Magyar Szó, 1998. február (55. évfolyam, 29-52. szám)

1998-02-01 / 29. szám

1998. február 1 vasárnap Magyar Szó Ismét többnyelvű tábla Az újvidéki városháza épületére visszahelyezték a szocialista - radikális koalíció idejében eltűnt feliratot­­ A kezdeményező, Ózer György nyilatkozik, aki jelenleg a végrehajtó bizottság alelnöki tisztségét tölti be­ ­ Február 1-je, ami most már hi­vatalosan is a város napja, jó alka­lom volt, hogy ünnepélyes keretek között helyezzük vissza a többnyelvű táblát, először a régi városházára, a közeljövőben pedig a többi városi intézmény épületeire, tehát a képvi­selő-testület épületére, és a közigaz­gatási szervek székházára. Sajnos, a többi intézmény nem tartozik a vá­ros hatáskörébe, mert tartományi vagy köztársasági intézményekről van szó - mondta beszélgetésünk kezdetén Ózer György, az újvidéki végrehajtó bizottság alelnöke. - A városi képviselő-testület tanácsno­kaként még tavaly január 24-én kez­deményeztem a többnyelvű felira­tok visszahelyezését, melyek a 90-es évek elején a szocialista-radikális koalíció idején tűntek el. Azóta a vá­rosi intézmények falán kizárólag szerb nyelvű, cirill betűs felirat állt. A város statútumából viszont nem törölték a negyedik szakaszt, mely­nek értelmében Újvidéken a szerb mellett hivatalos használatban van a magyar, a ruszin és a szlovák nyelv. Erre alapoztam írásbeli kezdemé­nyezésemet, melyet azonnal átad­tam, amint az új összetételű képvi­selő-testület megkezdte a munkáját. Az illetékes bizottság egyhangúlag elfogadta ezt, az ötlet azonban nem minden pártnak tetszett. A döntés elhúzódott, időközben sor került a végrehajtó bizottság felújítására is. A tény, hogy már nem ellenzéki ta­nácsnokként, hanem alelnökként vetettem fel ezt a kérdést, lehet, hogy segített, de a helyzetem csak közvetett úton volt kedvezőbb. A képviselő-testületben és a végrehaj­tó bizottságban ugyanis a minden­napi munka során ugyanis kialakult egy közös platform és a jó együtt­működés. Megbízunk egymásban, és amikor én azt mondtam, hogy ez kell, az nem volt vitás. A végrehajtó bizottság tagjai támogatták az új négynyelvű tábla elhelyezését. A Miletic téri régi városháza bejáratá­nál két új tábla áll. Az egyiken a négynyelvű felirat, amelyen magya­rul ez olvasható: Novi Sad Város Novi Sad város Képviselő-Testü­letének Végrehajtó Bizottsága A másik az emléktábla, ami Újvi­dék történelmére utal. Ebből egyön­tetűen kiderül, hogy megalapításá­tól kezdve a városnak négy neve volt. Ezen a táblán szerb nyelven és cirill betűs írással a következő olvas­ható (az Újvidék szót természetesen csak a szerző szabad fordítása teszi lehetővé, hiszen ezen a táblán még­­inkább Novi Sadnak kell állni). Városháza Az újvidéki elöljáróság épülete Városi végrehajtó hatalom 1894-ben Molnár György (Ge­org) építész tervei szerint épült 1895. január 3-tól az újvidéki vá­rosi hatalom székháza Az egykori elöljáróság épülete történelmi és építészeti műemlék Megvásárolván a császári előjo­gokat és a szabad királyi város státusát 1748. február 1-jén a város a No­vi Sad vagy Neo-Planta, Új­vide­h Nay-Satz nevet kapta. Újvidék, 1998. február 1. Az Újvidék helyett Novi Sad-ként feltüntetett elnevezés kapcsán Ózer György a következőképpen nyilat­kozott: - Sajnos, a táblán nem azt írja, amit szívem szerint és meggyőződé­sem szerint írnia kellene. Növi Sad magyarul Újvidék, de ezt mi nem írhattuk ki a táblára, mert a hi­vatalos nyelvhasználatról szóló 1991-ben elfogadott köztársasá­gi törvény értelmében a Novi Sadot nem szabad lefordítani Újvidékre. A