, ahol nem reménykedhet senki a boldogságban, mert nincs joga remélni...” „Az életemben bejárt utakon ebből a silány boldogságból éltem, a teremtett világ visegrádi gazdagság- és boldogságképzetéből. Mert alattam, a mélyben mindig ott futott a mások számára láthatatlan visegrádi ösvény.” Az a világ, melyben Andrié szabad útjára indult, egyben a korlátok világa is; „a szépség és gazdagság képzete” olyan helyen született, ahol sem az egyiket, sem a másikat nem tapasztalhatta; ott tudatosodott benne ereje, ahol csak erőtlenség és üresség volt. Természetes, hogy éppen a hidak jelképezik művészetét. Az emberek világában, a felaprózott valóságban lehet-e valósi,emi testnél fontosabb? A Hidak című írásában Andrié ezt írja: „így, szerte a világon, amerre csak gondolatom száll, avagy megáll, mindenütt hűséges és hallgatag hidakra talál, mint ama örök és örökké kielégíthetetlen emberi vágyra, hogy összefűzze, kibékítse és egybekapcsolja mindazt, ami elménk, szemünk és lábunk előtt fölbukkan, hogy, ne legyen megosztás, ne legyen ellentét, sem pedig elválás. S ugyanígy az álmokban, a képzelet szabad játékában. Valahányszor a legkeserűbb és legszebb muzsikát hallom, amit valaha is hallottam, hirtelen egy kőhíd mutatkozik meg előttem, közepén kettészelve, a megszakított boltív törött oldalak pedig fájón törekednek egymás felé, és utolsó erőfeszítésükkel is az eltűnt boltív egyetlen lehetséges vonalát mutatják. Ez a szépség hűsége és fenséges békíthetetlensége, a szépségé, amely magán kívül csak egyetlenegy lehetőséget enged meg: az el nem múlásét... Mert minden átkelőhely, híd, amelynek két vége a végtelenségbe vész, amihez képest valamenynyi földi híd csupán gyerekjáték, sápadt szimbólum...” Mintha egy ismeretlen ősi szellem éjjelente lerombolná mindazt, amit nappal felépítettek. Az építőkkel gyakran találkozunk Andrié műveiben, de ugyananynyiszor találkozunk a romboló erőkkel, a széthullással, az enyészettel. Az andriéi művészet éppen a korlátozottságból és a hiányérzetből nő ki; egyeseknek több adatott meg, mint másoknak, de senkinek sem adatott meg minden. Mindenből és mindenütt hiányzik valami. Valami módon minden csonka, befejezetlen, minden kapcsolódik valamihez, valami felé törekszik, s valami önmaga felett állóban látja létének értelmét. A gondolatok hidat vernek az életek, a szomszédok, az egyén és a társadalom, az ősi és a modern közé. S ezt a szövevényes forgatagot a szándékok, ösztönök és eszmék sokasága bonyolítja tovább szüntelenül. Itt, a fénylő félelmetes örvényben, ahol az élet önmagára talál, majd szétválik, mint a fény és az árnyék, keresi a kiutat, a támpontot, önmagát és minden mást Andrné „lebegő lányé”. Drámaiságának alapjában a kezdet és a vég dialógusa áll; maga az ember — amilyen és amilyennek tudja magát — és mindaz, ami fölötte ível, ami fölülmúlja, így az ember híd önmaga számára is; út ahhoz, ami nem ő. Énélkül létünk értelmetlen volna. Ha nem létezne ez a jövendő lényünktől kért kölcsön, mivé válna létünk, mi hajtaná az emberi életet tovább? A szerelem, a szépség sem teljes, hiszen nem csupán abból áll, ami önmaga, hanem az is szerves része, ami hiányzik belőle, ami vonzza, és erőt ad. Az élet ugyan bűvkörében tartotta Andricot, ő azonban sohasem vallotta azt, hogy egészében megismerte. Amikor, leginkább embernek hisszük magunkat —, írja a Beszélgetések Goyával című művében — akkor tulajdonképpen összefüggésbe nem hozható dolgokat kapcsolunk össze. Az így megalapozott irodalom „jól megfogalmazott kérdései” magukban rejtik a feleleteket is. Újabbkori kultúránkban Andrié keltette életre a gazdagságnak és az emberi viszonyok bonyolultságának érzését. Műveiben megkérdőjelezi az egyoldalúan értelmezett, hideg ésszerűséggel felfogott valóságot; gazdag, több