Magyar Szó, 1979. július (36. évfolyam, 178-208. szám)

1979-07-01 / 178. szám

1979. július 1., vasárnap MAGYAR SZÓ KÜLPOLITIKA 3 Patthelyzet Rómában A JÚNIUS 3-1 ÉS 4-i olasz parlamenti választások eredmé­nyeiről szóló tudósítások szinte ugyanazt a gondolatot emelték ki címben vagy kérdés formájá­ban: Ki kormányoz most?, vagy állítás formájában: Tovább tart a kormányozhatatlanság. Azóta immár egy hónap múlt el, össze­ült az új parlament, és már folya­matban vannak a kormányalakí­tási tárgyalások. De nem tisztá­zódott semmi, csak nyilvánvalóvá vált a patthelyzet. Sőt, újabb je­lei mutatkoznak annak, hogy mennyire nehéz lesz akár erre, akár arra lépni. A balra lépés nehézségére, sőt, lehetetlenségére utal, hogy a pártvezetőségek meg­egyezése ellenére mintegy 100 ke­reszténydemokrata képviselő nem szavazott a parlamenti elnök tiszt­ségére jelölt kommunistára. A jobbra lépés nehézségére, sőt, le­hetetlenségére pedig az utalt, hogy hosszú év­­ után először volt ál­talános sztrájk Olaszországban, amelyben 15 millió dolgozó 4­ 8 órás munkaszünettel tiltakozott az ellen, hogy nem akarják elfogad­ni a szakszervezetek követeléseit. A lépésképtelenség újabb ékes bizonyítéka annak, hogy a politi­kában nem érvek hatnak, hanem társadalmi, osztály-, ideológiai és egyéb mélyebben rejlő tényezők. A legkézzelfoghatóbb megoldás a választótestület 69 százalékát kép­viselő két legerősebb párt, a ke­reszténydemokraták és kommu­nisták együttműködése lenne. Ehelyett azonban a keresztény­­demokraták még makacsabbul el­­sáncolták magukat régi tételük mögé: szó sem lehet a kommunis­ták bevonásáról a kormányba. A rendkívüli választásokat kikény­szerítő körülményekhez képest csak annyi változott, hogy most azzal érvelnek: a választók több­sége ellenzi a kommunisták be­vonását a kormányba. ILYEN LEEGYSZERŰSÍTÉS­SEL akár azt is mondhatnánk, hogy a választók többsége ellenő s­zi a kereszténydemokratáik kor­­­­mányzását, és ezzel magyarázható, hogy hazai és külföldi szövetsé­geseik minden erőfeszítése ellené­re a kereszténydemokraták nem­­ tudták elérni, hogy a pártra sza­vazók számát 40 százalék fölé emeljék, sőt a Kereszténydemok­rata Párt szavazatokat veszített,­­ és eggyel kevesebb képviselője­­ van a parlamentben. Úgyszintén­­ minden erőfeszítés ellenére nem­­ sikerült a Kommunista Pártot 30­­ százalék alá szorítani, pedig mint a Rinascita, az Olasz KP fo­­­­lyóirata írta: „ a választási had­­­­járat során az ellenünk folyó­­ kampány olyan epésen és vulgá-­á­risan antikommunista volt, mint­­ még soha történelmünkben”. És az sem mindegy, hogy a vá­lasztók milyen megfontolásból el­lenzik a kommunisták belépését a kormányba. Mert az „ellenzők” közé tartozik az a másfél millió választó is, aki üres szavazó cé­dulával szavazott. Benne vannak azok is, akiknek köszönhetőleg a Radikális Párt majdnem annyival növelte mandátumainak a számát, mint amennyit a kommunisták el­veszítettek, és 4 helyett 18 kép­viselőhöz jutott, holott választási programja csak az volt, hogy „minden más párt olyan program­mal indul, amelyet esze ágában sincs megvalósítani”. Sőt, még a kommunistáktól elforduló szava­zók között is vannak olyanok, akik azt vallják, hogy a kommu­nistáknak nem kell belépniük a kormányba, mert „becsületes em­ber nem ülhet egy asztalhoz a ke­reszténydemokratákkal”. A VÁLASZTÁSOK TEHÁT sú­lyos társadalmi problémák hal­mozódásáról,, a mélyben gyülemlő robbanóerőkről tanúskodnak. A Kereszténydemokrata Párt vezető­sége azonban ezzel nem tud szem­benézni, csak hagyományos politi­kai taktikázásra, klasszikus „po­litizálásra” képes. Csak az őszre összeülő pártkongresszus dönti el még azt is, hogy együtt akarna­k-e működni a kommunistákkal, vagy ellenzékbe akarják őket­ kénysze­ríteni. Addig egy helyben topog­nak. A kormányalakítási tárgyalá­sokat, a hozzánk érkező hírek sze­rint, úgy akar­i­k