Magyar Szó, 1994. április (51. évfolyam, 61-81. szám)

1994-04-03 / 61. szám

55 HÁROMSZAKASZOS HORVÁT-KRAJINAI RENDEZÉSI ERŐFESZÍTÉS Zöldvonalú kékekkel Kinek jó az elválasztás? Egyelőre mindenkinek a szemben álló erőket szétválasztják, tamponövezetet létesítenek kö­zöttük, s ebben az övezetben ENSZ-katonákat állomásoztatnak. Ugye, ismerős ez a megoldás? Nem egy válságkezelésnél alkalmaztak hason­lót. A ciprusi például nem is hasonló, hanem éppen ilyen volt. Amikor évekkel ezelőtt létrehozták a zöldvonalat kéksisakos megfigyelőállomá­­sokkal, nem kevesen vélték úgy, hogy a zöldvonal országhatár szerepét fogja hosszú ideig betölteni. Nem véletlen tehát, hogy Horvátországban a zágrábi—krajinai meg­állapodás után sokan a ciprusi modelltől tartanak. Attól, hogy a három szakaszra tervezett rendezési folyamat az első után megreked, létrehoz­zák a tűzszünetet, megszüntetik az ellenségeskedést, megteremtik a tartósnak ígérkező békét, a politikai rendezés pedig - a tervezett for­mában - elmarad. Az UNPROFOR tetejében még védelmet is nyújt, akadályozza a katonai megoldást, a politikai megoldás - ami a nemzet­közi tényezők megítélése szerint is — a reintegrálódást jelentené, nem felelne meg a krajinaiaknak. Céljuk az lehetne, hogy minél tovább fenntartsák a tűzszüneti megállapodással elért számukra kedvezőbbé vált helyzetet. Zágrábnak már az is gyanús lehetett, hogy Seselj cset­­nikvajda szinte lelkesedett a zágrábi megegyezésért, amelyet a Vance­­féle terv „kifinomított változatának” tarthatott. Talán igaza is lenne a nagyszájú vajdának, ha a katonai egyezményeket nem kellene követnie gazdasági, majd a politikai rendezésnek. A horvát államfő feltehetőleg ezeket a félelmeket igyekezett elosz­latni a horvát közvéleményben, amikor — üdvözölve ugyan a rangos nemzetközi közreműködéssel nyélbe ütött zágrábi megállapodást — ki­jelentette, hogy Horvátország fenntartja az erő alkalmazásának jogát, ha a szerbek elutasítják a horvát szuverenitást ezeken a területeken. Azt is elmondta­­ így, tárgyalási előzetesként hogy szóba sem jöhet az önkormányzat azokon a területeken, ahol most szerbek élnek. Csak Knin és Glina körzetében számíthatnak helyi autonómiára, hangoztatta nem először a horvát elnök, s mindannyiszor hozzátéve: csakis azokon a területeken, amelyeken a szerbek a háború kirobbantása előtt is több­ségben voltak. Ha az ENSZ, az USA és Oroszország - s természetesen Horvátország — erőfeszítései nem járnak sikerrel, nem tolerálhatjuk a végtelenségig a jelenlegi helyzetet, mondta Tudman. Vannak azonban bizakodóbb és kevésbé óvatoskodó vélemények is: ezek fordulatot lát­nak Zágráb és Knin viszonyában. Megkezdődött a háborús időszak vége, mondják azok, akik szerint a szerbek akarják a békét és készek a politikai rendezésre is. Mégpedig úgy, hogy Zágráb számára is elfogad­ható legyen. Igaz, egyelőre a krajinai vezetők nyilatkozatai ezeket a véleményeket nem támasztják alá, de feltehetőleg nem is erre, hanem inkább a belgrádi és a nemzetközi jelzésekre figyelnek azok, aki lehet­ségesnek tartják a megoldást. Hiszen a legjelentősebb nemzetközi té­nyezők küldték el képviselőiket a megbeszélésekre, amelyeket végül is tűzszüneti és csapatszétválasztási megegyezés koronázott, ami magában is már egy hatalmas siker, s nem írható csupán Zágráb