Magyar Szó, 1976. november (33. évfolyam, 302-329. szám)

1976-11-01 / 302. szám

2. oldal Zfyugh­t-Európa• Az olasz kommunisták felelősséget vállalnak a nemzet tovább­fejlődéséért Enrico Berlvaguer, az Olasz Kommunista­ Párt főtitkára a dél-olaszo­rszági pártkáde­­­­rek kétnapos Reggio Calab­­­ria-i tanácskozásának végén beszélt­ a jelenlegi energia­válság nemzetközi és nemze­ti vonatkozásairól, külön ki­emelve Nyugat, elsősorban az olasz munkásosztály, nagy szerepét és felelősségét. Berlinguer beszélt a nyers­anyagok és a késztermékek ára közötti viszony megvál­toztatásáról, mint az igazság talán nemzetközi gazdasági viszonyok megváltoztatásá­nak eszközéről. — Vége an­nak a korszaknak — mon­dotta —, amikor a nyugati ci­vilizáció a szegény világ kő­olajának és nyersanyagának alacsony árán hatalmas anya­gi gazdaságságot teremtett. Elmondotta, hogy a világ népei nem akarnak többé a történelem passzív objektu­mai lenni, hanem egyenlősé­get, függetlenséget, teljes egyenrangúságot, gyorsabb anyagi és kulturális fejlődést követelnek. A nyugati világ dilemma elé kerül, „vagy el­ismeri a mai Emberiségnek ezt a h­atal­mas problémáit és hozzá kezd annak pozitív megoldásihoz, vagy pedig szemet huny, ami nagy ve­szélyt jelentene Nyugatra és Olaszországra is”. Beszélt a kommunisták és a munkásmozgalom felada­tairól az életszínvonal és a fogyasztás korlátozásának mai körülményei között. Sze­rinte nem az a lényeg, hogy miről mondanak le, hanem hogy meg kell változtatni az egész gazdasági politikát. Fel kell adni azt a koncep­ciót, amely a fejlődést az ol­csó nyersanyagokra és az ol­csó munkaerőre alapozta. A kommunistáknak és a mun­kásmozgalomnak, mondotta, nem kell tiltakozniuk az új intézkedések ellen, hanem el kell azokat fogadniuk, azzal, hogy világosan kimondják: a régi társadalom irracionális és igazságtalan gazdasági és szociális struktúrájának mélyreható megváltoztatá­sára van szükség. Általában Olaszország munkásmozgal­mának és kommunistáinak a tiltakozások szakaszából át kell lépniük abba a szakasz­ba, amikor új alapokon, ész­szerű és igazságos alapon fe­lelősséget vállalnak a nem­zet gazdasági és társadalmi továbbfej­lődéséért. Javul a viszony a portugál baloldali pártok között A jelek szerint változik a portugál politikai pártok kö­zötti viszony. A Szocialista Párt kongresszusán jelen volt a Kommunista Párt kép­viselője, a szocialisták pedig delegációt küldtek a szociál­demokraták kongresszusára. Bejelentették, hogy a Kom­munista Párt november kö­zepére tervezett kongresszu­sán a szocialistákat a párt második számú embere kép­viseli majd. Mint ismeretes, a portugál baloldal pártjai között elég­gé kiélezett volt a viszony. A katonai vezetés és a for­radalmi tanács ezért gyak­ran bírálta is őket. Most az együttműködés új lehetősé­gei bontakoztak ki. Abban bíznak, hogy ezzel akadályoz­zák a jobboldal előretörését. Holnap HOSSZÚ HÓNAPOKIG tartó választási küzdelem, a megszámlálhatatlan nagygyű­lés, a rengeteg politikai show tévébeszéd és három tévépárbaj után az amerikai­ak kedden november 2-án megválasztják elnöküket. Az eredményt, vagyis azt, hogy a két fő esélyes, Gerald Ford és Jimmy Carter közül ki kerül a nyugati világ ve­zető hatalmának élére,, lehe­tetlen megjósolni. Csak egy a bizonyos: az unalomig is­mételt jelszavak, a könnyel­mű ígéretek, a választási rek­lámkampány zaklatásai után az amerikaiak már nagyon szeretnék, ha vége lenne en­nek a legtöbbjük számára él­vezhetetlen politikái színjá­téknak. Az ankétok azt mutatják, hogy a választóknak csak­nem a fele annyira közöm­bös, hogy nem is akar élni szavazati jogával. A helyzet ismerői arra figyelmeztet­nek: