Magyar Szó, 1989. május (46. évfolyam, 131-146. szám)
1989-05-20 / 135. szám
A szabálytalan városnegyed AZ ENGEDÉLY NÉLKÜLI ÉPÍTKEZÉS MELLETT VAGY ELLEN Tervezés nélküli, jogtalan és illegális. Azon építkezésekkel kapcsolatos kifejezések ezek, amelyeket egy városon belül rendszerint olyan magánszemélyek folytatnak, urbanizációs tervek figyelmen kívül hagyásával, valamint városrendezési és más képesítésű szakemberek hozzájárulása nélkül. Szinte a világ valamennyi városában akad ilyesmire példa, s ez ránk is vonatkozik. Hazánkban az új lakások 10—25 százaléka épül e „sajátos” módon. A városi közigazgatási szervek rendszerint károsnak minősítik ezt a jelenséget, s úgy vélekednek, hogy meg kell akadályozni — elsősorban pusztítással, jóllehet eddig még senkinek sem sikerült nagyobb számú, engedély nélkül épült házat lerombolni. Belgrádban például az 1955 és 1986 közötti időszakban 20 000-nél is több lakóépületet emeltek illegálisan, Zágrábban pedig 1903 HOGYAN KERÜL RÁ SOR A jogtalanul építkező személy rendszerint vidékről érkezik a városba. Kezdetben egyedül él, albérletben. Amikor azonban családot alapít és gyerekei lesznek, az albérleti állapot egyre súlyosbodó teherré válik, a házigazdák nagy többsége számára ugyanis nem rokonszenvesek a csöppnyi új lakók. Kénytelenkelletlen másik otthon után kell nézni, s minthogy az ember új lakást aligha kaphat, vásárolni pedig képtelen, rendszerint egy olcsó, építkezésre alkalmas terepen állapodik meg. Ez természetesen egy olyan terület lehet, amely nem jöhet számításba új lakótömbök építésére és ahol infrastruktúrának híre-hamva sincs. A megvásárolt parcella szerény méretű, mert hiába is tűnik az olyan olcsónak, a vásárló egész vagyonát képezi. Ha már megvan a nincc, következhetnek a legszükségesebb építkezési anyagok, egy 3X7 méter alapterületű lakóobjektum felemeléséhez: tégla, cement, vasbeton stb. Utána pedig a barátok, jó ismerősök, akik a gazdával együtt egy hétvégén, vagy valamelyik ünnep idején (május 1., köztársaság napja) hozzákezdenek a munkához. Az egyik nap megvetik az alapokat, a másikonelhúzzák a falakat, a harmadikon felteszik a tetőt, és már készen is van a menedékhely. Valamivel berakják az ablak- és ajtónyitásokat, s máris beköltözhet a család. A zugépítkező ezentúl már nem albérleti, hanem saját szobában térhet nyugovóra. Megteremtette az alapfeltételeket a lakhatási körülmények további javítására, s havonta legalább annyi pénzt tehet félre, amennyit az albérletért kellene fizetnie. a külváros szépsége A jogtalanul történő építkezés e tipikus folyamatának kialakulását olykor-olykor megzavarják a községi építésügyi felügyelők. Leggyakrabban a lerombolásról szóló végzés kézbesítésével, ritkábban a végzés végrehajtásával, vagyis a tényleges pusztítással. Aki nem ismeri a külvárosokat, sbe sem járta őket, ezeket a területeket nem tekinti a város képéhez tartozónak. Az a valaki, aki azonban keresztül-kasul bebarangolta, sietség nélkül, egész biztosan valamilyen kellemes érzéssel távozott. Az emberi kéz műve, az emberi értékmérce, a spontaneitás, a szerénység, a hasonlóságban rejlő különbözőségek, az elhagyatottság, a múlt és a jelen összefonódása. Az utcákon nincsenek kijelölt gyalogátkelőhelyek, parkolóhelyek, de még csak közlekedési lámpák sem. Vannak azonban helyettük kertek, gyümölcsösök és az ezeket elhatároló kerítések. Ott, a helyszínen a rombolás gondolata alaptalan erőszaknak tűnik egy olyan életközösséggel szemben, amely nyilvánvalóan funkcionál, lakókat ölel fel, akik épp ennek és az ilyen „városi” életnek a