Magyar Szó, 1984. szeptember (41. évfolyam, 256-270. szám)
1984-09-29 / 269. szám
/// /// A MAGYAR SZÓ SZOMBATI MAGAZINJA 1984. IX. 29. — Szerkeszti Bálint Sándor — VII. évf., 39. szám Radnótiról, Belgrádban ÉLET A HALáLRAÍTÉLTSéG TUDATÁBAN 75 éve született és 40 éve halott már Radnóti Miklós, a modern magyar költészet egyik kezdeményezője és máig klasszikusa immár. Nemcsak a kettős évforduló nyújt tehát alkalmat a költőre való emlékezésre; költészetének jelentősége, verseinek maradandó értéke sorsával egybenőve őt és lírájait jelenünk szerves részévé. A beteljesülő sors szabadsága Az ellentétek költője volt Radnóti. A verseiben feszülő ellentétek két szélső pontja — miként Sőtér István megállapította — az idill és a tragikum. Az idill a Rorneóra való vágyakozásnak, az antikvitás fel-feltűnő szigeteinek jelentésköre, a tragikum a költői sors, a kegyetlen kornak való kiszolgáltatottság, a legtisztább és legpontosabb képeken is átütő szorongás megfelelője. Radnóti Miklós egy olyan költői világképet alakított ki, amelyben a legszorosabban összeforrtak az ellentétek: a szavak és értelmük, a képek és jelentésük, a jel és a jelölt közötti ellentét. A munkatábor szögesdrót-kerítésben megszólaló tiszta hexameter ezeknek az ellentetteknek a csúcsa; a metrum örök érvényű, mint a halál. A metrum azonban nem fegyver Radnóti kezében, ezért reménynek sem vehető. Egyszerűen a költő dolga a sors beteljesülésének órájában is a daktilus meg a jambus. Az eklogia Vergiliustól örökölt lírai dialógusa Radnóti kései költészetében — a harmincas évek végétől kezdődően egészen haláláig — nem nosztalgia egy emberségesebb múlt után, nem is illúziókeltő álomképek felidézése, hanem maga a jelen, az ellenséges korszak jelenében és a halál tudatában való létezés egyik lehetősége. Radnóti Miklós ezt választotta. Ezt a lehetőséget. Mert költő volt. És ezzel a munkatábor rabságában, a halálraítéltség átélésében a szabadságot is választotta. „Mondtam már — írja Sőtér István —, hogy az utolsó hónapok Radnótiját szabadnak érzem — csak szabad ember hozhatott létre olyan költészetet, mint aminől az ő utolsó versei képviselnek.” Nem a rab szólal meg az eklógák hexamétereiben, hanem a költő, aki a szabadságot választotta, a beteljesülő sors szabadságát is. Éveken át készült Radnóti erre a 2X2 józanságáéval választott sorsra, a szabadságra. 1941 októberében írta például a Nyugtalan őszül című versét, ezt a jelzők bőségével, a képek nyugodt hullámzásával, visszafogott és mégis indulatosan hömpölygő költeményt, melyben világméretűvé nagyította fel az ősz látványát, színeit és zenéjét, de szinte észrevétlen beleszőtte a halált is. Férfiak ülnek az árkok partjain és a halál mély tüzeit figyelik, szálldos a vastag avar szagal már, s néhány verszakkal később: Aludni tér a vidék, száll a halál fehér, szép suhanással, az ég dajkálja a kertet. A klasszikus metrumok itt is visszhangzanak, rendezetlen bőségben, de pontosan, és éppen ez a versformáló mívesség fogalmazza meg az egész verset átható nyugtalanságot, az őszi remegést, a holnap bizonytalanságát. Az ősz a „kint” világa ebben a versben, bensővé és ezáltal mélyen líraivá, a képeken áttetsző haláltudat teszi. Nem első ízben Radnóti Miklós költészetében. Szinte az első versektől kezdődően ez a haláltudat van az ő verseiben. De ezekben az években, a világháború éveiben már elkerülhetetlenül arat, versről versre. „A halál mély tüzei”, a „a halál fehér, szép suhanása” hatja át egyre súlyosbodó szavait egyre pontosabb képeit, egyre szigorúbban alkalmazott versformáló eszközeit. A bomló értelemig De a Nyugtalan őszülben Radnóti még egy lépést tesz. A vers befejező két szakaszában a szerelem hangja szólal meg, mint az utolsó versek szinte mindegyikében: Ó, de te lobbanj föl az ősz, ahalál