megtörténhet, hogy az idén, az USA történelmében először a távolmaradók szá­ma meghaladja azokét, akik felkeresik a szavazóhelyisége­két. Ezenfelül a szavazni kí­vánók 30 százaléka még a múlt héten sem döntötte el, hogy kire adja voksát. Te­hát, az utolsó percben hatá­roz, a végsőkig növelve az egyébként is nagy bizonyta­lansági tényezőt. EZEKET A DILEMMÁ­KAT természetesen nem a két párt vezetői vetik fel, hanem inkább azok, akik ki­szorultak a hatalmi játék­ból. Például a többi elnökje­lölt Fordon és Carteron kí­vül. Az idén ugyanis nem kevesebben, mint kétszázhe­­ten jelentették be hivatalo­san elnökjelöltetési szándékú kat — sokkal többen, mint eddig bármikor. Kétszázötük számára azonban puszta illú­zió az elnöki hivatal megszer­zése. Az USA történetében eddig csak négyszer fordult elő, hogy a „harmadik jelölt” 10 százaléknál több szavaza­tot kapott. Igazi szenzáció volt Theodor Roosevelt esete 1912-ben, amikor 27,4 száza­lékot kapott, és George Wal­lace 1968. évi sikere, az úgy­nevezett Független Amerikai Párt jelöltjeként 13,5 száza­lékot szerzett. A többiek — köztük a Prohihibíciós Párt 1872 óta induló jelöltjei — sohasem tudtak még egy szá­zalékot sem összeszedni. Van azonban az idén egy elnökjelölt a két esélyesen kívül, aki figyelmet érde­mel: Eugen McCarthy. Eddig kétszer pályázott a legmaga­sabb tisztségre de eredmény­telenül. Természetesen az idén sem számíthat sikerre, és ennek tudatában van. Ma­gánkampányát azonban arra igyekszik felhasználni hogy rázhatja. A most lezajlott­ kampányban csak ő enged­hette meg magának azt a megjegyzést, hogy a minden­kori elnök feleségének több szava van az ország irányítá­sában mint az alelnöknek, és hogy az lenne a leghelyén­valóbb, ha egy tévé­párbaj­ban Fordné és Carterné is összemérné erejét Az elmés­ség sem segít azonban Mc­Carthynak a „kétpárti dik­tatúra” ellen: a közvélemény kutatók szerint 5—6 százalék­ra számíthat. ÁM EZ A NÉHÁNY SZÁ­ZALÉK is elegendő ahhoz, hogy a Demokrata Párt áru­lónak bélyegezze meg, mert Jimmy Carter esélyeit ront­ja, sőt, kudarcát is okozhat­ja. A demokrata elnökjelölt ugyan még a legutolsó ankét szerint is 2,3 százalékkal ve­zetett Ford előtt de ez az előny éppen csak akkora, mint a­menyi a bizonytalan­­sági tényező. A georgiai föl­dimogyoró-termesztő számá­ra nem alakult megnyugta­tóan a grafikon: a két jelölt népszerűségét mutató görbe a választások közeledtével mind közelebb került egymás­hoz, hogy az utolsó héten majdnem összeérjen. A nyil­vánvaló tendencia: Ford fo­kozatos előretörése. Az el­múlt hónapok alatt Carter nagy kínnal megszerzett elő­nye szinte teljesen elolvadt. Az esélyek kiegyenlítődése arra késztette őket, hogy a hadjárat utolsó sza­kaszában a dorong és a fakalapács módszerét is bevessék. Ellen­felük minden hibájára lesúj­tottak. Nem annyira saját ar­gumentumadik, mint inkább a vetélytárs egy-egy rosszul megfogalmazott mondata el­sietett, téves válasza hozta a plusz pontokat, így aztán a végén már oly kínos elővi­gyázatossággal nyilatkoztak az egyébként is gondosan megszűrt belpolitikai problé­mákról, hogy ebből alig-alig lehetett kihámozni, tulajdon­képpen mit is akarnak csi­nálni a Fehér Házban. Külpo­litikai téren pedig mindket­ten ellentmondásokba keve­redtek, és még az elmúlt na­pokban is azon igyekeztek, hogy helyrehozzák az ellen­fél által jól kiaknázott „nyelvbotlásokat”. Fordnak ebben nagy segítségére volt Kissinger külügyminiszter. Egy nyugati lap nemrég találóan azt írta, hogy az amerikai elnökválasztás nem az eszmék, hanem a képek harca volt. A jelöltek nem arra törekedtek, hogy erede­ti politikai gondolatokkal megnyerjék a választókat, hanem