alakítani, hogy a kommunisták kívülről továbbra is támogassák a kereszténydle­mokrata kormányt. Állítólag most már Washingtonban is ezt taná­csolják neki­k, vagy azért, mert arra számítanak, hogy a kommu­nisták még jobban lejáratják ma­­­­gukat, vagy arra, majd csak meg­oldódnak az olaszországi problé­­­­mák, és akkor megszilárdulhat a kereszténydemokrata kormány. Pedig tudhatnák, hogy a kommu­nisták álláspontja itt kategori­kus. Ahogy Armando Cossutta, a párt vezetőségének tagja a választások eredménye alapján megfogalmazta: „a tömegek azt várták tőlünk, hogy nem­csak a fejlődés régi modelljére mérünk csapást, hanem a keresz­ténydemokraták egész hatalmi rendszerére is”, így aztán a KP még kevésbé lesz hajlandó támo­­­­gatni egy olyan kormányt, amely­nek nem tagja. Van még egy lehetőség, hogy a szocialisták bevonásával szereznek parlamenti többséget. Kérdés azonban, hogy a szocia­listáik koc­káztatják-e ezt, mert okulnak a KP példáján is, de még inkább azon, hogy a balközép kormány éveiben hogyan morzsolódott le a párt szavazótábora. Így aztán­­ valószínűleg feltételeket szabnak,­­ esetleg még azt is követelik, hogy a miniszterelnök ne legyen ke­­­­reszténydemokrata, s ezt a Ke­reszténydemokrata Párt nehezen­­ teljesítheti. A szocialisták nélkül­­ pedig már nincs parlamenti több­­­­ség, mert a kereszténydemokraták , a három ki­s párttal — a szociál­demokratáikkal, a köztársaságiak­kal és liberálisokkal — csak 307 képviselővel rendelkeznek, a több­­­­séghez pedig 316 kell, így aztán tovább tart az egy helyben való topogás. Még az sem lesz köny­­■­nyy feladat, hogy megalakuljon a-­­ kormány. Olyan megoldás pedig, amelyet nem a parlamenti mes­­­terkedések adnak, hanem a társa­­s­­dalmi problémák kényszerítenek ki, egyelőre nem is várható. BÁLINT István Egy hét a világpolitikában Sandinótól a sandinistákig A NÉHAI AUGU­STO CÉSAR SANDINO tábornoknak négy és fél évtizeddel ez­előtt az akkori nemzetközi erővi­szonyokban még nem sikerülhetett megszabadítania hazafiait, Nicara­guát az idegen jelenléttől, s a hét­évi gerillaháború akkor azzal ért véget, hogy a zöldruhás amerikai tengerészgyalogosok segédletével Nicaraguában létrejött az oligar­chia kizárólagos érdekeit védel­mező nemzeti gárda, élére pedig a Somoza-klán első figurája i­I. Anastasio Somoza került. Somo­­záék elfogták Sandinót s meggyil­kolták. Emlékét, s azzal együtt a szabadság szellemét azok a geril­lák tartották fenn hosszú évtize­deken keresztül, akik időnként át­menetileg meghá­tráltak ugyan a diktátorutód, ifjabb Somoza túl­erejével szemben, de a harcot, a Sandino kezdeményezte küzdel­met sohasem adta­ l.-­ fel. Nem kell az utókorra várnunk, hisz már a jelen is megmondhatója lehet, mi­lyen erős, mennyire nem szunnya­dó volt egy nép — egy még oly „kis nép” — vágyakozása a sza­badság, a diktatúra nélküli sza­bad élet után. Mert a sandinisták népi fegyveres felkelésibe torkolló harca a legszebbem példázza ezt. Az el nem kötelezettek mozgal­ma mintegy a Sandino örökébe lé­pő sandinisták küzdelmének a méltánylásaiként a héten szolida­ritást vállalt azokkal a latin-ame­rikai országokkal, amelyek a So­moza-diktatúrával való szakítás jelekén­t szembehelyezkedtek a m­­caraiínai eseményekbe való esetle­ges külfrldi fegyveres beavatko­zás lehetőségével. A HÉT LEGFEJLETTEBB NYUGATI ország sorrend­ben ötödik, ezúttal tokiói „tőkés gazdasági csúcsán” minden más kérdés eltörpült az energia­ellátási gondok mellett. Ezért ta­láló a Carter-kormányza­t egyik tisz­tségv­iselőjének a tokiói csúcs kezdete előtt elhangzott képletes megfogalmazása: a tokiói­ tár­gyalóasztal egyik oldalán a két nyugati ország vezetői, velük szembe pedig a tornyosuló ener­giagondok „foglalnak” helyet. Schmidt nyugatnémet kancellár mindenesetre már az értekezlet előtt óvatos volt, amikor így fo­galmazott: ,,Nem szabad váratlan fordulatokat