Magyar Szó, 1985. május (42. évfolyam, 118-131. szám)

1985-05-01 / 118. szám

------KÜLPOLITIKA ---------------------­MAGYAR SZÓ 1985. április 30., május 1., 2. A SPANYOL KOMMUNISTA PART Az önmegseimsüiés veszélye Súlyos megrázkódt­­­atások­ ­ UTÓBBI IDŐBEN A SPANYOL KOMMUNIS­TÁK a nemzetközi közvé­lemény érdeklődésének homlok­terében állnak, soraikat egymás után mély válságok rázkódtatják meg, frakciók alakulnak és vál­nak­­ki, csökken a társadalmi fo­lyamatokra gyakorolt befolyásuk, tagjaik száma. A világsajtó cím­oldalon drámai, beszédes címek­ben követte az agóniát: Párt a ravatalon, A Spanyol KP halál­tusája, Az önmegsemmisülés felé, Haldokló párt stb. A nemzetközi kommunista moz­galomban is az eset egyedülálló: Santiago Carrillo, a Spanyol KP egykori elvitathatatlan tekintélyű vezetője — disszidens lett! Miután 1682-ben lemondott főtitkári tiszt­ségéről, 1983-ban látszólag kibé­kült a többséggel, tavaly megala­kította kisebbségi csoportját — s most az a veszély fenyegeti, hogy kizárják abból a pártból, amelyet több évtizedig vezetett. A kérlelheteten tények mögött Spanyolország szövevényes társa­dalmi, politikai valósága húzódik meg, amelynek megvilágítása nél­kül nem érthetjük meg a kom­munisták mostani válságát sem. A polgárháború vérzivatarából az ország súlyos sebekkel került ki, két ellentétes, gyűlölködő tá­borból állt: a győztesekből és a legyőzöttekből. Több százezer spa­nyol még ma sem tért haza, mil­liók bizalmatlanul tekintenek a másik félre. Franco diktátor ha­lála után az új haza építése az óriási többség őszinte kívánságán alapult, hogy túljutnak az ellen­téteken, a nemzeti megbékélés után békésen egymás mellett él a megosztott Spanyolország két tábora. Santiago Carrillo is hazaérkez­hetett, s alapjában véve egyetér­tett az előbbi elképzeléssel, hitt a demokráciában, s számított a pártjához felzárkózott óriási tömeg támogatására. Adolfo Suarez, a demokratikus rendszer első kor­mányának elnöke, János Károly király kiválasztottja újabb lépése­ket tett a nyitás felé, de köve­telte a kommunistáktól, hogy is­merjék el a parlamenti demokrá­cia játékszabályait. Carrillo lemondott a proletariá­tus diktatúrájának, az osztályharc és a forradalom elvéről, s kinyil­vánította, hogy pártja a szocializ­mus felé vezető demokratikus utat választotta, s ha a többség szava­zataival hatalomra kerül, megre­formálja a társadalmat. Az SKP-t ekkor legalizálták, s beilleszkedett a politikai pluralizmus társadalmi rendszerébe. A viszály csírája Az új helyzet megdöbbenéssel, riadalommal töltötte el mindkét tábor egy részét. Az akkor még befolyásos francoisták halálos el­lenségük, az SKP törvényesítését úgy fogták fel, hogy megfosztot­ták őket a harctéren kivívott győzelmüktől. Az ortodox kom­munisták pedig pártjuk új irány­vonalét saját vereségükként értel­mezték. A fenti a Spanyol KP-n belüli későbbi viszály csírája. Már az első választásokon Carrillo derű­látó várakozása nem teljesült: viszonylagos többséghez jutottak a centrumpártok, a szocialisták megszerezték a második helyet, a kommunisták azonban a harma­dikra szorultak. A szavazók ezzel kinyilvánították óvatosságukat. A gyökeres változásokkal járó tár­sadalmi megrázkódtatások ellen szavaztak, és nem mellőzték a baloldalt sem. Ezután Carrillo két ellentmon­­­ásos lépést tesz: a kongresszu­son a párt elnevezéséből törli a lenini megfogalmazást, hogy át­fogó baloldali platformot teremt­hessen, ugyanakkor a pártot ke­mény kézzel irányította, elfojtotta a vélemények harcát. A válság első jelei A válság első