Magyar Szó, 1994. április (51. évfolyam, 61-81. szám)
1994-04-03 / 61. szám
55 HÁROMSZAKASZOS HORVÁT-KRAJINAI RENDEZÉSI ERŐFESZÍTÉS Zöldvonalú kékekkel Kinek jó az elválasztás? Egyelőre mindenkinek a szemben álló erőket szétválasztják, tamponövezetet létesítenek közöttük, s ebben az övezetben ENSZ-katonákat állomásoztatnak. Ugye, ismerős ez a megoldás? Nem egy válságkezelésnél alkalmaztak hasonlót. A ciprusi például nem is hasonló, hanem éppen ilyen volt. Amikor évekkel ezelőtt létrehozták a zöldvonalat kéksisakos megfigyelőállomásokkal, nem kevesen vélték úgy, hogy a zöldvonal országhatár szerepét fogja hosszú ideig betölteni. Nem véletlen tehát, hogy Horvátországban a zágrábi—krajinai megállapodás után sokan a ciprusi modelltől tartanak. Attól, hogy a három szakaszra tervezett rendezési folyamat az első után megreked, létrehozzák a tűzszünetet, megszüntetik az ellenségeskedést, megteremtik a tartósnak ígérkező békét, a politikai rendezés pedig - a tervezett formában - elmarad. Az UNPROFOR tetejében még védelmet is nyújt, akadályozza a katonai megoldást, a politikai megoldás - ami a nemzetközi tényezők megítélése szerint is — a reintegrálódást jelentené, nem felelne meg a krajinaiaknak. Céljuk az lehetne, hogy minél tovább fenntartsák a tűzszüneti megállapodással elért számukra kedvezőbbé vált helyzetet. Zágrábnak már az is gyanús lehetett, hogy Seselj csetnikvajda szinte lelkesedett a zágrábi megegyezésért, amelyet a Vanceféle terv „kifinomított változatának” tarthatott. Talán igaza is lenne a nagyszájú vajdának, ha a katonai egyezményeket nem kellene követnie gazdasági, majd a politikai rendezésnek. A horvát államfő feltehetőleg ezeket a félelmeket igyekezett eloszlatni a horvát közvéleményben, amikor — üdvözölve ugyan a rangos nemzetközi közreműködéssel nyélbe ütött zágrábi megállapodást — kijelentette, hogy Horvátország fenntartja az erő alkalmazásának jogát, ha a szerbek elutasítják a horvát szuverenitást ezeken a területeken. Azt is elmondta így, tárgyalási előzetesként hogy szóba sem jöhet az önkormányzat azokon a területeken, ahol most szerbek élnek. Csak Knin és Glina körzetében számíthatnak helyi autonómiára, hangoztatta nem először a horvát elnök, s mindannyiszor hozzátéve: csakis azokon a területeken, amelyeken a szerbek a háború kirobbantása előtt is többségben voltak. Ha az ENSZ, az USA és Oroszország - s természetesen Horvátország — erőfeszítései nem járnak sikerrel, nem tolerálhatjuk a végtelenségig a jelenlegi helyzetet, mondta Tudman. Vannak azonban bizakodóbb és kevésbé óvatoskodó vélemények is: ezek fordulatot látnak Zágráb és Knin viszonyában. Megkezdődött a háborús időszak vége, mondják azok, akik szerint a szerbek akarják a békét és készek a politikai rendezésre is. Mégpedig úgy, hogy Zágráb számára is elfogadható legyen. Igaz, egyelőre a krajinai vezetők nyilatkozatai ezeket a véleményeket nem támasztják alá, de feltehetőleg nem is erre, hanem inkább a belgrádi és a nemzetközi jelzésekre figyelnek azok, aki lehetségesnek tartják a megoldást. Hiszen a legjelentősebb nemzetközi tényezők küldték el képviselőiket a megbeszélésekre, amelyeket végül is tűzszüneti és csapatszétválasztási megegyezés koronázott, ami magában is már egy hatalmas siker, s nem írható csupán Zágráb vagy Knin jószándékának számlájára. (Egészen komoly vélemények szerint is Belgrád búcsúzik Krajinától, csak még az nem világos teljesen, hogy mit kap Krajina, s mit kap érte Szerbia.) Egyelőre csak ott tartanak, hogy „vége a háborúnak”, mint Jarcevic mondta, de gondosan ügyelnek, hogy a mostani katonait elválasszák a jövőbeni politikai rendezéstől, ezért okmányokban nem használnak olyan megfogalmazásokat, amelyek prejudikálnák a politikai megoldást. Pedig az álláspontok egészen egyértelműek valamennyi fél számára, beleértve a már említett nemzetközi tényezőket is, amelyeknél a rendezési kiindulópontban konszenzus alakult ki. Ha sikerrel veszik az első akadályt, s elhallgatnak a fegyverek az észak-dalmáciai és valamennyi horvátországi fronton, akkor - két hét múlva - kezdődhet a