remélni a tokiói csúcstól”. A KÍNAI NÉPI KÉPVISELŐK ORSZÁGOS Gyűlésének ülésszakén a héten először hangzottak el olyan adatok, ame­lyekből némileg fogalmait alkot­hatunk a politikai rehabilitálások méreteiről Kínában. A Legfelsőbb Bíróság képviselői szerint a kul­turális forradalom idején az „el­lenforradalmi tevékenység” vádja alapjain kimondott ítéletek 40 szá­zaléka — egyes vidékeken 70 szá­zaléka — alaptalan volt. Így hu­szonkilenc kínai tartományban eddi® máris 164 000 ítéletet nyil­vánítottak semmissé. K­ÉTÓRÁS INTERJÚT ADOTT Ecevit török miniszterel­nök a Newsweek című lap­nak. Szó volt arról is, hogy Török­ország miért nem engedélyezi az amerikai U-2 kémirepülőgé­peknek, hogy a török légiitérből „szemmel tartsák” a szovjet rakétakísérlete­­ket! Ecevit szerint Törökországot NATO-tagsága nem kötelezi arra, hogy a kétoldalú amerikai-szov­jet Salt-2 megállapodások szovjet részéről történő betartásának el­lenőrzésére engedélyezze, hogy U-2-esek röpködjenek a török lé­­gitérben. — Törökországnak a múltból eléggé gazdag tapasztala­tai vannak ahhoz, hogy nemzet­közi kapcsolatainak alakításában kerülje a túlzott érzelgősséget — mondta Ecevit a Nyugattal való kapcsolatokról. A­Z INDOKÍNAI MENEKÜL­­TEK helyzetéről tartanak nemzetközi tanácskozást ezekben a napokban az ASEAN- országok a Bali-szigeteken. A me­nekültek (többnyire vietnamiak) árada­ta most már komoly terhet jelent a környező országoknak, s Djakarta a haditengerészet bevo­nulásával fo®ia ezentúl távol tar­tani m­rittgitól a menekülteket szállító hajókat. Minél több ország hívta fel a­igyelmet ®пга is hogy az indn.ánai menekültek kérdé­sének tartós rendezése lehetetlen, ha a nemzetközi tárgyalásokba nem vonják be azokat az országo­kat, amelyekből a menekültek zö­me érkezik. T­EL AVIV KÜLVÁROSÁ­BAN, egy fényűző tenger­parti szállodában a héten megkezdődött a palesztinok „ön­­kormányzatáról” szóló izraeli— egyiptomi tárgyalássorozat harma­dik szakasza. Maguk a tárgyaló felek sem tartják valószínűnek, hogy Begin és Szadat júliusra ter­vezett alexandriai találkozója előtt akárcsak a legcsekélyebb előre­haladás is történik a megbeszélé­seken. Minapi sajtónyilatkozatá­ban egyébként jómaga az egyip­tomi elnök is úgy vélte: majd ki­derül, mit hoz a jövő. Mármint Kairó békeoffenzíváját illetően. — Vagy igazolják Egyiptomot a fejlemények, vagy nem — mondta Szadat. Ezzel az egyiptomi politi­ka bírálói is egyetértenek. VARGA István Nicaragua: Itt jártak Somoza zsoldosai VAN-E REMÉNY CIPRUS SZÁMÁRA? Zászlók és szögesdrótok KÉT ÉVVEL EZELŐTT, amikor , Cipruson jártam, a sok izgalmas és megdöbbentő élmény között egy­­ meghatóban is volt részem. A szi-­­­getországot és fővárosát, Nikóziát is kettészelő ismert „zöld vonal” görög oldalán a fiatal nemzeti gárdisták éppen az útlevelemet vizsgálgatták, mielőtt „átkeltem” volna a túlsó, török oldalra, ami­kor egyszerre egy idős angol há­zaspár jelent meg a már ország­határnak számító ellenőrző hely­nél. Nikóziai várostérképpel a ke­zükben és fényképezőgéppel a vál­lukon gyermeki nyíltsággal és iz­galommal a Ledra Palace-szálló­­hoz vezető út iránt érdeklődtek, mert — mint mondták — évekkel ezelőtt ebben a hotelben töltötték egyik legszebb nyarukat, és most is itt szeretnének megszállni. Nem tudtak semmit, vagy talán nem is akartak tudomást venni a kegyetlen háborúról, amely 1974- ben egykori kedvenc szállodájukat is feldúlta. Pedig mindössze tíz­egynéhány méterre lehettünk a Ledra Palace-tól, amelynek puska­­golyóktól és gránátlövedékektől ki­lyuggatott szép homlokzatát és karcsú, kolostorra emlékeztető ab­lakait elzárta szemünk elől a ma­gas homokzsákfal és a sűrű szö­gesdrót kerítés. Taktikai vagy tényleges megszakítás Az öt évvel ezelőtti háborúban a senki földjén „rekedt” Ledra Pa­­lace-ban ma az ENSZ békefenn­tartó erőinek, a kéksisakosoknak a parancsnoksága