Magyar Szó, 1996. szeptember (53. évfolyam, 207-231. szám)

1996-09-01 / 207. szám

1996. szeptember 1., vasárnap A­nnak alapján, ami a Zvornik mel­letti Mahála faluban történt, s ab­ból ítélve, hogy mindegyik entitásban a legképtelenebb akadályokat gördítik a mozgás- és sajtószabadság elé, másra nemigen lehet következtetni, mint hogy ezúttal is a nemzeti pártok szerzik meg a szavazatok többségét, megcáfol­va azokat a nemzetközi törekvéseket és a meglehetősen gyenge belső erőket, amelyek a polgári államért kardoskod­nak. Két hét múlva Boszniában, sajnos, megismétlődik a háború előtti választá­sok eredménye, s ez arról fog tanús­kodni, hogy az átélt szörnyűségek to­vább táplálják a kölcsönös bizalmatlan­ságot, sőt - az irányított propaganda segédletével - fokozzák is azt. Ezúttal nem is az a lényeg, hogy a Mahala faluba hazatérő muzulmán menekültek vagy a jól felfegyverzett szerb rendőrség használta-e a fegyve­rét, hanem maga a jelenség, az össze­tűzés ténye, amely újfent arra utal, hogy a menekültek és az elüldözöttek százezrei a vállalt kötelezettségek elle­nére sem térhetnek vissza otthonukba, az egyik etnikumhoz tartozók nem érezhetik magukat biztonságban a má­sik entitás területén. S ez a lényeg, aminek a jelentőségét nemcsak a bosz­niai szerbek értették meg, hanem, mondjuk, Szarajevóban a muzulmá­nok, Mostarban pedig a horvátok is. Különbség persze akad jócskán a felek között. A muzulmánok számára példá­ul teljesen elfogadható az a daytoni elv, hogy a menekültek korábbi lakhe­lyükön szavazhassanak, hiszen ez azt is jelenthetné, hogy a háborúban elfog­lalt városaikban (Foča, Srebrenica, Zvornik, Brčko, Dobgi stb.) visszasze­rezhetnék a politikai hatalmat. Ez az elméleti lehetőség azonban a boszniai szerbekre is érvényes, mivel a bos­­nyák-horvát föderációhoz tartozó Grahovóban vagy Drvarban például abszolút többséget alkottak. A palei politika azonban egészen mást irányoz elő, eleve lemond az efféle lehetősé­gekről, mivel kizárólagos célja az etni­kailag megtisztított önálló, szuverén szerb állam megteremtése Boszniá­ban, illetve két év múlva az anyaor­szághoz való csatlakozás. Érthető te­hát, hogy miért kellett meghamisítani a szerb szavazók névjegyzékét. Hogy az EBESZ a helyhatósági választások lefújásával (egyelőre) áthúzta Pale szá­mításait, nemigen idegesíti a boszniai szerb vezetést, mivelhogy megvan a módszer, amellyel hatékonyan meggá­tolható a menekültek hazatérése és szavazatainak leadása. Igaz ugyan, hogy Robert Frowick, az EBESZ boszniai misszióvezetője engedett Alija Izetbegović nyomásá­nak (is), de tagadhatatlan, hogy ő is tisztában volt vele: a szerb szavazók névjegyzékének a meghamisítása (ti. hogy csak a szerbek által ellenőrzött területen szavazzanak, és ne ott, ahol korábban éltek) választási csalás len­ne, amelynek legalizálásával a válasz­tások megejtésével megbízott bizott­ság, lényegében a nemzetközi közös­ség igencsak lejáratná magát. Nagy kérdés persze, hogy a következő két hónapban (a legfrissebb információk szerint a helyhatósági választásokat november 10-én vagy 17-én tartják meg) létrejönnek-e a feltételek (hogy a menekültek vagy a szavazni óhajtó menekültek szabadon visszatérjenek korábbi lakhelyükre­, amelyek lehetővé tennék a de­mokratikus és becsületes választásokat. Frowick döntése mi­att erélyesen tiltakoztak a boszniai szerbek, és va­lamivel enyhébb hang­nemben a horvátok is. Az előbbiek bejelentet­ték, hogy függetlenül az EBESZ döntésétől, szep­tember 14-én megtart­ják a községi választáso­kat is. Ez azonban nem valószínű, mert az EBESZ, valamint az újabb balkáni körúton tartózkodó John Korn­­blum a Miloševićtyel megtartott csütörtöki tárgyalás után úgy fogal­mazott, hogy szeptem­ber 14-én csak a „maga­sabb