fölé, s emelj föl engem is Édes, légy szerelemre okos ma, csókra okos, álomra is éhet Az okos szerelem a halált idéző őszi bőség hullámzásában: figyelmeztetés ez, felhívás a választásra, annak a józanságnak a választására, amely a halál óráiban is jelen lesz majd Radnóti verssoraiban. Egyben a befelé Aludjunk. Alszik már odakinn ,a rigó, avarra hull le ma már a dió, nem koppan. És a verszáró mondat: S bomlik az értelem. Eddig vezet az ősz nyugtalansága és bősége, az őszi képekben átsütő halál — 1941 októberében — a bomló értelemig. A háborúba veszett Európát látja maga előtt Radnóti Miklós, amikor a bomló értelemig fokozza a „nyugtalanul őszül” élményét. S hogy meglátta a bomló értelmet, egyúttal felkészült arra a szabadságra is, ami mindenek ellenére, a származása miatti megbélyegzettség, a meghurcoltatás, az elmagányosodás, a mindennapivá váló veszélyeztetettség ellenére is költőként, tehát szabadon szólalhat meg. Emberi létezése a költészetével válik így azonossá, már csak a verseiben létezik, a mindennapokon, a megkínzatásokon túl. Tiltakozás ez, de mélyebb és rejtjelesebb, semhogy közvetlenül látható lenne. Nem alakoskodás. Költői igazmondás, amit a vers mértéke, metruma fémjelez. A mozdulatlan jelenlét Az őszi nyugtalanság a bomló értelem küszöbe ebben a versben ezért az odafordulás az okos szerelemhez. Átlépni ezt a küszöböt, vagy megállni előtte mozdulatlanul; jelen lenni egy féktelen rombolás tanújaként, vagy az értelmen túlit választani, a tébolyt, mely több is meg kevesebb is, mint a halál egy megkergült világban. Radnóti Miklós — Pilinszky János szavával élve — a „mozdulatlan jelenlétet” választja, nem a bomló értelmet. Ha mégoly reménytelen is ez a jelenlét, ha mégoly végzetes is minden további világélmény. Radnóti Miklós így állt meg 1941 őszén a bomló értelem küszöbe előtt, miközben oly bőséggel áradt szét körülötte a szorongató őszi képek sokasága. S így állt, ilyen mozdulatlanul, a „tarkólövés” pillanatáig. „Költő vagyok, ki csak máglyára jó” S lett egyike a II. világháborúban elveszett, eltűnt, meggyilkolt költőknek, gondolkodóknak. Áldozat, a szó legszorosabb értelmében. És ezek között is a legártatlanabbak közül való. De éppen ártatlanságában oly veszélyes ismert költő volt, költő, aki írt, ahogyan a Második eclogában megfogalmazta. Költő, aki tudta, hogy „egy vers milyen veszélyes”. Mást nem választhatott a téboly küszöbe előtt, csak azt, amire egész életét tette fel, az írást, a veszélyes verset. „Írok, mit is tehetnék”, írja ugyancsak a Második eclogában, 1941 tavaszán, néhány hónappal a Nyugtalan őszül előtt. De ha a vers veszélyes, akkor milyen sors vár a költőre? Radnóti ezt is tudja, és a mozdulatlanság szabadságával azt a sorsot választja, mint Federico Garcia Lorca, az Első ecolga hőse. A „Meredek út" egyik példányára című versében ezt írta: S higgyétek el, higgyétek nékem el, joggal legyez az óvatos gyanú! keltő vagyok, ki csak máglyárajó, mert az igazra tanú. Két évvel a Nyugtalanul őszül előtt keletkezett ez a vers és a némaság felé hajlott: egy félsorban szavak nélkül üres jambusz dünnyög. Mire készült Radnóti? Ekkor már áthatott a Hispánia élménye, megírta Garcia Lorcát is. Ráállt a máglyára, nem törődve se tűzzel, se füsttel. Sokan fordulatnak tekintik ezeket az éveket Radnóti költészetében. Mert a korábbi versekben Radnóti valóban a stilizáció mestere volt: „A versein és műfordításain ott a kikalapáltság, a nagyon is minuciózus megmunkálás jegye, amely a szép hangzásért nemegyszer még a gondolaton is alakít, egy árnyalattal eltolja ízléseszménye irányába”, írja Lengyel Balázs. A harmincas évek végétől kezdődően valóban súlyosodnak Radnóti szavai, képei is pontosabbak talán, világélménye is elmélyültebb, időszerűbb is, csakhogy mégsem állt be