hogy elkápráztassák őket mosolyukkal magabiz­tosságukkal, egyszóval meg­jelenésükkel, így hát sok bölcsesség nem is hangzott el a kampányban. Art Buch­­wald, a szellemes amerikai szatirikus szerint inkább sok butaság. Az ő magyarázata erre: tulajdonképpen egyik sem akar elnök lenni. Ezért volt az, hogy amikor az egyik nyelvbotlást követett el, másnap a másik is hibá­zott — nehogy ő legyen az esélyesebb. Carter például csak úgy tudta ,Jelezni a For­dot, hogy interjút adott a Playboy című szexmagazin­­nak. J. GARAI Béla Amerika választ Ford és Carter esélyei szinte egyformák . — Jimmy Carter? Ismere­m egyáltalán? MAGYAR SZÓ Hétfő, 1976. november 1. Kínai politikai színtér Dicsőítő vezércikk Hua Kio-feng mellett újabb vádak a „sanghaji négyes” ellen . Most már azt állítják, hogy maga Mao Cetung is elhatárolta magát feleségétől Egész Kínában nagyszabá­sú ideológiai offenzíva fo­lyik, hogy a lakosságot meg­ismertessék „a pártellenes összeesküvés” részleteivel. Mindinkább azokat a váda­kat hozzák föl, amelyeket annak idején Lin Piao ellen is fölhoztak. A kínai hagyo­mányok alapján a felvilá­gosításnak és a meggyőzés­nek ez a hatalmas kampánya úgy folyik, hogy mindig új részleteket hoznak nyilvá­nosságra „a négyes klikk” szándékairól. Most mér fölhozzák azt is, hogy a letartóztatott kínai pártvezetők Csou En-lajt is támadták. Amikor Teng Hsziao-ping ellen hoztak fel vádakat, akkor tulajdonkép­pen már Csou En-laj ma­gatartását és politikáját is célba vették. Olyan részle­tek is kiszivárogtak, hogy maga Mao Cetung elhatárol­ta magát feleségének am­bícióitól. Állítólag a politi­kai bizottság egy ülésén Mao Cetung figyelmeztette a ta­gokat, hogy felesége csak a maga nevében beszél, nem az ő nevében. Kifogásolta azt is, amikor Csiang Csing bírált egy kínai filmet. Vé­gül azzal vádolják, hogy ál­lami titkokat árult el egy amerikai egyetemi tanárral folytatott beszélgetés során. A megjelent karikatúrák Csiang Csinget kígyónak, Csang Csing-csiaót patkány­nak, Jao Ven-juant légynek, Vang Hung-vent pedig szú­nyognak mutatják be. Mint ismeretes ez a „négy rossz” Kínában. Arról is szólnak, hogy a „sanghaji négyes” fényűzően élt. Csi­ang Csing például a Tang­­dinasztia korából származó ruhát,, svájci órát, francia parókát hordott és fogait Japánban csináltatta. A Rennan Ribao legújabb szerkesztőségi vezércikke ar­ról szól, hogy a nagy for­radalmi ütközetekben szü­letnek a nagy személyiségek. A lap szerint „Hua Kuo­­feng elnök megakadályozta a kínai történelem legna­gyobb visszaesését és az egész népet sújtó nagy sze­rencsétlenséget”. Hua Kuo­­feng miniszterelnökösködése új Kína legnehezebb idősza­ka volt — írja a lap. Elemi csapások sújtották az orszá­got, ugyanakkor az össze­esküvő csoport is tevékeny­kedett. Hua Kuo-feng mind a két fronton sikeresen föl­vette a harcot. A lap végül örömmel üdvözli, hogy a sokszázmilliós kínai nép mél­tó vezért kapott, Mao Ce­tung politikájának méltó követőjére talált. cd Sátrukat a hátukon cipelték. Messziről érkezhettek. Porosak voltak és fáradtak. Valahogy mégis öröm volt rájuk nézni. A tét és a nyeremény változó. A legol­csóbb az ötcentessel működő masina, per­sze itt meggazdagodni nem lehet. A leg­drágább a Kövér Berta, amely az első világháború hírhedt német nagy ágyújá­ról kapta a nevét. Valójában nagy ágyú, ezüst tízdollárosok­at emészt feneketlen gyomra. Igaz, viszont, hogy huszonötezer dollárt lehet vele nyerni. Állítólag többen megcsinálták vele a szerencséjüket. Azon­ban erősen gyanítható, hogy tulajdonosa nem emberbaráti szívességből üzemelteti gépét. Feltehető tehát, hogy többségben vannak azok a névtelenek, akik itt mon­danak