Magyar Szó, 1996. november (53. évfolyam, 259-282. szám)
1996-11-01 / 259. szám
2 KÜLPOLITIKA Kabult bombázták A megbukott afgán kormány csapatainak támadása a tálibok ellen A megbukott afgán kormány csapatai tegnap reggel Kabultól északkeletre felújították offenzívájukat a vakbuzgó muzulmán szélsőséges tálibok erői ellen. Ezt jelentette az AFP szemtanúkra hivatkozva a helyszínről. A nagyszabású támadást Ahmed Sah Maszud tábornok, a tálibok által megdöntött Burhanuddin Rabbani volt elnök csapatainak katonai parancsnoka erős tüzérségi támogatásban részesíti. Az offenzíva helyi idő szerint hajnali hat órakor kezdődött, és a Kabultól 25 kilométerre északkeletre fekvő, stratégiai fontosságú Deszaliz-hágó elfoglalására irányul. A Reuter jelentése szerint katonai repülőgépek, melyek minden bizonnyal a tálibok ellen küzdő afgán szövetséges csapatokhoz tartoznak, tegnap reggel két hullámban bombázták Kabult. A rajtaütés célpontja feltehetőleg ismét a polgári és katonai légi közlekedésre használt repülőtér volt, de a jelentések egyelőre nem szólnak a bombázások által okozott veszteségekről. A tálibok légvédelme heves tűzzel válaszolt, és legalább egy föld-levegő rakétát is kilőttek. A hét végén végrehajtott legutóbbi légitámadások nem okoztak kárt a repülőtérben; egy bomba egy városi parkban ért földet. Tálibok birtokában levő orosz löveg (Reuter-telefotó) Uraim, arra kérem Önöket, háromnál kevesebben még nappal se közlekedjenek gyalog a kikötő környékén - mondta a biztonsági tiszt, miután a Baranquillában kikötött hajónkon átnyújtotta a kilépési és szabad mozgási engedélyt. S talán, hogy nyomatékosabbá tegye figyelmeztetését, széttárt karokkal a kikötő közvetlen környékére mutatott. Mert ezekben a mocsarakban sok olyan külföldi holtteste hever, akik nem fogadták meg a tanácsomat. Isten hozta Önöket, érezzék jól magukat gyönyörű, vidám, sok szórakozást nyújtó országunkban. Ezek a szavak több mint két évtizeddel ezelőtt hangzottak el az akkor egymilliós lakosú Baranquillában, Kolumbia legnagyobb és az Atlanti-óceán legjelentősebb kikötővárosában, de akár egy egész évszázaddal előbb vagy évtizedekkel később is elhangozhattak volna az ország minden városában, főképpen pedig falvában. Mert Kolumbia majd 180 éves önálló és független történelmének folyamán a kontinens egyik legnyugtalanabb és eseményekben egyik leggazdagabb országa volt és maradt a mai napig. (Bár a katonai hatalom itt szinte ismeretlen fogalom.) Ez talán az örökösen vesztes és sértett nemzeti tudattal, nemzeti reagálással magyarázható. Mert Simon Bolivar venezuelai származású hazafi, amikor majd 180 évvel ezelőtt kiűzte erről a térségről a gyarmatosító és hódító spanyolokat, több mint hárommillió négyzetkilométeres területet szabadított fel. Ezen a területen hozta létre Nagy-Kolumbiát mint államszövetséget. Olyan hatalmas délamerikai birodalmat, amely akkor életképesebbnek és életesebbnek látszott a hatalmas, egész Európával mérhető nagyságú Brazíliánál, s mérhető volt Argentínával is. Nemcsak nagy terjedelmű, hanem mérhetetlenül gazdag országnak, birodalomnak számított, számított volna, ha néhány évtizedet sikerül megélnie. Ez nem sikerült. Mert a Libertador, vagyis a felszabadító névvel felruházott nemzetkedvencnek, Bolivárnak be kellett látnia, még életében tapasztalnia kellett, hogy a jóhiszeműen létrehozott államszövetség gyenge lábakon áll, megalakulása után alig tíz évre kivált