Magyar Szó, 1998. május (55. évfolyam, 105-129. szám)
1998-05-03 / 105. szám
1998. május 3., vasárnap Nagy gondban van a nemzetközi közösség, de főleg az ENSZ Menekültügyi Főbiztossága, valamint a szerencsétleneket befogadó országok: a visszatérés évében kevés a visszatérő. A hontalanok többsége persze fölkerekedne, hogy visszatérjen régi otthonába, a terepen kialakult helyzet azonban gátolja a menekültek tömeges hazatérését. A különféle korlátozások, illetőleg az engedmények a hatalmi pártok politikájának a függvényei. A daytoni Boszniában aránylag könnyen ment a békeszerződés úgynevezett katonai részének teljesítése, hiszen a NATO-erők, ha kellett, fegyverrel csikarták ki a vállalt kötelezettségek valóra váltását. Az úgynevezett polgári rész rendelkezéseinek érvényesítése jóval bonyolultabb, mivel a feladatok zömét a demokratikus intézményrendszernek kell(ene) teljesítenie. A két entitás intézményrendszere viszont a hatalmi pártok befolyása, ellenőrzése alatt áll, a menekültek tehát csak abban reménykedhetnek, hogy a nemzetköziek nem állnak el a nyomásgyakorlástól, s kierőszakolják az értelmetlen délszláv háború egyik legsúlyosabb kérdésének a megoldását is. Naivitás lenne persze azt gondolni, hogy a visszatérés évében látványos eredményekre lehet számítani. A legújabb boszniai események (Drvar és Derventa), de a horvátországi példa is (Kelet-Szlavónia és a knini Krajina) igazolja, hogy a csaknem négyéves háborúban alkalmazott etnikai tisztogatás mély nyomokat hagyott az emberek tudatában. Megváltozott a falvak, városok, egész vidékek nemzetiségi öszszetétele, az újak nem szívesen fogadják be a régi lakókat, gyakran megfélemlítéssel, sőt véres leszámolással akadályozzák meg a más nemzetiségűek visszatérését. Ogata Szadako, az ENSZ menekültügyi főbiztosa nemrég tett délszláv körútja során személyesen győződött meg a hontalanok súlyos problémáiról, de ő is csak annyit tehetett, hogy a békeszerződés betartását kérte a mérvadó köröktől. Szarajevóban az év elején tartották meg a menekültek hazatérésével foglalkozó nemzetközi értekezletet, amelyen - a többi között - arra kötelezték a boszniai főváros hatóságait, hogy tegyék lehetővé legalább 20 000 szerb és horvát nemzetiségű menekült visszatérését Azóta kiderült, hogy (az idén) mindössze 1500 hontalan térhetett viszsza szarajevói otthonába. Az eredmény lesújtó, de efölött nem kell csodálkozni, hiszen a bosnyák fél már a szóban forgó értekezleten egyértelműen kimondta: csak abban az esetben támogatja a tervet, ha Bosznia keleti felébe, valamint a horvát Krajinába is visszatérhetnek az emberek. Milorad Dodik, a boszniai szerbek új kormányfője akkor azt ígérte (adott szavát be is tartotta), olyan értelemben fogják módosítani a menekültekre vonatkozó törvényt, hogy a más nemzetiségűek is szabadon hazatérhetnek a szerb entitás területén levő otthonukba. A törvény és a gyakorlat között azonban óriási az eltérés. Bizonyítják ezt a múlt heti banjalukai nemzetközi menekültügyi értekezleten elhangzottak is: a boszniai hontalanok száma még mindig legalább 1,8 millió, a horvátországiaké pedig mintegy 400 000. Ha figyelembe vesszük Mate Granić horvát külügyminiszter banjalukai értékelését, miszerint a horvátországi menekültkérdés maradéktalan megoldására 2,5 milliárd dollárt kell előteremteni, s hogy ez a folyamat két évtizedig is eltarthat, akkor megérthetjük, hogy a hontalanoknak egy része (vagy többsége) talán sohasem térhet haza. Ám nemcsak a pénz okoz gondot. A legnagyobb akadály a politika. A délszláv háború fő célja a területszerzés és az etnikailag tiszta területek létrehozása volt. Dayton ezt bizonyos mértékben megtagadta, de egyúttal (a két entitást