Magyar Szó, 1996. november (53. évfolyam, 259-282. szám)

1996-11-01 / 259. szám

2 KÜLPOLITIKA Kabult bombázták A megbukott afgán kormány csapatainak támadása a tálibok ellen A megbukott afgán kormány csa­patai tegnap reggel Kabultól északke­letre felújították offenzívájukat a vak­buzgó muzulmán szélsőséges tálibok erői ellen. Ezt jelentette az AFP szem­tanúkra hivatkozva a helyszínről. A nagyszabású támadást Ahmed Sah Maszud tábornok, a tálibok által megdöntött Burhanuddin Rabbani volt elnök csapatainak katonai pa­rancsnoka erős tüzérségi támogatás­ban részesíti. Az offenzíva helyi idő szerint hajnali hat órakor kezdődött, és a Kabultól 25 kilométerre északke­letre fekvő, stratégiai fontosságú De­­szaliz-hágó elfoglalására irányul. A Reuter jelentése szerint katonai repülőgépek, melyek minden bi­zonnyal a tálibok ellen küzdő afgán szövetséges csapatokhoz tartoznak, tegnap reggel két hullámban bombáz­ták Kabult. A rajtaütés célpontja felte­hetőleg ismét a polgári és katonai légi közlekedésre használt repülőtér volt, de a jelentések egyelőre nem szólnak a bombázások által okozott vesztesé­gekről. A tálibok légvédelme heves tűzzel válaszolt, és legalább egy föld-le­vegő rakétát is kilőttek. A hét végén végrehajtott legutóbbi légitámadások nem okoztak kárt a re­pülőtérben; egy bomba egy városi parkban ért földet. Tálibok birtokában levő orosz löveg (Reuter-telefotó) U­raim, arra kérem Önöket, há­romnál kevesebben még nappal se közlekedjenek gyalog a kikötő kör­nyékén - mondta a biztonsági tiszt, miután a Baranquillában kikötött ha­jónkon átnyújtotta a kilépési és sza­bad mozgási engedélyt. S talán, hogy nyomatékosabbá tegye figyelmezteté­sét, széttárt karokkal a kikötő közvet­len környékére mutatott. Mert ezek­ben a mocsarakban sok olyan külföldi holtteste hever, akik nem fogadták meg a tanácsomat. Isten hozta Önö­ket, érezzék jól magukat gyönyörű, vidám, sok szórakozást nyújtó orszá­gunkban. Ezek a szavak több mint két évti­zeddel ezelőtt hangzottak el az akkor egymilliós lakosú Baranquillában, Ko­lumbia legnagyobb és az Atlanti-óceán legjelentősebb kikötővárosában, de akár egy egész évszázaddal előbb vagy évtizedekkel később is elhangozhattak volna az ország minden városában, fő­képpen pedig falvában. Mert Kolum­bia majd 180 éves önálló és független történelmének folyamán a kontinens egyik legnyugtalanabb és események­ben egyik leggazdagabb országa volt és maradt a mai napig. (Bár a katonai hatalom itt szinte ismeretlen fogalom.) Ez talán az örökösen vesztes és sér­tett nemzeti tudattal, nemzeti reagá­lással magyarázható. Mert Simon Bo­livar venezuelai származású hazafi, amikor majd 180 évvel ezelőtt kiűzte erről a térségről a gyarmatosító és hó­dító spanyolokat, több mint három­millió négyzetkilométeres területet szabadított fel. Ezen a területen hozta létre Nagy-Kolumbiát mint államszö­vetséget. Olyan hatalmas délamerikai birodalmat, amely akkor életképe­sebbnek és életesebbnek látszott a ha­talmas, egész Európával mérhető nagyságú Brazíliánál, s mérhető volt Argentínával is. Nemcsak nagy terje­­delmű, hanem mérhetetlenül gazdag országnak, birodalomnak számított, számított volna, ha néhány évtizedet sikerül megélnie. Ez nem sikerült. Mert a Libertador, vagyis a felszabadító névvel felruhá­zott nemzetkedvencnek, Bolivárnak be kellett látnia, még életében tapasz­talnia kellett, hogy a jóhiszeműen lét­rehozott államszövetség gyenge lába­kon áll, megalakulása után alig tíz évre