Magyar Szó, 1985. május (42. évfolyam, 118-131. szám)
1985-05-01 / 118. szám
------KÜLPOLITIKA ---------------------MAGYAR SZÓ 1985. április 30., május 1., 2. A SPANYOL KOMMUNISTA PART Az önmegseimsüiés veszélye Súlyos megrázkódtatások UTÓBBI IDŐBEN A SPANYOL KOMMUNISTÁK a nemzetközi közvélemény érdeklődésének homlokterében állnak, soraikat egymás után mély válságok rázkódtatják meg, frakciók alakulnak és válnakki, csökken a társadalmi folyamatokra gyakorolt befolyásuk, tagjaik száma. A világsajtó címoldalon drámai, beszédes címekben követte az agóniát: Párt a ravatalon, A Spanyol KP haláltusája, Az önmegsemmisülés felé, Haldokló párt stb. A nemzetközi kommunista mozgalomban is az eset egyedülálló: Santiago Carrillo, a Spanyol KP egykori elvitathatatlan tekintélyű vezetője — disszidens lett! Miután 1682-ben lemondott főtitkári tisztségéről, 1983-ban látszólag kibékült a többséggel, tavaly megalakította kisebbségi csoportját — s most az a veszély fenyegeti, hogy kizárják abból a pártból, amelyet több évtizedig vezetett. A kérlelheteten tények mögött Spanyolország szövevényes társadalmi, politikai valósága húzódik meg, amelynek megvilágítása nélkül nem érthetjük meg a kommunisták mostani válságát sem. A polgárháború vérzivatarából az ország súlyos sebekkel került ki, két ellentétes, gyűlölködő táborból állt: a győztesekből és a legyőzöttekből. Több százezer spanyol még ma sem tért haza, milliók bizalmatlanul tekintenek a másik félre. Franco diktátor halála után az új haza építése az óriási többség őszinte kívánságán alapult, hogy túljutnak az ellentéteken, a nemzeti megbékélés után békésen egymás mellett él a megosztott Spanyolország két tábora. Santiago Carrillo is hazaérkezhetett, s alapjában véve egyetértett az előbbi elképzeléssel, hitt a demokráciában, s számított a pártjához felzárkózott óriási tömeg támogatására. Adolfo Suarez, a demokratikus rendszer első kormányának elnöke, János Károly király kiválasztottja újabb lépéseket tett a nyitás felé, de követelte a kommunistáktól, hogy ismerjék el a parlamenti demokrácia játékszabályait. Carrillo lemondott a proletariátus diktatúrájának, az osztályharc és a forradalom elvéről, s kinyilvánította, hogy pártja a szocializmus felé vezető demokratikus utat választotta, s ha a többség szavazataival hatalomra kerül, megreformálja a társadalmat. Az SKP-t ekkor legalizálták, s beilleszkedett a politikai pluralizmus társadalmi rendszerébe. A viszály csírája Az új helyzet megdöbbenéssel, riadalommal töltötte el mindkét tábor egy részét. Az akkor még befolyásos francoisták halálos ellenségük, az SKP törvényesítését úgy fogták fel, hogy megfosztották őket a harctéren kivívott győzelmüktől. Az ortodox kommunisták pedig pártjuk új irányvonalét saját vereségükként értelmezték. A fenti a Spanyol KP-n belüli későbbi viszály csírája. Már az első választásokon Carrillo derűlátó várakozása nem teljesült: viszonylagos többséghez jutottak a centrumpártok, a szocialisták megszerezték a második helyet, a kommunisták azonban a harmadikra szorultak. A szavazók ezzel kinyilvánították óvatosságukat. A gyökeres változásokkal járó társadalmi megrázkódtatások ellen szavaztak, és nem mellőzték a baloldalt sem. Ezután Carrillo két ellentmonásos lépést tesz: a kongresszuson a párt elnevezéséből törli a lenini megfogalmazást, hogy átfogó baloldali platformot teremthessen, ugyanakkor a pártot kemény kézzel irányította, elfojtotta a vélemények harcát. A válság első jelei A válság első jelei 