vagy Knin jószándékának számlájára. (Egészen komoly vélemények szerint is Belgrád búcsúzik Krajinától, csak még az nem világos teljesen, hogy mit kap Krajina, s mit kap érte Szerbia.) Egyelőre csak ott tartanak, hogy „vége a háborúnak”, mint Jarcevic mondta, de gondosan ügyel­nek, hogy a mostani katonait elválasszák a jövőbeni politikai rendezés­től, ezért okmányokban nem használnak olyan megfogalmazásokat, amelyek prejudikálnák a politikai megoldást. Pedig az álláspontok egé­szen egyértelműek valamennyi fél számára, beleértve a már említett nemzetközi tényezőket is, amelyeknél a rendezési kiindulópontban konszenzus alakult ki. Ha sikerrel veszik az első akadályt, s elhallgatnak a fegyverek az észak-dalmáciai és valamennyi horvátországi fronton, akkor - két hét múlva - kezdődhet a tárgyalások második menete, a gazdasági téma­kör. Ha ezt is rendezni tudják - ez még nem olyan kemény dió­­, s helyreáll a kommunikáció Zágráb és Knin között, akkor — úgy egy hónap múlva — belekezdhetnének a bizonytalan kimenetlű politikai rendezésbe, amely a leghosszabb ideig eltarthat, s ebben az esetben az ENSZ-nek, az EU-nak, az USA-nak és Oroszországnak valóban alapo­san ki kell vennie a részét a megoldás felkutatásából, ha azt akarja, hogy ne a fegyverek vegyék át ismét a szót. Mert akkor az összecsapást semmiféle tamponövezet, zöldvonal, kéksisakos sem tudná megállítani. SEBESTYÉN Imre KÜLPOLITIKA Magyar Szó 19У4. apniis 3., vasa map Oroszország a nagyhatalom Gyorsan szertefoszlott az az öröm, amelyet az váltott ki, hogy az oroszok nagyobb szere­pet vállaltak a jugoszláviai pol­gárháborúk megoldásában. Az eddigi eredmények jelentősége összezsugorodott. Az orosz kato­nák Szarajevóba való bevonulá­sa feletti öröm még el sem csi­tult, az oroszok éppen foglal­kozni kezdtek annak a benyo­másnak a semlegesítésével, hogy elfogultak a szerbek javára, az ENSZ máris kihasználta az al­kalmat: ha már a szerbek javára elfogult oroszok ott lehetnek, miért ne jöhetnének a muzul­mánok javára elfogult törökök, holott csak arról van szó, hogy Butrosz Gálinak problémái van­nak az ENSZ-csapatok létszámá­nak növelésével, tehát kénytelen elfogadni mindenkit, aki hajlan­dó Boszniába katonákat külde­ni. A tuzlai repülőtér megnyitá­sa akadozik, mert most a muzul­mánok mondják: a repülőtérről nem egyezhet meg a szerb meg­szálló egy idegen hatalommal. A további orosz közreműködés pe­­dig ugyanabba az akadályba üt­közik, amely eddig is megbéní­totta a jugoszláv polgárháborúk megoldását: vagy a szerbek be­­folyásolhatatlanok, mint Boszni­ában, vagy az egyik fél sem ké­pes lépni, mint Krajina eseté­ben. Mert hiába nyilatkozott Csur­­kin úgy, hogy a szerbeknek egyenrangú félként lehetővé kell tenni a csatlakozást a hor­­vát—muzulmán megállapodás­hoz, amikor a szerbek számára csak azt a lehetőséget hagyták, hogy válasszanak: vagy feladják az etnikai tisztogatáshoz vezető egész eddigi politikájukat, vagy bevonulnak a számukra elkészí­tett nemzetközi vesztegzárba és előre nyilvánvaló volt, hogy az utóbbit választják, mert nem lát­ják a következményeket, vagy abban bíznak, hogy némi terüle­ti engedményekkel megússzák. Mert hiába sikerült Csurkinnak „a gyilkosokkal nem szabad tár­gyalni” jelszóval tüntető Zágráb­­a elvinni a krajinai szerbek küldöttségét, még kezdett