kivált Venezuela, s emiatt halála előtt le is mondott minden tisztségéről. (Pe­dig olyan karizmatikus személyiségről van szó, akit Dél-Amerikának ebben a térségében ma is félistenként imádnak - a caracasi Nemzeti Parkba például ma sem lehet rövidnadrágban, ingujj­ban bemenni, még negyven fokos hő­ségben sem.) Nem sokkal később kiszakadt a Nagy-Kolumbia államtestéből Ecua­dor, majd később Panama is. Kolum­bia a kiválások megakadályozása érde­kében egyetlen esetben sem fogott fegyvert, az államszövetséget a szó szo­ros értelmében önkéntes társulásnak tekintette, bár olyan területek szakad­tak el, amelyek alapvetően meghatá­rozhatták létét, fejlődését. Ilyen volt a majd egymillió négyzetkilométeres Venezuela, melyről kiderült, hogy a világ leggazdagabb olajtartományai közé tartozik. M­a a valamikori Nagy-Kolumbiá­­ból kivált minden önálló ország nemzeti jövedelme meghaladja a ko­lumbiait. Nem hallottam és nem ol­vastam arról, hogy nemzetpszicholó­giai szakértők bármikor is foglalkoz­tak volna Kolumbiával, de egyszerű logika szerint is feltételezhető, hogy az egykor óriási lehetőségek elé került új ország, Nagy-Kolumbia, nagy re­ményeket is táplálhatott. S szinte ma­gától értetődő, hogy az idők folyamán folyton csak veszteségeket megélt nemzet nagy kiábrándulásokon me­hetett át. Elveszítette területének két­harmadát, amire az elmúlt évszázad­ban csak Mexikó és Magyarország esetében volt példa, majd kétmillió négyzetmétert, s mint később kide­rült, a legéletesebb, legígéretesebb te­rületeket. Például Venezuelát, ahol ma a nemzeti jövedelem több mint a kétszerese a kolumbiainak. A megmaradt több mint egymillió négyzetkilométeres, rendkívül kedve­ző fekvésű területen, az Atlanti-óceá­non éppúgy, mint a Csendes-óceánon fekvő ország nem egészen 30 milliós lakossága mintha a 180 év alatt nem tudott volna magához térni, nem tu­dott volna kigyógyulni abból a beteg­ségből, amit „vesztesének neveznek. Mintha a mai napig is úgy érezné, hogy a sors ellene fordult, s ami az el­múlt 180 évben történt, az mind a rossz szellemek összeesküvése a ko­lumbiai nemzet ellen. Nem lehet teljesen kizárni, hogy a narkománia, a narkomaffia is össze­függ ezzel a kilátástalan nemzeti léttel. Valószínűbb azonban, hogy csak arról van szó, hogy ebből lehet a leggyor­sabban és a legkevesebb munkával meggazdagodni. S a baranquillai biztonsági tisztnek ma semmivel sincs kevesebb oka arra figyelmeztetni, hogy a kikötő és a vá­ros között közlekedő idegeneknek há­romtagúnál kisebb csoportban ne jár­janak, inkább taxit vegyenek igénybe. (A taxi egyébként a világon sehol sem igen olcsóbb, mint Kolumbiában és a Karib-tenger térségében.) Sőt erre ma valószínűleg nagyobb oka van, mint eddig bármikor. Hisz a narkomaffia jelentősen korszerűsítette szervezeti felépítését meg a fegyverzetét is. Ha most azzal az­ elcsépelt frázissal kívánnánk élni, hogy az ördög soha­sem olyan fekete, mint amilyennek festik, akkor jó hírt is mondhatnánk Kolumbiáról. Azt a legújabb amerikai bejelentést, hogy az USA, pontosab­ban olajvállalatai kerek másfél milliárd dollárt terveznek befektetni a kolum­biai olajter­etés fejlesztésébe. Ezzel a pénzzel a jelenlegi napi 100 000 hor­dós termelést 180 000 hordóra növe­lik, vagyis körülbelül 80 százalékkal fo­kozzák. Természetesen nem önzetlen­ségből teszik - ez nem gazdasági kate­gória -, hanem azért, mert Kolumbiá­nak jelenleg nincsenek megfelelő fel­dolgozó kapacitásai, vagyis kitermelt olajának