itt törés a költészetében, hiszen utolsó soraiig sem mondott le a stilizálásról, a verselés szigorúságáról, mert — s ez Radnóti költői gondolkodásának egyik lényeges pontja — nem a puszta tanúskodás miatt „csak máglyára jó” a költő, hanem azért is, mert valóban költő, mert amit mond, az mindenekelőtt vers. Ezt Radnóti akkor is tudta, amikor a Hetedik eclogában felmerül a kérdés: Mondd, van-e ott haza még,ahol értik e hexametert is? És ahol sötétben írja verseit: Ékezetek nélkül, csak sort soralá tapogatva, úgy írom itt a homályban [a verset, mint ahogy élek vak sin. hernyóként taraszolgatván a papíron. A mozdulatlanság szabadságával máglyára lépő költő tanúskodása azért „veszélyes”, mert verset mondott és nem valami mást. Stilizált, kikalapált, jól megmunkált verset. Miért volna a stilizálás a költő dolgai között mellékes? És éppen akkor mellékes, amikor a költő sorsa tragédiába fordul? Tudta a sorsát 1944. május 20-án, amikor Radnóti Miklóst újra behívták munkaszolgálatra. Nem először a háború kitörése óta, de ezúttal utoljára. Egy nappal Magyarország német megszállása után. Lengyel Balázs ezen a napon látogatta meg a költőt, hogy iratokat kínáljon neki, amelyek segítségével esetleg elrejtőzhet. De Radnóti elutasította a javaslatot. „Nehezen beszéltünk, a beszédhez is kell a jövő, és Radnóti tudta a sorsát. Nem, nem hamisítok, nem a verseibőlemlékszem, vagyis emlékezni vélek a szavaira, hiszen évek óta tele voltak sorai a halál előérzetével. Úgy mondta, amint bekövetkezett, a munkatábort, a deportálást. Nem voltak illúziói”, írta Lengyel Balázs erről a találkozásról. Nem is lehettek illúziói. Vácra kerül, majd a szerbiai Borba, Zagubica fölé a hegyekbe a Heideman táborba. S innen vezet majd utolsó útja Addig, ahol utoléri a megjósolt „tarkólövés”, életének utolsó pillanata. De egy nappal korábban, május 19-én — a megszállás napján és néhány órával az utolsó behívás előtt — megírja még Töredék címen ismert versét, amelynek első sorában a múlt idő evidenciája nem a halál sejtése, hanem maga a halál. Oly korban éltem én e földön É s a vers minden szakasza ezzel a sorral indul. E sor alá kerülnek a kor tünetei, meghatározó jegyei, az elaljasulás, a Az ablakból egy hegyre látok, engem nem lát a hegy: búvok, tollamból vers szivárog, bár minden egyre megy. (A bujdosó — 1944. május 9.) Máig nem hagy nyugodni Radnóti szerbiai verseinek titka. Többször is megjártam a magasan elnyúló, ma is nehezen megközelíthető Homolje hegyvidéket, a Crni Vrh (Fekete Csúcs) tájékát Bor és Zagubica között ahol 1944 nyarán az országút mentén létesített Lager Heidenauban három gyötrelmes hónapot töltött Radnóti. Rémhírek és férgek közt él itt francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb, méla zsidó a hegyekben, szétdarabolt lázas test s mégis egy életet él itt. A helyszín meghittebb közelségében reméltem kifürkészni az Avala 5 notesz nyitját. A szokványos, kockás szerb noteszhez már a lágerben jutott a költő. S vajon kinek a fordítása nyomán írta első lapjára szerbül is a megtalálóhoz intézett kérését? Mert a versekkel — utolsó verseivel — teleírt füzetecskének a sorsa ugyancsak kétséges volt. Csak valaki túlélő menthette át üzenetét. „Ovaj notes sadrži pesme madjarskog pesnika Radnóti Miklósa. On moli nalazni [ka] da istog pošalje na adresu sveučilišnog profesora Ortutay Gyula, Budapest, VII. Horánszky u. 1. I. Madjarska. Radnóti keserves szerbiai nappalainak és látomásos éjszakáinak-virrasztásainak titkát szerettem volna fellebbenteni, mikor a néma fogoly a homályban ékezetek nélkül, csak sort sor alá tapogatva ... vaksin, hernyóként araszolgatván a papíron gyilkos korunk legmegrendítőbb lírai vallomásait rótta. A mélyben néma, hallgató világok, üvölt a csönd fülemben s felkiáltok, de nem felelhet