jelei 1981-ben kerültek nyilvánosságra. A Kata­­lónia Egyesült Szocialista Pártja, az SKP legerősebb szervezete tá­madta Caigialót, vezetési módsze­rét, mi több, támogatta a Szov­jetunió afganisztáni beavatkozá­sát. A katalán kommunisták cso­portjában három áramlat bontako­zott ki: a leninisták, az afganisz­táni beavatkozás támogatói és Carrillo hívei, akik a vezetőséget irányították. Spanyolország e tar­tományában a gazdasági helyzet súlyos. Naponta ezreket bocsátot­tak el, Carrillo azonban a mad­ridi kormánnyal kötött megálla­podás miatt nem engedélyezi a kommunisták befolyása alatt álló Munkásbizottságok szakszervezet­nek a sztrájk megindítását. A leninisták összefogtak az afganisz­táni intervenció támogatóival, s megbuktatták Carrillo híveit. Ek­kor érte először súlyos csapás az SKP egységét. Carrillo helyzete Madridban sem fényes. Egyre többen azzal vádolják, hogy a tagsági könyv tömeges visszaadásának, a kom­munisták befolyása csökkenésének legfőbb oka az elévült vezetési munkamódszer, a párton belüli demokrácia eltiprása, a vezetőség és a bázis között egyre gyengülő kapcsolat, az eurokommunizmus elképzelésének megtorpanása. Car­rillo és csoportja keményen rea­gált: bírálóikat kizárták a pártból. Indokolt aggodalom Az 1982. évi választások döntöt­tek a vitában: a kommunisták el­veszítették szavazóik kétharmadát, képviselőik száma 23-ról 4-re csökkent. Carrillo kisebbségben maradt, s lemondásra kényszerült. Továbbra is azonban önállóságra törekedett, emiatt szembekerült Gerardo Iglesias fiatal új főtit­kárral és a többséggel. Az idén márciusban Carrillo azzal fenye­getőzött, hogy platformot dolgoz ki a Spanyol KP ellen, s meg­alapítja saját pártját. Iglesias összehívta a központi bizottságot, s többségi határozat­tal megbüntette Carrillót, s többé nem állhatott a kommunisták parlamenti csoportjának élén sem. A viszály ezzel nem zárult le, mert Carrillónak számos híve van Spanyolország-szerte. DIÓHÉJBAN ÍGY FOGLALHA­TÓ ÖSSZE a válság, amely óriási kárt okozott a kommunistáknak. Az egyre csökkenő párttagságon bizonytalanság lett úrrá, elszaba­dult a szenvedélyes frakcióharc. Nem alaptalan tehát az aggoda­lom, hogy a válság beláthatatlan következményekkel járhat. FISCHER Jenő Gerardo Iglesias N­EM KÖVETELHETJÜK MARX ÉS LENIN ÍRÁ­SAITÓL jelenlegi problé­máink megoldását... A marxiz­mus nem közelíthető meg dog­matikus módon. Változnak az idők, s vég nélkül sorjáznak a az új helyzetek és problémák. A gazdag, valós élet bezárása bizo­nyos marxista—leninista művek téziseibe csak akadályozza a történelem előrehaladását. Mi, Marx utódai kötelesek vagyunk a gyakorlatban gazdagítani és fejleszteni a marxizmust — írta­­ a Reramdn Rihao, a Kínai KP napilapjának egyik tavaly de­cemberi szárma, mintegy jelezve, hogy a nagy horderejű gazdasá­gi és társadalmi változásokat, a falureformot és az ipar megre­formálásának beindítását köve­tően a kínai állami ás pártveze­tőség mindenféle előítéletet és dogmatikus beidegződést leküzd­ve, a gyakorlatból kiindulva bát­ran felülvizsgálja a párt addig vallott és mereven betartott ideo­lógiai irányvonalát, de Marx és Engels egyes alaptételeit is. „ ... egyesek közülük, mint pél­dául az előrelátás, hogy a szo­cializmusban nem létezik majd árutermelés, nem állták ki az idő próbáját”, állapította meg nem­régen az egyik ismert kínai köz­gazdász, s felhívta a figyelmet, hogy a marxizmus klasszikusai nem szabtak meg semmilyen me­rev sémát a jövő társadalmát il­letően. A reformok megindoklásában a kínaiak sokszor hivatkoznak Le­ninire, s