sike­reket is elérni. Krajina kérdésé­re továbbra sincs megoldás, amíg vagy a horvátok nem mondanak le Krajináról, vagy a szerbek nem nyugodnak bele a nemzetközi közösség akaratába, hogy Krajina Horvátország ré­sze, márpedig pillanatnyilag mind a kettő elképzelhetetlen. A jugoszláv polgárháborúk­kal kapcsolatban felértékelődött és felfokozódott orosz tevékeny­ség - párosulva az Oroszország­gal s­ hullámával, amely nem haj­­e tudomásul venni, hogy a nagyhatalmak közti viszony mindig az együttműködés és a versengés bonyolult szövevénye, és az érdekövezetek politikájá­nak felmelegítésével kapcsolatos találgatásokkal - elterelte nem­csak az újságolvasók és tévéné­zők, hanem a világpolitika hiva­tott elemzőinek figyelmét is ar­ról, hogy Oroszország azt a nagyhatalmi szerepet, amelyre ismét jogot formál, nem a Bal­kánra akarja korlátozni, és - ez talán még lényegesebb - ezt a szerepet nem az érdekövezetek politikájának újbóli érvényesíté­sével képzeli el. Nem nemzeti ideológia, ha­nem nemzeti érdek határozza meg az orosz külpolitikát Az orosz képviselők - Jelcin, Kozir­­ev stb. - által újabban sokat hangoztatott fenti elv adhatja meg a kiindulópontot ahhoz, hogy megértsük az új orosz kül­politikát. Annak két lényeges összetevője van. Az egyik, hogy Oroszország nagyhatalmi szere­pet akar játszani. Már azért is, mert ilyen politika folytatására kényszerítik az orosz hatalom letéteményeseit azok a keserű tapasztalatok is, amelyek szerint a nemzeti érdekek elárulásának minősül, és teret ad mindenféle ködös szélsőség felvonulásához, ha nem vállalják az Oroszország objektív helyzetéből és az orosz történelemből eredő szerepet. De az is, hogy a társadalom szét­esését gyorsítja, ha nem találják meg az összetartó erő növelésé­nek eszközét és mechanizmusát, márpedig a nagyhatalmi szerep erre rendkívül alkalmas és min­denesetre veszélytelenebb, mintha az elvakult nacionaliz­mus válna homogenizáló erővé. A másik: Oroszország nagy­hatalmi szerepe nem lehet az érdekövezetek újrarajzolásának politikája. Pedig az új orosz po­litikát mindenáron ebbe az irányba akarják terelni. Elsősor­ban a nacionalisták és kommu­nisták furcsa szövetsége, amely vagy tudatosan feladja a Nyu­gathoz felsorakozás programját, mert visszasírja a múltat, mert túl nehéznek, esetleg megoldha­­tatlannak véli a fejlődés meg­gyorsításának problémáját, vagy egyszerűen elvesz saját kény­­szerképzeteinek ködében. Az eredmény azonban ugyanaz: szláv vagy pravoszláv összefo­gással, az Indiai-óceánig terjedő orosz te vagy valami hasonló bődülettel. Oroszországot ismét szembe akarja állítani a világgal, el akar­ja vágni a Nyugattól, megvonva azt a határt, ameddig Oroszor­szág érdekövezete terjed. De hasonlóan az érdekövezetek ki­alakítása felé próbálja terelni Oroszországot a világ hatalmas­ságai között jelentkező koncep­ció is, amely mondjuk a szerbek nemzetközi leírását, törlését azok közül, akik számíthatnak a világra, akire a világ számít, az­zal akarja igazolni, hogy orosz érdekövezetbe tartoznak. Ezek­kel a törekvésekkel szemben kell az orosz nagyhatalmi politi­kának hangsúlyozni: nincs sem­mi szükség arra — erre nem is vállalkoznak —, hogy nemzeti — szláv, pravoszláv, orosz nacina­­lista stb. — ideológiával a világtól elhatároljanak egy darabot, va­lahol ismét leengedjék