Magyar Szó, 1993. március (50. évfolyam, 58-87. szám)

1993-03-17 / 73. szám

2 1848 MÁRCIUSA A VILÁGSZERTE, hol magyarok élnek, sőt nemcsak ott, már napok óta nemzeti ünnepünk előkészületei és megemlékezések folynak. Az 1848-as forradalomnak immár a száznegyvenötödik évfordulójához érkeztünk. Csaknem másfél évszázaddal ezelőtt, az akkori Magyarországon egy vértelen forradalom törvényesen fölszabadította a jobbágyságot, és törvényesen kikiáltotta az ország függetlenségét. Intézményesítette és fölgyorsította a polgárosodás folyamatát, az európai viszonyoknak megfelelő, korszerű társadalom kiépítését. Nem ment ez nehézségek, tévedések és okulások nélkül, de a történelem Görgey szavait igazolta: a szabadságharc a nemzetközi túlerővel szemben elvesztett ugyan, azaz Világoshoz vezetett, véres megtorlásokhoz, sőt tartós elnyomatáshoz, de Petőfiék, Kossuthék célja nem bukott el. Széchenyi reformgondolatai pedig Magyarországot továbbvitték Európa felé. A vértelen győztes forradalom eszméje éppúgy, mint a forradalmat követő szabadságharc áldozatainak gyásza nem szűnt meg élni a nemzet emlékezetében, annak töredékei bárhová szakadtak is le, vagy sodródtak szét a nagyvilágban. Ezért a rákövetkező történelmi változások alatt kormányok és rendszerek próbálták kisajátítani Petőfit s a március 15-ét, vagy betiltani a megemlékezést (az ünnepet s a gyászt). Kisajátítása tiszavirág-életű maradt; a megemlékezést ugyan betilthatták, de az emlékezés mindmáig nem szűnt meg. A\ BOLSEVIK diktatúra első év■^^tizedének derekán nálunk is volt vitát színlelő, tudománytalan dialógus arról, hogy mi közünk van 48-hoz, illetve hogy lehet-e közünk hozzá, de aztán ezt, logikusan, nagy csönd követte. Ennél is elszomorítóbb lett az anyaország vezényelt, hamis ünnepe. Az 1848-as forradalom s a köréje fonódó eszmeáramlatok és események, valamint az európai hasonló megrázkódtatások megvetették alapját a magyar nemzettudat új, nemzetet átfogó értelmezésének. Az 1848-as nemzeti összefogáshoz és az áldozathoz, melyet a szabadságharcban hozott a magyar nemzet, nem lenne méltó, hogyha az elismerés és a kegyelet mellett tévedhetetlen vezérekre és tévedésmentes eseményekre emlékeznénk, vagy ha az akkori Tizenkét ponthoz ma nem akarnánk hozzáadni az új változások igényét. Kossuthék is újat akartak és újat hoztak. Tiszteletünk és hálánk nem kisebb, hanem hitelesebb azáltal, hogy megvalljuk: nem félisten volt Nagy Sándor, Caesar, Attila és Napóleon, hanem emberek, némely tetteikben nagyok, de ma az emberi nagyságot nem itt keressük, s magunknak, nemzetünknek nem mártírokra van szüksége, hanem okos vezetőkre, akik a jóban példát mutatnak. 1848-hoz s a szabadságharc áldozatainak emlékéhez ma az lehet méltó, hogyha a nemzeti összefogás és megmaradás új „tizenkét pontjában első helyre tesszük nemzettudatunk megtisztítását mindattól, ami más népeket sérthetne, mert az bennünket megalázna. Nemzettudatunkkal szorosan összefügg ragaszkodásunk anyanyelvünk egységéhez, szabad és teljes használatához, fejlesztéséhez. Nemzeti és polgári kultúránk kibontakozásának ez legfontosabb eszköze. Az erre irányuló törekvéseinket, ezt meghatározó nézeteinket és érzelmeinket tudatosan és egyértelműen kell megtisztítanunk a nacionalizmus önmegtévesztő, európaiatlan együgyűségétől, a sovinizmus emberietlenségétől, a nemzet és anyanyelvi hegemonizmus telhetetlenségétől, barbárságától és értelmetlenségétől. A tragikus fejleményt kiváltó történelmi fordulatra visszaemlékezve, okulásként meg kellene látnunk a káoszban a kiutat, a hangzavarban meg kellene hallanunk az eleve nem hangoskodó értelem szavát (mert valóban létezik, s mert mindannyiunknak, magyaroknak és nem magyaroknak érdekében áll): emberi jogunk van nemzed azonosságtudatunk megőrzéséhez (vagy megszerzéséhez), 1848-ra is alapozva, de ahogyan Petőfiék akkor továbbléptek, mégpedig történelmi léptekkel is nagyot, nekünk is azt kell tennünk: negyvennyolcnál tovább lépnünk, nemzettudatunk méltóságában és megtarthatóságában. Nemcsak azért, mert elkerülhetetlen. 