kiemelik, a nagy forra­dalmár megérte, hogy nézetei je­lentős evolúción menjenek át, s hozzáteszik, hogy az elméletet a gyakorlatra alapozta. Jellemző, hogy az elméleti érvelések során egy szóval sem említik sem Sztá­lint, sem műveit, nézeteit vagy tetteit. Mao Cetung esetében a dog­máktól mentes, a velük szembe­szegülő „korai Maót” élesen meg­különböztetik és szembeállítják a „késői Maóval”, vagyis balos el­tévelyedéseivel. Új kérdésekre új válaszokat Egyre gyakrabban hangoztatják a gyakorlati tapasztalatok tanul­mányozásának szükségességét az elméleti kérdések tisztázása, s a párt további irányvonalának meg­határozása érdekében. „Számos kérdés nem lelhető fel a köny­veikben, s megköveteli, hogy a gyakorlatban vizsgáljuk ki és ta­nulmányozzuk őket, s így talál­junk megoldást rájuk. A pártvezetés hamarosan to­vábblépett. A Renmin Bin­bao ja­nuárban már a politikai reform szükségéről írt a tavaly október­ben beindított gazdasági reform után. Előtérbe helyezte, hogy az egyidejűleg ideológiai és társa­dalmi jellegű politikai reform „felszámolja a balos elgondolá­sokat”, s ugyanakkor utalt arra, hogy csakis ily módon volt le­hetséges végrehajtani néhány év­vel ezelőtt a falureformot és hoz­zálátni a vállalatirányítás meg­reformálásához. Megemlítette még a „jó hagyományok felújítását”, továbbá a szükségleteknek meg­felelően, a munka új formákkal és tartalommal történő felruhá­zását. Ismételten szorgalmazta, hogy a gyakorlat a legjobb taní­tó, az ideológia pedig csak a té­nyek és a tapasztalatok táptala­ján élhet meg. Az utóbbi hónapokban Kínában továbbra is élénk vita folyik a marxizmus tolmácsolásáról mind elméleti, mind politikai síkon. A hozzászólók határozottan elvetik a marxista elvek dogmás értel­mezését és követelik, hogy min­den ország a konkrét történelmi feltételeivel és a korszak köve­telményeivel összhangban ma­gyarázza és alkalmazza a mar­xista elveket. Rámutatnak a marxizmus klasszikusai alaptételeinek tartós értékére, de arra is, hogy elgon­dolásaik egyes kérdésekben té­vesnek bizonyultak. Az elmélet „új kérdésekkel” találja szemben ma­gát, amelyeket a reform juttat fel­színre, s ezért „új válaszokat” kell adni ezekre a kérdésekre, s fel kell frissíteni a marxista filozófiát. Mind távolabb a sztálinizmustól a megfigyelők véleménye sze­rint a sztálinizmussal és a mar­xizmus sztálini tolmácsolásá­val való végleges szakítás sürge­téséről van szó. A gyakorlatban ugyanis ez már megtörtént a re­formok révén. A gazdasági és tudományos­­technológiai nyitást az ideológiai és kulturális nyitásinak kell kö­vetnie hangzik a legújabb köve­telés Kínában. Erre szükség van a haladás és fejlődés érdekében, mert „ha a marxizmust szélben tartják, és nem érintkezik a kül­világgal, akkor degenerálódik”. Ez az állítás abból a felismerés­ből fakad, hogy nem jöhet létre szabadabb árukörforgás, ha egy­idejűleg nincs valamelyest szaba­dabb gondolatkörforgás. „Az ideo­lógiát nem lehet elzárni”, hang­zik az új jelszó. A kínaiak fel­hívják a figyelmet arra, hogy a gazdasági nyitás következtében a nyugati ideológia és kultúra is beáraml­ik az országba, de emi­att nem kell idegeskedni, hanem tovább kell fejleszteni, ami hasz­nosítható belőlük, a többit pedig el kell vetni. „A sajátos kínai szocializmus építése közben bá­torságot kell vennünk, hogy hasz­nosítsuk a kapitalista országok vívmányait a természet- és tár­sadalomtudományokban. Polgára­ink, meg tudják különbözteti a jót a rossztól, s megbízhatunk né­pünk ítélőképességében.” EHHEZ PÁROSUL AZ ÍGÉ­RET, hogy Kína nem