csak kis hányadát képes fino­mítani és feldolgozni, így az USA-beli beruházók finomítóiban dolgozzák fel az országban kitermelt olaj háromne­gyed részét, körülbelül 125 000 hor­dónyit naponta. Az idegenek tehát még egy ideig busás hasznot fognak bezsebelni a kolumbiai olajon, de ezzel egyidejűleg mégis a hazaiak is komoly jövedelemhez jutnak, s ebből maguk is jelentős összeget fektethetnek be saját finomítóik kiépítésébe, így a haszon­nak sokkal nagyobb része marad majd az országban, mint most. J­ó jel ez a gyorsan szaporodó, de gazdaságilag lassan fejlődő Kolum­bia számára, ahol a falusi lakosság ma is afrikai vagy ázsiai színvonalon él, s melynek mezőgazdaságában óriási le­hetőségek rejlenek. Hisz éghajlata rendkívül kedvező sok haszonnövény, főleg kávé, tea és többféle déligyü­mölcs termesztésére. LOVAS István A nyugtalan Kolumbia Az olaj ígér valamit Magyar Szó 1996. november 1., péntek Hernu román kém volt? A román titkosszolgálat egyik volt tisztje a France-2 nevű francia televíziós csatornán szerdán elhangzott nyilatkozatában azt állította, hogy Charles Hernu volt francia védelmi miniszter az ötvenes évek végétől egészen 1969-ig román titkosszolgálatok ügynöke volt. A volt tiszt, Matéi Haiducu, aki 1982-ig dolgozott a román titkosszolgálatnál, közölte, hogy Hernu a francia politikai életről készített elemzéseket, és adatokkal szolgált több politikai barátja titkairól, valamint az általa ismert személyiségek életrajzáról. A nyolcvanas évek szocialista kormányzatának egyik volt védelmi minisztere közül a L’Express című párizsi hetilap robbantotta ki a botrányt A lap azt állí­totta, hogy az 1990-ben elhunyt Charles Hernu több éven át a román titkos­­szolgálat ügynöke volt. A hírt a francia politikusok java része hitetlenkedve fo­gadta. (MTI) ­ Október 23-án volt pontosan negyven éve, hogy Magyarország népe felkelt egy em­bertelen rendszer és egy hatalmi elnyomás ellen. Ez a nap nemzeti ünnep. Ebből az al­kalomból - az 1956-os forradalom jubileu­mának alkalmából - a következő napokban részleteket közlünk A szabadság kapujában című könyvből, amelyet annak idején a még működő Szabad Európa Rádió Magyar Osztálya adott ki az ’56 harmincadik évfor­dulójára szerkesztett emlékműsora alapján, amely feldolgozta az előzményeket (a sze­mélyi kultusz korszakát, amikor a nép az ÁVH karmaiban volt, a Sztálin halála utáni időszakot, az „új szakasz”-t, Rákosi buká­sát, a forradalom előestéjét), majd a forra­dalom és szabadságharc tizenhárom dicső napját, a szabadság alkonyát és az utóvéd­­harcot, az elbukást. A könyv idézi az azok­ban a napokban elhangzott SZER-műsoro­­kat is. Ezekből a fejezetekből közlünk bő­vebb részleteket. 10. —­ie hallgassunk a „pozitív” fejleményekről sem. A még április végén közzétett második ötéves terv irányelveiről szinte azonnal kiderült, hogy éppen olyan irreálisak voltak, mint az elsőé. Újra szorgal­mazták az ipar fejlesztését, mindenekelőtt a nehézi­parét. Ezt sem fogják teljesíteni. Ahogyan mondani szokás: objektív okokból. Másrészt már májusban elkezdték a nyugati ha­táron a „műszaki zár” eltávolítását. A drótsövények­ről, aknamezőkről, őrtornyokról, géppisztollyal em­berekre vadászó határárósokról van szó. Ők együtt a műszaki zár. Az aknákat 1956 májusában és júni­usában mindenesetre eltávolították. Júniusban el­kezdődött a politikai elítélek pereinek felülvizsgá­lata. ÁVH-s és igazságügyi repülőbizottságok járják a börtönöket, rabtáborokat, rabbányákat, és