Venezuela, s emiatt halála előtt le is mondott minden tisztségéről. (Pedig olyan karizmatikus személyiségről van szó, akit Dél-Amerikának ebben a térségében ma is félistenként imádnak - a caracasi Nemzeti Parkba például ma sem lehet rövidnadrágban, ingujjban bemenni, még negyven fokos hőségben sem.) Nem sokkal később kiszakadt a Nagy-Kolumbia államtestéből Ecuador, majd később Panama is. Kolumbia a kiválások megakadályozása érdekében egyetlen esetben sem fogott fegyvert, az államszövetséget a szó szoros értelmében önkéntes társulásnak tekintette, bár olyan területek szakadtak el, amelyek alapvetően meghatározhatták létét, fejlődését. Ilyen volt a majd egymillió négyzetkilométeres Venezuela, melyről kiderült, hogy a világ leggazdagabb olajtartományai közé tartozik. Ma a valamikori Nagy-Kolumbiából kivált minden önálló ország nemzeti jövedelme meghaladja a kolumbiait. Nem hallottam és nem olvastam arról, hogy nemzetpszichológiai szakértők bármikor is foglalkoztak volna Kolumbiával, de egyszerű logika szerint is feltételezhető, hogy az egykor óriási lehetőségek elé került új ország, Nagy-Kolumbia, nagy reményeket is táplálhatott. S szinte magától értetődő, hogy az idők folyamán folyton csak veszteségeket megélt nemzet nagy kiábrándulásokon mehetett át. Elveszítette területének kétharmadát, amire az elmúlt évszázadban csak Mexikó és Magyarország esetében volt példa, majd kétmillió négyzetmétert, s mint később kiderült, a legéletesebb, legígéretesebb területeket. Például Venezuelát, ahol ma a nemzeti jövedelem több mint a kétszerese a kolumbiainak. A megmaradt több mint egymillió négyzetkilométeres, rendkívül kedvező fekvésű területen, az Atlanti-óceánon éppúgy, mint a Csendes-óceánon fekvő ország nem egészen 30 milliós lakossága mintha a 180 év alatt nem tudott volna magához térni, nem tudott volna kigyógyulni abból a betegségből, amit „vesztesének neveznek. Mintha a mai napig is úgy érezné, hogy a sors ellene fordult, s ami az elmúlt 180 évben történt, az mind a rossz szellemek összeesküvése a kolumbiai nemzet ellen. Nem lehet teljesen kizárni, hogy a narkománia, a narkomaffia is összefügg ezzel a kilátástalan nemzeti léttel. Valószínűbb azonban, hogy csak arról van szó, hogy ebből lehet a leggyorsabban és a legkevesebb munkával meggazdagodni. S a baranquillai biztonsági tisztnek ma semmivel sincs kevesebb oka arra figyelmeztetni, hogy a kikötő és a város között közlekedő idegeneknek háromtagúnál kisebb csoportban ne járjanak, inkább taxit vegyenek igénybe. (A taxi egyébként a világon sehol sem igen olcsóbb, mint Kolumbiában és a Karib-tenger térségében.) Sőt erre ma valószínűleg nagyobb oka van, mint eddig bármikor. Hisz a narkomaffia jelentősen korszerűsítette szervezeti felépítését meg a fegyverzetét is. Ha most azzal az elcsépelt frázissal kívánnánk élni, hogy az ördög sohasem olyan fekete, mint amilyennek festik, akkor jó hírt is mondhatnánk Kolumbiáról. Azt a legújabb amerikai bejelentést, hogy az USA, pontosabban olajvállalatai kerek másfél milliárd dollárt terveznek befektetni a kolumbiai olajteretés fejlesztésébe. Ezzel a pénzzel a jelenlegi napi 100 000 hordós termelést 180 000 hordóra növelik, vagyis körülbelül 80 százalékkal fokozzák. Természetesen nem önzetlenségből teszik - ez nem gazdasági kategória -, hanem azért, mert Kolumbiának jelenleg nincsenek megfelelő feldolgozó kapacitásai, vagyis kitermelt olajának csak kis