értékű realitást feltételez, melynek különféle rétegeiben különféképpen érvényesülnek a lényeges, élettapasztalatok. Az igazság mindig érdekelte. Andrié számára az igazság örökké nyílt kérdés; sohasem egyértelmű és örökérvényű, hanem „áthidalhatatlan rés a valódi és gondolt, tapaszalati és transzcendens dolgok között, mely egyaránt vonatkozik az építményre és az alapra”. Andria hőse, miközben az emberek, korok és társadalmak között tátongó szakadékokról elmélkedik, arról győződik meg, hogy az emberi boldogtalanság a kizárólagosságokból, dogmákból, bálványozásokból és előítéletekből ered. Meggyőződésem, hogy egyetlen gondolat nem sűrítheti magába az összes eddigi és elkövetkező gondolatokat; a jelen és jövő között lebegő élet elvakultságának és illuzórikus voltának éppen az az oka, hogy megpróbálkozik ezzel. Andrié művészetét az emberi élet és gondolkodás olyan időtálló mércéjéhez mérte, mely nem tagadja a korszerűség fogalmát, hanem mentesíteni próbálja azt a kordivatszerű illúzióktól. Művészetében és gondolkodásában az időtálló korszerűség eszméjét ápolja, melyben otthonra találhat az ember és az alkotó gondolat. Muharem PERVIĆ Egyetemes tartalmak Vannak írók, akik műveinek olvasásakor akarva-akaratlanul megsejtünk valamit személyiségükből, akik bármiről, bárhogyan írnak is, alkotásuk autonóm világának burkán ki-kinyílik egy-egy apró rés, s bevillan az író emberalakja, olykor megmutatkozik közvetlenül személyes indulattá, lelkesedéssé vagy szenvedéssé áthangszerelődő írásában. Ivó Andrié műveinek olvasásakor erre sohasincs alkalom. Mintha maguktól íródtak volna könyvei, annyira öntörvényű, zárt, önálló világot képeznek. Csak most, Ivó Andrié halálának híre döbbent rá, mennyire hamis illúzió volt ez a képzet. Alig tudok most regényeire, elbeszéléseire gondolni, az emberre gondolok, aki írt, pedig Andriénak mint embernek csak egyetlen személyes tulajdonságát ismerheti az olvasó: a rejtőzködését. De menynyire mély, és sokatmondó ez a rejtőzködés! Folytonos rejtőzködésének fonalán indulok most nyomába, s az első állomás, a Beszélgetés Goyával című esszé. „Valahol, közvetlenül harmincéves korom után, jóval előbb, mint amikor megbetegedtem és veszíteni kezdtem hallásomat, különös álmot álmodtam. Egy meleg és kellemes szoba, úri szoba, amely nemes ízlésről árulkodik, a legjobb bútorokkal, néhány értékes vázával és porcelánnal. Tapéták halványsárga papírból, finom díszítéssel. Amikor jobban megnéztem ezt a díszítést, észrevettem, hogy az egész a sors betűiből tevődik össze így: MORS. Az egész díszítés nem volt más, mint a számtalanszor megismételt, aprón és finoman felírt szó: halál. S ez a különös tapéta nem változtatta a szobát sem kellemetlenné, sem borússá. Ellenkezőleg, azt kívántam, hogy minél hosszabb ideig hagyjanak benne, végigsimogattam a szőtteseket és porcelánokat. Nyugodt voltam és elégedett, ahogyan csak olyan helyen érezhetjük magunkat, amely minden szükségletünknek megfelel.” Több ez a látomás Andrié Goyájának, vagy pontosabban a Goyában rejtőzködő Andriénak a látomásánál. Az író egész világlátása fogalmazódik meg benne jellegzetes andriéi áttételessége elenére is , a legközvetlenebbül. Mert, mit jelent ez a látomás?"Mindenekelőtt azt, hogy a halál körülkeríti a létezést, bármerre tekint is az ember, a halálba ütközik, tekintete, de ennél sokkal többet is:azt a mélységes ■ fegyelmezettséget, amely szüntelenül elviseli, vállalja számbavételét. Hogy mennyire,benne vanebben a képben az egész andriéi világ, bizonyítja az ■ egész életműre egyetemesen érvényes " irányvétel: az írót sohasem élet és halál, lét vagy nemlét kérdései foglalkoztatták, hanem egy-egy adott térben és időben való létezés lehetőségeiből kiindulva maga a létezés* ___ Regényeiben és