a vasfüg­gönyt, ennek a politikának sok­kal fontosabb nemzeti érdekek­re kell alapulnia. A fejlődés meggyorsítása az alapvető nemzeti érdek - vallja ez a politika. Megengedhetet­lennek tekinti, hogy az érdek­övezetek ürügyén Oroszorszá­got meg a hozzája tartozó terü­letet megpróbálják — akár belül­ről, akár kívülről — kirekeszteni ebből a fejlődésből, elvágni at­tól. Kevesen ismerték fel, hogy ebből következően Oroszország nem a világot feldaraboló szu­perhatalmi viszonyokat, hanem a hagyományos nagyhatalmi vi­szonyokat akarja visszaállítani, amely szerint a nagyhatalmak egymás között a világ vala­mennyi problémáját megoldják, nem pedig érdekövezeteket hoznak létre, hogy azokon belül a megoldást az érdekövezet „tu­lajdonosára” bízzák. Ennek ér­telmében Oroszország legfőbb törekvése a fokozottabb kapcso­lat Nyugat-Európával - nemrég került nyilvánosságra a meglepő adat, hogy Oroszország 1992- ben 18 milliárd dollárt ruházott be Németországban, négyszer annyit, mint Németország Oroszországban. Ezt követi a je­lenlét minden világproblémánál — a Közel-Kelettől Észak-Koreá­­ig —, függetlenül attól, kinek az érdekövezete, így Boszniában sem azért akar ott lenni, mert a szerbek az ő érdekövezetébe tartoznak, hanem azért, mert egyetlen lényeges probléma megoldásából sem engedi ma­­st kirekeszteni. BÁLINT István gáti Tisztességesnek hirdette magát Olaszország a korrupció ellen szavazott Az olaszországi rendkívüli válasz­tásokon - mint arról hírügynökségi jelentések alapján már beszámol­tunk - a jobboldali pártszövetség el­söprő győzelmet aratott. Akinek azonban a babérkoszorút a nyakába akasztották, az nem is annyira a jobboldal, mint inkább az azt egye­sítő Silvio Berlusconi. A sajtómág­nás és üzletember, aki rövid három hónap leforgása alatt szinte a sem­miből teremtett mozgalmat, a Forza Italiát. Semmiből ugyan, de nem akármivel... Legalább két nagyon erős ütő­kártyája volt: a végsőkig korrumpált olasz politikai vezetőkhöz képest makulátlanul tiszta jelene, múltja és karrierje, és a tévé nyújtotta befolyá­solási lehetőség. Magántévé-hálóza­­ta révén szakemberek bevonásával úgy kanalizálta a tömegeket, aho­gyan csak akarta. Kampányát olyan médiaszakemberek alkották meg és bonyolították le, akik értik a dolgu­kat. A botrányok sorozatának soro­zataiba belefáradt olaszokat csak ar­ról kellett meggyőzni, hogy: íme végre egy rendes, végre egy tisztes­séges ember, aki nem lopott, nem hazudott, nem csalt, nézzenek csak rá, hanem vagyonát a tehetségével, kitartásával és főleg a „tíz körmével kaparta össze...” A kampányban nem voltak fergeteges politikai be­szédek, sőt politikai beszéd alig-alig volt, s a végeredményt tekintve le­vonható a következtetés: nem is kel­lett. Akárhányszor megjelent a kép­ernyőn, Berlusconi mindig a leg­jobb színben és a legjobb benyomást téve a nézőkre tűnt fel. Hogy a kam­pányt irányító szakemberek figyel­me milyen apró részletekre is kiter­jedt, azt mi sem bizonyítja jobban annál, hogy a tévénéző csak az újsá­gokban megjelent fényképportrék­ról láthatta meg, hogy az 57 eszten­dős jelöltön is jól kivehetők a férfi­­bölcsesség jelei - amennyiben a ko­paszodás ennek tekinthető. Az olasz választópolgárok zöme megvásárolta magának ezt az em­bert, s nemcsak ő és imidzse lett ka­pós, hanem mindaz a