szerelmesei. Sohasem találkoztam még olyan emberekkel, akik ne szeretnék ezt a periférikus környezetet és igen kevés azoknak is a száma, akik beköltöznének valamelyik városi lakásba, különösen az újonnan épült lakótelepekre. PUSZTÍTANI VAGY SEGÍTENI? Zágrábban a Kozari bok és a Dél-Dubrava, Belgrádban a Kaluđerica és a Leštani, Pristinában pedig a Vranjevac és a Labsko városrészek a spontán építkezések legjellegzetesebb negyedei. Több mint 20 éve léteznek és 5—10, vagy 20 ezer ember állandó lakhelyei. Idővel iskolák, napközi otthonok, egészségházak, üzletek, kisipari műhelyek, sőt még templomok is épültek itt. Az utcák nevet kaptak és infrastruktúrával bővültek, az egész települést pedig bekapcsolták a városi közlekedésbe. Mindent figyelembe véve az engedély nélkül épült városnegyedek bizonyos részeinek urbánus színvonala semmiben sem különbözik a legálisan létrehozott lakóterületekétől.. A lakóépületek sűrűsége sokkal nagyobb ezekben a városrészekben, mint a tervszerű egyéni építkezések esetében, ám ennek ellenére még mindig van lehetőség a terjeszkedésre, a hozzáépítésre. A parcella beosztása az egyén elképzeléseitől függ. A szomszédsági viszony még szóbeli megállapodás útján alakul ki és fejlődik a későbbiekben. A házak a tulajdonosok (anyagi) lehetőségeivel összefüggésben növekszenek. Az építőnek megvan az az előnyjoga, hogy akkor bővíti a házát, amikor szüksége van rá, s akkor rombolja le, ha elégedetlen vele, de ha éppenséggel nem tetszik neki, bármikor át is alakíthatja. S mindezt bármiféle urbanizációs előírások, engedélyek és a községi felügyelő jóváhagyása nélkül teheti. Igaz, ez minden esetre különféle, jó vagy kevésbé jó, figyelemre méltó, vagy nem esztétikus kényszermegoldásokat eredményez. ízléstelenség és a viszszataszító látvány egyaránt jellemzője ennek a negyednek, de a tervek alapján készült lakótelepek talán nem ilyenek? Mi is olyan rossz ezekben az illegálisan épült városnegyedekben? Leggyakrabban olyan észrevételek hangzanak el, hogy tervek nélkül és szakszerűtlenül hozták létre. A műszaki jellegű kifogások, az infrastruktúra, különösen pedig a csatornahálózat hiányát hangsúlyozzák és az utcák arculatának nem megfelelő kialakítására hívják fel a figyelmet. Nagyobb adag jószándékkal vizsgálva a problémát önmagától vetődik fel a kérdés: segíthetnénk-e ezeknek, a saját elképzelés szerint építkező embereknek, ahelyett, hogy romboló és pusztító szándékkal közelítenénk feléjük? PRISTINA ESETE Városrendezésünkben megszokott gyakorlat, hogy a jogtalan építkezés problémáját tervekkel igyekszünk megoldani. Ahhoz azonban, hogy megteremtődjék a rombolás jogi alapja, először is olyan tervet kell kidolgozni, amely a szóban forgó területnek másfajta rendeltetést határoz meg. S minthogy ezt az elképzelést rendszerint nem sikerül véghez vinni, jöhet a második terv, amely már elismeri a lakónegyed létjogosultságát, és sor kerül annak legalizálására. A terv készítői újabb építkezéseket ugyan nem helyeznek kilátásba, ám a valóságban a munkálatok tovább folytatódnak — jogtalanul, mondani sem kell. (Folytatása a 17. oldalon) és 1987 között csaknem 23 000- et. A lerombolt házak száma a felépültekéhez képest elenyésző. Kulturális figyelő Tíz év után végre szakítunk a szakirányú oktatással és jövőre újra megnyílnak a gimnáziumok és a szakközépiskolák. Az egy évtizeddel ezelőtt bevezetett iskolareform egyfajta kulturális forradalom volt, és akárcsak a kínai, óriási kárt okozott, mert felrúgta az oktatás, a nevelés alapelveit. Naivan és gyorsan össze akarta kapcsolni az agyat és a