Magyar Szó, 1975. március (32. évfolyam, 58-72. szám)

1975-03-15 / 72. szám

Szombat, 1875. márc. 15. Németh László a színikritikus A/­MAGYAR SZÍNIKRITIKA mind a mű­bírálat, mind pedig az irodalom felség­vizeim szinte sohasem volt, legalábbis szá­zadunkban nem, különösképpen megbe­csült flottájáig. A díszes, kényelmes és biz­tonságos hajók között csak amolyan kis lélekvesztő, amelybe beerészkedni nem kis bátorság kellett. Természetesen azokra a kritikusokra kell gondolni, akik becsü­letesen, megalkuvások, önmaguk és elveik áruba bocsátása nélkül akarták és tudták vállalni akár a megkövezést is. (A többi­ek, akik többen voltak, csak fenntartás­sal tekinthetők színikritikusoknak.) Szí­­nikritikánk tekintélyét növelte ugyan, hogy oly­az egy-egy író is próbát tett vele, de legtöbbször ők csak irodalmivá ütötték s közülük nagyon kevésnek volt bátorsága széllel bélelni a lélekvesztő megtépázott vitorláját. Németh László az utóbbiak kö­zé tartozott, bátran ült be a rozoga, rossz­­hírű tákolmányba, és egy csapásra ver­­senycsónakká varázsolta: színikritikái a műfaj példaképei lehetnek, színházi köz­tudatunk és szellemiségünk egyaránt sze­gényebb, hogy ezek a kritikák minded­dig nem váltak közkinccsé, nem szívód­tak fel sem a színházak, sem a közönség szervezetébe. Sok hibánktól, buta előíté­lettől, erőpocsékoló tévelygéstől óvtak vol­na meg bennünket. Mert ezek a kritikák, amelyeket Zilahy polgári hetilapjában, a Hídban publikált, nem formai tekintetben példamutatók, ha szigorú műfaji szabá­lyokra ügyelünk, akkor talán nem is kri­tikák, olykor elfelejti megemlíteni a da­rab címét vagy íróját, ritkán szól a ren­dezőről, de olyan erkölcsi, művészi tar­tás van bennük, amely nemcsak tisztele­tet parancsol, hanem kihívás is, és előle nincs menekvés, gondolkodni kényszerít. „... megnéztem Móricz Zsigmond Kis­madarát. Kevés ember tudja elválasztani a színházi játékot a műtől, amely játék­ká lesz előtte. A Kismadár jóhiszemű né­zői közt is bizonyára sok meg van győ­ződve, hogy ez a darab a nagy író öreg­kori eltévelyedése. Én már akkor lát­tam, hogy elsőrendű dráma. Szívszorító volt látni a hetedik tizedébe forduló írót, amint a művét eltorzító deszkákra kiáll, alakjával a kicsiny színpadot megtölti, s fejét gőgös alázatosan megbiccen­ti. Utána bankett helyett velünk ült néhányunkkal egy kéváházban s fizetett, ahogy egy meg­sebzett büszke gavallérhoz illik. Rég mo­­corgott bennem, hogy kritikusként kelle­ne szolgálnom a magyar dráma ügyét. Ezen az estén eltökéltem...” — olvashat­juk a Meghajlás helyett című­ vallomásá­ban, ÍGY KEZDŐDÖTT. S a folytatás csak igazolta a szándékot. Nem ír szabályos kritikát, de mindegyik­ben többet ad puszta előadásbírálatnál. S ez a többlet szükségszerűen következett Németh László kritikusi tartásából, en­­ciklopedista szellemiségéből, és a kor tár­sadalmi, történelmi konstellációjából, va­lamint a magyar színházi álla­potokból a harmincas évek végén és a negyvenes évek elején. Leggyakrabban a közönséggel száll szembe. Szemére veti, hogy irodalmat kíván ugyan, de hamisat, a Városi Szín­ház nézőterét süketnek mondja, „a kö­zönség, amellyel ismeretséget kötöttünk, egyike a legsiralmasabbaknak. Nem azért, mert „irodalomban” műveletlen. A Nem­zeti bemutatóján csupa olyan ember ül, aki átesett a kanyarón s a kis Beöthyn. Shakespeare földszintjének nem volt ek­kora műveltsége. Ennek a közönségnek lelke nincsen a drámára. Hiányzanak be­lőle a nagy indulatok, amelyek a színpad­ra járnak föl kinyúlni és megtisztulni... A közönség nem kábul, hanem fél, el­zárkózik