Magyar Szó, 1991. június (48. évfolyam, 148-162. szám)

1991-06-15 / 162. szám

16 Vis at^ Шт* fie Nap mint nap VI. 4. — Páskándi Gézával készített régebbi in­terjú, amely csak mostanában jelent meg. Eddig bizonyára lappangott. Mindannyiunknak akad ré­gi, lappangó interjúja, ez talán kelet-közép-euró­­pai sajátosság. Páskándi mértéktartó okfejtése. E nézetek jó része ismert volt előttem több mint tíz évvel ezelőtt is. Most is megfontolt, komoly dol­gok, ahogy annak idején Száraz György társasá­gában lehetett beszélni. Más helyütt megakad a szemem ezen a frázi­son: a legnagyobb élő magyar író. Ez valahogy úgy hangzik, mintha azt mondanák­ az utca legjobb szabója. Önkéntelenül is magával vonszolja a tu­lajdon ellentétét: a legkisebb élő magyar író. Mert hogy a magyar irodalom csak akkorácska, hogy pontosan tudni, ki benne a legnagyobb, és ki a leg­kisebb. És ez konstans. Csak ne emlékeznék azok­ra az időkre, amikor Németh László volt a legna­gyobb élő magyar író, majd Déry Tibor lett ugyan­ez. Most meg, lám... Isten éltesse a tisztes ipart! — A legnagyobb jugoszláv író! — sugdosták Miros­lav Krleža háta mögött a tömegben. És akkor va­laki megszólította: — Andric úr! Három körül liftünk ajtajában Danyi Magdol­nával találkozom, lefelé jött. Éi mindenkivel nem találkoztam az évek folyamán ebben a liftajtó­ban! Danyi Magdolnával is több alkalommal Az alvó Arai­a azt mondja: „Egyem is meg!” — Ap­rócska koromban nekem is ezt és így mondták, még emlékszem rá. Este tűzijáték, innen keveset látni belőle, inkább csak a füstjét; éjfél tájban égiháború. VI. 5. — Pletykák szintjére süllyesztve kellene itt megírni mindent, nagy és kis dolgokat meg amit csak lehet, az egész történelmet, mert úgy­sincs rá különb magyarázat, nem létező dolgok bizonygatása, sok hűhóval. Hogy tulajdonképpen kié is lenne a történelem? Meggyőződésem szerint az ör­dögé az egész, és váratlanul mindenki ebben sze­retne közreműködni, tájékozatlanul, hebehurgya módon. Ostobák véget nem érő kavalkádja. Sörreklám: 185 éves a becsei sörgyár. Alapításának ideje 32 szépszülőm kora. Vagy az ő­64 szülőjüké. Okosabban teszem, ha tovább nem is számolok. A kort ma már lehetetlen, fölidézni, ad­dig nem ér el a szájhagyomány, az emlékezetről nem is szólva. Bizonyára ez lehet az idő, a masa valós állapotában, félig sörhabba fúlva. Csupán a hatalmas söröshordók vannak előttem, a körülmé­nyes szállításuk, meg az az elképzelhetetlen vala­mi, hogyha ezek vízbe esnének, nem merülnének el. Egyetlen alkalommal tettem a lábamat a gyár területére, a helyi mezőgazdasági birtok meletevői részlegének idénymunkás alkalmazottjaként: két pótkocsit akasztottunk traktor u­tán, és otv mentünk malátáért. A részié!?TMe'k n^m vn4 +elefonra, és kérdezhették mest, karnnnk-e. ali CThem a sertés­­hizipiMa szárnyra vagy rn^0­?^ tu^om, mil ven r él bók mert nem karshmk: k^+ va­gy b^om fiatal kishe*?vesi idénymunkássRi1 vnimnm — déhi+én mehettünk is a földek^e Az ”+a+ kíi1*.n­her», com­mi­­ átniyp^e па^ volt de meg­érte. Iiahrr rnpcf «36^+ com k°^tvtrak. Р'»!