kezeket, az iskolát és a gyárat. Miközben a fejlett világ az ész kultuszában látta a fejlődés távlatát, nálunk a munkát kizárólag a sarlóval, kalapáccsal, franciakulccsal, lapáttal szövőszékkel azonosították. A szakirányú iskola a kétkezi munkát szorgalmazta, a marxista oktatás szerencsétlen kísérletével párosítva. A fő cél, a középiskola demokratizálása is csődöt mondott, a szociális különbségek drasztikusan megnövekedtek. Ezért persze nemcsak az iskolát lehet hibáztatni, akárcsak azért sem, hogy sohasem volt annyi középiskolát végzett munkanélküli mint most. Az viszont kétségtelen, hogy a tudatlanok nevelése magától értetődővé vált a megreformált iskolában, amelyből eltűnt a filozófia, a logika, egyes tanintézetekből még a matematika is, a történelem, az irodalom pedig minimálisra csökkent. Az oktatásügyi hatóságok képtelenek voltak megérteni, hogy a jövő követelményeinek csak alapos alaptudással lehet majd eleget tenni. A szakirányú iskola pedig ezzel maradt adós. Egydimenziós embereket képzett, akiknek a tudása szerint a Híd a Drinán Ivan Carakar, a tekintélyes horvát költő versgyűjteménye, Vuk Karadžić pedig Cirill és Metód kortársa volt. Visszatérés a gimnáziumhoz A szakirányú oktatásban az európai civilizáció összes vívmánya terra incognita maradt, noha Jugoszlávia Európa része és annak is kell maradnia. A gyakorlat bizonyította siralmas eredménytelenséggel szemben a statisztika örökösen a sikert igazolta elhallgatván, hogy az adatok a szellemi egyenlősdi következményei. A dualizmus és az elitizmus megszüntetésének a jelszavával a színvonalat a legmélyebb szintre degradálták. Hogy mennyibe került a társadalomnak az oktatási Obrovac, a Nin cikkírója szerint nem lehet pontosan kiszámítani, mert nemcsak a szakirányú iskolát végzettek átképzésére, a sok-sok tankönyv kiadására költött hatalmas összegről, az elherdált egykori iskolai műhelyek áráról van szó, hanem a kísérleti nyúlként kezelt nemzedékekről. Ki tudná kiszámítani, mennyibe kerül a tudatlanságuk, az örökre elszalasztott esélyük. A következő nemzedékeknek talán több szerencséjük és nagyobb tudásuk lesz. Alaposabban kell majd tanulni a matematikát, a nyelveket, a fizikát, a vegytant... A régi jó iskolához való visszatéréssel kapcsolatosan meg kell azonban jegyezni, hogy sokkal mélyrehatóbb változásokra lenne szükség, mint amilyet a társadalmi válság súlyos körülményei között megengedhetünk magunknak. Lehet-e modern iskolát szervezni a mai nincstelenségben könyvtárak, laboratóriumok nélkül. 40—50 diákkal egy osztályban, akiket az örökös reformfordulatokba már belefáradt tanárok tanítanak? Nem beszélve arról, hogy a szakirányú iskolarendszer be akarta bizonyítani, hogy a mestertől a mérnökig és a könyvelőig mindenki lehet tanár. A gimnáziumok és a szakközépiskolák újranyitásával együtt a tanári hivatás tekintélyét is helyre kell majd állítani. A modern iskolában azonban a számítógépekre, a szakiskolákban pedig lézertechnikára, automatikára, robotikára is szükség lenne, mert ha nem a jövő felé fordul, hanem örökösen a múltba villant, nem lesz semmilyen távlata. A szakirányú iskola megfosztotta a fiatalokat a reménytől, tönkretette a jövőjüket. A régi iskolához való visszatérés legalább reményt nyújt majd nekik. Kereset vagy alamizsna A szkopjei művelődési dolgozók kétségbeejtő anyagi helyzetük és általában a kultúrával való mostoha társadalmi bánásmód miatt elhatározták, hogy a saját kdükbe veszik a sorsukat. A Večernje novosti arról tudósít, hogy az opera alkalmazottainak legutóbbi tiltakozása figyelmeztetett arra, hogy