senki rá a távol, a háborúba ájult Szerbiából, ahonnan rongyosan és kopaszon, horkolva repülnek a foglyok ... búvá otthoni tájra. Látod-e, esteledik s a szögesdróttal beszegett, vad tölgykerítés, barakk oly lebegő, felszívja az este, hangzik fel a Hetedik ecloga. Fekszem a deszkán férgek közt fogoly állat... Alszik a tábor, gyilkosságok, a balhitek, az árulások, a rablás .. . S végül itt is, mint megannyi más versében, az utolsó szakasz a költő dolgának megfogalmazása: Oly korban éltem én e földön, mikor a költő is csak [hallgatott, és várta, hogy talán megszólal [újra — mert méltó átkot itt úgysem [mondhatna más, — a rettenő szavak tudósa. [Ésaiás. Radnóti nem volt a „rettentő szavak tudósa”, de a néma cinkosságot sem vállalta. Csak járkált, mint a halálraítélt, nem menekült: verset írt, a pokol legmélyén is a szépség törvényei szerint. A szép a rútat is jobban kifejezi, mint maga a rút — ez is az ő költészetében feszülő ellentétek egyike. És ez a szépség átok a korra, amelyben élt és amelyben megölték. Radnóti költő volt, és ha nem is a „rettentő szavak tudósa”, mint csaiás, és nem is az átkoké, tudta a sorsát, éveket élt a halálraítéltség tudatában. Nem a halállal való barátkozás, nem is a halálfélelem szólal meg az ő verseiben, hanem maga a halál, a biztos halál; ezért az utolsó versekben is a tisztaság, a ragyogás, a mívesség mind sorra a földi léten túli világ jele. E versek klasszikus metrumait a halál evidens fehérsége ragyogja be. Radnóti nem elképzelte, hanem benne élt a halál evidenciájában. Ez az ő Rómeója, az a sziget, ahová nem követi Trisztánt. Ott egyedül van. Ott érett be az utolsó versekben a szögesdrót között megszólaló szabadság. Mert ezt a költészetet valóban csak „szabad ember” írhatta meg. BÁNYAI János Elhangzott 1984. szeptember 26-án a Jugoszláv Írószövetség belgrádi Radnóti-estjén. (Az alcím és a közcímek szerkesztőségünket.) A tájra rásüt a hold s fényében a drótok újra feszülnek, s látni az ablakon át, hogy a fegyveres őrszemek árnya lépdel a falra vetődve az éjszaka hangjai közben. Láttam, megéltem az alkonyi tájat, és amikor rásüt a hold, s melybe beleolvadt a bujdokló hitves látomása (Levél a hitveshez). H allgatom a Lipa patak, a Mlava kavicsokat görgető, időtlen csobogását a völgyben, amely versként morajlik fel a Nyolcadik európában, az agg, nagyharagú Náhum prófétával folytatott párbeszédben, akinek botos, szakállas alakját egy ódon, aranyló ikon felseilő, még itthoni emléke támasztotta fel benne: Mily fiatal vagy atyám! irigyellek. Az én kis időmet mérném szörnyű korodhoz, akár vadsodrú patakban gömbölyödő kavicsot, már koptat e röpke idő is. Kezemmel illettem a derékba szegett faóriások évtizedek múltán is szívósan földbe kapaszkodó tönkjeit a láger egykori körletében, amelyek versét járták át gyökérzetükkel. Gyökér vagyok magam is most, férgek között élek én, ott készül e költemény. Virág voltam, myökér lettem, súlyos, sötét föld felettem, sorsom elvégeztetett, fűrészelt fejem felett. Lager Heidenau Zagubica fölött a hegyekben. 1944. Vili. 8. Faggattam a hegyormon az esők marta, hőség repesztette át ki csorbult kövezetét az Erőltetett menetre. S lepihentem a füves lankán, ahol az első Razgldnicát megírta. 1944. aug. 30. A hegyek közt'. Megjártam Szerbia vak tetejét, de a titkot nem fejtettem meg. Csak farkasszemet nézhettem vele. Máig is kivehetetlen titok előttem a lét peremére űzött magyar költő, a néma fogoly, kristályosan felcsendülő szava a messzi, jajjal teli Szerbia ormány, melynek komor szépségét oly tisztán fogadta a magáénak is.’ E versek dacoltak az enyészetével is. gjSJICSICS Sztoján É Jajjal leli Szerbia ormáé RADNÓTI SZERBIAI VERSEINEK TITKA fordulás jele is a kedves megszólítása. De a vers legvégén ismét az ősz képe sejlik fel: