Magyar Szó, 1989. május (46. évfolyam, 131-146. szám)

1989-05-20 / 135. szám

A szabálytalan városnegyed AZ ENGEDÉLY NÉLKÜLI ÉPÍTKEZÉS MELLETT VAGY ELLEN Tervezés nélküli, jogtalan és illegális. Azon építkezésekkel kapcsolatos kifejezések ezek, amelyeket egy városon belül rendszerint olyan magánszemé­lyek folytatnak, urbanizációs tervek figyelmen kívül hagyásá­val, valamint városrendezési és más képesítésű szakemberek hozzájárulása nélkül. Szinte a világ valamennyi városában akad ilyesmire példa, s ez ránk is vonatkozik. Hazánkban az új la­kások 10—25 százaléka épül e „sajátos” módon. A városi köz­­igazgatási szervek rendszerint károsnak minősítik ezt a jelen­séget, s úgy vélekednek, hogy meg kell akadályozni — elsősor­ban pusztítással, jóllehet eddig még senkinek sem sikerült na­gyobb számú, engedély nélkül épült házat lerombolni. Belgrád­­ban például az 1955 és 1986 kö­zötti időszakban 20 000-nél is több lakóépületet emeltek ille­gálisan, Zágrábban pedig 1903 HOGYAN KERÜL RÁ SOR A jogtalanul építkező személy rendszerint vidékről érkezik a városba. Kezdetben egyedül él, albérletben. Amikor azonban családot alapít és gyerekei lesz­nek, az albérleti állapot egyre súlyosbodó teherré válik, a há­zigazdák nagy többsége számá­ra ugyanis nem rokonszenvesek a csöppnyi új lakók. Kénytelen­kelletlen másik otthon után kell nézni, s minthogy az ember új lakást aligha kaphat, vásárolni pedig képtelen, rendszerint egy olcsó, építkezésre alkalmas tere­pen állapodik meg. Ez természe­tesen egy olyan terület lehet, amely nem jöhet számításba új lakótömbök építésére és ahol infrastruktúrának híre-hamva sincs. A megvásárolt parcella szerény méretű, mert hiába is tűnik az olyan olcsónak, a vá­sárló egész vagyonát képezi. Ha már megvan a nincc, következ­hetnek a legszükségesebb épít­kezési anyagok, egy 3X7 méter alapterületű lakóobjektum fel­emeléséhez: tégla, cement, vas­beton stb. Utána pedig a bará­tok, jó ismerősök, akik a gaz­dával együtt egy hétvégén, vagy valamelyik ünnep idején (május 1., köztársaság napja) hozzákez­denek a munkához. Az egyik nap megvetik az alapokat, a másikon­­elhúzzák a falakat, a harmadi­kon felteszik a tetőt, és már ké­szen is van a menedékhely. Va­lamivel berakják az ablak- és ajtónyitásokat, s máris beköltöz­het a család. A zugépítkező ezen­túl már nem albérleti, hanem saját szobában térhet nyugovóra. Megteremtette az alapfeltétele­ket a lakhatási körülmények to­vábbi javítására, s havonta leg­alább annyi pénzt tehet félre, amennyit az albérletért kellene fizetnie. a külváros szépsége A jogtalanul történő építkezés e tipikus folyamatának kialaku­lását olykor-olykor megzavarják a községi építésügyi felügyelők. Leggyakrabban a lerombolásról szóló végzés kézbesítésével, rit­kábban a végzés végrehajtásával, vagyis a tényleges pusztítással. Aki nem ismeri a külvároso­kat, s­­be sem járta őket, ezeket a területeket nem tekinti a vá­ros képéhez tartozónak. Az a va­laki, aki azonban keresztül-kasul bebarangolta, sietség nélkül, egész biztosan valamilyen kelle­mes érzéssel távozott. Az embe­ri kéz műve, az emberi érték­mérce, a spontaneitás, a szerény­ség, a hasonlóságban rejlő külön­bözőségek, az elhagyatottság, a múlt és a jelen összefonódása. Az utcákon nincsenek kijelölt gyalogátkelőhelyek, parkolóhe­lyek, de még csak közlekedési lámpák sem. Vannak azonban helyettük kertek, gyümölcsösök és az ezeket elhatároló keríté­sek. Ott, a helyszínen a rombolás gondolata alaptalan erőszaknak tűnik egy olyan életközösséggel szemben, amely nyilvánvalóan funkcionál, lakókat ölel fel, akik épp ennek és az ilyen „városi” életnek a szerelmesei. Sohasem találkoztam még olyan emberek­kel, akik ne szeretnék ezt a pe­riférikus környezetet és igen kevés azoknak is a száma, akik beköltöznének valamelyik váro­si lakásba, különösen az újon­nan épült lakótelepekre. PUSZTÍTANI VAGY SEGÍTENI? Zágrábban a Kozari bok és a Dél-Dubrava, Belgrádban a Ka­­luđerica és a Leštani, Pristiná­­ban pedig a Vranjevac és a Labsko városrészek a spontán építkezések legjellegzetesebb ne­gyedei. Több mint 20 éve létez­nek és 5—10, vagy 20 ezer em­ber­­ állandó lakhelyei. Idővel is­kolák, napközi otthonok, egész­ségházak, üzletek, kisipari mű­helyek, sőt még templomok is épültek itt. Az utcák nevet kap­tak és infrastruktúrával bővül­tek, az egész települést pedig be­kapcsolták a városi közlekedés­be. Mindent figyelembe véve az engedély nélkül épült városne­gyedek bizonyos részeinek ur­bánus színvonala semmiben sem különbözik a legálisan létreho­zott lakóterületekétől.. A lakó­épületek sűrűsége sokkal na­gyobb ezekben a városrészekben, mint a tervszerű egyéni építke­zések esetében, ám ennek elle­nére még mindig van lehetőség a terjeszkedésre, a hozzáépítésre. A parcella beosztása az egyén elképzeléseitől függ. A szom­szédsági viszony még szóbeli megállapodás útján alakul ki és fejlődik a későbbiekben. A há­zak a tulajdonosok (anyagi) le­hetőségeivel összefüggésben nö­vekszenek. Az építőnek megvan az az előnyjoga, hogy akkor bő­víti a házát, amikor szüksége van rá, s akkor rombolja le, ha elégedetlen vele, de ha éppen­séggel nem tetszik neki, bármi­kor át is alakíthatja. S mindezt bármiféle urbanizációs előírások, engedélyek és a községi felügye­lő jóváhagyása nélkül teheti. Igaz, ez minden esetre külön­féle, jó vagy kevésbé jó, figye­lemre méltó, vagy nem esztéti­kus kényszermegoldásokat ered­ményez. ízléstelenség és a visz­­szataszító látvány egyaránt jel­lemzője ennek a negyednek, de a tervek alapján készült lakóte­lepek talán nem ilyenek? Mi is olyan rossz ezekben az illegáli­san épült városnegyedekben? Leggyakrabban olyan észrevéte­lek hangzanak el, hogy tervek nélkül és szakszerűtlenül hozták létre. A műszaki jellegű kifogá­sok, az infrastruktúra, különö­sen pedig a csatornahálózat hiá­nyát hangsúlyozzák és az utcák arculatának nem megfelelő ki­alakítására hívják fel a figyel­met. Nagyobb adag jószándékkal vizsgálva a problémát önmagá­tól vetődik fel a kérdés: segít­hetnénk-e ezeknek, a saját el­képzelés szerint építkező embe­reknek, ahelyett, hogy romboló és pusztító szándékkal közelíte­nénk feléjük? PRISTINA ESETE Városrendezésünkben megszo­kott gyakorlat, hogy a jogtalan építkezés problémáját tervekkel igyekszünk megoldani. Ahhoz azonban, hogy megteremtődjék a rombolás jogi alapja, először is olyan tervet kell kidolgozni, amely a szóban forgó területnek másfajta rendeltetést határoz meg. S minthogy ezt az elkép­zelést rendszerint nem sikerül véghez vinni, jöhet a második terv, amely már elismeri a la­kónegyed létjogosultságát, és sor kerül annak legalizálására. A terv készítői újabb építkezéseket ugyan nem helyeznek kilátásba, ám a valóságban a munkálatok tovább folytatódnak — jogta­lanul, mondani sem kell. (Folytatása a 17. oldalon) és 1987 között csaknem 23 000- et. A lerombolt házak száma a felépültekéhez képest elenyésző. Kulturális figyelő Tíz év után végre szakítunk a szakirányú oktatással és jövőre újra megnyílnak a gimnáziumok és a szakközépiskolák. Az egy év­tizeddel ezelőtt bevezetett iskolareform egyfajta kulturális forrada­lom volt, és akárcsak a kínai, óriási kárt okozott, mert felrúgta az oktatás, a nevelés alapelveit. Naivan és gyorsan össze akarta