1^'GYETI.EN nép sem életképes ■“-^önmagában, még Amerika sem. Szerencsére nem egyedül élünk sem a világban, sem a Balkán peremén. Tehát azért is tovább kellene lépnünk, mert a jövőbe nem vezet más járható út, de azért is, mert csak így lesz méltó 48-hoz, ma csak így igaz. (Az igazság pedig általában is térhez és időhöz van kötve.) S ennek érdekében a múltba is okosabban kell visszanéznünk. Nemzettudatunk és anyanyelvhasználat s -fejlesztési-megtartási igényünk - beláthatjuk - akkor s annyiban lesz emberjogi és európai, hogyha s amennyiben magába foglalja mások nemzettudatának sérthetetlenségét, tiszteletét, anyanyelvének megbecsülését. Ha magában foglalja más népek nemzed, anyanyelvhasználati és - fejlesztési igényeinek egyenrangú elismerését. Más népek nemzed és anyanyelvi erődéktételeinek kölcsönös, bizalomra és jóhiszeműségre épülő megteremtését és őrzését. Akár szerbekről van szó, akár románokról, szlovákokról, ukránokról, vlahokról, vagy albánokról, muzulmánokról vagy horvátokról, szlovénekről vagy cigányokról, zsidókról, oroszokról vagy kurdokról, palesztinokról, bárhol élő nemzetekről és etnikumokról. Ma e nélkül elképzelhetetlen nemcsak egy-egy nemzet kultúrája, hanem az emberi civilizáció is. Nemzeti és nemzetközi törekvéseinek hatékonysága axiomatikusan függ az összefogások mértékétől. (Ezt naponta tapasztaljuk, a segélyakciók erejét is, azok hiányának tragikus következményeit is.) A fölismeret közös célért való összefogás azonban még egy nemzeti kisebbségen belül sem megy könnyen, rendszerint. Bizonyára mindenekelőtt attól függ, hogy nemzeti kisebbségen, nemzeten és Európán belüli másságunkat (nemcsak identitásunkat, hanem körülményeinktől, helyzeti, civilizációs, történelmi és egyéb adottságainktól predesztinált gondolkodásmódbeli és képességbeli pluralizmusunkat csak tudomásul vesszük és megtűrjük, vagy elfogadjuk természetes, sőt szükségszerű ténynek, potenciális igazságnak, és egymásban ezt kölcsönösen tiszteletben is tartjuk. A látás- és gondolkodásmód pluralizmusának tiszteletben tartása (egyének vagy közösségek között) még nem megalkuvás, azzal még nem „engedünk a 48-ból”, hanem önmagunk érdekeit előítéleteink és elvakultságunk helyett a józan értelmünkkel törekszünk megvalósítani. IV/MÁRCIUS idusán, egy véglete■L”-*-sen elszomorító korban, mi magyarok és nem magyarok, álmodjuk meg ezt a másik vértelen forradalmat! Hogy azáltal is méltók lehessünk Petőfiékhez, Bemékhez. Azt a forradalmat, melyben fényesebb lesz a kardnál és a géppisztolynál az értelem, és az érvek ballisztikája dominál. Olyan forradalmat, melyben minden nép humanizmusa és jóléte lesz a „határkiigazítás”, s melyben önmagunk fölszabadításáért folyik a közelharc - hiszen anynyi közös ellenségünk van, mint amilyen a betegség, az éhség, a kábítószer, a gyűlöletszítás, a tudatlanság és a tudománytalanság, az előítéletek és a tévhitek... és annyi közös érdek és cél. Nemcsak nagy szükségünk lenne erre a „másik forradalom”-ra, hanem erőnk is lenne hozzá — hogyha az értelmünkből eredne az akarat. Síkra lépni azért a Világszabadságért, melyben a kiérdemelt bizalom s az előlegezett jóhiszeműség harmonikusan