Magyar Szó, 1975. november (32. évfolyam, 301-315. szám)
1975-11-01 / 301. szám
2. oldal CIA-tevékenység Kissinger a vizsgáló bizottság előtt Ellentétes nézetek az amerikai hírszerző szolgálat tevékenységéről — Háborog a külügyminisztérium — Ellentétek a kongresszus és a kormány között Henry Kissinger amerikai külügyminiszter tegnap ismét a képviselőházkülönbizottsága elé állt, amely a hírszerző szolgálatok tevékenységét vizsgálja. Az amerikai külügyminiszter visszautasította a bizottság egy korábbi felszólítását, hogy juttassa el hozzá a Ciprusra vonatkozó anyagokat, egyszersmind pedig megtiltotta alacsonyabb rangú beosztottjainak, hogy tanúvallomást tegyenek a bizottság előtt és ismertessék a ciprusi és más problémákkal kapcsolatos nézeteiket és véleményüket. Ehelyett a közelmúltban a bizottsághoz intézett levelében készségét fejezte ki, hogy személyesen tájékoztassa a bizottságot az amerikai külügyminisztérium politikájának lényeges kérdéseiről. Beosztottjai kihallgatását visszautasítva Kissinger kijelentette: az effajta kihallgatások veszélybe hozzák a State Department integritását, lehetetlenné teszik az egyéni véleményalkotást, amelyet tiszteletben kell tartani, és amely alkotó tényező a külügyminisztérium végleges álláspontjának kialakításában. A képviselőházi különbizottságnak az alacsonyabb rangú külügyminisztériumi tisztségviselők kihallgatására vonatkozó követelését a State Department úgyszólván egyöntetűen elítélte. A minisztérium funkcionáriusai levelet intéztek a bizottsághoz, amelyben hangsúlyozták, hogy a bizottság vizsgálata hasonló ahhoz, amelyet azzal kapcsolatban folytattak, hogy „ki a hibás Kína elvesztéséért”. A funkcionáriusok továbbá leszögezték: a követelés az ötvenes évek McCarthy-féle időszakára emlékezteti őket. A hírszerző szolgálat tevékenységének különféle fajtáit, ennek alapján pedig a kormány és a külügyminisztérium politikai álláspontját vizsgálva a képviselőház különbizottsága, főleg pedig ennek elnöke, úgy véli, hogy a hírszerző szolgálat számos nemzetközi esemény, például a ciprusi válság, a későbbi török invázió, a portugáliai fejlemények stb. felmérésében nem állt hivatása magaslatán. A bizottság emlékiratot követel Bogatt-tól, az amerikai külügyminisztérium ciprusi osztályvezetőjétől, hogy annak alapján megállapítsa: a State Department nem készült fel a ciprusi eseményekre és nem folytatott jó politikát. Kissinger és Pike, a képviselőházi különbizottság elnöke közötti összeütközés csupán egy formája a Fordkormány és a kongresszus közötti szélesebb körű konfrontálódásnak. A különbizottság egyébként korábban már közzé akarta tenni a titkosszolgálat néhány igen bizalmas jelentését, Ford elnök személyes közbelépésére azonban ez nem történt meg. Később arra a megállapodásra jutottak, hogy az USA elnöke a végső instancia, amely jóváhagyhatja az effajta jelentések nyilvánosságra hozását. Ez tulajdonképpen csapás volt a bizottságra, érthető tehát, hogy a közvélemény most nagy érdeklődéssel várja, hogyan végződik Pike és Kissinger viszálya. Tiltakoznak a New York-iak Anyagi csőd előtt az amerikai metropolis New Yorkból jelenti a Reuter. Hugh Carey, New York szövetségi állam kormányzója felszólította a város lakóit: vonuljanak ki az utcára és tiltakozzanak, amiért Ford elnök nem hajlandó segíteni az USA legnagyobb városán, amely a felgyülemlett adósságok miatt a tönk szélére jutott. — Ha nem mutatjuk meg, hogy ez a város él és vissza tudja adni az ütéseket, a dögkeselyűk hamarosan megjelennek a város fölött — mondta a kormányfő. Az amerikai szenátus egyébként most vitatja azt a törvényt, amelynek alapján New York négymilliárd dolláros kölcsönt kap. Ford elnök azonban kijelentette: vétót emel minden olyan terv ellen, amely szövetségi segélyt irányoz elő a város számára. A pénzügyi szakértők véleménye szerint, New York már novemberben nem tudja törleszteni adósságait, illetve nem tudja fenntartani a közszolgálatokat. Bojkott Peru az AÁSZ-értekezlet elhalasztását követeli Az amerikai országok elszigetelik a chilei juntát • Washington