kapcsol­ni az agyat és a kezeket, az iskolát és a gyárat. Miközben a fejlett világ az ész kultuszában látta a fejlődés távlatát, nálunk a mun­kát kizárólag a sarlóval, kalapáccsal, franciakulccsal, lapáttal szö­vőszékkel azonosították. A szakirányú iskola a kétkezi munkát szor­galmazta, a marxista oktatás szerencsétlen kísérletével párosítva. A fő cél, a középiskola demokratizálása is csődöt mondott, a szociá­lis különbségek drasztikusan megnövekedtek. Ezért persze nemcsak az iskolát lehet hibáztatni, akárcsak azért sem, hogy sohasem volt annyi középiskolát végzett munkanélküli mint most. Az viszont kétségtelen, hogy a tudatlanok nevelése magától értetődővé vált a megreformált iskolában, amelyből eltűnt a filozófia, a logika, egyes tanintézetekből még a matematika is, a történelem, az irodalom pedig minimálisra csökkent. Az oktatásügyi hatóságok képtelenek voltak megérteni, hogy a jövő követelményeinek csak alapos alap­tudással lehet majd eleget tenni. A szakirányú iskola pedig ezzel maradt adós. Egydimenziós embereket képzett, akiknek a tudása sze­rint a Híd a Drinán Ivan Carakar, a tekintélyes horvát költő vers­gyűjteménye, Vuk Karadžić pedig Cirill és Metód kortársa volt. Visszatérés a gimnáziumhoz A szakirányú oktatásban az európai civilizáció összes vívmánya terra incognita maradt, noha Jugoszlávia Európa része és annak is kell maradnia. A gyakorlat bizonyította siralmas eredménytelen­séggel szemben a statisztika örökösen a sikert igazolta elhallgat­ván, hogy az adatok a szellemi egyenlősdi következményei. A dualizmus és az elitizmus megszüntetésének a jelszavával a szín­vonalat a legmélyebb szintre degradálták. Hogy mennyibe került a társadalomnak az oktatási Obrovac, a Nin cikkírója szerint nem lehet pontosan kiszámítani, mert nem­csak a szakirányú iskolát végzettek átképzésére, a sok-sok tankönyv kiadására költött hatalmas összegről, az elherdált egykori iskolai műhelyek áráról van szó, hanem a kísérleti nyúlként kezelt nem­zedékekről. Ki tudná kiszámítani, mennyibe kerül a tudatlanságuk, az örökre elszalasztott esélyük. A következő nemzedékeknek talán több szerencséjük és nagyobb tudásuk lesz. Alaposabban kell majd tanulni a matematikát, a nyel­veket, a fizikát, a vegytant... A régi jó iskolához való visszatérés­sel kapcsolatosan meg kell azonban jegyezni, hogy sokkal mélyre­hatóbb változásokra lenne szükség, mint amilyet a társadalmi vál­ság súlyos körülményei között megengedhetünk magunknak. Lehet-e modern iskolát szervezni a mai nincstelenségben könyvtárak, labo­ratóriumok nélkül. 40—50 diákkal egy osztályban, akiket az örökös reformfordulatokba már belefáradt tanárok tanítanak? Nem beszélve arról, hogy a szakirányú iskolarendszer be akarta bizonyítani, hogy a mestertől a mérnökig és a könyvelőig mindenki lehet tanár. A gimnáziumok és a szakközépiskolák újranyitásával együtt a tanári hivatás tekintélyét is helyre kell majd állítani. A modern iskolá­ban azonban a számítógépekre, a szakiskolákban pedig lézertechniká­ra, automatikára, robotikára is szükség lenne, mert ha nem a jövő felé fordul, hanem örökösen a múltba villant, nem lesz semmilyen távlata. A szakirányú iskola megfosztotta a fiatalokat a reménytől, tönk­retette a jövőjüket. A régi iskolához való visszatérés legalább re­ményt nyújt majd nekik. Kereset vagy alamizsna A szkopjei művelődési dolgozók kétségbeejtő anyagi helyzetük és általában a kultúrával való mostoha társadalmi bánásmód miatt elhatározták, hogy a saját kdükbe veszik a sorsukat. A Večernje novosti arról tudósít, hogy az opera alkalmazottainak legutóbbi til­takozása figyelmeztetett