enge­dik szabadon hosszú évek után a politikai foglyok egy részét. A nagy fordulatot azonban a párt Központi Ve­zetőségének ülése jelenti, amelyre július 18-a és 21-e között került sor. Itt most megint párttörténeti hé­zagot kell pótolnunk. Egy újabb tátongó rést tö­münk be a párttörténet falán. Július 18-án egy kis alacsony, szikár örmény ér­kezett a budapesti repülőtérre. Két magyar politi­kus várta: Rákosi Mátyás, akkor még első titkár és Hegedűs András, akkor még miniszterelnök. A ven­déget Anasztáz Mikojannak hívták, a szovjet Politi­kai Bizottság tagjaként és utasítására érkezett Buda­pestre, útban Belgrád felé. A gépkocsiban, a magyar kormány vendégháza felé, Mikojan azon melegében közölte Rákosival, hogy a szovjet pártvezetőség jó­nak látná, ha betegség címén lemondana, és Hege­dűs lenne az első titkár. Mindez a Hegedűs életrajzi interjú­könyvében olvasható, amelyben a sztálinizmusból kiábrándult egykori pártpolitikus és miniszterelnök számos, ku­lisszák mögötti eseményről tájékoztatja az olvasót. „Rákosit nem érte teljesen meglepetésszerűen Mikojan közlése, alighanem sejtette, hogy Moszkvá­ban már beleuntak abba, ami Magyarországon és a pártban történik. Kisebb ellenvetések után tudomá­sul vette a moszkvai döntést. Hegedűs - mint írja - nem vállalta az első titkárságot, azzal érvelve, hogy ilyen fontos posztra nála tapasztaltabb, idősebb, hosszabb mozgalmi múlttal rendelkező vezető kell." Mikojan jelen volt a Központi Vezetőség aznapi -július 18-i ülésén is, mint vendég. Végighallgatta, amint Gerő Ernőtől kezdve többen bírálták Rákosit, szemére vetve, hogy nem alkalmazta a XX. kong­resszus útmutatásait a magyar viszonyokra. Mikojan állítólag megismételte, hogy Rákosi mondjon le. Rákosi telefonon hívta Moszkvát, Hrus­­csovval beszélt, és tőle is azt a választ kapta, hogy lemondása látszik a megoldásnak. Erre Rákosi ön­kritikát gyakorolt és lemondott, megromlott egész­ségi állapotával és az elkövetett hibákkal indokolva lemondását. Ezen az ülésen zárták ki a pártból Far­kas Mihályt, a törvénysértésekben játszott szerepe miatt. Farkas Mihályt elítélik, de 1962-ben szabadulni fog, belőle könyvkiadói lektor, utóbb nyugdíjas lesz, öreg korára pedig elmélyült hitéletet él majd. A Központi Vezetőség nagy eseménye Rákosi Mátyás végleges távozása volt - 11 keserves eszten­dő után - a magyar politikai életből. Rákosi az ülés után azonnal elhagyta az országot, feleségével Moszkvába repült. 1971-ben halt meg Gorkij váro­sában, szovjet emigrációban. Élete végéig vakon hit­te, hogy a forradalom azért tört ki, mert leváltották az elsőtitkárságról. A Központi Vezetőség ülésén számos személy­­csere történt, így félmegoldásra került sor az első­titkári poszt betöltésekor. Az új első titkár Rákosi jobbkeze, a szintén elvakult sztálinista Gerő Ernő lett. A párt ebben gubát cserélt. A Politikai Bizottsá­got kiegészítették. Bekerült oda Kádár, Kiss Károly, Kállai Gyula, a börtönből akkoriban szabadult, min­­denre kapható Marosán György, visszavették a Rá­kosi által egy időre mellőzött, sztálinista Révai Józse­fet. Tagja volt a testületnek természetesen Gerő Er­nő is. Mikojan közben továbbutazott Belgrádba. Sze­mélyesen vitte meg a hírt a türelmetlenkedő Titó­­nak, hogy a Kreml végre rászánta magát Rákosi me­nesztésére. A remélt változások, reformok azonban még várattak magukra. Nagy Imre 1955 áprilisa óta nem szerepelt a nyilvánosság előtt. Kívül maradt, kívül tartották a politikai életből