székel. A hónap derekán itt kezdték újra két évig teljesen szünetelő tárgyalásaikat a ciprusi görög és török népközös­ség képviselői. Mint a múltban már néhányszor, ismét felcsillant a remény, hogy valami mégis jobb­ra fordul Aphrodité elátkozott, tra­gikus sorsú és az utóbbi időben szinte teljesen „elfelejtett” szige­tén. Az öröm azonban csak egy hétig tartott, a tárgyalások ismét megszakadtak. A görög küldöttség vezetője szerint „a dialógust foly­tatják”, a török képviselő szerint „a különbségek még mindig igen nagyok”. Pedig Kiprianu ciprusi elnök és Denktas, a török közösség vezé­rének május 19-én Waldheim ENSZ-főtitkár jelenlétében meg­tartott találkozója után és az akkor elfogadott 10 pontos megállapodás alapján úgy látszott, hogy az öt éve tartó súlyos válságot sikerül elmozdítani a holtpontról. Egyes nyilatkozatok és bizonyos külső je­lek is — amelyeknek ugyan inkább csak lélektani jelentőségük van — arra utaltak, hogy mindkét fél az eddiginél nagyobb jóakarattal és megegyezési készséggel ül tárgya­lóasztalhoz. Így például a törökök eltávolították a szögesdrót-akadá­­lyokat a „zöld vonal” egyes pont­jain, sőt a félholdas, vörös zászló­kat is több helyütt levonták. Famaguszta sorsa Persze, egyelőre nehéz megmon­dani, hogy taktikai lélegzetvételről vagy pedig a tárgyalások tényle­ges és hosszabb időre való felfüg­gesztéséről van-e szó a két egymás­tól teljesen elkülönülten élő népkö­zösség képviselői között. Ismere­tes azonban, hogy az egyik sarka­latos kérdés, amely a többi prob­léma megoldásának a próbaköve is lehet: az 1974-es júliusi és augusz­tusi török partraszálláskor elfog­lalt észak-ciprusi kikötőváros, Fa­maguszta egykori görög negyedé­nek, az úgynevezett Varossinak a sorsa. A görög lakosság elmenekülése, illetve kiűzése óta a megszálló tö­rök hadsereg zárógyűrűben tart­ja a kihalt és kifosztott szállodavá­­rost, amelybe senki sem teheti be a lábát. A nikóziai tárgyalások fel­újítása előtt olyan hírek keltek szárnyra, hogy a törökök fokozato­san hajlandóak visszaadni a várost (természetesen a kikötés és a török negyed nélkül) a görögöknek, s ezért cserébe azt akarják elérni, hogy a görögök egyezzenek bele egy teljesen laza, szinte csak szim­bolikus szálakkal összekötött ál­lamszövetség létrehozásába, ellen­tétben az általuk szorgalmazott egységes és központi irányítású föderációval. A kellemetlen vazallus Ecevit, a szorongatott politikai és gazdasági helyzetben levő és már január óta az amerikai pénzsegély­re és fegyverszállításokra váró tö­rök kormány miniszterelnöke, hí­rek szerint, azt ígérte Carter el­nöknek, hogy az első szakaszban 8000—10 000, majd később mind a 40 000 görög menekült visszatérhet famagusztai otthonába. Ezenkívül a török fél állítólag jelentős „területi engedményekre” is hajlandó és megelégedne azzal, hogy a sziget északi részében kikiáltott, úgyneve­zett ciprusi török szövetségi állam ellenőrzése alatt a szigetország „csak” 28 százaléka maradjon a mostani majd 40 százalék helyett. Ennek a megállapodásnak a legnagyobb kerékkötője azonban, úgy látszik, éppen a törökök által támogatott Denktas, aki továbbra is külön biztonsági garanciákat kö­vetel a ciprusi törökök számára, s erre a legalkalmasabbnak tartja az 1974-es intervencióban elfogadott területek megtartását, és a lakos­ság szabad mozgásának kizárását a két, szinte hermetikusan elzárt, országrész között. A helyzet további alakulása, il­letve a tárgyalások jövője valószí­nűleg attól függ, hogy az ameri­kai nyomás alatt álló Ankarának sikerül-e engedményekre bírnia ciprusi vazallusát, illetve, hogy a görög fél is — kihasználva jelen­legi diplomáciai-politikai adutait és gazdasági fölényét a de facto idegen megszállás alatt álló északi résszel szemben — mennyire lesz reális, rugalmas és távolbalátó a szigetország integritásának megőr­zése érdekében. MENDREI Ernő

Next