hetedik szakasz 3. bekezdésében ugyanis ez áll: „A nyilvános feliratokban a földraj­zi és a személynevek nem cserél­hetők fel más elnevezésekkel, vagyis nevekkel, és a nemzetiség nyelvén írják ki, a szóban forgó nyelv helyesírásával összhang­ban.” Nem akartam, hogy olyas­mire kerüljön sor, hogy a bíró­ság, amely tudjuk, kinek az elle­nőrzése alatt áll, döntést hozzon, miszerint egy héten belül kötele­sek vagyunk eltávolítani a táblát. Maradjon egyelőre a Novi Sad, de remélem, amennyiben váro­sunkban toleráns légkör alakul ki, és esetleg kiterjed a köztársa­ság más részeire is, akkor nem lesz vitás, hogy Növi Sad az Új­vidék, vagy ha kell Neoplantae, vagy Neusatz. Ha az ellenzék is részt vállal az új összetételű köz­­társasági kormányban, remélem sürgősen javasolni fogják a nyelv­­használati törvény módosítását. Mi pedig azonnal és nagyon szívesen megváltoztatnánk a feliratot. Újvi­déken a képviselő-testületben és a végrehajtó bizottságban olyan han­gulat uralkodik, hogy hosszabb idő után hiszem, hogy bárki aki bejön ebbe az épületbe, és magyarul szólal meg, nem érzi magát kellemetlenül. A városi vezetés tagjai valóban tole­ránsak. Ennek a politikai légkörnek az eredménye az is, hogy döntés született arra vonatkozóan, hogy a város hatáskörébe tartozó magyar kultúrintézményekre külön odafi­gyeljünk. Ezzel a feladattal engem bíztak meg és ezt nagy örömmel végzem. Őszintén szólva, a jelenlegi összetételű városi vezetésben az em­ber jól érzi magát magyarként. OROSZ Klára Ózer György Nominetur Neoplanta 250 éve, hogy Mária Terézia szabad királyi városi rangra emelte Újvidéket (1. rész) A mai Újvidék területén állott a XIII. század elején Törefi Péter földvára, amelyet jómódú jobbágyfalvak környékeztek: Baksafalva, Bivalyos, Csenej, Keménd, Mortályos, Rivica, Kő-Szent Márton, Vásáros Várad és Zajol. A péterváradi vár eleste után, a török kato­naság kifosztotta és felperzselte a falvakat, lakosai föl­dönfutókká lettek, földjeik pedig elparlagosodtak. A megszállt országrészben az élet azonban mégsem bé­nult meg egészen. A néhány évig pusztán állott vidé­ket apránként szerb menekültek foglalták el. A török adókönyvek említik először a község új, immár szerb nevét­­ Bistrica. A 17. század második felében a három kontinensre kiterjedő Oszmán Birodalom hanyatlásnak indult. A Bécs ellen indított hadjáratuk kudarccal végződött. Péterváradot először 1686-ban, majd végleg 1691- ben szabadította fel az egységre lépett keresztény haderő. Három évvel később, 1694-ben Pétervárad­­dal szemben, a Duna bal partján felépült a hídsánc, amely a két partot összekötő pontonhidat védelmez­te. A sáncban határőrök laktak, körülötte alakult ki a polgári település, melynek lakói iparosok, kereske­dők és halászok voltak, akik a várban szolgáló kato­nák szükségleteit látták el. A települést a források ele­inte Rácvárosnak, később pedig Péterváradi Sáncként említik. A másfél évszázados török hódoltság után a Kár­pát-medence déli részein puszták, mocsarak és lápok terpeszkedtek. A sűrű hadműveletek miatt elnéptele­nedett déli vidékre, az új, osztrák kormányzat idegen telepeseket hívott be. Nagyobb számban németek, horvátok, szerbek és magyarok telepedtek le, amikor pedig 1739-ben Szerbia ismét török uralom alá ke­rült, onnan sok görög, örmény, cincár, zsidó, bolgár és más nemzetiségű lakosság költözött a Duna bal partján fekvő városba. Néhány év leforgása alatt a Péterváradi Sánc, mint mezőváros jelentős forgalmi és kereskedelmi székhely lett. VI. Károly császár 1719. június 16-án kelt rendeletével engedélyezte, hogy a sánc lakosai szombati napon heti vásárt tart­sanak, Gyümölcsoltó Boldogasszony és Szent Berta­lan napján pedig országos vásárt rendezzenek, ba­romfipiaccal együtt. A gyorsan fejlődő ipar és kereskedelem biztos megélhetést és gyorsabb vagyoni gyarapodásra nyúj­tott lehetőséget, de a város fejlődését nagyban gátolta a kettős katonai és polgári közigazgatás. Ez okból a lakosság Mária Terézia császárnőtől kérvényezte a ka­tonai határőrvidék megszüntetését és a Péterváradi Sánc szabad királyi városi rangra való emelését. Az ország belsejébe nyúló dunai, tiszai és marosi határőrvidék lassan kezdte elveszíteni jelentőségét. A csaták zaja már régen elnémult. A határőrök figyelme meglazult. Egyes tisztek földesurak módjára viselked­tek, önkényeskedésük és a katonák korlátlan nyerész­kedése mind több elégedetlenségre adott okot. A pol­gári lakosság mind gyakrabban emelt panaszt a ka­maránál. A kiváltságokkal rendelkező katonai telepü­lések terhére voltak a polgári elemnek, hiszen nem fizettek adót és nem tartoztak a vármegye joghatósá­ga alá. A vármegye sérelmeik orvoslása érdekében Csupor Ádám és Tajnay Mihály követeket bízta meg, akik az 1741. évi pozsonyi országgyűlésen előadták panaszaikat, s követelték az uralkodótól a határőrvi­dék megszüntetését, a katonai helységek polgárosítá­sát, azaz a vármegyékbe történő visszaállítását. Kérel­mük meghallgattatásra talált, s az országgyűlés 18 törvénycikkelye kimondta: „...hogy a Bács, Bodrog, Csongrád, Arad, Csanád és Zaránd vármegyékben fekvő u. n. katonai helyek az ország és vármegyék törvényhatóságának adassanak vissza és vetessenek alá...”. (Folytatjuk) SZABÓ Judit ÚJVIDÉK 250 ÉVE A Város ünnepel 77 é­vszázadok zúgtak el a Város fölött, hatalmak és hadseregek váltották egymást fel benne, vér folyt utcáin, a Város mégis áll. A Város ünnepel. Évszázadok viharai sodorták vagy temették el Bivalyost, Baksafalvát, Kőszent­­mártont, Mortályost, Vásárosváradot, Rivicát, lakosaik vándorbotot vettek kezükbe vagy az áldott bácskai föld fogadta be őket, de megszületett, új lakosokkal, új házakkal a Város. Most ünnepel a Város. Évszázadok zúgtak el fölötte, lakosai jöttek, mentek, házak épültek, viskók és paloták, templomok és kocsmák, színházak alakultak és égtek le, új utcákat nyitottak, hidakat emeltek a Duna fölé... A hidak alatt ott folyik a Duna, az Isztrosz, a Danubius, a Duna­, a Donau, mossa a Város partjait, onnan fölülről pedig, a szürke sziklákra épült Vár néz le a hömpölygő frízre, s azon túl, a másik parton, a hömpölygő népre, azokra, akik ebben a Városban otthonra leltek, bármilyen nyelven beszéltek is, bármit áldoztak, vesztettek is ezért a Városért, azokra, akik itt születtek, és itt fognak meghalni, s azokra is, akik csak átvonulnak, átfutnak ezen a Városon, megízlelni levegőjét, megfürdeni vizében, megpihenni parkjainak fái alatt. Ez a Város mindenkit szívesen fogadott és fogad, akár egy életre, akár egy órára érkezik, de elvárja mindenkitől, hogy tisztelje utcáit, házait és embereit, szokásait és szépségét. Ezen az ünnepi napon mindennél beszédesebb, mindennél igazabb annak az Érdújhelyi Menyhértnek a gondolata, aki elsőnek és eddig a legjobban írta meg ennek a többnyelvű és többnemzetiségű városnak a történetét: „...a történelem, a magistra vitae megtanított bennünket arra, hogy érdekeink közösek, tehát előzékenységgel s atyafiságos indulattal kell egymáshoz közelednünk.” Ezt több mint száz évvel ezelőtt írta, s ma, a Város ünnepén, „annyi balszerencse közt, Oly sok viszály után", mily