válik tő­kés országgá, továbbá a gazda­sági visszaélések, a bürokratikus elhajlások, leküzdésére irányuló erélyes intézkedések, „a párt po­litikájának és elveinek kommer­­cializálása”, s az „új egészségte­len tendenciák” elleni harc fo­kozása. VADÓCZ Károly KÍNAI KOMMUNISTA PÁRT Teljes szakítás a merev irányvonallal Politikai reform és ideológiai nyitás Ha Jao-pang /тЈ KORSZAK KEZDŐDIK A­Z­ SZOVJET­UNIÓ KOMMU­­NISTA PÁRTJÁNAK im­már kilenc évtizedes történelmé­ben. Miután két év és nyolc hónap alatt három főtitkárát — Brezs­­nyevet, Andropovot és Csernyenkót — vesztette el a párt, most, a je­lek szerint, olyan megoldást talál­tak, amely lehetővé teszi egy hosz­­szú távú koncepció és politika, megközelítési módszer kialakulá­sát. Ennek önmagában nagy je­lentősége lehet e nagy párt és az egész Szovjetunió életében. Az ese­mény horderejét csak növeli, hogy e hosszú távú koncepció és poli­tika kialakítására akkor kerül sor, amikor ennek a nagy országnak sorsdöntő kérdésekre kell választ adnia. Persze nem gondolunk itt arra, hogy valamilyen mélyebbre nyúló fordulat következhet be a párt és az ország életében. Már azért sem beszélhetünk fordulatról, mert az SZKP 26. kongresszusa határozatai megvalósításának korszakában van. És e kongresszusi határozatok megfogalmazásában mind a négy főtitkár — Brezsnyev, Andropov, Csernyenko és Gorbacsov — részt vett, és Gorbacsov már előbb is annak a bizottságnak az élén állt, amely e kongresszusi határozatok szellemében kapta azt a feladatot, hogy készítse el a párt új prog­ramját. Bizonyos reformok és hangsúlyeltolódások, az új felada­tok megfogalmazása, és az új meg­közelítési mód kialakítása azonban elkerülhetetlen. Gorbacsovot erre a feladatra ké­pesíti, hogy már a mai szovjet tár­sadalom szülötte. Nemcsak azzal, hogy az első főtitkár, aki az októ­beri forradalom után született, ha­nem azzal is, hogy olyan utat járt meg, amely tipikus a mai szovjet társadalomra. Traktoristaként kezdte, és mielőtt megindult volna a politikai ranglétrán felfelé két egyetemet végzett el. Ez a körül­mény önmagában is megkönnyíti számára, hogy eleget tegyen egy olyan társadalom elvárásainak, amelyben már rég nem az áll elő­térben, hogy — az októberi for­radalom, Lenin elméleti és gyakor­lati történelmet formálása — te­remtette meg, hanem az, hogy ma mire képes ez a társadalom. Méghozzá erre a sorsdöntő kér­désre abban a helyzetben kell vá­laszt adni, amikor már rég nem egyszerűen az a kérdés, hogy a szocializmus hogyan állja a ver­senyt a kapitalizmussal. Ebben a korszakban viszont már üresen kong az a 35 évvel ezelőtt megfogalmazott tétel, hogy a Szov­jetunió már a kommunizmus küszö­bére jutott, sőt még az a húszegy­néhány évvel ezelőtt megfogalma­zott program is hogy a Szovjet­unió­­ maga mögött hagyja az USA-t és eljut a kommunizmus felé mutató vívmányokhoz. Ennek a társadalomnak a problémákkal való őszinte szembenézésére, a cé­­lok és a feladatok olyan reális megfogalmazására van szüksége, amely illúziómentesen, a gyakor­latban lehetővé tenné a fejlődés olyan meggyorsítását, főképp gaz­dasági hatékonyságának olyan nö­velését, amely megakadályozhatná, hogy az októberi forradalom or­szága lemaradjon korunk forradal­máról, a technológiai forradalom­ról. A JELEK AZT MUTATJÁK, hogy Gorbacsov a gyakorlati poli­tika szintjén kezdett birkózni ez­zel a problémával. És meg is akar vele birkózni, több vonatkozásban már a megoldás útját és irányát is látja. BÁLINT István SZOVJET KOMMUNISTA PART Reformok, hangsúlyeltolódások előtt Mihail Gorbacsov

Next