hányadát képes finomítani és feldolgozni, így az USA-beli beruházók finomítóiban dolgozzák fel az országban kitermelt olaj háromnegyed részét, körülbelül 125 000 hordónyit naponta. Az idegenek tehát még egy ideig busás hasznot fognak bezsebelni a kolumbiai olajon, de ezzel egyidejűleg mégis a hazaiak is komoly jövedelemhez jutnak, s ebből maguk is jelentős összeget fektethetnek be saját finomítóik kiépítésébe, így a haszonnak sokkal nagyobb része marad majd az országban, mint most. Jó jel ez a gyorsan szaporodó, de gazdaságilag lassan fejlődő Kolumbia számára, ahol a falusi lakosság ma is afrikai vagy ázsiai színvonalon él, s melynek mezőgazdaságában óriási lehetőségek rejlenek. Hisz éghajlata rendkívül kedvező sok haszonnövény, főleg kávé, tea és többféle déligyümölcs termesztésére. LOVAS István A nyugtalan Kolumbia Az olaj ígér valamit Magyar Szó 1996. november 1., péntek Hernu román kém volt? A román titkosszolgálat egyik volt tisztje a France-2 nevű francia televíziós csatornán szerdán elhangzott nyilatkozatában azt állította, hogy Charles Hernu volt francia védelmi miniszter az ötvenes évek végétől egészen 1969-ig román titkosszolgálatok ügynöke volt. A volt tiszt, Matéi Haiducu, aki 1982-ig dolgozott a román titkosszolgálatnál, közölte, hogy Hernu a francia politikai életről készített elemzéseket, és adatokkal szolgált több politikai barátja titkairól, valamint az általa ismert személyiségek életrajzáról. A nyolcvanas évek szocialista kormányzatának egyik volt védelmi minisztere közül a L’Express című párizsi hetilap robbantotta ki a botrányt A lap azt állította, hogy az 1990-ben elhunyt Charles Hernu több éven át a román titkosszolgálat ügynöke volt. A hírt a francia politikusok java része hitetlenkedve fogadta. (MTI) Október 23-án volt pontosan negyven éve, hogy Magyarország népe felkelt egy embertelen rendszer és egy hatalmi elnyomás ellen. Ez a nap nemzeti ünnep. Ebből az alkalomból - az 1956-os forradalom jubileumának alkalmából - a következő napokban részleteket közlünk A szabadság kapujában című könyvből, amelyet annak idején a még működő Szabad Európa Rádió Magyar Osztálya adott ki az ’56 harmincadik évfordulójára szerkesztett emlékműsora alapján, amely feldolgozta az előzményeket (a személyi kultusz korszakát, amikor a nép az ÁVH karmaiban volt, a Sztálin halála utáni időszakot, az „új szakasz”-t, Rákosi bukását, a forradalom előestéjét), majd a forradalom és szabadságharc tizenhárom dicső napját, a szabadság alkonyát és az utóvédharcot, az elbukást. A könyv idézi az azokban a napokban elhangzott SZER-műsorokat is. Ezekből a fejezetekből közlünk bővebb részleteket. 10. —ie hallgassunk a „pozitív” fejleményekről sem. A még április végén közzétett második ötéves terv irányelveiről szinte azonnal kiderült, hogy éppen olyan irreálisak voltak, mint az elsőé. Újra szorgalmazták az ipar fejlesztését, mindenekelőtt a nehéziparét. Ezt sem fogják teljesíteni. Ahogyan mondani szokás: objektív okokból. Másrészt már májusban elkezdték a nyugati határon a „műszaki zár” eltávolítását. A drótsövényekről, aknamezőkről, őrtornyokról, géppisztollyal emberekre vadászó határárósokról van szó. Ők együtt a műszaki zár. Az aknákat 1956 májusában és júniusában mindenesetre eltávolították. Júniusban elkezdődött a politikai elítélek pereinek felülvizsgálata. ÁVH-s és igazságügyi repülőbizottságok járják a börtönöket, rabtáborokat, rabbányákat, és engedik