és védekezik. Egy nagy dráma­íróval ő nem mer egy mezőbe szállni...” Ezért szidja, bántja a közönséget. Elsősor­ban benne látja a kortárs magyar dráma sírásóját. De a színházakat és a színészeket sem kíméli. Teleki Kegyencének felújítása­kor figyelmezteti a színházakat, hogy a nagy író tehetségek csak „mint üstökösök súrolták, míg állandósult, csillagai szerény fények voltak”. Legnagyobb bűnük, hogy nem merik vállalni a kockázatot, és ezért kiszolgálják a közönség nem éppen irigy­lésre méltó igényét. A biztosra játszást a „tőke és a közönség egyaránt akarja tő­lük. Az emberek nem akarnak kísérleti nyulak lenni. Régi karmonádlijukat és ré­gi színházukat követelik. S minél nagyobb veszélyben van a karmonádli, annál fon­tosabb, hogy a színház a régi legyen”. Ezt példával is bizonyítja: „A Vígszínház,úgy látszik, szeret és tud ízlésesen középsze­rű lenni; bemutatói legalább erre valla­nak. Merész, műfaj felforgató kísérleteknek sem a pénztárat, sem a színészeit nem lenne tanácsos kitenni; a Hattyúdal, Egy fillér, Színház-féle darabokat azonban gon­dosan kidolgozzák itt s színészeiket is rá­kényszerítik a darabhoz illő színvonalra. Nagy dolog nem sül ki ebből a színjátszás­ból, de a régi polgári színjáték stílusa megőrződik”. Mennyi gyilkos kétértelmű­ség van ebben a néhány sorban. Ilyen kegyetlenséggel csak még a kritikáról tud írni. A színészekkel szemben elnézőbb, de gyötri, sőt sérti őket, közben az akadé­mia felé is szúr, mert nem tanította meg a növendékeket, hogy „megértsék a szö­veget”. A színészek közül azokat becsüli, aki „ad valamit a szerzőnek”, s üldözi azokat, akik a giccs langymelegében olyan otthonosan érzik magukat, és halálraítélt­ként játszanak komoly darabokban. NEM SOK JÓ SZAVA VAN A KOR­TÁRS KRITIKÁHOZ SEM. Megalkuvónak gerinctelennek tartja, amely a jó, új ma­gyar drámákat megbuktatja, a giccsnek majálist rendez. A kritika irtózik az iro­dalomtól, a kritikusok úriemberek, akik el sem olvassák a megbírált darabokat, „öregebb műítészek állítólag azért választ­ják a nézőtéri zsöllyét, mert ott nem kell olvasni, szundítani viszont lehetséges”. A kritikusoknak ez a nagy tömege az oka, hogy egy-egy íróember csak „betekintő”, „kinti emberként” van olykor jelen a szíimkritikában. ő nem áll egy sorba ezzel a kritikával. Nemcsak a színház, hanem az írók felé is szókimondó. Elutasítja a darabgyárosokat, de mindenhol, ha erre módja van, dicsér is. Még Herczeg-színműben is megkeresi, mi a jó. Nagy erénye a tömör és pontos jellemzés. Csak egy példa, Illés Endrét első bemutatójakor így jellemzi: „Nem mint nagy áttörő tehetségét, hanem mint ízléses pallérozóét” kell jelentkezését üd­vözölni, s ez a minősítés máig a legponto­sabb Illés Endre színműírói pályájáról. Legszívesebben a nagy írókról (Moliére, Pirandello) ír, sajnos erre kevés alkalma volt rövid színikritikusi pályáján. A leg­nagyobb tűzzel viszont a kortárs magyar irodalom, elsősorban Tamási, Kodolányi, Móricz elismertetéséért harcol, s igaza volt, az idő őt igazolta. De szívesen időz egy-egy nagy színészi alakításon (Várko­­nyi IV. Henrikjén), köszönt egy friss han­gú tehetséget (Mészáros Ágit), igazi, tehet­séghez méltó szerepet kér Tolnay Klári­­vagy vagy Tőkés Annának stb. És sokszor időz a dráma meghatározóinál, igyekszik bizonyítani, mi a dráma és megpróbál gyomlálni a dimaturgia gizgazos kertjé­ben. S mindenre oda kell figyelni, min­den félmondatából tanulni lehet. Mind ma is időszerű, bátran vállalta a színikritikus hálátlan szerepét, s hogy szélmalomharcot kell folytatnia, azt is tudta: „Tudom, hogy a színész minden bővített mondatomon so­pánkodni fog, a primadonna lefiamoz és átírna, a segédrendező Bókay iskolájába küld, a főrendező arról is lebeszéli a szí­nészt, amit történetesen jól érzett, a közön­ség a második felvonás közepén aszpirint vesz be, vagy, ha a szélén ül, hangos rosz­­szallással megy ki a folyosóra, a kritikus pedig, aki a szennyíróról azt írta, hogy könnyű és­­ kedves, mulattató, patkány­mérget fog másnap kritiká­zni. Mindezt tudom, de a háborúban stukák is esnek s a magyar dráma is megéri, hogy néhá­­nyunkat néhány ízben szétszakítsák ér­te”. Ez már nemcsak a kritikus panasza, és hite, hanem a drámaíró Németh Lászlóé is. GEROLD László A felismerés pillanata Új forma és régi magatartás Napjaink legidőszerűbb problémája a széles körű kulturális, társadalmi és tör­ténelmi feladatok végrehajtása. Az ön­­igazgatási társulás új formái előtt ál­lunk, amelyeket ha teljességükben és megfontoltan valóra váltunk, akkor meg kell változtatniuk többek között a kul­túra és a társadalom jelenlegi viszo­nyát is. Köntörfalazás nélkül állíthatom, hogy az önigazgatási jövője a kultúra és a társadalmi-politikai gyakorlat szin­tézisének sikerétől függ. A társadalom helyzete és megváltozása olyan mederbe terel bennünket, hogy szembe kerülünk bizonyos igényekkel, amelyek magatartásunk módosítását kö­vetelik meg tőlünk. Az ilyen kívánalmak­nak a legtöbb esetben nem is vagyunk eléggé tudatában. Haladó az a törekvés, amely a feladatköröket és a tevékenysé­geket ki akarja vonni az intézményesített formákból, sémákból, s ez természetesen alapjaiban véve igen gyakran problémát idéz elő, amelynek következményeit még kritikai hozzáállással nem közelítettük meg. A mindennapi gyakorlatban előfor­dul, hogy a kívülről jövő jeladásra vá­runk, hogy valaki valamire ösztönözni fog bennünket, hogy valamit kezdemé­nyez, mint ahogy az szokása vált abban az időszakban, amelynek kimondott intéz­ményesített, illetve központosított jellege volt. Igen gyakran úgy véljük, hogy va­laki másnak kellene összehívnia egy-egy értekezletet, kigondolnia bizonyos akciót, indítványoznia valamilyen vállalkozást... De­ ki legyen az a valaki?­ Vajon az intéz­mények? A párt szervei? Néhány, nem is kisszámú ember tudatában mintha még mindig jelen lennének az intézményesített­ség fantomjai, amelyek már nagyon régen eljátszották szerepüket, s nincs helyük az önigazgatási közösségben, sajnos azon­ban még nem helyettesítettük­ őket meg­felelő kulturális és politikai fogalmakkal. Még ott is, azokban a bázisokban is, amelyekben spontán és­ rendkívül értékes kezdeményezések indulnak, általában nincs a társadalmi döntések színvonalá­nak megfelelő tovább vivő erő: nincs olyan szervezett felépítmény, amelyik megfontoltan egységesítené a közvetlen mozgalomra ösztönzőket vagy az akciót, vagy közös nevezőre hozná az erőket, s egyesítené őket a meghatározott progra­mokkal és elvekkel. Hasznos vívmány Mindenki a maga módján tisztában van azzal, hogy bonyolult helyzetbe jutot­tunk. Ismeretes előttünk, mi előzte meg, s most milyen folyamatban tartunk. Nem tudjuk, miképpen fogunk mindebből ki­jutni. Valójában nincs sok választásunk: vagy tevékenyek leszünk, vagy távol tart­juk magunkat az eseményektől, átenged­jük ... Úgy gondolom, nem kell külön hangsúlyoznom, hogy előnyben­­ részesí­tem azokat, akik múltunk és jelenünk hasznos vívmányainak megőrzésére és fejlesztésére törekszenek, ilyen emberek voltak is, lesznek is. MAGYAR SZÓ Együttműködés és szervezés Megfelelő összehangolás az elfogadott tervek esetében