Magyar Szó, 1978. július (35. évfolyam, 193-208. szám)
1978-07-16 / 193. szám
Vasárnap, 1978. júl. 16. MAGYAR SZÓ EGY HÉT A VILÁGPOLITIKÁBAN Kártyák és aduk Pénteken Bonn, szombaton Wiesbaden és Frankfurt, majd Nyugat-Berlin, vasárnap ismét Bonn. Carter amerikai elnök folyamatban levő NSZK-beli látogatásának programja, mint a fentiekből is sejthető, magán viiselii a túlzsúfoltság minden ismérvét. Az elmúlt két nap során tárgyalt Schmidt nyugatnémet kancellárral, megtekintette a Wiesbaden mellett állomásozó katonai egységeket, röpke látogatást tett Frankfurtban, majdátruccant ki Nyugat- Berlinibe, ahová — bár az NDK határozottan tiltakozott ez ellen — Schmidt kancellár szinte „csak azért is” elkísérte. Időközben mára Bonnba sereglettek Kanada, Japán, Nagy-Britannia, Franciaország és Olaszország állam-, illetve kormányfői is, hogy három év alatt immár negyedszer tárgyaljanak a gazdasági gondokról. A nyugati országok gazdasági termelésének növekedése , ugyanis többé-kevésbé elmarad a várakozások mögött, a dollár még mindig betegeskedik. Ugyanakkor az USA kereskedelmi mérleghiánya és az amerikai infláció tovább növekszik. Carter elnök ezzel szemben még mindig késlekedik, a külkereskedelmi mérleget megszilárdítandó a kőolajimport leszorításával, a szigorúbb energiatakarékosság bevezetésével, amihez Schmidték és a tokiói vezetés már oly régóta annyira ragaszkodnak, mondván, hogy semaz NSZK, sem Japán gazdasága nem vállalhatja a végtelenségig a dollármentési akciókat. „Carter nem vitt magávalkülönösebben erős kártyalapokat Boninba” — írta a minap a Christian Science Monitor című amerikai lap, az amerikai elnök gazdaságpolitikájának hiányosságaira és a nyugati partnerek közötti régi keletű gazdasági ellentétekre utalva. Hol legmagasabb, hol alacsonyabb szinten, de a Közel-Keletről már sokszor és sok helyütt értekeztek, tárgyaltak a válságban érintett országok diplomatái. Elég, ha csupán arra emlékeztetünk, hogy az arab—izraeli szembenállásról annak idején jelentős reményeket tápláló megbeszélések indultak Genfben, később — tavaly novemberben — Jeruzsálemben, majd decemberben Ismailíában, közben a válságot „széles körűen megvitatták” Washingtonban, Kairóban, Tel Avivban. Mégis a 90 tagú küldöttséggel Assztriába érkező Szadat elnöknek például legújabban Bécsben kellett megállapítania, hogy a közel-keleti gordiuszi csomó egyelőre éppen olyan kibogozhatatlan, mint amilyen eddig volt, s hogy egy ideig az is marad. Ezt az a körülmény sejteti, hogy a közel-keleti „csomópodás” bonyolult műveletének elvégzéséhez Egyiptom és Izrael aligha lehet elegendő, különösen akkor, ha az egyik — éppen mert aduként megszállt arab területeket birtokol — lépéselőnyben van, s az arab fronton belül mutatkozó széthúzásokra játszva a már említett „csomó” kioldásában ezenfelül még lazsál is. Mint ismeretes, Bécset a héten alondoni közel-keleti tárgyalások követik majd, ám aligha valószínű, hogy a brit fővárosban sikerülni fog az, ami évek óta nem megy a csomótól karnyújtásnyira, tehát közvetlenül a válság színhelyén, a Közel- Keleten. Az Afrikai Egységszervezet (AESZ) 49 tagállamának egy része például földrajzilag is közel esik a Közel-Kelet térségéhez, s az AESZ külügyminiszteri szintű khartúmi értekezletén — fiatal országokról lévén szó — elismerést érdemlő diplomáciai érettséggel álltak ki az agresszió sújtotta arab országok ügye mellett, s az AESZ ismételten bizonyította az afro-arab szolidaritás elveihez való ragaszkodását, amikor a palesztin nép jogainak érvényesítését, az AESZ és az Arab Liga közötti szorosabb együttműködést szorgalmazza azokban a határozattervezetekben, amelyeket az AESZ közelgő csúcsértekezlete elé fognak terjeszteni. Hosszú e határozati javaslatok listája, s rajta nemcsak a közel-keleti probléma szerepel, hanem az afrikai kontinens jelenének legnagyobb veszélyét jelentő külföldi beavatkozások és az új gyarmatosítási, továbbá az egységbontó törekvések megakadályozásának a módja, valamint az a kérdés, legyenek-e pánafrikai biztonsági erők vagy sem, és ha igen, milyen szerepkörrel ruházzák fel őket, hisz nyilvánvaló, hogy