arra, hogy betelt a pohár, a közeljövőben bekövetkezhet az, amire még nem volt példa a macedón fővárosban: a művelődési dolgozók általános sztrájkot hirdetnek. E kényszerlé­­pés elkerülése végett a Macedón Nemzeti Színház opera-, balett- és drámaegyüttese, a filharmónia a nemzetiségi színház és a Tanec együttes közösen kezdeményezőbizottságot alakított azzal a feladat­tal, hogy erélyesen szálljon síkra a művelődési dolgozók emberi méltóságáért, és próbálja megértetni az illetékesekkel milyen nyo­morúságos a kulturális intézmények anyagi helyzete. A szakszervezeti tanács nemrégiben megállapította: a művelődési in­tézmények annyira lemaradnak az egyébként is szegény gazdaság mögött, hogy ez már sértő. A filharmóniában például a múlt év decemberében az átlagkereset 25, ez év márciusában 42, most pedig már 45 százalékkal kisebb, mint a gazdaságban. A Macedón Nem­zeti Színházban a balett-táncos gyakornok havi 489 000, a szólótán­cos pedig 1 320 000 dinárért izzad. A kis személyi jövedelmet sínylik a nyugdíjasok, a leendők pedig rá sem mernek gondolni mi lesz ve­lük. Hihetetlennek tűnik, pedig sajnálatos tény, hogy Vaszil Csorto­­sev rendező, akinek rendkívüli érdemei vannak a macedón kultúra fejlődésében, mindössze 350 000 dinár nyugdíjat kap Az intézmények követeléseit most összegezi a bizottság. A leg­többen méltányosnak tartanák, ha a művelődési dolgozók keresetét kiegyenlítenék a tanárokéval. Ebből is látszik milyen abszurd hely­­zet jött létre. A tanárok a napokban bejelentették, ha nem emelik a keresetüket, sztrájkolni fognak. A számlát valakinek fizetni kell Annak idején nagy garral jelentették be és teli szállal hirdették az ésszerűsítés bevezetését a kultúrában, az iskolarendszerben és a tudomány területén. Az eredmény végül mégis nagyon sovány volt, mert mindenki úgy vélte, nem rá, hanem másokra vonatkozik. Sen­ki sem akarta belátni, hogy a saját jövőjéről van szó, mert elmúlt az az idő, amikor az ambíciók számláját be lehetett nyújtani a társada­lomnak. A fejlődésbeli anakronizmusokat mindenki felismerte, csak nem egyféleképpen értelmezte. Nem sikerült tisztázni, miről kellene lemondani, mit meghagyni vagy külön szorgalmazni Kétségtelenül a társadalmi tevékenységekben is, akárcsak a gaz­daságban, meglehetősen fejetlenül mentek a beruházások. Mivel a számlát fizetni kell, egyre gyakoribbá váltak a bírálatok. Minden­nemű szelektálás nélkül mennydörgő hangon marasztalják el ..a régi gyakorlatot”. Megkérdőjelezik például, kell-e Horvátországnak négy egyetem, amelyből három a zágrábit utánozza. A Vjesnik kommen­tátora szerint inkább azt kellene kérdezni, a külföldi tapasztalatok alapján miért nem szakosították idejekorán ezeket az egyetemeket. Most, amikor bekövetkezett a kijózanodás ideje, átalakításuk túl sokba fog kerülni, nem beszélve arról, miyen kínos lesz a regionális ambíciókat összeegyeztetni a fejlődés valóságos érdekeivel. Nem lenne szabad mindent egy kalap alá venni és a régi mega­lomániás gyakorlat folytatásának tekinteni. Az általános pénzhiány ellenére az utóbbi években Zágrábban felépült a közgazdasági és az elektrotechnikai fakultás új épülete, a Nemzeti és Egyetemi Könyv­tár most épül, a Természettudományi Fakultás építését is hamaro­san elkezdik. Óriási összeget költöttek számítógépekre, a köztársa­ságban 30 új általános iskola nyílt... A szegénység ellenére felesle­gesnek lehet-e nevezni ezeket a nagy beruházásokat? Aligha. Mégis sokan kifogásolják, megfeledkezvén arról hogy a fejlődést nem lehet máról holnapra tervezni. Az ilyen beruházások igazi értelme hosszú távon válik észrevehetővé. 41}

Next