egymás mellé helyezné lelkünkben a magyar trikolórt és a cirill „kockabetű”-ket, a sokszázféle „legszebb” anyanyelvet, a nemzetek közötti természetes, logikus és szükséges másságok spektrumait s a nemzeten belüli másságok rengetegét, melyek ha okosan bánunk velük, nem elválasztanak bennünket, hanem kiegészítenek. Ősi szavainkat az új idők új tartalommal töltötték meg, ezért ma már így is fogalmazhatunk: Régi dicsőségünk, ne kísértés az éji homályból! A vérrel szerzett területek a huszadik század végén bűnt és nem dicsőséget hagyományoznak az utókornak. S anyanyelvünk nem a legszebb a világon, de a legfontosabb, akár kisebbségi, akár többségi. Annak, akinek anyanyelve. És nem tökéletesebb a másiknál, de egyik sem pótolhatná. És mai nyelven: egyik népnek, nemzetnek, etnikumnak sincsen több, nagyobb természetes joga, hogy nemzeti függetlenségben éljen, anyanyelvén tanuljon és beszéljen. És mivel természetes, hogy másként látunk, egymás helyett akarva sem láthatjuk meg a nemzeti identitás és az anyanyelv megtarthatóságának szükségleteit, egymás egyéb érdekeit sem. S nyilván hamarább megértjük egymást, ha a viták célja nem a magunk igazságának győzelemre vitele lesz, hanem a magunk vélt igazságának a minél sokoldalúbb lemérése. A PLURALIZMUS tudomásul -^*-vétele mindaddig nem sokat ér, amíg meggyőződésünkké nem válik, hogy magunk is tévedhetünk tudományos ismereteinkben is, világnézetünkben is, nemzeti hitvallásunkban is, a jó és a rossz, a haladó és a visszahúzó megítélésében is. Mindaddig az egység látszata mögött, a lojalitásé mögött a félelem, a megfélemlítettség uralkodik. S az ember félelemből fegyvert is fog, mert azt hiszi, vagy elhitetik vele, hogy támadás készül ellene, hogy a szomszédja, munkatársa ellenség. A megfélemlített ember tehát nemcsak menekül, hanem gyakran maga pusztít. Nem ábránd ez a másik vértelen forradalom: egész Európa szomjazza már a békét Boszniában, és rettegve, okkal félti ott, ahol még megvan. Mert nyilvánvaló, ha nem mondjuk is, hogy ott, a front másik oldalán, az ostromgyűrűben, hol éheznek és orvosi segítség híján halnak meg sebesültek, s menekülő gyerekeket ölnek meg, ott „rokonaink” vannak. Minden front mögött, akár ortodox módon vetnek keresztet, akár Allahhoz fohászkodnak, vagy horvát katolikusok, illetve maguk sem tudják, minek kellene lenniük, hogy legalább a gyerekeik életben maradjanak. Rokonaink vannak, nem tudva is, mindenfelé, hol háború dúl, vagy háborús veszély fenyeget. Vérrokonaink is (mert Európában aligha lehet nem rokonnak lenni), de mindenekelőtt lélekben rokonok, akik békét akarnak, igazán. És végül, nemzeti nagyon szép összefogásunkra emlékezve, az 1848- asra, nem lehet nem gondolnunk arra is, hogy hol volt ez a nemzeti kohézió, amikor százezer magyar nőt (logikus, hogy védtelent) hurcolt el Szibériába a győzelemben tobzódó diktátor. Vagy hol volt az összefogás, amikor Petőfi nemzete suttogva sem merte kimondani Recsket, az etnikumon belüli tisztogatás poklát? De még a vasfüggönyön kívül sem emlegették. Miként Goli Otokot sem.|A már tudjuk: 1848 jelentősé■*-”-*-ge, vagyis „a népek hajnalcsillagáénak fénye a jövőbe is világított, a Kárpát-medencén túl is, és bízhatunk abban, hogy nem volt hiába sem az áldozat (1849), sem az okulás. ÁGOSTON Mihály „Te, a népek hajnalcsillaga Magyar Szó 1993. március 17., szerda „Tenni kell és mindjárt holnap” Már 145 éve, hogy magyar nemzetünk felidézi az 1848-as szabadságharc emlékét. Visszatekintve a múltnak e nagy eseményére, népünk előre talál Tudatában megújul, törekvéseinek szárnyat ad. Ez alkalommal mi is tekintsünk