szintű” választáso­kat tarthatják meg, a helyhatóságiak eredmé­nyét nem ismeri el a nemzetközi közösség... Az EBESZ-döntés ellen­zői a daytoni okmány megszegését lát­ják a dologban, s lépten-nyomon ezzel vádolják Robert Frowickot. Márpedig a daytoni okmány szó szerint azt mondja, hogy „ha kivitelezhető”, meg kell tenni az előkészületeket a helyha­tósági választások megejtésére is. Az EBESZ megítélése szerint a dolog nem kivitelezhető. Nyilván nem lesz az két hónap múl­va sem, ez azonban már az amerikai el­nökválasztási kampánynak egy része, s föltehetőleg a nemzetközi közösség tesz róla, hogy „kivitelezhető” legyen. Leg­alábbis ezt állítják a nyugati helyzet­elemzők, hangsúlyozva, hogy Clinton semmit sem bízhat a véletlenre, válasz­tóit meg kell győznie róla, hogy az ame­rikai katonák decemberben kivonulnak a Balkánról. Előtte, pontosabban az amerikai elnökválasztás előtt, a boszniai helyhatósági választásokat is meg kell ejteni, így kovácsolódik egésszé a day­toni okmány és Clinton balkáni politi­kája. Csakhogy könnyen léket üthet raj­ta Izetbegovic makacssága, aki a több mint 640 000 külföldre menekült bos­­nyákot a választások bojkottjára szólí­totta föl. S a bojkott könnyen átterjed­het Boszniára is... Nem egészen érthe­tő, hogy miféle nemzetközi garanciá­kat követel a bosnyák vezér és még né­hány ellenzéki párt, hiszen a választá­sok eredményét előre senki sem szava­tolhatja. A jelek szerint a Demokrati­kus Akciópárt nem bízik meg a külföl­dön élő bosnyákokban, attól tart, hogy ezek az emberek a polgári opcióra sza­vaznak. Mivelhogy ott, ahol élnek, egy egészen másféle médiát és észjárást is megismerhettek. Nem úgy, mint Boszniában (helye­sebben: az egykori Jugoszlávia terüle­tén), ahol a hatalmiakon kívül más nemigen juthat szóhoz. Izetbegovic nemrégiben Genfben megígérte Chri­stopher amerikai államtitkárnak, hogy a Soros Alapítvány támogatásával olyan független tévéhálózatot hoznak létre, amely Bosznia egész területén, tehát a szerbek által ellenőrzött terüle­ten is nézhető lesz. Két héttel a válasz­tások előtt se híre, se hamva a Carl Bildt által pártfogolt televíziónak. A polgári állam létrehozására vo­natkozó elképzelések (egyelőre) vere­ségre vannak ítélve. S ez a tény újfent időszerűsíti azt a gondot, amelyet Kra­jisnik, a szerbek parlamentjének elnö­ke úgy fogalmazott meg, hogy Dayton „papírtető” alá hozta a két boszniai ál­lamot (s ezt a fedelet nyilván a gyenge szél is elfújhatja), a Balkánon tartózko­dó John Kornblum amerikai államtit­kár-helyettes pedig azáltal formálta megemészthetetlenné ezt a gondot (legalábbis két fél számára), hogy kije­lentette: csakis az egységes Bosznia ad­hat reményt a békére. A papírtető szi­lárdságáról alkotott vélemények nem egyformák, s úgy tűnik, hogy a válasz­tások megejtése után, illetőleg belátha­tó időn belül ennek a tetőszerkezetnek már csak a fele lesz megcsodálható. HORVÁTH András DÉLSZLÁV VÁLSÁG Kilátás a boszniai „papírtetőről” Momčilo Krajisnik Sikerült. Folytatjuk! KIKÖZÖSÍTETTEK „MOZGALMA" Kacérkodás Líbiával A hivatalos cáfolat ellenére egyre több jel utal arra, hogy a két héttel ezelőtt Belgrádnál lezuhant orosz szállítógép olyan titkos küldetésben volt, amely aligha szolgál a jugoszláv diplomácia dicsőségére. Belgrádi fü­g­­getlen lapok értesülése szerint a szerencsétlenül járt repü­lő a surčini repülőtéren Líbiának szánt hadianyagot vett fel, s ezzel indult el Málta irányába. Vagyis nem „gépko­csialkatrészeket és autógumikat” szállított, ahogyan a hiva­talos verzió szól, hanem robbanóanyagot: tizenkét tonna ágyúlövedéket orosz MiG harci gépekhez, továbbá na­gyobb mennyiségű gumiabroncsot e vadászgépek számá­ra. Az áramhiány miatt navigációs készülékek nélkül ma­radt, kivilágítatlan IL-76-os több