nyugati irányítással egy ilyen Afrika-közi hadtest a hátrahúzó erők kezében intervenciós eszközként szolgálhat. E veszélyek feliismerése miatt fogalmaz az AESZ-hez benyújtott és a khartúmi külügyminiszteri értekezleten elfogadott nigériai dokumentumtervezet éles szavakkal. A nyugati védnökség alatt létrehozandó pánafrikai erők „az Afrika szabadságával, függetlenségével és integritásával szemben tanúsított ellenséges aktusnak tekinthetőek”. A kínai—albán kapcsolatokban immár egy éve tapasztalható bizonyos ideológiai véleménykülönbségek az Albániának nyújtott kínai gazdasági, katonai és pénzügyi támogatás megvonásához, az Albániában tartózkodó kínai szakértők hazarendeléséhez, illetve a Kínában tanuló albán diákoknak sürgősen Tiranába való rendeléséhez vezetett. A két ország kapcsolatainak fokozatos elhidegülésére jellemző, hogy nemrégen volt egy éve annak, amikor a Zeri i Popullit című albán lap bírálni kezdte a Teng Hszi'ao-ping mostani kínai miniszterelnök-helyettes által 1974 áprilisában először vázolt és a „három világról” (az egyik a fejlődő országok a másik az iparilag fejlett államok, a harmadik pedig a két nagy hatalom) szóló kínai elméletet. Az Albániával kapcsolatos kínai lépés közvetlen előzményeként június 24-én az Albán Munkapárt már említet lapja „szilárd támogatásáról” biztosította Vietnamot a Kínai NK-val és a Kambodzsával szembeni viszályában. Mindez elegendőnek bizonyult ahhoz, hogy a Kínai NK megvonja gazdasági támogatását Albániától. VARGA István A bonniak köszöntik Cartert 13. oldal AZ EL NEM KÖTELEZETTEK BELGRÁDI ÉRTEKEZLETE ELŐTT Jelentős esemény - Jelentős időben MINDÖSSZE TÍZ NAP választ el bennünket az el nem kötelezett országok belgrádi külügyminiszteri találkozójától, amely kétségkívül az év egyik legfontosabb világpolitikai eseménye, egyben a legnagyobb nemzetközi találkozó lesz, amelyet valaha tartottak hazánkban. Az el nem kötelezett mozgalomnak mint a 86 teljes jogú tagállama bejelentette részvételét a belgrádi értekezleten. Ha ehhez hozzáadjuk a megfigyelőként és vendégként megjelenő és esetleg újonnan csatlakozott orjszágok, valamint a felszabadítási mozgalmak képviselőit, akkor láthatjuk, hogy körülbelül 110 küldöttség vesz majd rész a Száva palotában megtartandó ötnapos nagy nemzetközi tanácskozáson. Az el nem kötelezett országok belgrádi miniszteri értekezletére — amely az ötödik és a hatodik csúcsértekezlet között megtett útnak körülbelül a felére esik — olyan időszakban kerül sor, amikor a mozgalomban két ellentmondásos tendencia érvényesül. Egyrészt az el nem kötelezettség mint a nemzetközi viszonyok koncepciója és gyakorlata állandóan erősödik és terjed szerte a világon (a belgrádi értekezlet előtt újabb, katonai csoportosulásokhoz tartozó országok fejezték ki kívánságukat, hogy megfelelő státusban részt vehessenek munkájában), másrészt viszont az el nem kötelezettség számos külső nyomással és belső problémával áll szemben, amelyek az egyes országok közötti nézeteltérésekben, viszályokban, sőt fegyveres konfliktusokban jutnak kifejezésre. Külső és belső nyomások Az el nem kötelezett országok közötti különbségeket nem kellene eleve dramatizálni, hiszen ezek természetes velejárói egy olyan mozgalomnak, amelyet nem központból irányítanak és „fegyelmeznek”, hanem teljesen egyenrangú és önkéntes együttműködésen, a nemzetközi viszonyok demokratizálásáért, az országok és népek függetlenségének megőrzéséért folytatott közös harc céljain alapul. Nem szabad azt sem elfelejtenünk, hogy az el nem kötelezett országok szerves része állandóan változó világunknak, tehát az el nem kötelezett mozgalom tükrözi mindazokat a problémákat és ellentmondásokat, amelyek jellemzői a mai nemzetközi viszonyoknak. Más szóval — mint a héten hallottuk az egyik neves jugoszláv diplomatától — az el nem kötelezetteket sem lehet „a teljes tökéletesség keresztjére feszíteni”. Ha azonban ezek a különbségek, amelyek sokszor a múlt történelmi, társadalmipolitikai és gazdasági hagyatékából erednek, olyan méreteket öltenek, és olyan viszályokat okoznak, mint napjainkban történik, akkor többé nem lehet szemet hunyni