elválasztó határ megrajzolásával) meg is erősítette. A nemzetközi közösség azóta a belső határok átjárhatóságát sürgeti, az entitások viszont ragaszkodnak a „vérrel szerzett” terület szuverenitásához, sőt a föderáció esetében a békeszerződés revíziójához, vagyis a külön horvát entitás létrehozásához. A cél egyértelmű: a boszniai horvátok az anyaországgal való egyesülésben látják a kiutat, s ezeket a törekvéseket Zágráb önfeláldozóan támogatja. Emiatt, valamint a szerb menekültek visszatérésének gátolása miatt (egy közkédés szerint a horvátoknak több mint a fele ellenzi a szerbek hazatérését) Zágrábot egyre súlyosabb vádak érik. Nyugati szövetségesei lassan hátat fordítanak neki. Különösen azután álltak el Hovátország fenntartás nélküli támogatásától, hogy Tudman kijelentette: a szerbek visszatérése az 1991. évi háborús helyzetet idézné elő. Zágráb csökönyös ellenkezése azt eredményezte, hogy az EU az eddigi kereskedelmi kedvezmények felfüggesztését latolgatja. Az EU, az USA és az ENSZ elítélő véleménye után Hovátországnak kevés esélye van a sokat hangoztatott euroatlanti csatlakozásra. Annál kevésbé, mert Tudman még mindig időszerűnek tartja Bosznia fölosztását... A menekültkérdés megoldását nyilván fékezni fogja azt is, hogy Carlos Westendorp boszniai főmegbízott fölmérése szerint az idei szeptemberi parlamenti választásokon is a nemzeti, nacionalista pártok győznek. A Demokratikus Akciópártnak és a Horvát Demokrata Közösségnek nincs méltó ellenfele. A szerb entitásban más a helyzet, de semmi sem garantálja a mostani Nyugat-barát koalíció hatalmon maradását. Belgrád és Pale ugyanis már megtették az előkészületeket a Dodik és Plavšić nevével fémjelzett politika lejáratására, megbuktatására. A két héttel ezelőtti bizalmi kérdés megpendítése nem járt eredménnyel, ebből azonban csak az a következtetés vonható le, hogy Belgrád és a Krajnik-féle párt, valamint a boszniai radikálisok a következő alkalomra készülnek. Aleksa Buha bejelentése szerint a parlament májusi ülésén követelni fogják a Dodik-kormány lemondását, mivel a kabinet „veszélybe sodorta a Szerb Köztársaság önállóságát”. Szavai szerint a kormányt vagy parlamentáris úton, vagy „más eszközökkel” kell leváltani... A délszláv térségben teljes a bizonytalanság. Milošević és Tudman inkább vállalják a nemzetközi közösséggel való szakítást, mintsem az elvárások teljesítését. Montenegróban a hónap végén parlamenti választásokat tartanak, Kosovo forrong, a boszniai szerb entitásban a kormány megdöntésére készülnek. A menekültkérdés ismét háttérbe szorul, és csak az újabb menekültáradat láttán válik időszerűvé. HORVÁTH András / ff/ DÉLSZLÁV VÁLSÁG Mi lett a menekültekkel? Eddig csak Stadler veszített Továbbra is csendes a magyarországi választási kampány (Tudósítónktól) Budapest, május 2. Szegény Stadler Jóska! így sóhajtozik mostanában „az utca embere”, hiszen kilenc év börtön és teljes vagyonelkobzás valahogyan soknak tűnik az adócsalásért, okirathamisításért és más bűncselekményekért, melyek révén az akasztói vállalkozó és társai a hivatalos megfogalmazás szerint „kétmilliárd forint kárt okoztak az államnak". Átböngészve a lapokat látható, azok mindegyike tudatában van Stadler bűnösségének, elismerik az indokolatlanul visszaigényelt áfát, jogtalanul felvett exporttámogatást, az egymilliárd forintot meghaladó adóhiányt stb., mégis... Ez a „de” szócska kimondatlanul is ott lebeg mindegyik kommentárban, legyen az kormánylap vagy ellenzéki, mert Stadler József valahol több, valahol pedig kevesebb volt a többi hirtelen felfutó és gyorsan meggazdagodó vállalkozónál. Stadler elsősorban népszerű ember, aki a tízezer lakosú Akasztót korszerű stadionnal és első