mint három órát körö­zött veszélyes terhével a főváros felett, mielőtt a surčini kukoricaföldekre zuhanva, óriási robbanás kíséretében porig égett volna. Elképzelni­­ szörnyű, hogy mi történik akkor, ha e hatalmas fekete bomba lakónegyedre hullik. Igaz, a fegyverkereskedelem nem tartozik az „etikus” tevékenységek közé, ahol különös gonddal elemeznék a jól fizető partner becsületes szándékait, s kevés az olyan kormány, amelynek ilyen tekintetben nincs egy koo vaj a fején... Még­ megütközést kelt, hogy Belgrád pont a rossz hírű líbiai rezsimmel keveredik hírbe, amely a nem­zetközi terrorizmus támogatása miatt évek óta ENSZ- embargó alatt áll. Nem valószínű, hogy hálából tenné azért, amiért a líbiai diktátor a boszniai váltág kezdetén azt tanácsolta a szarajevói muzulmán vezetőknek, hogy inkább Belgráddal paktáljanak, mintsem Zágrábbal. Inkább arról a különös vonzalomról van szó, amelyet a honi diplomácia a nemzetközi közösségből ilyen-olyan vétkek miatt exkommunikált rezsimek iránt hosszabb ideje táplál. Európában valószínűleg csak Belgrádban emlékeznek meg a phenjani diktátor születésnapjáról, csak itt sugároznak kritikátlan filmriportokat a virágzó észak-koreai szocializmusról. Csak nálunk részesül még mindig megbecsülésben Fidel Castro és embargó alatt tartott rezsimje, innen menesztenek magas rangú kül­döttséget az ugyancsak kiközösített Irakba. A nyugati színtéren boldogulni nem képes jugoszláv diplomácia, a könnyebb ellenállás vonalán haladva, az újonnan felfe­dezett „testvérek”, az oroszok és a görögök mellett, mint­ha a számkivetettek társaságát keresné. Nem csodálkoz­nánk, ha olyan kezdeményezéssel rukkolnának ki, hogy­­ az el nem kötelezettek mintájára­­ alakítsák meg az embargósok mozgalmát... A Balkánon, mondjuk, az le­hetne a tömörülés célja, hogy küzdjön a mindenható NA­TO ellen, amellyel már csak Szerbia és Montenegró nem vette fel a békepartneri kapcsolatot. A Líbiával való kacérkodás azonban­­ mi másnak mi­nősíthető a szóban forgó, tragédiába fulladt éjszakai vállalkozás? - annál kockázatosabb, minthogy a nemzet­közi közösség még mindig nem oldotta fel az úgyneve­zett külső szankciókat a JSZK ellen, ami csak a boszniai választások eredményes lebonyolítása után esedékes. Egy ilyen botrány csakis a büntetés megszüntetésének elodázását eredményezheti. Annál inkább, mert Was­hington a legszigorúbb fellépésre szánta el magát mind­azon országok ellen, amelyek a terrorizmust támogató rezsimekkel üzletelnek. J. GARAI Béla Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 A pápa Pannonhalmán­ ­ véglegesítették az e heti pápaláto­­­­gatás programját. E szerint II. János Pál pénteken, szeptember 6-án délelőtt érkezik a Ferihegyi repülőtér­re, ahol a legfelsőbb magyar állami és egyházi vezetők fogadják. Innen heli­kopter szállítja a pannonhalmi sport­pályára, majd onnan a pápamobillal megy­ a monostorba. Találkozik a szerzetesekkel, fogadja Göncz Árpád köztársasági elnököt, majd imádkozik a bazilikában. Másnap Győrött a Nemzetközi Ipari Parkban szentmisét mond, amelyre a kétszer meghosszab­bított határidőig 157 ezren jelentkez­tek, további 25 000 hívő érkezik a szomszédos országokból, de Kapos­várból ott lesz 40 IFOR-katona is, an­nál inkább, mert parancsnokuk pan­nonhalmi bencés diák volt, délben a Magyar Katolikus Püspöki Kar tagjai­val ebédel, majd délutáni pihenője után fogadja Horn Gyula miniszterel­nököt, este Ferihegyről indul vissza Rómába. Ismertek a látogatással kap­csolatos részletek is. Onnan, hogy a magyar kormány 200 millió forintot tartalékolt a pápalátogatásra, de az az összeg nem volt elegendő, a helyi ön­­kormányzatoknak is meg kellett tol­daniuk, Pannonhalmának a községi sportpályát a főútvonallal összekötő út megépítéséhez, Győrnek