sincs. Megtörténik az is, ha mondjuk sor kerül a köztársasági szin­tű valamilyen jelentősebb kulturális prog­ram megszervezésére, hogy szinte nosztal­giát érzünk a köztársasági centralizmus egyik formája vagy egy hasonló szervezet iránt, amelyik egybefűzné a több helyről összefutó egyéni próbálkozást, kezdemé­nyezést; jobban mondva, érezzük annak igényét, hogy szükség lenne valamire, ami teljes mértékben felváltaná az elavultat! A köztársasági megmozdulásokra tett ész­revételeink egyaránt érvényesek az össz­­jugoszláv jelentőségű dolgokra is: például a X. kongresszus művelődésére vonatko­zó tézisei alkalmazásának még mindig nincs egységes kulturális vetülete, ami­lyet pedig mindenképpen megérdemelne, vagy mondjuk a külfölddel való kulturá­lis kapcsolatainkban — ahol a kialakult világszokások nem teszik lehetővé, hogy hatni tudjunk külön a műalkotásokkal, hanem csak az állami közösség egésze­ként — a különféle lehetőségek nemzetkö­zi térén nem jutnak kifejezésre, éppen amiatt, mert szervezetileg nem egysége­sek, mert belföldön is szervezetlenek, az összehangoltság szempontjából nem áll­nak a kulturális alkotások színvonalán; hasonló dolgokat figyelhetünk meg ter­mészetesen a köztársaságok közötti együtt­működésben; még mindig eltűrjük a ki­sajátítás vagy bürokratizmus megnyilvá­nulásait, az egyik és a másik esetben is nélkülözve az igazi tartalmat, az inven­ciót ... Végeredményben ha a kívülről jövő fel­adást vagy ösztönzést nem kapjuk meg, amelyet valóban nagyon sokan közülünk megszoktak, akkor eluralkodik rajtunk a tehetetlenség, a tunyaság, a lényeges dol­gokat átengedjük a nem megfelelő, alkal­matlan egyéneknek, míg a többség egy­szerűen arra vár, hogy valami történjék, s akkor mozduljon ki tespedtségéből, va­lójában azt sem tudva, hogy minek, vagy hogy mikor is kellene valaminek történ­nie. Ismeretes a már bemutatott állapot, amikor azt érezzük, hogy a régit lényegé­ben legyűrtük, de továbbra is ellenállást fejt ki, érezteti hatását, s az igazán új pedig, amelynek az elavultat fel kellene váltania, sehogyan sem tud érvényesülni. Jóllehet elvileg teljesen tudatában va­gyunk annak, milyen káros elváltozáso­kat rejt magában az elburjánzott intéz­ményesítés, a gyakorlatban képtelenek va­gyunk megteremteni az akció állandó for­máit. Ezért be kell ismernünk, hogy na­gyon sok egészen konkrét helyzetben ma­gatartásunk nem elégíti ki azokat a köve­telményeket, amelyek az érvényben levő programokból és elvekből erednek! Minderről nem kell hosszasan morfon­dírozni. Az utóbbi évtized folyamán szembenézhettünk, sokkal határozottab­ban, mint bármikor a múltban, azzal a felismeréssel, hogy a kultúra a legálta­lánosabb, a kulturális alkotás pedig a szó speciális értelmében sorsdöntő jelentősé­gű az önigazgatású társadalom szempont­jából, mert mindent figyelembe véve, az ilyen társadalmi berendezés felel meg leg­jobban egy olyan több nemzetiségű or­szágnak, mint amilyen a miénk is: kön­törfalazás nélkül azt is mondhatnám, hogy az önigazgatás jövője a kultúra és a társadalmi-politikai gyakorlat szintézi­sének sikerétől függ. Meglehetősen sokat beszélünk arról, hogy a kultúrálatlan ön­igazgató milyen könnyen eltárgyiasulhat, s hogy az önigazgatás és önigazgatói lé­nyek nélkül formálissá és hiábavalóvá válhat ... Napjaink legidőszerűbb problémája a széles körű kulturális, társadalmi és tör­ténelmi feladatok végrehajtása. Az ön­­igazgatási társulás új formái előtt állunk, amelyeket ha teljességükben és megfontol­tan érvényesítünk, akkor meg kell vál­toztatniuk többek között a kultúra