1981-ben kerültek nyilvánosságra. A Katalónia Egyesült Szocialista Pártja, az SKP legerősebb szervezete támadta Caigialót, vezetési módszerét, mi több, támogatta a Szovjetunió afganisztáni beavatkozását. A katalán kommunisták csoportjában három áramlat bontakozott ki: a leninisták, az afganisztáni beavatkozás támogatói és Carrillo hívei, akik a vezetőséget irányították. Spanyolország e tartományában a gazdasági helyzet súlyos. Naponta ezreket bocsátottak el, Carrillo azonban a madridi kormánnyal kötött megállapodás miatt nem engedélyezi a kommunisták befolyása alatt álló Munkásbizottságok szakszervezetnek a sztrájk megindítását. A leninisták összefogtak az afganisztáni intervenció támogatóival, s megbuktatták Carrillo híveit. Ekkor érte először súlyos csapás az SKP egységét. Carrillo helyzete Madridban sem fényes. Egyre többen azzal vádolják, hogy a tagsági könyv tömeges visszaadásának, a kommunisták befolyása csökkenésének legfőbb oka az elévült vezetési munkamódszer, a párton belüli demokrácia eltiprása, a vezetőség és a bázis között egyre gyengülő kapcsolat, az eurokommunizmus elképzelésének megtorpanása. Carrillo és csoportja keményen reagált: bírálóikat kizárták a pártból. Indokolt aggodalom Az 1982. évi választások döntöttek a vitában: a kommunisták elveszítették szavazóik kétharmadát, képviselőik száma 23-ról 4-re csökkent. Carrillo kisebbségben maradt, s lemondásra kényszerült. Továbbra is azonban önállóságra törekedett, emiatt szembekerült Gerardo Iglesias fiatal új főtitkárral és a többséggel. Az idén márciusban Carrillo azzal fenyegetőzött, hogy platformot dolgoz ki a Spanyol KP ellen, s megalapítja saját pártját. Iglesias összehívta a központi bizottságot, s többségi határozattal megbüntette Carrillót, s többé nem állhatott a kommunisták parlamenti csoportjának élén sem. A viszály ezzel nem zárult le, mert Carrillónak számos híve van Spanyolország-szerte. DIÓHÉJBAN ÍGY FOGLALHATÓ ÖSSZE a válság, amely óriási kárt okozott a kommunistáknak. Az egyre csökkenő párttagságon bizonytalanság lett úrrá, elszabadult a szenvedélyes frakcióharc. Nem alaptalan tehát az aggodalom, hogy a válság beláthatatlan következményekkel járhat. FISCHER Jenő Gerardo Iglesias NEM KÖVETELHETJÜK MARX ÉS LENIN ÍRÁSAITÓL jelenlegi problémáink megoldását... A marxizmus nem közelíthető meg dogmatikus módon. Változnak az idők, s vég nélkül sorjáznak a az új helyzetek és problémák. A gazdag, valós élet bezárása bizonyos marxista—leninista művek téziseibe csak akadályozza a történelem előrehaladását. Mi, Marx utódai kötelesek vagyunk a gyakorlatban gazdagítani és fejleszteni a marxizmust — írta a Reramdn Rihao, a Kínai KP napilapjának egyik tavaly decemberi szárma, mintegy jelezve, hogy a nagy horderejű gazdasági és társadalmi változásokat, a falureformot és az ipar megreformálásának beindítását követően a kínai állami ás pártvezetőség mindenféle előítéletet és dogmatikus beidegződést leküzdve, a gyakorlatból kiindulva bátran felülvizsgálja a párt addig vallott és mereven betartott ideológiai irányvonalát, de Marx és Engels egyes alaptételeit is. „ ... egyesek közülük, mint például az előrelátás, hogy a szocializmusban nem létezik majd árutermelés, nem állták ki az idő próbáját”, állapította meg nemrégen az egyik ismert kínai közgazdász, s felhívta a figyelmet, hogy a marxizmus klasszikusai nem szabtak meg semmilyen merev sémát a jövő társadalmát illetően. A reformok megindoklásában a kínaiak sokszor hivatkoznak Leninire, s