igaz, mily időszerű Érdújhelyi gondolata és óhaja, hisz most és ezentúl is csak egymásra, egymás „ előzékenység"-ére és „atyafiságosság"­­ára hagyatkozhatnak azok, akik ebben a 250 esztendős Városban élnek, itt akarnak élni és boldogulni, békében és egészségben, s nem elpusztítani, lerombolni, amit év­századok építettek. Így hiszi ezt ennek a Városnak a szülötte: TOMÁN László Újvidéki hidak A Péterváradra vezető vashíd teljes rekonstrukcióra szorul, a Szabadság hidat a földcsuszamlás veszélyezteti Újvidéken két hidat kellene felújítani. A vashidat és a Szabadság hidat. Az előbbit teljesen, vagy ha mást nem, legalább a szerkezetét kellene megemelni 2,4 méterrel, hogy a nagyobb hajók magasabb vízállás esetén is elhaladhassanak alatta. A Szabadság hidat a Duna jobb partján a földcsuszamlás veszélyezteti. Sajnos, ezekre a beru­házásokra a városi költségvetésben nincs pénz. Igaz, a Városépítési Intézet idei beruházási tervében mindkét objektum szerepel. A szakem­berek azt is pontosították, hogy mely munkálatokra mennyi pénz kell. A tavaly júniusban elvégzett számí­tások alapján a vashíd teljes felújítása mintegy 45 millió dinárba kerülne. Az időközben történt áringadozások mi­att azonban ez az összeg legalább két­szeresére növekedett. Ezért a város az idén csupán a híd szokásos karbantar­tási­­munkálatait pénzelheti. Érdekes megemlíteni, hogy a vas­hidat az 1941-ben lerombolt régi híd sértetlenül maradt alappilléreire a né­met hadifoglyok építették, mindössze 160 nap alatt 1946. január 20-án ad­ták át rendeltetésének, s akkor Tito marsall hídnak nevezték. A 345 méter hosszú és 6 méter széles hídon bonyo­lódott a közúti forgalom, és 1962-ig a vasúti teherszállítás is. 1973 folyamán elvégezték a híd első alapos tatarozá­sát. A szakemberek már akkor rámu­tattak műszaki fogyatékosságaira. 1991 és 1995 között elkészültek a ter­vek a híd teljes rekonstrukciójára. Ez­zel a dunai hajózás folyamatos lenne. A város anyagi támogatást kért a köz­társaságtól és a Dunai Konvenció or­szágaitól, amelyeknek érdekük, hogy a hajózás normalizálódjon. A Szabadság híd építését 1981-ben fejezték be. A híd fontosságát szemlél­te, az az adat, hogy típusát tekintve a második helyet foglalja el világviszony­latban. Hosszúsága 1312 méter, a két alappillére 60 méter magas, a szerke­zete 9700 tonna súlyú. Megépítése Új­vidéknek a szerémségi oldalon való terjeszkedését volt hivatott szolgálni. Sajnos mégsem ezt a célt szolgálja, mert az utóbbi évek során az engedély nélküli építkezés miatt Újvidék nem Szerémség felé, hanem inkább nyugati irányban (Futak felé) bővült. A szakemberek még az építkezés kezdete előtt rámutattak arra, hogy a Duna jobb oldalán, a Trand­ament alatti partrészen földcsuszamlás veszé­lyeztetheti a hidat A városatyák írás­ban vállaltak kötelezettséget, hogy a város saját költségén megállítja a föld­csuszamlást. A szanálási munkálatok még 1981 folyamán megkezdődtek a földalatti vizek elvezetésére szolgáló kutak fúrásával. Műszaki nehézségek miatt azonban leálltak, és hét éven át szünetelt folytatásuk. Mekkora felelőt­­lenség? Ez alatt az idő alatt ugyanis a híd tovább csúszott. Az időjárási viszo­nyoktól függően évente 6-8 millimé­terrel tolódik el a híd szerkezete. Amennyiben az említett szanálási terv nem jár eredménnyel, a szakem­berek kilátásba helyezték a Duna jobb oldalának a megerősítését és a Trand­ament alatti veszélyeztetett földréteg eltávolítását. VARGA Attila (FAZEKAS Zsolt felvétele) Sokba kerül a városnak a Szabadság híd körüli földcsuszamlás megállítása

Next