a Nemzetkö­zi Ipari Park előkészítéséhez stb. Ad­dig, hogy Pannonhalmán a bencés közösség 140 főre készülő ebédjén az előétel illatos gomba briósban, utána következik fogas Gundel-módra és ré­tes, valamint fagylalt réteskehelyben, a vacsora pedig: köménymagieves, szilvásváradi­ pisztráng roston, vala­mint sajt és gyümölcs. Minden rész­letnél fontosabb azonban annak a hangsúlyozása, hogy a pápa mostani - második - magyarországi látogatása a közvetlen cél és hatás (a magyarorszá­gi katolikusok hitének erősítése, a honfoglalás millecentenáriuma és a pannonhalmi monostor, egyben a magyar oktatás ezeréves jubileuma ünnepségei fényének emelése) mellett általánosabb és messzebb menő célo­kat is szolgál. Szorosabbá teszi Ma­gyarország kapcsolatát a Szentszékkel, és segítséget nyújthat az ország előd most álló nehéz feladatok megoldásá­ban. A pápalátogatás politikai jelentő­ségét húzza alá már maga az a szerep, amelyet a pápa és a Szentszék a világban betölt. A Szentszék azzal, hogy 160 országgal tart fenn diplo­máciai kapcsolatot, aktívan kiveszi ré­szét az ENSZ és a nemzetközi szerve­zetek, értekezletek munkájából, an­nak szellemében, hogy - mint VI. Pál pápa 1965 októberében az ENSZ-köz­­gyűlésben mondott beszédében meg­fogalmazta - „a világszervezet a mo­dern civilizáció és a világbéke kötelező útját jelenti”. II. János Pál pápa pedig azzal, hogy nagy elődjének, VI. Pál­nak - aki szakított az Olaszország egyesítése után tett pápai fogadalom­mal, hogy nem hagyja el a Vatikánt - példáját követve a személyes utazá­sok, találkozók útját választotta az egyház céljainak szolgálatára: mostani magyarországi látogatása a hetven­­harmadik külföldi útja és eddig 114 országot, több mint 500 települést ke­resett fel, csaknem hatszáz napot tölt­ve világjárással. Mostani magyarorszá­gi útját nem előzték meg olyan táma­dások az egyház helyi képviselői ellen, mint Szlovéniában, ahol a pápa láto­gatására csúcsosodtak a különféle tá­madások, onnan, hogy a kormány bí­rálta a szlovén főpapokat a politikai életbe való - kormányellenes - be­avatkozásukért, addig, hogy a Szlovén Harcosszövetség szóvá tette: „a szlové­niai egyház egy része még mindig azok befolyása alatt áll, akik a meg­szállókkal való II. világháborús együttműködést a vallási értékekért vívott harccal azonosítják”. Nem fű­ződtek hozzá olyan belső viharok, mint Szlovákiában, ahol onnan, hogy a protestáns egyházak tiltakoztak a három kassai vértanú szentté avatása ellen és válaszként megszervezték a megemlékezést az ellenreformáció idején meggyilkolt vértanúikra, ad­dig, hogy a látogatás idején az ország államfője és kormányfője éppen nem volt beszélő viszonyban. Nem adnak alkalmat olyan belső vitákra, mint Né­metországban, ahol a pápa látogatásá­ra a 28 millió katolikus egytizedének támogatását megszerezték az olyan reformjavaslatokhoz, mint a cölibátus eltörlése, a női lelkészek tevékenysé­gének engedélyezése, a hívőknek a püspökök kinevezésébe való bevonása stb. Éppen ezért ez a látogatás min­den mástól mentesítve kifejezheti az egyház mostani kelet-európai helyze­tét, és támaszt adhat az ország társa­dalmi életének egy nagyon nehéz, sorsdöntő szakaszában. V­álaszút elé került a katolikus egyház általában a mai világban, de különösen az egykori Kelet-Euró­pában. Nemcsak az elanyagiasodás ré­gibb keletű veszélyei ellen kell na­gyobb eréllyel folytatnia harcát, ha­nem az értékrendjét elveszítő világ­ban, külön Kelet-Európában az elsze­gényedés gazdasági és a csalódás lelki megrázkódtatásaival megteremtett helyzetben kell megtalálnia a maga helyét. Az egyház életében mindig számolni kellett azzal a veszéllyel, hogy az egyházi politika - amit embe­rek csinálnak - ellentétbe kerülhet azokkal a magasztos eszmékkel