Rákosi leváltása után is. Politikai ira­tain, tanulmányain dolgozott. Mivel Mikojan július­ban felszólította a magyar pártvezetőséget, hogy tár­gyaljon Nagy Imrével, néhány ilyen érintkezésre sor került, de nem hozott eredményt. A Gerő által irányított pártvezetőség azt tette meg a pártba való visszavétele feltételének, hogy gyakoroljon önkriti­kát. Nagy Imre viszont hangoztatta: az 1953 óta tör­téntek őt igazolták. Sürgette, hogy megbélyegzett nézeteit bocsássák nyílt vitára. Majd azt követően gyakorol önkritikát - ha szükséges. A politikai feszültség tovább tartott, azon egysze­rű oknál fogva, hogy a problémákat az új vezetőség sem oldotta meg. Július 30-án átszervezték a kor­mányt, de ezekből a személycserékből a nép világo­san látta, hogy minden marad a régiben. Az állítólag megújuló párt- és állami vezetés időt akart nyerni, ígérgetésekkel át szerette volna vészelni a nehéz idő­ket. Lényegében a Rákosi-rendszer némileg enyhí­tett változatáról volt szó - Rákosi nélkül. A közhan­gulatot jól tükrözte az írószövetség szeptember 17-i ülése. Ezen új vezetőséget választottak, kibuktatták a sztálinista vezetőket és az olyan társutasokat, mint például Darvas József. Az új vezetőségbe régóta mellőzött írók, költők jutottak: Németh László, Kas­sák Lajos és társaik. Az írók társadalmi megújhodá­sát és valódi reformokat követeltek. De szó sem volt a párt megtisztításáról az oda nem való elemekről. A sztálinista káderek maradtak a helyükön, a pozíciókban. Jellemző, hogy a pártve­zetés csak szeptember legvégén szánta el magát vég­re arra, hogy Rajk és a koncepciós perek más áldo­zatai dísztemetést kapjanak. A Rajk rehabilitálásá­val, eltemetésével kapcsolatos, színfalak mögötti íz­léstelen és jellemző párthuzavonáról Kopácsi Sán­dor akkori budapesti rendőrfőkapitány így számol be: „Rajk özvegye, Rajk Júlia volt az, aki már a régi mozgalmiak Petőfi körúti, júniusi találkozóján föl­vetette, hogy azokat a bűnösöket, akik férjével és másokkal kapcsolatban ezeket a szörnyű cselekmé­nyeket elkövették, nem önbírálatra kell felszólítani, hanem meg kell büntetni. Követelte, hogy férjének adják meg a végső tisztességet. Június folyamán ta­lálkoztam Rajk Júliával, aki eljött és a kis Rajk Lacit is elhozta, aki ebben az időben 8-9 éves volt. Engem rendkívül megdöbbentett Júliának a panasza, hogy sajnos nem tudják a temetést megrendezni, mert az úgynevezett rehabilitációs bizottság nem találja a holttestet. Én néhány elejtett megjegyzést tettem olyan ÁVH-s tisztek előtt, akikről sejtettem, hogy valamilyen közük volt a Rajk-ügyhöz. Köteles állam­­védelmi alezredesi hivatalomban felkeresett, és el­mondotta, hogy ő és Balázsi ezredes kapta Péter Gábortól annak idején a parancsot, tüntessék el Rajk László holttestét Ők azt kivitték Gödöllő köze­lébe, és a Patkó-kanyar egy bizonyos helyén, az er­dőben elásták, és előzőleg leöntötték sósavval a gyorsabb bomlás érdekében. Ennek alapján a bi­zottság és Rajk Júlia agnoszkálták a holttestet, és kezdetét vehette az a procedúra, hogy milyen teme­tésben részesítsék Rajk Lászlót. Rajk Júlia ezután azt követelte, hogy férjét a parlament előtt ravatalozzák fel, és a városon keresztülvíve a tömeg sorfala kö­zött, a Kerepesi temetőben helyezzék örök nyuga­lomra. Amint tudjuk, később Rajk Júlia elállt ettől, és a Kerepesi temetőben ravatalozták fel, ahol több mint negyedmillió ember vett részt a temetésen.” (Folytatjuk) 1956 évfordulójára A szabadság kapujában

Next