tárgyalások második menete, a gazdasági témakör. Ha ezt is rendezni tudják - ez még nem olyan kemény dió, s helyreáll a kommunikáció Zágráb és Knin között, akkor — úgy egy hónap múlva — belekezdhetnének a bizonytalan kimenetlű politikai rendezésbe, amely a leghosszabb ideig eltarthat, s ebben az esetben az ENSZ-nek, az EU-nak, az USA-nak és Oroszországnak valóban alaposan ki kell vennie a részét a megoldás felkutatásából, ha azt akarja, hogy ne a fegyverek vegyék át ismét a szót. Mert akkor az összecsapást semmiféle tamponövezet, zöldvonal, kéksisakos sem tudná megállítani. SEBESTYÉN Imre KÜLPOLITIKA Magyar Szó 19У4. apniis 3., vasa map Oroszország a nagyhatalom Gyorsan szertefoszlott az az öröm, amelyet az váltott ki, hogy az oroszok nagyobb szerepet vállaltak a jugoszláviai polgárháborúk megoldásában. Az eddigi eredmények jelentősége összezsugorodott. Az orosz katonák Szarajevóba való bevonulása feletti öröm még el sem csitult, az oroszok éppen foglalkozni kezdtek annak a benyomásnak a semlegesítésével, hogy elfogultak a szerbek javára, az ENSZ máris kihasználta az alkalmat: ha már a szerbek javára elfogult oroszok ott lehetnek, miért ne jöhetnének a muzulmánok javára elfogult törökök, holott csak arról van szó, hogy Butrosz Gálinak problémái vannak az ENSZ-csapatok létszámának növelésével, tehát kénytelen elfogadni mindenkit, aki hajlandó Boszniába katonákat küldeni. A tuzlai repülőtér megnyitása akadozik, mert most a muzulmánok mondják: a repülőtérről nem egyezhet meg a szerb megszálló egy idegen hatalommal. A további orosz közreműködés pedig ugyanabba az akadályba ütközik, amely eddig is megbénította a jugoszláv polgárháborúk megoldását: vagy a szerbek befolyásolhatatlanok, mint Boszniában, vagy az egyik fél sem képes lépni, mint Krajina esetében. Mert hiába nyilatkozott Csurkin úgy, hogy a szerbeknek egyenrangú félként lehetővé kell tenni a csatlakozást a horvát—muzulmán megállapodáshoz, amikor a szerbek számára csak azt a lehetőséget hagyták, hogy válasszanak: vagy feladják az etnikai tisztogatáshoz vezető egész eddigi politikájukat, vagy bevonulnak a számukra elkészített nemzetközi vesztegzárba és előre nyilvánvaló volt, hogy az utóbbit választják, mert nem látják a következményeket, vagy abban bíznak, hogy némi területi engedményekkel megússzák. Mert hiába sikerült Csurkinnak „a gyilkosokkal nem szabad tárgyalni” jelszóval tüntető Zágrába elvinni a krajinai szerbek küldöttségét, még kezdett sikereket is elérni. Krajina kérdésére továbbra sincs megoldás, amíg vagy a horvátok nem mondanak le Krajináról, vagy a szerbek nem nyugodnak bele a nemzetközi közösség akaratába, hogy Krajina Horvátország része, márpedig pillanatnyilag mind a kettő elképzelhetetlen. A jugoszláv polgárháborúkkal kapcsolatban felértékelődött és felfokozódott orosz tevékenység - párosulva az Oroszországgal s hullámával, amely nem haje tudomásul venni, hogy a nagyhatalmak közti viszony mindig az együttműködés és a versengés bonyolult szövevénye, és az érdekövezetek politikájának felmelegítésével kapcsolatos találgatásokkal - elterelte nemcsak az újságolvasók és tévénézők, hanem a világpolitika hivatott elemzőinek figyelmét is arról, hogy Oroszország azt a nagyhatalmi szerepet, amelyre ismét jogot formál, nem a Balkánra akarja korlátozni, és - ez talán még lényegesebb - ezt a szerepet nem az érdekövezetek politikájának újbóli érvényesítésével képzeli el. Nem nemzeti ideológia, hanem nemzeti érdek határozza meg az orosz külpolitikát Az orosz képviselők - Jelcin, Kozirev stb. - által újabban sokat hangoztatott fenti elv adhatja meg a kiindulópontot ahhoz, hogy megértsük az új orosz külpolitikát. Annak két lényeges összetevője van. Az egyik, hogy Oroszország nagyhatalmi szerepet akar játszani. Már azért is, mert ilyen politika folytatására kényszerítik az orosz hatalom letéteményeseit azok a keserű tapasztalatok is, amelyek szerint a nemzeti érdekek elárulásának minősül, és teret ad mindenféle ködös szélsőség felvonulásához, ha nem vállalják az Oroszország objektív helyzetéből és az orosz történelemből