titkos üzenete Pinochettiz A perui kormány hivatalosan kérte az Amerikai Államok Szervezete közgyűlésének elhalasztását. A közgyűlést a tervek szerint Chile fővárosában kellene megtartani. Eddig egyébként már számos tagállam hivatalosan közölte: ellenzi, hogy a közgyűlést Santiago de Chilében tartsák. A chilei junta által felkínált vendéglátás visszautasítását a megfigyelők tiltakozásnak tekintik az ellen, hogy Chilében a junta megszegi az alapvető emberi jogokat. Mexikó hivatalosan bejelentette, hogy nem vesz részt a közgyűlésen, ha azt a chilei fővárosban tartják, így nyilatkozott Jamaica és még néhány tagállam is. Úgy hírlik, hogy az USA kormánya titkos üzenetet intézett Pinochet tábornok juntájához amely szerint az amerikai küldöttség nem utazik el Santiago de Chilébe, ha Pinochet nem engedélyezi az Amerikai Államok Szervezete vizsgáló bizottságának, hogy a helyszínen vizsgálja ki az emberi jogok megszegésével kapcsolatos vádakat. Pinochet eddig viszszautasította e bizottságot, mint ahogyan korábban az ENSZ egy hasonló bizottságát is. A világszervezet székhelyén néhány nappal ezelőtt dokumentált jelentést tettek közé több száz esetről, amelyek meggyőzően bizonyítják, hogy Chilében a junta lábbal tiporja az emberi jogokat és terrorizálja a lakosságot. ■ Pinochet tábornok azért javasolta, hogy az Amerikai Államok Szervezésének közgyűlése Santiagóban üljön össze, mert ily módon akarta némileg enyhíteni a Chile elleni nemzetközi gazdasági, politikai bojkottot. Hogyan harcolt Chaplin az arabok oldalán Az izraeli frontvonal 1973-ban történt áttöréséért elismerésben részesítették Charlie Chaplint! Mohamed Diadin Zuhdi egyiptomi dandártábornok kijelentette, hogy a háborús előkészületek során Egyiptomban körülbelül 300 módszerrel kísérleteztek a Szuezi-csatorna keleti partján létesített izraeli homokgátak áttörése végett. Kísérletezés közben egy tiszt, aki látta Chaplin Aranyláz című filmjét, azt , javasolta, hogy vízfecskendőt használjanak. A módszer bevált, az egyiptomi csapatok ily módon áttörték a homokgátakat a harckocsik előtt. — Chaplin tehát ezáltal az arabok oldalán harcolt — jelentette ki Zuhdi tábornok. Megjegyzése a külföldi tisztek és szakértők számára az 1973 októberi háborúról szervezett tudományos szimpóziumon hangzott el. A tábornok hozzátette, hogy a vízfecskendőkkel 10 óra alatt akkora munkát végeztek a homokgátak rombolásán, amilyet emberi erővel félmillió óra alatt lehet csak elvégezni. MAGYAR SZÓ Szombat, 1975. nov. 1. Az utolsó fasiszta diktátor (4.) Megdőlték a királyságot A francoista rendszer végóráiban a spanyol reakció, az uralkodó osztályok tartozásuk kiegyenlítése előtt állnak, amelyet könyörtelen hitelezőként a történelmi haladás kér számon tőlük. A spanyol királyság államgépezete aránytalanul nagy terheket rótt a spanyol középburzsoáziára. E réteg és még inkább a katalán, baszk, galíciai nemzeti kisebbségek középburzsoáziája ugyancsak szembekerült a monarchiával, s polgári demokratikus átalakulást kívánt. Tehát a munkásosztály, a parasztság jelentős része, a városi kispolgárság és a középburzsoázia együtt olyan erőt képviselt, amely jelentősen felülmúlta a monarchiát támogató osztályerőket. Ez vezetett a Spanyolországba is betörő nagy világgazdasági válság idején a monarchia politikai válságához. Sztrájkok és tömegtüntetések követték egymást, 1930 novemberében már több városban általános sztrájk volt. A burzsoázia jelentős része elhagyta a monarchia táborát és köztársasági pártokat szervezett. Ezek voltak a politikai életben annak a jelei, hogy előtérbe került a földbirtokos arisztokrácia, a vele szólósan összenőtt fináncoligarchia és az egész spanyol nép közötti ellentmondás. Az érlelődő polgári demokratikus forradalmat sem a monarchia terrorja, sem „liberális” engedményei nem tartóztathatták fel. A monarchiaellenes osztályok és rétegek összefogása abban a politikai szövetségben realizálódott, amelyet 1930 augusztusában a köztársasági párti és szocialista vezetők kötöttek, s amelyhez a monarchisták táborából a köztársaságiakhoz