felettük, nem tekinthetők természetesnek és átmenetinek, mert az el nem kötelezettek egységét és akcióképességét, az egész mozgalom jövőjét veszélyeztetik. Tito elnök állapította meg a XI. pártkongresszuson mondott beszámolójában, hogy az el nem kötelezettség éppen annak következtében vált befolyásos világtényezővé, amely nélkül ma már nem lehet megoldani egyetlen nemzetközi problémát sem, hogy „meg tudta őrizni egységét és szolidaritását az alapkérdésekben és a közös érdekekben, széles körű és haladó irányvételét és tényleges függetlenségét a nagyhatalmak katonai-politikai tömbjeivel szemben”. Ma a külső befolyás és beavatkozás fokozásával, valamint a belső különbségek és viszályok felduzzasztásával az el nem kötelezett országoknak éppen ezt a függetlenségét próbálják gyengíteni. Nyilvánvaló a nagyhatalmaknak az a törekvése, hogy érdekövezeteiket új területekre és országokra terjesszék ki, hogy minél több el nem kötelezett országot is magukhoz vagy az általuk vezetett tömbhöz kössenek, és hogy az el nem kötelezett mozgalmat saját globális vagy regionális érdekeinek rendeljék alá. Az el nem kötelezett országokra nehezedő külső és belső nyomások közül azonban a legkárosabbak és legbomlasztóbbak azok, amelyek az el nem kötelezettség jellegének, szerepének és irányultságának megváltoztatására törekszenek. Ez egyrészt azokban a szektás álláspontokban és akciókban jut kifejezésre, amelyek az el nem kötelezetteket „haladókra” és „konzervatívokra” akarják felosztani, és az így „megtisztított” mozgalmat az egyik tömb „természetes szövetségeseként” a másik ellen próbálják fordítani, másrészt pedig azokban a kísérletekben, amelyeknek célja a mozgalom imperialistaellenes élének tompítása és kommunistaellenes vizekre való terelése. Meg kell őrizni a mozgalom függetlenségét Az el nem kötelezett mozgalomnak határozottan szembe kell szállnia ezekkel a törekvésekkel, amelyeknek káros hatása az utóbbi időben a legjobban az afrikai kontinensen érezhető. Mindez, ami ezen a földrészen történik, a legjobb és legfigyelmeztetőbb példa arra, hogy az egyes el nem kötelezett országok közötti viszályok és összetűzések mennyire visszahúzóak a kolonializmus és a neokolonializmus, az imperializmus és a hegemonizmus, valamint az erőfölény minden megnyilvánulása elleni, a teljes nemzeti függetlenségért és gazdasági emancipációért folytatott harcra nézve, és csak azon erők malmára hajtják a vizet, amelyek a régi gyarmati hatalmak visszatérését vagy új hatalmak megtelepedését szorgalmazzák Afrikában. Ezért a belgrádi értekezetnek meg kell találnia a konfliktusok békés úton való rendezését és lehetőségét. A vendéglátó Jugoszlávia az előkészületek során széles körű konzultációt folytatott számos el nem kötelezett országgal egy olyan formula meglelésére, amely lehetővé tenné a viszályok fokozatos áthidalását és békés rendezését, egy jószolgálati mechanizmus segítségével, külső erők beavatkozása nélkül. Az el nem kötelezett mozgalom természetesen nem foglalkozhat csak önmagával, és ezúttal is állást kell foglalni az utóbbi időben kiéleződött nemzetközi helyzet valamennyi időszerű kérdésével kapcsolatban, ezúttal azonban mégis elsősorban a saját sorain belül jelentkező ellentmondásokra és viszályokra kell gyógyírt találnia a különbségekről folytatott nyílt, egyenrangú és toleráns vitában, nem azért, hogy mesterségesen elfojtsa őket, hanem hogy újra megerősítse azokat az alapelveket és mércéket, amelyeknek tiszteletben tartása a legjobb út a konfliktusok felszámolására, a mozgalom autentikus és független lényegének megőrzésére, egységének és akcióképességének növelésére. MENDREI Ernő Kétoldalú bomlasztó törekvések A sivatagi háború áldozata Azon kevesek közé tartozott, akik a gyarmati uralom lerázása után Afrikában kezdettől fogva egyhuzamban megmaradtak államelnöki tisztségükben. Moktar Ould Daddahot a minap katonai államcsínnyel eltávolították posztjáról. Helyét Mohammed Ould Saiek alezredes, volt hadügy-, belügy- és igazságügy-miniszter foglalta el, akit az ország erős kezű emberének tartanak, és egyes források szerint a marokkói király bizalmi