­дг név. sév» Periig fjh.Vnr irr voltak. VI. G. — Két órán át a term^^70^ szem’*evó+e­­lépésé, vr’irfvir; n°m h’*zek a szememnek: a r­ázsifon m­éhánny feketerneót látok, habár ebben a városb^e nem vertek trevát. elte^cím várvvcok+ót. Ttt csupán ritka műd­on rókát látni. Itt m°g ^em szület­hetett vo­m Szén Ernő verse a feket e~i sóról. Késő délután Matuska Mártonoknál. Egy régi Híd-szám kerül szóba 1980-ból, amely Tito halálát követően jelent meg. Nem ismerem, ennek a szám­nak nem voltam munkatársa, az ügyben én már korábban letettem a garast, bár igyekezetemet ki sem méltányolta. A későbbiekben ez lehetett a sze­rencsém. Nem volt célom Oszip Mandelstamként pamfletet írni a diktátorról, ha kiderül, talán ak­kor sem bánnak el velem ugyanolyan kíméletle­nül. Úgyhogy én abban az időben — meg már jó­val korábban is — csak fordítottam. Ide harminc oldalnyit jóelőre az­ elhunyt kiváló tulajdonságairól stb. pedig még hónapokig élt, oda meg mit tu­dom én, mennyit, mit tudom én, miről. Megmaradt emlékezetemben, hogy amikor Karadordevén az emlékiratain dolgozott, télvíz idején, fölvezette a parkban a főparancsnoki sátrat, hogy ott majd job­ban megy az írás. Nem ment jobban. Nincsenek emlékiratok. Megkerülhetetlen téma a 45 nap 44-ben. Meg­jelent Cseres Tibor könyve ugyanerre a témára — csa­k a Napló c.­lanban közölt részleteket ol­vastam belőle. Ezek alapján kényelmetlenül sok lehet benne a túlzás, elejét véve mindenféle — még lehetséges — pontosításnak. VI. 7. — Elmúlt az egész tavalyi év és meg sem fordult a fejemben, hogy most van Mikes Kele­men születésének 300. évfordulója, igaz, Böndör Pállal váltottunk róla pár szót a tavalyi könyvhé­ten, a Gondolat Váci utcai könyvesboltjában: azt mondtam, hogy sokaknál modernebb író akiket itt mai szerzőkként árulnak, meg aztán Berkes Er­zsébetnek is megemlítettem, habár ő Sai­ó György A jövevény c. regényét olvasta lóhalálában — a vaskos könyvek hátránya, hogy gyorsan kell ol­vasni, ha az ember a végükre szeretne érni. És aztán el is merült Mikes Kelemen,, csak mosta­nában érem magam utol annyira az olvasásban, hogy látom, 301 évvel ezelőtt született, és 1761-ig egy műfajt teremtett magyarul. Va­lósín­űleg min­den íróban él ez a vágy, csakhogy nemigen van rá mód. A telepi művelődési házban az esti órákban megnéztük Siflis Zoltán végeredményben Wamo­­scher Ervin egykori földbirtokosról készített vi­­deofilmjét. Az elkobzott, majd lerombolt major­ságok, gyermek- és ifjúkorom rengeteg élménye ezekhez, kötődik a becsei meg a volt szenttamás határban , hogy miként is került ebek har­­mincadjára a „régi világ”. És valakiket ezért még fizettek is, ez csak mostanában lett egyértelmű, bár „társadalmilag még nincs verifikálva”. Ennek a hőskorát írásban, amennyire csak tudtam — te­hát a képességeim szerint — fölhasználtam. Szá­momra csak a videoszalag az új. Megjelent az 1945-től betiltott könyvek lajstro­ma,, no meg a cenzoroké. Olyan nevek, mint Tito, Rankovic — ami érthető a business védelmezése szempontjából — de Krleža és Andrié! A nagy írók egy része nyilvánvalóan természeténél fogva hi­hetetlenül nagy pecsovics is. Bizonyára ez ben­nük az­ ember, az író másutt lakik, a művész a múzsák kíséretében csak látogatja porhüvelyüket. Vagyis ez már az alkotásuk minőségével, azonos szintű mélylélektanra