kiemelik, a nagy forradalmár megérte, hogy nézetei jelentős evolúción menjenek át, s hozzáteszik, hogy az elméletet a gyakorlatra alapozta. Jellemző, hogy az elméleti érvelések során egy szóval sem említik sem Sztálint, sem műveit, nézeteit vagy tetteit. Mao Cetung esetében a dogmáktól mentes, a velük szembeszegülő „korai Maót” élesen megkülönböztetik és szembeállítják a „késői Maóval”, vagyis balos eltévelyedéseivel. Új kérdésekre új válaszokat Egyre gyakrabban hangoztatják a gyakorlati tapasztalatok tanulmányozásának szükségességét az elméleti kérdések tisztázása, s a párt további irányvonalának meghatározása érdekében. „Számos kérdés nem lelhető fel a könyveikben, s megköveteli, hogy a gyakorlatban vizsgáljuk ki és tanulmányozzuk őket, s így találjunk megoldást rájuk. A pártvezetés hamarosan továbblépett. A Renmin Binbao januárban már a politikai reform szükségéről írt a tavaly októberben beindított gazdasági reform után. Előtérbe helyezte, hogy az egyidejűleg ideológiai és társadalmi jellegű politikai reform „felszámolja a balos elgondolásokat”, s ugyanakkor utalt arra, hogy csakis ily módon volt lehetséges végrehajtani néhány évvel ezelőtt a falureformot és hozzálátni a vállalatirányítás megreformálásához. Megemlítette még a „jó hagyományok felújítását”, továbbá a szükségleteknek megfelelően, a munka új formákkal és tartalommal történő felruházását. Ismételten szorgalmazta, hogy a gyakorlat a legjobb tanító, az ideológia pedig csak a tények és a tapasztalatok táptalaján élhet meg. Az utóbbi hónapokban Kínában továbbra is élénk vita folyik a marxizmus tolmácsolásáról mind elméleti, mind politikai síkon. A hozzászólók határozottan elvetik a marxista elvek dogmás értelmezését és követelik, hogy minden ország a konkrét történelmi feltételeivel és a korszak követelményeivel összhangban magyarázza és alkalmazza a marxista elveket. Rámutatnak a marxizmus klasszikusai alaptételeinek tartós értékére, de arra is, hogy elgondolásaik egyes kérdésekben tévesnek bizonyultak. Az elmélet „új kérdésekkel” találja szemben magát, amelyeket a reform juttat felszínre, s ezért „új válaszokat” kell adni ezekre a kérdésekre, s fel kell frissíteni a marxista filozófiát. Mind távolabb a sztálinizmustól a megfigyelők véleménye szerint a sztálinizmussal és a marxizmus sztálini tolmácsolásával való végleges szakítás sürgetéséről van szó. A gyakorlatban ugyanis ez már megtörtént a reformok révén. A gazdasági és tudományostechnológiai nyitást az ideológiai és kulturális nyitásinak kell követnie hangzik a legújabb követelés Kínában. Erre szükség van a haladás és fejlődés érdekében, mert „ha a marxizmust szélben tartják, és nem érintkezik a külvilággal, akkor degenerálódik”. Ez az állítás abból a felismerésből fakad, hogy nem jöhet létre szabadabb árukörforgás, ha egyidejűleg nincs valamelyest szabadabb gondolatkörforgás. „Az ideológiát nem lehet elzárni”, hangzik az új jelszó. A kínaiak felhívják a figyelmet arra, hogy a gazdasági nyitás következtében a nyugati ideológia és kultúra is beáramlik az országba, de emiatt nem kell idegeskedni, hanem tovább kell fejleszteni, ami hasznosítható belőlük, a többit pedig el kell vetni. „A sajátos kínai szocializmus építése közben bátorságot kell vennünk, hogy hasznosítsuk a kapitalista országok vívmányait a természet- és társadalomtudományokban. Polgáraink, meg tudják különbözteti a jót a rossztól, s megbízhatunk népünk ítélőképességében.” EHHEZ PÁROSUL AZ ÍGÉRET, hogy Kína nem válik tőkés