vissza 1848. március 15-ére: az ezt a napot megelőző állapotra, és a nagy cselekedet következményeire. A török hódoltság megszűntével Magyarország nem nyerte vissza függetlenségét, hanem a hatalmas Habsburg birodalom és császárság egyik tartománya lett. Az egykor virágzó középkori magyar államból, Mátyás király idejében Európa vezető államából, a majd 200 évig tartó végeláthatatlan háború következtében nem maradt semmi. A magyar nép java, a parasztság és iparosság nagy része kipusztult. A valamikori gazdag magyar városok mind elnéptelenedtek. A magyarság a 19. század elejére úgy megfogyatkozott, hogy nem véletlenül mondta képletesen, utólag Széchenyi István, hogy még a gyilkosnak az életét is meg kell kímélni, hogy népességében megmaradhasson a magyar. A főúri nemesi osztály régen elidegenedett a népétől: nyelvét elfelejtette, érdekeit megtagadta. A középnemesi osztály adott csupán tanúbizonyságot a hűségéről. Amikor megérkezett magyar földre, először az 1848-as francia, majd az ausztriai (bécsi) forradalom híve, ez a polgárosodni vágyó középnemesség ragadta magához a kezdeményezést Kossuth Lajos, a nemesek között a legnagyszerűbb, már március 3-án alkotmányt követelt a császárság számára és felelős nemzeti kormányt Magyarországnak, jobbágyfelszabadítást és alapvető polgári reformokat az elnyomott osztályoknak. 1848. március 14-én este a bécsi hajóról Pestre is meghozták a bécsi forradalom hírét Ekkor mondta Petőfi Sándor: „Íme a forradalom förgetege már itt zúg a közeli szomszédságban. És mi tétovázunk? Nem, cselekedni fogunk... Tenni kell és mindjárt holnap... Hátha holnapután késő lesz”. Március 15-én reggel a Pilvax kávéházból indult el a fiatalok lelkes csoportja, akiket mi márciusi ifjakként emlegetünk. Petőfi, Vasvári és Jókai vezetésével 12 pontba foglalt politikai programot készítettek. Érzéseiket Petőfi Nemzeti dala fejezte ki. A 12 pont tartalma a következő volt: 1. kívánjuk a sajtószabadságot, a cenzúra eltörlését; 2. felelős minisztériumot Buda-Pesten; 3. évenkénti országgyűlést Pesten; 4. törvény előtti egyenlőséget polgári és vallási tekintetben; 5. nemzeti őrsereget; 6. közös teherviselést; 7. az úrbéri (jobbágyi) viszonyok megszüntetését; 8. esküdtszék képviseletet egyenlőség alapján; 9. nemzeti bankot; 10. a katonaság esküdjék meg az alkotmányra és arra, hogy magyar katonáinkat ne vigyék külföldre, a külföldieket vigyék el tőlünk; 11. a politikai státusfoglyok szabadon bocsátását; 12. unió. Akkor Buda és elsősorban Pest túlnyomórészt német lakta városok voltak. Ennek ellenére tűzként terjedt a forradalmi követelés. Tömegesen csatlakoztak a német ajkú iparosok és magyar parasztok a forradalmi követelésekhez. Igaz ügyről volt szó. Ez mozgósította a tömegeket. A tömeg a mai Kossuth Lajos utcában levő Landerer-féle nyomdához ment. A „nép nevében” lefoglalták a nyomdagépeket és kinyomtatták a szabad sajtó első termékein a Nemzeti dalt és a 12 pontot. Délután a Múzeum körúton 10 000 főnyi tömeg jött össze, bár szakadt a márciusi eső. Kilépve a múzeum előtti emelvényre, Petőfi Sándor elszavalta a Nemzeti dalt és felolvasták a 12 pontot. A pesti városházán megalakult a forradalom irányító szerve, a Közcsendi Bizottmány. A Budán székelő Helytartó Tanács, amely 7000 főnyi idegen katonákból álló helyőrségre támaszkodott, tehetetlen volt, mert 20 000 ember jelent meg a várpalota kapuinál. Mindenbe beleegyezett. A katonaság nem lőtt a tömegbe. Beleegyezett a cenzúra eltörlésébe és szabadon bocsátották a politikai foglyokat. Táncsics Mihályt diadalmenetben vitték Pestre. Akkor Magyarországot nem Bécsből, hanem