szabadon hosszú évek után a politikai foglyok egy részét. A nagy fordulatot azonban a párt Központi Vezetőségének ülése jelenti, amelyre július 18-a és 21-e között került sor. Itt most megint párttörténeti hézagot kell pótolnunk. Egy újabb tátongó rést tömünk be a párttörténet falán. Július 18-án egy kis alacsony, szikár örmény érkezett a budapesti repülőtérre. Két magyar politikus várta: Rákosi Mátyás, akkor még első titkár és Hegedűs András, akkor még miniszterelnök. A vendéget Anasztáz Mikojannak hívták, a szovjet Politikai Bizottság tagjaként és utasítására érkezett Budapestre, útban Belgrád felé. A gépkocsiban, a magyar kormány vendégháza felé, Mikojan azon melegében közölte Rákosival, hogy a szovjet pártvezetőség jónak látná, ha betegség címén lemondana, és Hegedűs lenne az első titkár. Mindez a Hegedűs életrajzi interjúkönyvében olvasható, amelyben a sztálinizmusból kiábrándult egykori pártpolitikus és miniszterelnök számos, kulisszák mögötti eseményről tájékoztatja az olvasót. „Rákosit nem érte teljesen meglepetésszerűen Mikojan közlése, alighanem sejtette, hogy Moszkvában már beleuntak abba, ami Magyarországon és a pártban történik. Kisebb ellenvetések után tudomásul vette a moszkvai döntést. Hegedűs - mint írja - nem vállalta az első titkárságot, azzal érvelve, hogy ilyen fontos posztra nála tapasztaltabb, idősebb, hosszabb mozgalmi múlttal rendelkező vezető kell." Mikojan jelen volt a Központi Vezetőség aznapi -július 18-i ülésén is, mint vendég. Végighallgatta, amint Gerő Ernőtől kezdve többen bírálták Rákosit, szemére vetve, hogy nem alkalmazta a XX. kongresszus útmutatásait a magyar viszonyokra. Mikojan állítólag megismételte, hogy Rákosi mondjon le. Rákosi telefonon hívta Moszkvát, Hruscsovval beszélt, és tőle is azt a választ kapta, hogy lemondása látszik a megoldásnak. Erre Rákosi önkritikát gyakorolt és lemondott, megromlott egészségi állapotával és az elkövetett hibákkal indokolva lemondását. Ezen az ülésen zárták ki a pártból Farkas Mihályt, a törvénysértésekben játszott szerepe miatt. Farkas Mihályt elítélik, de 1962-ben szabadulni fog, belőle könyvkiadói lektor, utóbb nyugdíjas lesz, öreg korára pedig elmélyült hitéletet él majd. A Központi Vezetőség nagy eseménye Rákosi Mátyás végleges távozása volt - 11 keserves esztendő után - a magyar politikai életből. Rákosi az ülés után azonnal elhagyta az országot, feleségével Moszkvába repült. 1971-ben halt meg Gorkij városában, szovjet emigrációban. Élete végéig vakon hitte, hogy a forradalom azért tört ki, mert leváltották az elsőtitkárságról. A Központi Vezetőség ülésén számos személycsere történt, így félmegoldásra került sor az elsőtitkári poszt betöltésekor. Az új első titkár Rákosi jobbkeze, a szintén elvakult sztálinista Gerő Ernő lett. A párt ebben gubát cserélt. A Politikai Bizottságot kiegészítették. Bekerült oda Kádár, Kiss Károly, Kállai Gyula, a börtönből akkoriban szabadult, mindenre kapható Marosán György, visszavették a Rákosi által egy időre mellőzött, sztálinista Révai Józsefet. Tagja volt a testületnek természetesen Gerő Ernő is. Mikojan közben továbbutazott Belgrádba. Személyesen vitte meg a hírt a türelmetlenkedő Titónak, hogy a Kreml végre rászánta magát Rákosi menesztésére. A remélt változások, reformok azonban még várattak magukra. Nagy Imre 1955 áprilisa óta nem szerepelt a nyilvánosság előtt. Kívül maradt, kívül tartották a politikai életből