országgá, továbbá a gazdasági visszaélések, a bürokratikus elhajlások, leküzdésére irányuló erélyes intézkedések, „a párt politikájának és elveinek kommercializálása”, s az „új egészségtelen tendenciák” elleni harc fokozása. VADÓCZ Károly KÍNAI KOMMUNISTA PÁRT Teljes szakítás a merev irányvonallal Politikai reform és ideológiai nyitás Ha Jao-pang /тЈ KORSZAK KEZDŐDIK AZ SZOVJETUNIÓ KOMMUNISTA PÁRTJÁNAK immár kilenc évtizedes történelmében. Miután két év és nyolc hónap alatt három főtitkárát — Brezsnyevet, Andropovot és Csernyenkót — vesztette el a párt, most, a jelek szerint, olyan megoldást találtak, amely lehetővé teszi egy hoszszú távú koncepció és politika, megközelítési módszer kialakulását. Ennek önmagában nagy jelentősége lehet e nagy párt és az egész Szovjetunió életében. Az esemény horderejét csak növeli, hogy e hosszú távú koncepció és politika kialakítására akkor kerül sor, amikor ennek a nagy országnak sorsdöntő kérdésekre kell választ adnia. Persze nem gondolunk itt arra, hogy valamilyen mélyebbre nyúló fordulat következhet be a párt és az ország életében. Már azért sem beszélhetünk fordulatról, mert az SZKP 26. kongresszusa határozatai megvalósításának korszakában van. És e kongresszusi határozatok megfogalmazásában mind a négy főtitkár — Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Gorbacsov — részt vett, és Gorbacsov már előbb is annak a bizottságnak az élén állt, amely e kongresszusi határozatok szellemében kapta azt a feladatot, hogy készítse el a párt új programját. Bizonyos reformok és hangsúlyeltolódások, az új feladatok megfogalmazása, és az új megközelítési mód kialakítása azonban elkerülhetetlen. Gorbacsovot erre a feladatra képesíti, hogy már a mai szovjet társadalom szülötte. Nemcsak azzal, hogy az első főtitkár, aki az októberi forradalom után született, hanem azzal is, hogy olyan utat járt meg, amely tipikus a mai szovjet társadalomra. Traktoristaként kezdte, és mielőtt megindult volna a politikai ranglétrán felfelé két egyetemet végzett el. Ez a körülmény önmagában is megkönnyíti számára, hogy eleget tegyen egy olyan társadalom elvárásainak, amelyben már rég nem az áll előtérben, hogy — az októberi forradalom, Lenin elméleti és gyakorlati történelmet formálása — teremtette meg, hanem az, hogy ma mire képes ez a társadalom. Méghozzá erre a sorsdöntő kérdésre abban a helyzetben kell választ adni, amikor már rég nem egyszerűen az a kérdés, hogy a szocializmus hogyan állja a versenyt a kapitalizmussal. Ebben a korszakban viszont már üresen kong az a 35 évvel ezelőtt megfogalmazott tétel, hogy a Szovjetunió már a kommunizmus küszöbére jutott, sőt még az a húszegynéhány évvel ezelőtt megfogalmazott program is hogy a Szovjetunió maga mögött hagyja az USA-t és eljut a kommunizmus felé mutató vívmányokhoz. Ennek a társadalomnak a problémákkal való őszinte szembenézésére, a célok és a feladatok olyan reális megfogalmazására van szüksége, amely illúziómentesen, a gyakorlatban lehetővé tenné a fejlődés olyan meggyorsítását, főképp gazdasági hatékonyságának olyan növelését, amely megakadályozhatná, hogy az októberi forradalom országa lemaradjon korunk forradalmáról, a technológiai forradalomról. A JELEK AZT MUTATJÁK, hogy Gorbacsov a gyakorlati politika szintjén kezdett birkózni ezzel a problémával. És meg is akar vele birkózni, több vonatkozásban már a megoldás útját és irányát is látja. BÁLINT István SZOVJET KOMMUNISTA PART Reformok, hangsúlyeltolódások előtt Mihail Gorbacsov