betelt a pohár, a közeljövőben bekövetkezhet az, amire még nem volt példa a macedón fővárosban: a művelődési dolgozók általános sztrájkot hirdetnek. E kényszerlépés elkerülése végett a Macedón Nemzeti Színház opera-, balett- és drámaegyüttese, a filharmónia a nemzetiségi színház és a Tanec együttes közösen kezdeményezőbizottságot alakított azzal a feladattal, hogy erélyesen szálljon síkra a művelődési dolgozók emberi méltóságáért, és próbálja megértetni az illetékesekkel milyen nyomorúságos a kulturális intézmények anyagi helyzete. A szakszervezeti tanács nemrégiben megállapította: a művelődési intézmények annyira lemaradnak az egyébként is szegény gazdaság mögött, hogy ez már sértő. A filharmóniában például a múlt év decemberében az átlagkereset 25, ez év márciusában 42, most pedig már 45 százalékkal kisebb, mint a gazdaságban. A Macedón Nemzeti Színházban a balett-táncos gyakornok havi 489 000, a szólótáncos pedig 1 320 000 dinárért izzad. A kis személyi jövedelmet sínylik a nyugdíjasok, a leendők pedig rá sem mernek gondolni mi lesz velük. Hihetetlennek tűnik, pedig sajnálatos tény, hogy Vaszil Csortosev rendező, akinek rendkívüli érdemei vannak a macedón kultúra fejlődésében, mindössze 350 000 dinár nyugdíjat kap Az intézmények követeléseit most összegezi a bizottság. A legtöbben méltányosnak tartanák, ha a művelődési dolgozók keresetét kiegyenlítenék a tanárokéval. Ebből is látszik milyen abszurd helyzet jött létre. A tanárok a napokban bejelentették, ha nem emelik a keresetüket, sztrájkolni fognak. A számlát valakinek fizetni kell Annak idején nagy garral jelentették be és teli szállal hirdették az ésszerűsítés bevezetését a kultúrában, az iskolarendszerben és a tudomány területén. Az eredmény végül mégis nagyon sovány volt, mert mindenki úgy vélte, nem rá, hanem másokra vonatkozik. Senki sem akarta belátni, hogy a saját jövőjéről van szó, mert elmúlt az az idő, amikor az ambíciók számláját be lehetett nyújtani a társadalomnak. A fejlődésbeli anakronizmusokat mindenki felismerte, csak nem egyféleképpen értelmezte. Nem sikerült tisztázni, miről kellene lemondani, mit meghagyni vagy külön szorgalmazni Kétségtelenül a társadalmi tevékenységekben is, akárcsak a gazdaságban, meglehetősen fejetlenül mentek a beruházások. Mivel a számlát fizetni kell, egyre gyakoribbá váltak a bírálatok. Mindennemű szelektálás nélkül mennydörgő hangon marasztalják el ..a régi gyakorlatot”. Megkérdőjelezik például, kell-e Horvátországnak négy egyetem, amelyből három a zágrábit utánozza. A Vjesnik kommentátora szerint inkább azt kellene kérdezni, a külföldi tapasztalatok alapján miért nem szakosították idejekorán ezeket az egyetemeket. Most, amikor bekövetkezett a kijózanodás ideje, átalakításuk túl sokba fog kerülni, nem beszélve arról, miyen kínos lesz a regionális ambíciókat összeegyeztetni a fejlődés valóságos érdekeivel. Nem lenne szabad mindent egy kalap alá venni és a régi megalomániás gyakorlat folytatásának tekinteni. Az általános pénzhiány ellenére az utóbbi években Zágrábban felépült a közgazdasági és az elektrotechnikai fakultás új épülete, a Nemzeti és Egyetemi Könyvtár most épül, a Természettudományi Fakultás építését is hamarosan elkezdik. Óriási összeget költöttek számítógépekre, a köztársaságban 30 új általános iskola nyílt... A szegénység ellenére feleslegesnek lehet-e nevezni ezeket a nagy beruházásokat? Aligha. Mégis sokan kifogásolják, megfeledkezvén arról hogy a fejlődést nem lehet máról holnapra tervezni. Az ilyen beruházások igazi értelme hosszú távon válik észrevehetővé. 41}