átlépő politikusok — köztük Alcalá Zamora — is tartoztak. Ez a szövetség és annak forradalmi bizottsága a köztársasági erők jelentős részének öszszefogásával elősegítette a harcot a monarchia megdöntéséért, de egyúttal arra törekedett, hogy a köztársasági mozgalmat szűk korlátok között tartsa, féken tartsa a népmozgalmat, ne engedjen teret forradalmi hullámnak. Az ország tehát olyan úton haladt a polgári forradalom felé, amely eleve magában hordta a következetlenséget, a megalkuvást, a reakció erőivel való paktálást. A munkásosztály legaktívabb része — a pár száz kommunistát leszámítva — a szociáldemokrata és az anarchista szervezetekben tömörült. A Kommunista Párt illegalitásban élt. A terror és a pártvezetés politikai gyengesége következtében csupán néhány száz tagja volt, tehát távolról sem tudta betölteni az érlelődő forradalomban rá váró szerepet. Ezért is lehetett a forradalom következetlen, felemás, ezért állhatott a forradalom előterében a burzsoázia, és szorult háttérbe a forradalom fő ereje, a munkásosztály. 1931. április 12-én tartották meg Spanyolországban a községi választásokat. A kormány a választásoktól helyzetének „alkotmányos” konszolidálását várta. A monarchisták valóban jelentős többséget szereztek, a nem egészen 18 000 képviselő-testületi tagságból 12 150 jutott nekik, de a köztársaságiak győztek az ország összes nagy városaiban s az ipari területeken. A politikailag legaktívabb lakosság többsége tehát a köztársaságiak mellé állt.. A választások eredménye meglepte és megdöbbentette a reakciót. Eredetileg két-három hónappl későbbre parlamenti választásokat akartak kiírni. Most erről szó sem lehetett, világos volt, hogy a monarchia válságának kiéleződését addig elodázni nem lehet. Az uralkodó körök a választások eredménye láttán — mint erről az angol lapok beszámoltak — új, abszolutisztikus diktatúrának a gondolatával foglalkoztak. De a választások eredményéhez a forradalmi népmozgalom nagy fellendülése járult. Több helyen a tömegek már a választások eredményének közzététele előtt kikiáltották a köztársaságot, Barcelonában, Oviedóban és más városokban kiszabadították a politikai foglyokat. Ezek az események egyébként azt is bizonyították, hogy az erőviszonyokat semmiképp sem lehet csupán a szavazatok arányán lemérni. Hiába járultak az urnák elé még jelentős számú, de viszonylag passzív monarchista érzelmű tömegek, ha az ország legaktívabb tömegei szemben álltak a rendszerrel. 1931. április 14-én XIII. Alfonz lemondott s elmenekült. A nép megdöntötte a hírhedt spanyol királyságot, a Bourbon-ház uralmát, Spanyolország kilépett a politikai középkorból, köztársaság lett. Alcalá Zamora alakított ideiglenes kormányt, amelyben a különböző irányzatokhoz tartozó politikusok mellett a szocialista párt három képviselője is helyet kapott, köztük a párt később kialakuló balszárnyának vezetője, Caballero és a centrista vezető, Prieto. A spanyol demokratikus forradalom és az ellenforradalom erői közti küzdelem új formában folytatódott. A forradalom fő erői azonban továbbra is kormányon kívül voltak, noha jelentős erőt képviseltek a parlamentben, s volt valamelyes befolyásuk a kormányra. A Kommunista Párt az agrárforradalom véghezvitele mellett elsősorban a köztársaságot, a demokratikus fejlődést és a nép vívmányait fenyegető fasiszta erők szétzúzását, az államapparátusból való eltávolítását követelte. Múltak az évek. 1936. április 15-én a Cortes ülésén Diaz a hadsereg demokratizálását követelve mondta történelmivé vált szavait: „Nem akarjuk, hogy a hadseregben oly megrögzött reakciós elemek legyenek, mint Franco, Goded és más hozzájuk hasonlók”. Ebben a kérdésben vált végzetessé, hogy Spanyolország kormányában a munkásosztálynak nem volt jelentős szava, nem népfrontkormány volt, amely következetesen és határozottan védi a népet és a köztársaságot ellenségeitől. A polgári demokratikus kormány félt a néptömegek megmozdulásaitól, félt a polgári demokratikus forradalom határozott véghezvitelétől. Képtelennek bizonyult arra, hogy védje az ország érdekeit, a nép érdekeit, de arra is, hogy a polgári demokratikus rendszer eredményes védelmezője legyen. A polgári köztársasági politikusok és államférfiak, akik a munkásság aktivitásától, a nép aktivitásától féltették a köztársaságot, politikai vaksággal voltak megverve. Határozatlanságuk a köztársaságot a szakadék szélére vitte. 