tartozik. Mert ugyan ki ta­gadhatná, hogy bizonyos vonatkozásban valameny­­nyien klinikai eset vagyunk? VI. 8. — Szinte naphosszat kitartóan esik a nagyszemű eső. Délután osztályfőnöki órára kell mennem, ahol 30 éves pályafutásomról kell refe­rálnom. A volt gimnázium épületét, amely a szá­zadelőn leánygimnáziumnak épült, amióta nem gim­názium, visszaállították eredeti állapotába. A fel­­újított szecessziós díszterem, bár Újvidéket szinte elkerülte a szecessziós építészet hatása: két teljes egészében szecessziós stílusú lakóházat tudok az egész városban, másik három-négyen némi szeces­-­­ siós hatás mutatható ki. Pályám viszont két szóba belefér: Nagypapa va­gyok. — Költő? — kérdi egykori osztályfőnökünk. — Itt azt írja, költő... — (Habár én ilyesmit soha­sem mondhattam, hiányzott belőlem az öntudat vagy a hiúság?) — Nem, csak nagypapa — ragaszkodom elsőd­leges kijelentésemhez. Úgyhogy ennyiben mara­dunk. Az éjszakát Temerinben ülöm végig. Régi fotók: az egyiken Gerold László is rajta van, mint a gimnázium kosárlabdacsapatának tag­ja,­valamikor 1960-ban. Zaj. Néhányan Nadvinski tanár úr halálának­­ körülményein rágódunk. Mindent egybevetve rop­pantul érdekfeszítő egyéniség volt. Úgy tíz évvel ezelőtt láthattam utoljára az utcán, mindig nagy köszönőviszonyban voltunk, de akkor nem fogadta a köszönésemet. Már akkor a világ fölött lebeghe­tett? Égő parancsvörös színű harisnyája volt. Kétségtelen, hogy érződik rajtam az irodalom, ott kullog a sarkamban, akár egy öreg, sánta ku­tya, többen­­firtatják is, onnan tudom. Azzal ál­tassam magamat, hogy majd elmúlik? VI. 9. — Az Ünnepi Könyvhét után immár las­san körvonalazódik, hogy fokozatosan valóság lesz hét országra szóló nem éli elhatnl­ásunk. A haté­­t rokon kívüli magyar nyelvű irodalmak az ossz­­­magyarság kulturális tudatának indián rezervátu­mába szorulnak. Röviden: törődjön ki-ki a maga­­ dolgával. A jugoszláviainak nevezett magyar iro-­­­dalom elmagányosodása alighanem kezdetét vette. , Ismét a nyakunkban az ötvenes évek! — állíthat­­j ná­m túlzott optimizmussal, mert hol vagyunk mi is az ötvenes évektől! Az irodalom teljes egészében,­­ fölösleges és mellőzhető tevékenységgé válik. Alig­ , ha van valakinek is szüksége rá, az írónak is csak­­ a gondjai számát növeli. Kétségtelen, hogy mi már sehol sem fogunk „bevágódni”. 1j Magam is egy jó csomó évet eltoltam, hiába, gyarapítván a világban a telinyomtatott papírhal­­mok mennyiségét. Sebaj, felejtsük el az ég..s . t! Ha arra gondolok, hogy mégiscsak túléltem, az már magában véve is kész nyereség Hobbim az ilyen kemény és gyilkos elfoglalt­ ,­ság semmiképpen sem lesz. Az irodalom mint sza­badidő-tevékenység! Valahogy elképzelhetetlen a számomra, hogy nekilássak keresni a helyemet a szabadversenyes könyvpiacon. Branislav Petrovic állapította meg egykoron, hogy az író azért még­sem versenyló! , VI. 10. — A városi adóhivatal túlzásba viszi zaklatásomat, negyedévenként jelentkezik, és mind­ahányszor félreértésről van szó, miként ki szokott derülni. Most végrehajtót is kilátásba helyeztek, igaz, nem első ízben. Számba veszem cókmókomat,­­ vajon már foglalhatnának le. Nincsen semmi.