eredő szerepet. De az is, hogy a társadalom szétesését gyorsítja, ha nem találják meg az összetartó erő növelésének eszközét és mechanizmusát, márpedig a nagyhatalmi szerep erre rendkívül alkalmas és mindenesetre veszélytelenebb, mintha az elvakult nacionalizmus válna homogenizáló erővé. A másik: Oroszország nagyhatalmi szerepe nem lehet az érdekövezetek újrarajzolásának politikája. Pedig az új orosz politikát mindenáron ebbe az irányba akarják terelni. Elsősorban a nacionalisták és kommunisták furcsa szövetsége, amely vagy tudatosan feladja a Nyugathoz felsorakozás programját, mert visszasírja a múltat, mert túl nehéznek, esetleg megoldhatatlannak véli a fejlődés meggyorsításának problémáját, vagy egyszerűen elvesz saját kényszerképzeteinek ködében. Az eredmény azonban ugyanaz: szláv vagy pravoszláv összefogással, az Indiai-óceánig terjedő orosz te vagy valami hasonló bődülettel. Oroszországot ismét szembe akarja állítani a világgal, el akarja vágni a Nyugattól, megvonva azt a határt, ameddig Oroszország érdekövezete terjed. De hasonlóan az érdekövezetek kialakítása felé próbálja terelni Oroszországot a világ hatalmasságai között jelentkező koncepció is, amely mondjuk a szerbek nemzetközi leírását, törlését azok közül, akik számíthatnak a világra, akire a világ számít, azzal akarja igazolni, hogy orosz érdekövezetbe tartoznak. Ezekkel a törekvésekkel szemben kell az orosz nagyhatalmi politikának hangsúlyozni: nincs semmi szükség arra — erre nem is vállalkoznak —, hogy nemzeti — szláv, pravoszláv, orosz nacinalista stb. — ideológiával a világtól elhatároljanak egy darabot, valahol ismét leengedjék a vasfüggönyt, ennek a politikának sokkal fontosabb nemzeti érdekekre kell alapulnia. A fejlődés meggyorsítása az alapvető nemzeti érdek - vallja ez a politika. Megengedhetetlennek tekinti, hogy az érdekövezetek ürügyén Oroszországot meg a hozzája tartozó területet megpróbálják — akár belülről, akár kívülről — kirekeszteni ebből a fejlődésből, elvágni attól. Kevesen ismerték fel, hogy ebből következően Oroszország nem a világot feldaraboló szuperhatalmi viszonyokat, hanem a hagyományos nagyhatalmi viszonyokat akarja visszaállítani, amely szerint a nagyhatalmak egymás között a világ valamennyi problémáját megoldják, nem pedig érdekövezeteket hoznak létre, hogy azokon belül a megoldást az érdekövezet „tulajdonosára” bízzák. Ennek értelmében Oroszország legfőbb törekvése a fokozottabb kapcsolat Nyugat-Európával - nemrég került nyilvánosságra a meglepő adat, hogy Oroszország 1992- ben 18 milliárd dollárt ruházott be Németországban, négyszer annyit, mint Németország Oroszországban. Ezt követi a jelenlét minden világproblémánál — a Közel-Kelettől Észak-Koreáig —, függetlenül attól, kinek az érdekövezete, így Boszniában sem azért akar ott lenni, mert a szerbek az ő érdekövezetébe tartoznak, hanem azért, mert egyetlen lényeges probléma megoldásából sem engedi mast kirekeszteni. BÁLINT István gáti Tisztességesnek hirdette magát Olaszország a korrupció ellen szavazott Az olaszországi rendkívüli választásokon - mint arról hírügynökségi jelentések alapján már beszámoltunk - a jobboldali pártszövetség elsöprő győzelmet aratott. Akinek azonban a babérkoszorút a nyakába akasztották, az nem is annyira a jobboldal, mint inkább az azt egyesítő Silvio Berlusconi. A sajtómágnás és üzletember, aki rövid három hónap leforgása alatt szinte a semmiből teremtett mozgalmat, a Forza Italiát. Semmiből ugyan, de nem akármivel... Legalább két nagyon erős ütőkártyája volt: a végsőkig korrumpált olasz politikai vezetőkhöz képest makulátlanul tiszta jelene, múltja és karrierje, és a tévé nyújtotta befolyásolási lehetőség. Magántévé-hálózata révén szakemberek bevonásával úgy kanalizálta a tömegeket, ahogyan csak akarta. Kampányát olyan médiaszakemberek alkották meg és bonyolították le, akik értik a dolgukat. A botrányok sorozatának sorozataiba belefáradt olaszokat csak arról kellett meggyőzni, hogy: íme végre egy rendes, végre egy tisztességes ember, aki nem lopott, nem hazudott, nem csalt, nézzenek csak rá, hanem