elbeszéléseinek túlnyomó többségében mindig a történelmi dokumentumok és a köréjük fonódó legendák anyagából építi fel műveit. Első pillantásra úgy tűnhet fel, csak egy-egy konkrét térben és időben adott létezés az, ami érdekli, amit fel akar mérni. Nem véletlen, hogy akik nem képesek továbbjutni műveinek értelmezésében az elsődleges jelentések szintjénél — történelmi tárgyú alkotásokat látnak bennük. Hisz például a Híd a Drinán című regényben valóban megelevenedik a visegrádi hídon és környékén folyó négy évszázadnyi élet, a Travniki krónika valóban hiteles képet ad az isten háta mögötti boszniai kisváros 19. század eleji életéről. S e enélkül a történelmitől és dokumentumszerűtől a legendákig terjedő hitelesség nélkül aligha tudna az író minden figyelmével egészen és tisztán a létezés felé fordulni. De Andrié sohasem marad meg egy-egy konkrét térben és időben folyó létezés irodalmi ábrázolásánál, művei másodlagos jelentéseik szintjén mindig egész világlátását kifejező tartalmakat fednek fel. A konkrétumok ábrázolásában való elmélyülés mindig a „szellem érdekfeszítő játékává” emelkedik egy-egy „mű ürügyén”. Ami igazán nagy és maradandó lehet egy alkotói opusban, az éppen az alkotó sajátságos, az emberileg személyesnél sokkal mélyebben személyes, azaz egyedi és egyszeri szellem játéka. Az író világlátásának, a létezésről való gondolkodásának a műalkotásban kifejezett tartalmai. Andrió esetében annyit jelent ez, mint az embertől idegen, sőt ellenében létező világ által meghatározott játékszabályokkal szemben küzdeni az embernek önmaga érvényesítéséért: egy-egy mű „ürügyén” meghirdetni emberhez egyedül méltó követelményként azt, hogy: .Embernek lenni, aki tudása és akarata nélkül jött a világra, a lét óceánjába vetve. Úszni kényszerülni. Létezni. Viselni az azonosságot. Kibírni mindannak az atmoszferikus nyomását, ami körülveszi az embert, az összes összeütközéseket, a magunk meg mások által előre nem látható és előre nem látott tetteit, amelyek igen gyakran nincsenek arányban erőinkkel. S mindenekfölött el kell még viselnünk a magunk elképzelését is minderről. Röviden: embernek lenni.” Írni kellene most magukról a művekről, arról, hogy milyen páratlan művészi erővel tudott Andrié Bosznia történelméből s a köréje szövődött legendákból hűvös, fegyelmezett meseszövőkészséggel egyszerre elállítani egyedi és univerzális tartalmakat. Soha felül nem emelkedve e művek konkrét világán a mindenkori létezésre vonatkozó tartalmakat felfedni. De most csak szelleme játékának szabályaira tudok gondolni, arra a létezéssel szembeni mély szellemi elkötelezettségre, amelyet ugyancsak a Goyába rejtőzködve így fogalmazott meg Andrié: „Ez a világ az anyag törvényeinek, az animális életnek a birodalma, minden cél és értelem nélkül, halállal a végén, méh' mindent lezár. Mindaz, ami szellemi és gondolati benne, csupán véletlenül vetődik ide... Ezért van az, hogy minden eszménk magán viseli a hajótörés, után kimentett tárgyak különös és tragikus sorsát. Magukon viselik egy elfelejtett, másfajta világ nyomait, amelyből erednek, a katasztrófáét is, amely idevetette őket, s az állandó hiábavaló törekvést, hogy alkalmazkodni tudjanak , az új világhoz. Mert állandóan harcban állnak az új, velük lényegleg ellentétes világgal, ahová vetődtek, de ugyanakkor változnak is, igazodnak ehhez a világhoz.” Ha meg akarnák határozni a „mű ürügyén játszó andriéi szellem játékának természetét, feloldhatatlan kettőssége lehetne legjellemzőbb vonása. Az a műalkotással, „ezen alkotásokkal”, csakazért is alkotásokkal ellensúlyozott feloldhatatlanság jellemzi, amelyet így fogalmaz meg az író: .......mindenütt a világon, ahová csak gondolatom elér, s ahol csak megállapodik, hűséges és hallgatag hidakra bukkan, a