­­ A lokális magyar politikusok által sarkallt­­ rendőrség sem tudott innen elűzni, egy adóhivatal­­ miatt tán, már nem adom föl a játszmát! Ilyen is szép, verőfényes időben ... Fehér Kálmán a szomszédban intézi ügyes-ba­­i jós dolgait, benéz, sokkalta karcsúbb nálamnál, jól- m eső érzés annyi év után excellenciás uramat lát- s nem. Egy kevés Banglades, mi másról is beszél- s sietnénk, végeredményben bánja, hogy elment. Ne­kem nagy örömöt jelentett volna, ha öt évvel ez­előtt elmehetek, akárhová. Ám­in csak írtam, de­­ azt nem tudom, hogy elolvasta-e egy-két em­bernél több is, hogy mit. Hiába nyugtatnám magamat az­zal, hogy ez többé nem fog előfordulni. Délután Bóka Ferencnél, kutyát szállítok neki,­­ akár valami Svejk. A kutya egy hetet vendéges­kedett a tetőteraszon, hosszabb vendéglátásra nem rendezkedtem be. A Belgrádi Televízióban a Deák Ferenc forga­tókönyve alapján készült Határ c. film mint té­­­vésorozat. Végső soron mégiscsak gyermekkorom feledhetetlen örök traumákat hagyó világa: pa­­sz­tok közül való vagyok. Sok ismerős színész, kissé széles gesztusok. Egy pillanatig úgy éreztem hogy elhatalmaso­dik rajtam a búskomorság, mint báró Kemnén Zsigmond a Svábhegyen vagy Berzsenyi Dánielen Niklán. BRASN­YÓ István ! 1991. június 15., szombat Dragoljub Adžić kerámiája Kár keseregni Talán épp most van negyed évszázada, hogy a Forum Könyv­kiadó részt vesz az Ünnepi Könyvhéten. Még emlékszem a tárgyalásokra, a rendelésekre, az akadályokra, utazásokra, a vidé­ki és a fővárosi megnyitókra, a tolongásra a Forum sátránál előbb a Váci utcában, majd a Vörösmarty téren (nekem az előbbi hely kedvesebb volt, nem sorakoztak a sátrak olyan óvó­dásán körben, s ott volt az igazi nyüzsgés), a gyorsan elfogyó könyvekre, az érdeklődőkre, akik előre elkészített jegyzékkel jöt­tek a sátorhoz, tudták, mit ke­resnek („Van-e új Bori-könyv?”), s tele szatyorral távoztak. Az idén, mint már megírtuk, más volt a helyzet. A többi kül­földi magyar kiadóval kerültünk egy fedél alá (lásd­ ésszerűsítés), kevés könyvünket rendelték meg, egészen csekély példányszámban, a pulton a nagy halomban szin­te elvesztek a mieink. Na de legyünk őszinték: nem is volt olyan vonzó a kínálatunk; a legérdekesebbnek ígérkező idei kiadványunk, Matuska Márton A megtorlás napjai című könyve nem készült el idejében, s nem konkurálhatott a Cseres-kötetnek, a Híd-díjas Gerold-mű — eddig ismeretlen okokból —­ nem ke­rült a pultra. (Nem első eset az, hogy egy-egy könyvünknek nyo­ma vész Pesten.) De ismerjük el azt is, hogy ma már irodal­munknak nincs meg az a vonzó­ereje, ami a hatvanas években volt, nem mi vagyunk az avant­gárd a magyar irodalomban. Valljuk be: nem írunk már olyan izgalmas könyeket, mint régen. Az sem elhanyagolható azon­ban, hogy válságban van a magyar könyvkiadás (habé­ a könyvhétre — ha jól számoltam — 74 újdonságnál rukkoltak ki a kiadók, közöttük sok új­ ma­gánvállalkozó is), a terjesztte és a vásárlás. A magyarországi élet­­színvonal meg a könyvek ára fékezi az eladást. Az a benyo­másom, hogy a könyvhét pro­pagandája sem volt a legjobb Az olvasók már nem rohannak a könyvhét első napján a sát­raikhoz vásárolni, hanem meg­várják a kritikai visszhangot, s akkor döntenek, hogy