és a társadalom jelenlegi viszonyát is, ezek sze­rint át kell formálniuk a művészeti, va­lamint a művelődési egyesületek modell­jeit, mindenekelőtt az érdekközösségekre gondolok, de különösképpen a művelődési érdekközösségekre Mindent meg kell ten­ni, amire csak lehetőségünk van, hogy passzivitásunk miatt (ismét) ne sikkad­janak el a lényeges dolgok, tehát részt kell vállalnunk abban a szervezetben fo­lyó munkából, amelytől függően ki tudja, még meddig fogunk élni. Predrag MATVEJEVIĆ Tévénapló Szerbia keleten (1975. március 6—12.) Hát igen, így megy ez nálunk. „Colorado Springs — képfelvétel a műkorcsolya VB-ről, a győztesek gálaműsora”, olvashattuk műsor­mellékletünkben. És a képernyőn magnetosz­­kóp-felvételről megjelent a női egyéni döntő, ami ugyan szép volt, de hát már láttuk. Se előtte, se utána egyetlen szó se hangzott el ar­ról, hogy a gála közvetítése valamilyen, bi­zonyára „technikai” okból elmaradt. Mintha mi se történt volna, a felvétel végetértével követ­kezett a szokásos híradó előtti rajzfilm. Na de erről csak úgy mellékesen. Egyáltalán nem főtémaként. SZERBIA KELETEN. Az immár száz eszten­deje halott Svetozar Markovic egyik legismer­tebb írásának címe ez. Ezt választotta Dragoslav Lázic is címként az első szerb szocialista teo­retikus életének befejező epizódját megelevení­tő, és a százéves évforduló alkalmából másod­szor is műsorra tűzött tévédrámájához, még­hozzá cseppet sem indokolatlanul. Bármennyi­re szerencsésen egészítette ki ugyanis az egyút­tal rendezői szerepet is betöltő szerző tévé­­drámája az azt megelőző Markovicról szóló do­kumentumműsort, mintegy a korán elhunyt forradalmár életének legdrámaibb, s következ­ményeiben végzetesnek is bizonyuló szakaszát hozva emberközelbe, művének mindenekelőtt éppen légköre volt a mai néző számára tanul­ságosnak mondható. Vagyis a környezet, a múlt század hetvenes éveinek alig függetlenné vált, félig-meddig törpeállamnak is mondható Szer­biájának világa, ahol az írást, mint foglalko­zást el sem ismerik, legalábbis a vidéki rend­őrség értetlenül áll vele szemben, ahol a kör­nyezet számára tökéletesen új ideológiával je­lentkező fiatal forradalmár érzelmes románcok dallama mellett, törökös kávéház asztalánál ve­ti papírra gondolatait, letartóztatottként pedig a rendőrminiszter személyében volt tanárára is­mer — hát igen, itt mindenki ismer mindenkit, vidéken vagyunk. Olyan tájon, ahol a képmu­tatás kifinomultabb eszközeit még a „magas” politika hordozói sem ismerik, amiért is leple­zetlenül kénytelenek megmutatni oroszlánkör­meiket az ellenük szólókkal szemben, amiként valójában e „kezdetleges képmutatási szintnek” tulajdonítható a szkupstinában lezajló viták ut­casarki veszekedéssé fajulása is. Ugyanez köl­csönöz azonban egyfajta operett-jelleget a Mar­kovic elleni pernek is (attól függetlenül, hogy egyetlen koncepciós per se nélkülözi a komé­dia sajátosságait), amelynek éppen brutalitással keveredő gyermeki naivitása volt számunkra szembetűnő. És persze végső fokon veszélyessé­­ge is, függetlenül attól, hogy századunkban minden tekintetben alaposabban előkészített, olajosabban gördülő politikai perekhez szok­tunk. Mert hát európainak lenni ilyen kör­nyezetben (s ez volt a jó ebben a tévéjáték­ban, hogy érezhetővé tudta tenni Svetozar Mar­kovic európaiságát­, méghozzá olyan eszmékkel fellépni, amelyek Európában se­m jelent, ha­nem a jövőt képviselték — nos igen, ebben volt Markovic vállalkozásának az a messze te­kintő merészsége, amely joggal tart igényt tisz­teletünkre. VARGA Zoltán 13. oldal

Next