embere. Mauritánia a francia gyarmatbirodalom legszegényebb országaként nyerte el 1960- ban függetlenségét. A következő évben kötött szerződésekkel Párizs katonailag és gazdaságilag magához fűzte a Franciaországnál területileg kétszer nagyobb, de mindössze 1,4 millió lakosú országot. Egy évtizeddel később tényleges függetlenségre törve, Mauritánia fölmondta a Franciaországgal kötött katonai szerződést, kilépett a „frank-övezetből”, új pénznemre tért át, és 1974-ben államosította a zoueratei vasércbányát kiaknázó Miferma Társaságot. A kártérítéssel elégedetlen külföldi trösztök kezdetben bíróságilag lefoglaltatták a vasércszállítmányokat, ám egy intésre visszakoztak, hogy megkönnyítsék Mauritánia bevonását abba a nemzetközi politikai játékba, amely Nyugat-Szahara felosztására irányult. A kormány megkezdett haladó irányzatú politikáját támogatva, az ellenzéki Nemzeti Demokratikus Mozgalom beolvadt a kormányzó Mauritániai Néppártba, hogy megerősítse a reformintézkedéseket, a rabszolgarendszer maradványainak felszámolását, az agrárreformot, a nők egyenjogúsítását. Az árnyékát már előrevető nyugat-szaharai gerillaháború, a több éven át pusztító szárazság, amely megtizedelte az állatállományt, az 1975- ben pusztító sáskajárás és a nemzetközi gazdasági válság felborította a párton belüli erőviszonyt. Ismét erőre kaptak a nagybirtokosok, és a várt reformok elmaradtak. Csak Nyugat-Szahara problémája maradt meg, valójában rászakadt az országra, sorábban, 1966-ban Mauritánia támogatta - a spanyol gyarmati elnyomás ellen küzdő Frente Polisariót, a nyugat-szaharai nép politikai és katonai szervezetét. Népszavazást szorgalmazott, s az ENSZ szervezésében kívánt lebonyolítani. Akkoriban a FPOLISA RIO győzelmével s azzal számoltak, hogy államszövetségre lépnek Nyugat-Szaharával, amelynek természeti kincsei megszilárdítják Mauritánia függetlenségét. Feltehetően már 1974-ben voltak titkos tárgyalások Spanyolország és Marokkó, majd utóbb Mauritánia között. Franco halála után, 1975-ben Marokkó tömegmenetelést szervezett Nyugat- Szahara elfoglalására. A pattanásig feszült helyzetet „hármas megoldással oldották fel: a spanyolok felosztották Nyugat-Szaharát Marokkó és Mauritánia között. Nyilvánvalóan Muritámának nem volt kialakított politikai álláspontja, illetve kész helyzet elé állították; felkínálták, hogy katonailag szállja meg Nyugat-Szahara déli részét, s ha erre nem volna hajlandó, úgy Marokkó foglalja el a terület egészét. A politikai sakkhúzás az Atlanti Szövetség sugalmazására történt: megjutalmazták Marokkót, Mauritániát pedig eltávolították korábbi szövetségeseitől. A nyugati katonai tömb újabb támaszpontot szerzett Afrikában abban az időben, amikor Angolára nem számíthatott, és Portugáliában bizonytalan volt a politikai helyzet. Nyugat-Szahara oroszlánrészét Marokkó szerezte meg, a FPOLISARIO-val folytatott háború terhe főleg Mauritániára nehezedett. Mindössze 3000 létszámú katonaságát sietve 15 000-re növelte, ennek költségeit Szaúd-Arábia vállalta. Olajdollárjaival finanszírozta a fegyvervásárlást, ám a kifizetést közvetlenül a fegyverszállítóknál eszközölte. Marokkó 6000-re növelte katonáinak létszámát, akik Mauritánia városait és stratégiai gócpontjait védik. Ismeretes, hogy Marokkó 9 évig nem ismerte el a független Mauritániát, mert a „nagy Marokkó” keretébe kívánta befogni, csakúgy, mint Nyugat-Szaharát. A marokkói katonák jelenléte növeli a mauritániaiak félelmét, megszállástól tartanak. Ould Daddah elnök segítségért fordult a volt gyarmattartóhoz is, s Franciaország készségesen nemcsak katonai kiképzőket és tanácsadókat küldött, de légi haderejével közvetlenül is részt vesz a háborúban. A mind súlyosabb katonai helyzet, az elemi csapások, a megromlott gazdasági helyzet és a belső társadalmi ütközések buktatták meg Ould Daddah kormányzatát. Az őrségváltás után nem mutat jel arra, hogy az új kormány politikai megoldással Nyugat-Szahara kérdését az önrendelkezés alapján, népszavazással kívánja megoldani. Valószerűbb, hogy Mauritánia a nagy északi szomszéd „védő karjának” erőteljesebb szorításába kerül. ______ STEINITZ Tibor 1