mit emel­jenek le a polcról avagy meg­várják a kiárusítást... Emlékszünk, milyen olcsók voltak — legalábbis számunkra — a magyarországi könyvek, egy-egy pesti könyvesbolt ne­künk valóságos mennyország volt. Irodalmi körökben, oly«n embereik között mozogva lelkesen hirdettük: ez az igazi, így kell csinálni, de elfelejtettük, mek­kora állami támogatás van a könyvek alacsony árában. Ed tartottuk jónak, szű­k«**»--— Azóta kitűnt, hogy a magyar könyvkiadás egy kicsit Po­r­­­kin-falu volt, azelőtt se vásá­rolták olyan tömegesen a köny­veket, ahogy mi, a felszínről ítél­ve, gondoltuk. Tele vannak a pesti könyvraktárak eladhatat­lan könyvek tonnáival, leáraz­zák őket, sőt ingyen osztogatják, és még mindig vannak. A ma­gyar irodalom utolsó klasszikus vonulata közben átlépett a hal­hatatlanságba. A Kádár-rendszer favorizált, kedvenc írói már nem érdekesek, a hatalom, a párt nem részesíti őket előnyben (mondjuk azt, hogy nem párt­fogoltak?). Most azok a könyvek látnak napvilágot, amelyek a Rákosi- és a Kádár-rendszerben nem jelenhettek meg. Könyvheti újdonságok Márai két könyve, Aczél­­tamás, Nagy Vince, Ha­lát Győző, Faludy György, Do­­mahidy András, Ferdinandy György, Kemenes Gérin László, Szabó Dezső művei, de ott vol­tak a pultokon, polcokon, kira­katokban a mai magyar iroda­lom legjelesebbjeinek kötetei: Petri Györgyé, Tandori Dezsőé, Esterházy Péteré, Szathmári Sándoré, Domonkos Mátyásé, Jó­kai Annáé Nádas Péteré, Sütő Andrásé, Mészöly Miklósé, to­vábbá egy tam­­tilis mű. A ma­gyarságtudomány kézikönyve, леи e ennél jobb? Nem könyvheti kiadvány, de — több mint nyolc évtized után — kapható volt azokban a Pa­pokban Pora Ferenc híres köny­ve, s megtaláltuk Arany Bálint emlékiratát is. Ugyancsak koráb­ban jelent meg, de azt hiszem, nem csak a szakemberek érdek­lődésére tarthat számot a híres állatorvos, David Taylor Hogyan lettem állatkerti orvos című könyve, amely a szó szoros ér­telmében szórakoztató és tanul­ságos olvasmány, akármennyire közhelynek számít is az a há­rom szó. E sorok szerzője pedig csemegeként lapozgatja egy ven­déglátóipari szakember, Szakál László Híres estiberek híres re­ceptjei című könyvét, egy csomó Kugler-, Gundel-, Gerbeaud-re­­cepttel, mi több. Arany János, Jókai Mór, Krúdy Gyula, Pe­tőfi Sándor, II. Rákóczi Ferenc, Kossuth Lajos, sőt, urambocsá, Horthy Miklós kedvenc ételei­nek leírásával, hiányzanak azonban Rákosi, Gera, Farkas Mihály kedvenc ételei. Persze lehet, hogy nem is voltak ne­kik, azt ették, amit a pártkony­­hán főztek. Nem érd­emes hát keseregni az idei Ünnepi Könyvhét állítólagos balsikerén. Lehe, hogy a mai körülmények között nem tör­ténhetett másként. Különben is: volt a könyvsátrak előtti egy­kori csődületben, tolakodásban — bármennyire tetszhetett, bár­mennyire irigyeltük is — egy kis sznobizmus. Ez lekopott, eltűnt. Ne felejtsük el: új olva­sók jöttek, új ízlés alakult ki, új igények támadtak. Ma már nem csak regényeken és vaskos tanulmányköteteken él az olva­só. Várjuk meg 1992-t, Akkor hatvanhárom éves lesz a könyv­hét. Ebben, a korban valószínűleg elkerülhetetlen az éré­rpo,s­zese­­dés, de azért nem kell mindjárt a legrosszabbra gondolni. TOMÁN László

Next