portéka, ami a tulajdonában levő áruházláncban beszerezhető. Új politika kell, új, olasz, nemzet, új áru kell, minél több, minél több pénz, s az sincs ki­zárva, hogy új (régi) területek... Nem sajátosan olasz gondolkodás­­mód ez a posztkommunista és hi­degháború utáni európai politiká­ban... Milánói banktisztviselői család­ban született, s első pénzeire a diák­társaknak megírt házi feladatok „tiszteletdíjai”-ból tett szert. Jogot hallgatott, s a szemeszterszünetek­ben hajón vállalt nyári kisegítő munkát. Birodalmának körvonalai a hatvanas években alakulnak ki, amikor is a konjunkturális szakasz­ban levő építőiparban vállalkozik. Milánóban két külváros megépítése fűződik a nevéhez. Fininvestnek hívják azt a mamutkonszernt, amelynek a televíziónál, a kiadói te­vékenységben, a mozivállalatoknál vannak részvényei. Frekvenciasávo­­kat vásárol, három tévécsatornán sugározzák az ő tulajdonában levő adók a műsoraikat, néhány napilap és folyóirat van a tulajdonában, köz­tük az Il Giornale. Gyakorlatilag az ő kezében van Európa legnagyobb médiummagánbirodalma. Hírnevé­nek fontos része, hogy tulajdonosa a Milan futballcsapatának. Az általa diadalra vitt olasz jobb­oldali választási szövetség három pártból tevődik össze: magából a Forza Itáliából, amely magát „libe­rális demokratáknak nevezi (csak emlékeztetőül: a szélsőséges orosz Zsirinovszkij ugyanezt a kifejezést vonatkoztatja magára). A másik a Mussolini diktátor örökségéhez ezer szállal kötődő újfasiszták utódaiból és végül az Északi Ligából, amely Olaszországot több tucat régióra szeretné felosztani, és mindenkép­pen csökkenteni Róma befolyását. Olaszország jelenleg második legjelentősebb politikai ereje a kor­mány mögött , ha éppen nem a leg­első, hiszen Berlusconi mögött gya­korlatilag nincsen párt - kétségtele­nül a Gianfranco Fini vezette újfa­siszták. Kampányuk során nemegy­szer esett szó a területekből, elsősor­ban Dalmáciáról, Triesztről, kör­nyékéről és szélesebb értelemben a Balkánról. Azt ígérik, hogy alkal­mazkodnak az európai normákhoz, de nem rejtik véka alá, hogy ennek a fordítottjára is igényt tartanak. A területi követeléseket nem „szente­sítette” vezetésük, hanem azt mond­ja, hogy ez csak a párt kisebbségi csoportjának a véleménye, de való­színű, hogy ha a diplomácia is a ke­zükre kerül, nyomatékkal fogják hangsúlyozni: új helyzet van, Jalta többé nem érvényes, Olaszország jö­vőjét is most már egy a gyakorlatilag a nulláról induló új kormány hatá­rozza meg. Nem vitatható, hogy nemcsak Olaszországban, hanem nagyjából mindenütt a nyugati világban - nyersebb formában Európa keleti felében is — mindenhol felfelé ível a mindenekelőtt nemzeti értékeket, más oldalról viszont gazdasági sza­badságot hirdető új politikusok csil­liga-A korrupció, a politikai és az üz­leti élet, valamint gyaníthatóan az alvilág összefonódása . Berlusconi választási diadala az ez ellen való til­takozás jeleként is felfogható - ugyanis korántsem olasz sajátosság. A hasonló indíttatású tiltakozás, a kiábrándultság más európai orszá­gokban is hamar felszínre segítheti a Berlusconihoz hasonló vezéreket. Kérdés azonban, hogy ez a tenden­cia mennyire fogja segíteni Európa egységesedési folyamatát. De lehet, hogy nem is kérdés, mert nem fog­ja- DUJMOVICS György (LIPHAFT POTI karikatúráid)

Next