érzékeny búcsút Ike-dollárosaik­­nak. (Az érme Eisenhower volt ameri­kai elnököt ábrázolja, Ike volt a bece­neve.) Népszerű még a forgó kerék, amely a ruletthez hasonlóan működik, de itt nem a golyó, hanem a tárcsa forog. Ezen­kí­vül lottó, rulett, póker, huszonegy — min­den változatban és tétért. A Négy Királynőben leültem a lottózó­ban. Nyolcvan számmal lehet játszani. Magamnak kellett eldöntenem, hogy hány számot jelölök meg. Minél többet — ti­zenötig — annál nagyobb a megnyerhető összeg, de annál­­kisebb a nyerési esély. A lottócédula ára 1 dollárnál kezdődik, a nagydíj 25 ezer dollár. Az oszlopoknál miniszoknyás, feltűnően csinos felszolgáló­­lányu­k figyelik a vendégeket. Aki játszik, attól megkérdezik, hogy milyen italt kér. Fizetni nem kell. Kányázatos az, ahogyan kiszolgálj­ák itt a játékosokat. Nyitás­ záróra nincs. A te­rem több pontján, emelvényeken idősebb játékmesterek ülnek. Mikrofonjuk segítsé­gével a váltáshoz aprópénzt, ételt, italt irányítanak oda, ahol egy-egy vendég hosszabb ideje játszik. A cé az, hogy semmi se terelje el a játékról a vendég figyelmét. Ha az egyik kaszinóban nincs szerencséje, nem tesz semmit, átmegy a másikba. Nem kell megvárnia, amíg a köz­lekedési lámpa zöldre vált, mehet átlósan is, itt aranyélete van a gyalogosnak, kü­­löntösen, ha játékteremből jön. Hátha még egy másikba tart! A városban egyébként sem lehet más csinálni. Napköziben iszo­nyú a hőség. De kit érdekel, ha a játék­termek légkondicionáltak. Az étel-ital Las Vegasban a legolcsóbb. Vásárlás közben, étteremben, fürdőben, fodrásznál is lehet játszani. Amíg van miből... Sokan kérdezték tőlem itthon, hogy me­lyik volt számomra az USA legizgalma­sabb része. Nem tagadom, a szívem akkor dobogott a leghevesebben, amikor Dél- Texas zord prérijein, Új-Mexikó kaktusz­fái alatt, Arizona kanyonjai között, más­képpen szólva: a Vadnyugaton jártam. Kegyetlen hőség uralkodik arrafelé nyá­ron. A táj nem valami vonzó, kopár si­vatag. A növényzet ritka, cserjés és egy­hangú. De valami ott izzik a homokban, a magasan keringő saskeselyűk között, a rabló sziklák mögött, ami feledteti az öt­ven fokos hőséget, s amitől az ember a pokolba kívánja az ócska autót, s a leg­szívesebben lóháton eredne a nyápic pré­­rifarkas, a coyote nyomába. Ez a valami: a Vadnyugat mítosza. (Folytatjuk) HAHN PÉTER: . . ... — EZ IS AMERIKA Tizennégy jelölt az amerikai elnök­választásokon­­ A keddi amerikai el­nökválasztásokon 14 jelölt indul. Közülük csak Ford köz­­társasági és Carter de­mokrata jelölt neve szere­pel valamennyi amerikai államban és Washington körzetben. Roger McBrid­­ge (liberális párt) 32 ál­lamban jelöltette magát, Eugene McMarthy (függet­len) 29, Peter Camero (Szo­cialista Munkáspárt) 28, Lyndon Larouche (Ameri­kai Munkáspárt) 24, Gus Hall (Kommunista Párt) 20, Lester Madoox (Ame­rikai Független Párt) 19, és Tom Anderson (Ameri­kai Párt) 18 államban je­löltette magát. Mindössze egy államban szerepelnek a szavazólis­tán az alábbi jelöltek: Julius Lewin (Szocialista Munkáspárt), Benjámin Buber (Prohibicionista Párt), Ernest Miller (Új­jáépítési Párt), Margareth Wright (Néppárt) és Frank Zeidler (Szocialista Párt). rámutasson a kétpárti rend­szer fogyatékosságaira. Mi­vel független a republiká­nusoktól és a demokratáktól is, nyugodtan támadhatja mindkettőjüket, ironizálhat a nagytőke és Pentagon szám­lájára — némileg pótolva ez­zel a hiányzó zamatokat és ízeket a Ford és Carter által kotyvasztott választási leves­ből. A két csúcsjelölt csak egymást bírálja, gondosan ügyelve, hogy csak szalonszé­pes kifejezésekkel illesse a másik hibáit, McCarthy ellen­ben mindkettőjüket kifigy­

Next