1936. július 18-án kirobbant a reakciós tábornokok, magas rangú tisztek régóta előkészített felkelése. A köztársaságellenes lázadás a spanyol államhatalom jellege és osztálytartalma körül folyó harc új s rendkívül éles formája volt. A spanyol és a nemzetközi reakció képviselői a lázadás első pillanatától kezdve azt hangoztatták, hogy Spanyolországban veszélybe került a polgári szabadság, kommunista terroruralom dúl, s a „nemzetiek” — a lázadók — a polgári rend és civilizáció védelmében, a „kommunista uralom” ellen kelnek föl. (Folytatjuk) Kié ◦eres nullius (2) A rabati kormány nemcsak Spanyolországot, hanem az algériai diplomáciát is „hátsó szándékokkal” vádolja, mert úgymond Algéria a gazdag érclelőhelyeiből kitermelt bányakincsek külföldre szállítása végett kijárathoz akar jutni az Atlanti-óceánon, s a Szaharán keresztül a tengerpartig közlekedési útvonalakat tervez építeni. Algéria viszont emlékeztet arra, hogy Marokkó nem is olyan régen még Mauritániára is igényt tartott, helytelenítette Mauritánia függetlenné válását és sokáig el sem ismerte az önálló államot. Ami a spanyol kormányt illeti, kétszínű magatartására jellemző, hogy egyrészt azzal „fenyegetőzik”: azonnnal otthagyja Nyugat-Szaharát, másrészt elaknásítja azokat az útvonalakat, amelyeken a marokkói békemenetelők akarnak haladni a Nyugat-Szaharába. Mindenesetre figyelmet érdemlő körülmény, hogy a spanyol gyarmati katonatisztek és hivatalnokok családtagjait a szaharai városkákból és erődítményekből a Kanári-szigetekre költöztették. Az érdek- és nézetkülönbségek veszélyes elfajulásától tartva Burgiba tunéziai elnök, az „örök közvetítő” a vitatott terület egyenlő felosztását javasolta. Ebbe viszont Rábát nem hajlandó beleegyezni, állítólag attól az elvtől vezérelve, hogy Algériát kirekessze a szaharai „osztozkodásból”. Nyilvánvaló ugyanis, hogy Nyugat-Szahara gazdag bányakincsein kívül stratégiai szempontból is fontos. Felosztása esetén pedig megváltozhat a térség katonai egyensúlya. Mindent egybevetve, rendkívül bonyolult diplomáciai és jogvita áll fönn. Eldöntéséhez szinte már mindenki tanácsát kikérték — csak Nyugat-Szahara népéét nem. Erre egyrészt a spanyol gyarmatosítók sohasem szánták rá magukat, másrészt Marokkó úgy véli, hogy olyan területről van szó, amely mindig Marokkóé volt, ennélfogva sohasem képezte független állam területét, és a feltételek sincsenek meg arra, hogy azzá váljon! A rabati vezetők korábbi nyilatkozatai szerint „sohasem fogják megengedni, hogy az önrendelkezés örve alatt bábállam jöjjön létre” a spanyol fennhatóságú területen. Mauritánia elfogadná ugyan a Nyugat- Szahara népének önrendelkezési jogát az ENSZ felügyelete mellett, mert meg van győződve arról, hogy a szaharai nomádok a Mauritániához való csatlakozás mellett fognak dönteni. Mi másra enged következtetni, ha nem erre, El Hasszán Mauritánia ENSZ-nagykövetének nyilatkozata, amely a Biztonsági Tanácsban hangzott el, s így szól: „Mauritánia nem fogadhatja el Nyugat-Szahara népének javasolt önrendelkezését, mert az az ország területi egységének felborulását jelentené”. Szerinte Spanyolország csak azért hajlandó beleegyezni elvben a nyugat-szaharai nép önrendelkezési jogának érvényesítésébe, mert számít a spanyol érdekekhez kötődő tehetősebb, gyér bennszülött réteg és néhány megvásárolható törzsi vezető politikai naivitására. A POLIZARIO nevű nyugat-szaharai felszabadítási front vezetősége, amelyről ENSZ-illetékesek úgy nyilatkoztak, hogy a térség helyi lakossága között legnagyobb a befolyása a marokkói uralkodó tervezett békemenetelésével kapcsolatban — úgy nyilatkozott, hogyha kell, fegyverrel is szembeszegül az „ellenséges agresszióval” — ahogyan a marokkói uralkodó elgondolását nevezik. (Folytatjuk) __ 33