kapcsolatteremtésnek arra az örökös és örökké kielégíthetetlen emberi vágyára, hogy összekösse mindazt, ami felmerül gondolataiban, szemünk és lábunk előtt, hogy megszűnjön minden ellentét és szétváltság... Mindaz, amiben életünk megnyilatkozik — a gondolatok, törekvések, nézetek, mosolyok, szavak, sóhajok — mindez a túlsó part felé igyekszik, mint célja felé, ahol elnyerhetné a maga igazi értelmét. Mindez le akar győzni, át akar hidalni valamit: a rendetlenséget, halált vagy értelmetlenséget. Mert ez az egész csak átjáró híd, amelynek végei a végtelenségbe vesznek, hozzá képest a világ öszszes hídja csak gyerekjáték, halvány jelkép. A mi minden reményünk a túloldalon.” Andrié ma már életművének tiszta, személytelen életét éli. Végérvényesen belerejtőzött varázsába, titkaiba. Ránk, olvasóira marad e szellem végtelenül mély és komoly játékának továbbjátszása. Sokszor, nagyon sokszor találkozunk még vele. JUHÁSZ Erzsébet Vallatni kell a legendákat MIKOR ÉS HOL OLVASTAM először, Ivó Andria Beszélgetés Goyával című művét, ma már nem emlékszem. Csak azt tudom bizonyosan, hogy ez az elképzelt beszélgetés nyomán vert gyökeret bennem a művészetek mágikus erejének képzete. Ám a mű pattanásig feszült harmóniája, a szavakba öntött, s a szavak által megszelídített sikoly, úgy érzem a pillanatban is időszerű: „Láttam nehéz pillanatokban a tudatlan aktarnokoknak és a „tett embereinek” minden nyomorát, s a tolt és a tudomány világának tehetetlenségét, gyengeségét és zavarát is. Láttam, hogyan oszlanak szét ködként gránitnál erősebbeknek látszó elvek és rendszerek a világ közönyös vagy kárörvendő tekintete előtt, hogyan születnek az előbbi valóságos körből ugyanazon rideg tekintetek előtt gránitnál erősebb, szent és sérthetetlen elvek. Mindezek láttán azon tűnődtem, mi lehet az értelmük mindezeknek a változásoknak, milyen terv alapján történnek, s mely cél felé vezethetnek. S bármennyit láttam, hallottam és gondolkodtam is, nem találtam meg mindennek sem az értelmét, sem a tervét, sem célját. Egy negatív következtetéshez mégis eljutottam: a mi személyes gondolatunk nem sokat jelent, és semmin sem változtathat; egy másik, pozitívhoz is: vallatni kell a legendákat, az évszázadokon át tartó kollektív emberi igyekezetnek ezeket a nyomait, és segítségükkel megfejteni, amennyire lehet, sorsunk értelmét.” Ki szólott itt létünk értelméről? A nagy spanyol festő, a visegrádi hídon sétáló magányos ember, vagy éppen Te, aki e sorokat olvasod? „Hogy félrevezessem a félelmeket, amelyekről, ez kínzott legjobban, jól tudtam, hogy képzeltek, a legnagyobb szobám falaira „ellenfélelmeket” kezdtem festeni. Képekkel és rajzokkal borítottam el minden falat, úgyhogy egy körömnyi üres hely sem maradt. Csak az ablak fölött maradt egy kis háromszög. Szabálytalan háromszög volt (mivel a szoba át lett építve, és ablakot csak utólag vágtak rá) és így nézett ki:. Rég elfelejtettem már a valamikori álmot, oly sok év és éjszaka választott el tőle a maga álmaival, amelyek előrajzanak, ha „az értelem alszik”. Mégsem rajzoltam semmit erre a kis területre, hanem mintha csak felszólításra tenném, azt a szót írtam rá: mors. Kitöltve vele az üresen maradt helyet, pontosan úgy, ahogy valamikor álmomban láttam: MORS. Ott maradt ez a szó, mint valami amulett, amely megvédett a félelemtől mindaddig, amíg meg nem gyógyultam, és vissza nem tértem a józan ész világába, ahol nincs szükség amulettekre.” Legyen tehát inkább csönd a beszéd helyett. A szavak a csöndbe torkollanak. A Beszélgetés Goyával olvasása közben kitárulkozik előttem Andrié gondolatvilága, irodalmi párbeszédének kristályos tereiben megvilágosodik az alkotás meg-, formálásának lényege. Jure KAŠTELAN Amikor odaítélték a Nobel- díjat MAGYAR SZÓ Szombat, 1975. márc. 15.