Rákosi leváltása után is. Politikai iratain, tanulmányain dolgozott. Mivel Mikojan júliusban felszólította a magyar pártvezetőséget, hogy tárgyaljon Nagy Imrével, néhány ilyen érintkezésre sor került, de nem hozott eredményt. A Gerő által irányított pártvezetőség azt tette meg a pártba való visszavétele feltételének, hogy gyakoroljon önkritikát. Nagy Imre viszont hangoztatta: az 1953 óta történtek őt igazolták. Sürgette, hogy megbélyegzett nézeteit bocsássák nyílt vitára. Majd azt követően gyakorol önkritikát - ha szükséges. A politikai feszültség tovább tartott, azon egyszerű oknál fogva, hogy a problémákat az új vezetőség sem oldotta meg. Július 30-án átszervezték a kormányt, de ezekből a személycserékből a nép világosan látta, hogy minden marad a régiben. Az állítólag megújuló párt- és állami vezetés időt akart nyerni, ígérgetésekkel át szerette volna vészelni a nehéz időket. Lényegében a Rákosi-rendszer némileg enyhített változatáról volt szó - Rákosi nélkül. A közhangulatot jól tükrözte az írószövetség szeptember 17-i ülése. Ezen új vezetőséget választottak, kibuktatták a sztálinista vezetőket és az olyan társutasokat, mint például Darvas József. Az új vezetőségbe régóta mellőzött írók, költők jutottak: Németh László, Kassák Lajos és társaik. Az írók társadalmi megújhodását és valódi reformokat követeltek. De szó sem volt a párt megtisztításáról az oda nem való elemekről. A sztálinista káderek maradtak a helyükön, a pozíciókban. Jellemző, hogy a pártvezetés csak szeptember legvégén szánta el magát végre arra, hogy Rajk és a koncepciós perek más áldozatai dísztemetést kapjanak. A Rajk rehabilitálásával, eltemetésével kapcsolatos, színfalak mögötti ízléstelen és jellemző párthuzavonáról Kopácsi Sándor akkori budapesti rendőrfőkapitány így számol be: „Rajk özvegye, Rajk Júlia volt az, aki már a régi mozgalmiak Petőfi körúti, júniusi találkozóján fölvetette, hogy azokat a bűnösöket, akik férjével és másokkal kapcsolatban ezeket a szörnyű cselekményeket elkövették, nem önbírálatra kell felszólítani, hanem meg kell büntetni. Követelte, hogy férjének adják meg a végső tisztességet. Június folyamán találkoztam Rajk Júliával, aki eljött és a kis Rajk Lacit is elhozta, aki ebben az időben 8-9 éves volt. Engem rendkívül megdöbbentett Júliának a panasza, hogy sajnos nem tudják a temetést megrendezni, mert az úgynevezett rehabilitációs bizottság nem találja a holttestet. Én néhány elejtett megjegyzést tettem olyan ÁVH-s tisztek előtt, akikről sejtettem, hogy valamilyen közük volt a Rajk-ügyhöz. Köteles államvédelmi alezredesi hivatalomban felkeresett, és elmondotta, hogy ő és Balázsi ezredes kapta Péter Gábortól annak idején a parancsot, tüntessék el Rajk László holttestét Ők azt kivitték Gödöllő közelébe, és a Patkó-kanyar egy bizonyos helyén, az erdőben elásták, és előzőleg leöntötték sósavval a gyorsabb bomlás érdekében. Ennek alapján a bizottság és Rajk Júlia agnoszkálták a holttestet, és kezdetét vehette az a procedúra, hogy milyen temetésben részesítsék Rajk Lászlót. Rajk Júlia ezután azt követelte, hogy férjét a parlament előtt ravatalozzák fel, és a városon keresztülvíve a tömeg sorfala között, a Kerepesi temetőben helyezzék örök nyugalomra. Amint tudjuk, később Rajk Júlia elállt ettől, és a Kerepesi temetőben ravatalozták fel, ahol több mint negyedmillió ember vett részt a temetésen.” (Folytatjuk) 1956 évfordulójára A szabadság kapujában