vagyonát a tehetségével, kitartásával és főleg a „tíz körmével kaparta össze...” A kampányban nem voltak fergeteges politikai beszédek, sőt politikai beszéd alig-alig volt, s a végeredményt tekintve levonható a következtetés: nem is kellett. Akárhányszor megjelent a képernyőn, Berlusconi mindig a legjobb színben és a legjobb benyomást téve a nézőkre tűnt fel. Hogy a kampányt irányító szakemberek figyelme milyen apró részletekre is kiterjedt, azt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a tévénéző csak az újságokban megjelent fényképportrékról láthatta meg, hogy az 57 esztendős jelöltön is jól kivehetők a férfibölcsesség jelei - amennyiben a kopaszodás ennek tekinthető. Az olasz választópolgárok zöme megvásárolta magának ezt az embert, s nemcsak ő és imidzse lett kapós, hanem mindaz a portéka, ami a tulajdonában levő áruházláncban beszerezhető. Új politika kell, új, olasz, nemzet, új áru kell, minél több, minél több pénz, s az sincs kizárva, hogy új (régi) területek... Nem sajátosan olasz gondolkodásmód ez a posztkommunista és hidegháború utáni európai politikában... Milánói banktisztviselői családban született, s első pénzeire a diáktársaknak megírt házi feladatok „tiszteletdíjai”-ból tett szert. Jogot hallgatott, s a szemeszterszünetekben hajón vállalt nyári kisegítő munkát. Birodalmának körvonalai a hatvanas években alakulnak ki, amikor is a konjunkturális szakaszban levő építőiparban vállalkozik. Milánóban két külváros megépítése fűződik a nevéhez. Fininvestnek hívják azt a mamutkonszernt, amelynek a televíziónál, a kiadói tevékenységben, a mozivállalatoknál vannak részvényei. Frekvenciasávokat vásárol, három tévécsatornán sugározzák az ő tulajdonában levő adók a műsoraikat, néhány napilap és folyóirat van a tulajdonában, köztük az Il Giornale. Gyakorlatilag az ő kezében van Európa legnagyobb médiummagánbirodalma. Hírnevének fontos része, hogy tulajdonosa a Milan futballcsapatának. Az általa diadalra vitt olasz jobboldali választási szövetség három pártból tevődik össze: magából a Forza Itáliából, amely magát „liberális demokratáknak nevezi (csak emlékeztetőül: a szélsőséges orosz Zsirinovszkij ugyanezt a kifejezést vonatkoztatja magára). A másik a Mussolini diktátor örökségéhez ezer szállal kötődő újfasiszták utódaiból és végül az Északi Ligából, amely Olaszországot több tucat régióra szeretné felosztani, és mindenképpen csökkenteni Róma befolyását. Olaszország jelenleg második legjelentősebb politikai ereje a kormány mögött , ha éppen nem a legelső, hiszen Berlusconi mögött gyakorlatilag nincsen párt - kétségtelenül a Gianfranco Fini vezette újfasiszták. Kampányuk során nemegyszer esett szó a területekből, elsősorban Dalmáciáról, Triesztről, környékéről és szélesebb értelemben a Balkánról. Azt ígérik, hogy alkalmazkodnak az európai normákhoz, de nem rejtik véka alá, hogy ennek a fordítottjára is igényt tartanak. A területi követeléseket nem „szentesítette” vezetésük, hanem azt mondja, hogy ez csak a párt kisebbségi csoportjának a véleménye, de valószínű, hogy ha a diplomácia is a kezükre kerül, nyomatékkal fogják hangsúlyozni: új helyzet van, Jalta többé nem érvényes, Olaszország jövőjét is most már egy a gyakorlatilag a nulláról induló új kormány határozza meg. Nem vitatható, hogy nemcsak Olaszországban, hanem nagyjából mindenütt a nyugati világban - nyersebb formában Európa keleti felében is — mindenhol felfelé ível a mindenekelőtt nemzeti értékeket, más oldalról viszont gazdasági szabadságot hirdető új politikusok csilliga-A korrupció, a politikai és az üzleti élet, valamint gyaníthatóan az alvilág összefonódása . Berlusconi választási diadala az ez ellen való tiltakozás jeleként is felfogható - ugyanis korántsem olasz sajátosság. A hasonló indíttatású tiltakozás, a kiábrándultság más európai országokban is hamar felszínre segítheti a Berlusconihoz hasonló vezéreket. Kérdés azonban, hogy ez a tendencia mennyire fogja segíteni Európa egységesedési folyamatát. De lehet, hogy nem is kérdés, mert nem fogja- DUJMOVICS György (LIPHAFT POTI karikatúráid)