Pozsonyból irányították. Ott üléseztek a főrendek. Ezek elfogadták Kossuth Lajos március 3-i követelését, és március 15-én küldöttség vitte a követelést a császári városba. Így kezdődött az 1848-as magyar szabadságharc, amely kisebb-nagyobb megszakításokkal a mai napig folytatódott. Magyarország csak rövid időszakokra tudta visszaszerezni a teljes önállóságát és függetlenségét. Magyarországról 1992-ben végleg kivonult az utolsó szovjet katona is, aki annak a hadseregnek volt a tagja, amely 1945 óta Magyarországot megszállva tartotta. Magyarország visszaszerezte teljes szuverenitását, önállóságát és függetlenségét Magyarország azonban mégsincs biztonságban. Még nincs biztosítva a nyugodt fejlődés minden előfeltétele. Elismerve azt, hogy a határokat csakis békés úton lehet megváltoztatni és határozottan elutasítva a maga részéről minden ilyen értelmű katonai és más erőszakot, Magyarország állami biztonsága csak akkor lesz biztosítva, ha biztosítva lesz a magyar kisebbségek fennmaradása is. Magyarország nem folytat határrevíziós politikát. Ehhez nincs katonai ereje, és ennek nem is látja értelmét. A minél légiesebb, a nyitott határok politikája mellett áll ki. Ez az a politika, amely ha következetesen megvalósítják, az éltető kapcsolatot jelenti e nemzet és a nemzeti kisebbség között. Ez a politika jelenti az őszinte közeledést Magyarország és a szomszédos államok között. Természetesen az ilyen politikát támogatjuk mi is, kisebbségi sorsban levő magyarok. Számunkra, a jugoszláviai magyar nemzeti kisebbség számára is tanulságot és ihletést ad a 12 pont a mai körülményeink közepette is. Ha átértelmezzük körülményeinkre a márciusi fiatalok üzenetét, annak a mai jelentősége abban van, hogy minden erőnkkel támogatni kell a jugoszláv társadalom demokratizálódását; ki kell állnunk az eddigi fejlődésképtelen, de a túlélés lehetőségéért lázasan kapkodó gazdasági és politikai rendszer következetes lebontása mellett, az erős szociális hálóval ellátott polgári társadalom kiépítésének az érdekében. A magyar nemzeti kisebbség, politikai alanyiságának megőrzése nélkül hamarosan eltűnésre ítélt diaszpórává lenne; ez nem lehet igazi érdeke sem a szerb, sem a magyar népnek, sem Jugoszláviának, sem Magyarországnak. Ezért vezetőink elsősorban felelősséggel tartoznak a magyar nemzeti kisebbség előtt. Ugyanakkor mindnyájan felelősséggel tartozunk a polgári társadalom közvéleményének az európai ítélőszék előtt. Sajtónk úgy legyen a magyar demokratikus közvélemény, hogy vállaljon felelősséget és segítse a magyar nemzeti kisebbséget a megmaradásáért folytatott közéleti küzdelmében; őrizze nemzeti-nemzetiségi sajátosságainkat, hagyományainkat és értékeinket. A korszerű polgári szellemi értékeket tegye magáévá és adjon nekik magyar nemzeti-nemzetiségi formát. Sajtónk és a médiák tartalma ma mindenekelőtt legyen békeszerető és háborúellenes. Szolgálja a magyar és a szerb nép közeledését, barátságát és hosszú távú érdekeit. A magyarságunkat minden újságíró teljes szellemi erejével védje, de az államhoz kötődő lojalitására se essen árnyék. Egyszóval ha szükséges, hogy a mi magyar nemzeti kisebbségünk a két jószomszéd között nyugodtan dolgozhasson és alkothasson és ennek mind a ketten egyaránt örüljenek. Ha nincs is jelene, de van jövője a megújuló szerb-magyar barátságnak, s lesz is, ha e kisebbséghez segítőkészen közelítenek. MIRNICS Károly Tanácskoznak az első magyar parlamentáris kormány tagjai: Batthyány Lajos, Szemere Bertalan, Eötvös József, Széchenyi István, Klauzál Gábor, Kossuth Lajos, Esterházy Pál, Deák Ferenc és Mészáros Lázár