és cé­lokkal, amelyekkel az egyház ebben a világban igyekszik szolgálni nem e vi­lági küldetését. II. János Pál azzal is bejegyezte magát a katolikus egyház történelmébe, hogy volt ereje és bá­torsága elítélni a politikának ezeket a melléfogásait, mint ahogyan a mosta­ni útját megelőző látogatáson, Német­országban tudott beszélni arról, hogy a lutheri reformáció okai között ott van az is, hogy „a katolikus egyház ak­kor kudarcot vallott”. Ez azonban nem jelenti, hogy az ellentét keletke­zésének veszélye megszűnik. Az egy­háznak most is vigyáznia kell, hogy ne üljön fel a Nyugat-Európában már öt­ven éve letűnt múltat visszasírók vagy nagy kommunistákból lett látványos hívők csábításának, hogy az azoknak megfelelő politikát vállalja. Romániá­ban ellent tudtak állni ennek a csábí­tásnak: az a körülmény, hogy a ro­mán rendszer kötelezővé tette a hit­oktatást, nem bírta arra a katolikus egyházat, hogy hallgasson, amikor az ottani magyarok nyelve, hagyomá­nyai, jövője vált kérdésessé. lengyel­­országban már nem tudta elkerülni ezt a veszélyt: az egyház hivatalosan is a baloldal és elnökjelölt ellen lépett fel a választásokon, azóta is tart a csatáro­zás, amibe személyesen a pápa is be­kapcsolódott azzal, hogy megvádolta a baloldali kormányt, hogy „az ateiz­must akarja uralkodóvá tenni a len­gyel közéletben”. Magyarországon nincs ilyen ellentét sem. Az előző - jobboldali - kormány egyetlen konk­rét lépése az egyház felé a katonai lel­kipásztorkodás intézményének meg­honosítása volt, de a konk... dátum megkötését már Horn Gyula indította el vatikáni látogatásával, vele állapod­tak meg abban a megoldásban, ami hosszú távon - húsz éven belül - meg­hozza az egyházak anyagi független­ségét stb. így aztán semmilyen politi­kai ellentét nem zavarja, hogy töretle­nül érvényesüljön a vallásnak az a szociális programja, amely rokonságot mutat azzal, amit közkeletűen „balol­dali értékeknek” nevezünk. Mert hir­deti azt, amit a Magyar Katolikus Püs­pöki Karnak a társadalom helyzetéről éppen a pápai látogatás előtt közzétett pásztorlevele úgy fogalmaz meg, hogy „mindent el kell követni azért, hogy megakadályozzuk a társadalom végle­ges kettészakadását a gazdagok szűk rétegére és a társadalom peremére szorult tömegekre”. H­ihetetlenül nehéz feladat előtt áll ma a magyar társadalom. A rendszerváltást követő gazdasági visszaesés és elszegényedés körülmé­nyei között, a fejlettek mögötti lema­radás pótlásának sokszor kilátástalan­nak tűnő erőfeszítéseivel párhuza­mosan kell megbirkóznia olyan prob­lémákkal, amelyek megoldása jóval fejlettebb és gazdagabb országokban is nehéz és társadalmi megrázkódtatá­sokkal jár. És amikor már az a benyo­más támadt, hogy a jelentéktelenségét lármával leplező ellenzéktől és a belső elbizonytalanodástól tápláltan már a rossz közhangulat és a piszkálódás légköre hatalmasodik el, jött három esemény, amely a kedvező fordulat reményét kelti. A Szent István-napi ünnepségek, annak az érvényesítésé­vel, hogy a Szent István-i gondolat lé­nyege nem a vallás (hiszen a keresz­tény Gyula és Ajtony ellen­­ érvénye­sítette), nem­­ a nemzet (nemcsak azért, mert a nemzet később született, hanem azért­­, mert az Árpád-házi királyok „Magyarország, Dalmácia, Horvátország, Ráma, Szerbia, Galícia és Lodoméria” uralkodói voltak), ha­nem a nagy célok érdekében összefo­gást hirdető Akarat Az említett püs­pöki pásztorlevél, azzal a felhívással, hogy „közös összefogással és felelős­ségvállalással építsük az ország jövő­jét”. És most a pápalátogatás, amely támogatást adhat és erősítheti az új önbizalmat, amelybe nemcsak az épül bele, hogy a bírálatoknak úgysem tudjuk elejét venni, hanem az is, hogy a bírálók egymás között sem tudják tisztázni, mit akarnak. BÁLINT István

Next