osztályú labdarúgócsapattal ajándékozta meg, hovatovább eddig mintegy ötszáz embernek ő adott munkát (ha nem is igazán jó a párhuzam, valahogyan Fikret Abditot juttatja eszünkbe). Való igaz az egyik jegyzetíró megállapítása, miszerint „aki nem tiszta pénzből adakozik, az azért még tolvaj marad”, de az is igaz, hogy az egyszerű juhászemberből lett vállalkozó nyereségének java részét szétosztotta. S ne feledjük: kifejezetten népszerű volt az értelmiségiek körében, ezt az adóhivatal különös átejtésével érdemelte ki; mintegy két évvel ezelőtt - emlékezetes módon - simán bejelentette, hogy megvásárolta Leonardo da Vinci híres Utolsó vacsora című freskóját, valamint néhány értékes képet, s kultúrkincsről lévén szó azonnal visszaigényelt 200 millió forint áfát. Mire az ellenőröknek gyanússá vált az adókedvezmény útja-módja, Stadlernál már csak néhány számlát találtak, mely szerint időközben túladott a „portékán”. Amikor az adóhivatal emberei erre azt találták mondani, hogy képek talán nem is voltak, csak számlák, Stadler azt felelte: ő csak egy egyszerű juhászember, aki nem ért a művészetekhez. Stadler Józsefet tehát utolérte az igazságszolgáltatás, az elsők között az önerőből milliárdossá váltakból. Az átlagember azonban arányokat keres, összehasonlít, s nem igazán érti, miért kellett a már korábban is közismerten problematikus akasztói üzletembert most bilincsbe verni, amikor például az úgynevezett magyar olajgate-ügy számos részlete továbbra is homályos, hasonlóképpen lezáratlan a Tocsik-per és még néhány botrány ízű história. A választások előestéjén a Stadler elleni igen szigorú ítélet nem csattant tehát igazán, a „győzedelmeskedő igazság” nem oszlatta el a kételyeket, s a „méltó” büntetés ellenére a közvélemény szemében Stadler inkább felmagasztosult. Volt idő erről így részletesen írni, mert magát a választási kampányt illetően napok óta nem történik semmi érdemleges. Fej fej mellett halad továbbra is az MSZP és a Fidesz, a két elnök látványosnak ígérkező, május 6-ára tervezett szópárbaja azonban elmarad, Horn Gyula nyilván bölcsebbnek látta az utolsó pillanatban nem kockáztatni, ezért lemondta az Orbán Viktorral való nyivános vitát. A pártok pedig mintha kifogytak volna a szóból, mintha már elmondtak volna mindent. Az egyedüli újdonság annak bejelentése, hogy az ellenzéki pártok a választások második fordulójában valószínűleg lemondanak jelöltjükről a legesélyesebb érdekében. Számos politológus és publicista hónapokkal korábbi figyelmeztetése ellenére a felismerés csak a 24. órában született meg, talán kissé későn, hiszen az első forduló előtti közös stratégia kialakítása lett volna az igazán hatékony, így most eleve esélytelen pártok is szavazatokat visznek el. Más nem történt, a kampány csendes, a kormánypártiak szerint azért, mert ez a szolidság illik hozzájuk, elmondásuk alapján az ellenzékiek pedig azért visszafogottak, mert tartózkodnak a felelőtlen ígérgetésektől, így aztán nincs más, mint megvárni a jövő vasárnapot. SINKOVITS Péter Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Bemutatjuk a magyar pártokat (1.) MSZP A visszanyert önbizalom A legutóbbi magyarországi parlamenti választásokon, 1994-ben a Magyar Szocialista Pártnak arról kellett meggyőznie először önmagát, utána pedig az országot, hogy győzhet, vagyis a rendszerváltás megpróbáltatásai, az azt követő gondok és a kormánypártok melléfogásai elsöpörték az első többpártrendszerű parlamenti választások hangulatát, amely szerint mindegy, ki győz, csak a kommunisták ne. Mert az MSZP-t a kommunista előddel azonosították. Részben jogtalanul, mert a régebben uralkodó pártból jutott mindenhova - a cinikus újságírók kiszámították, hogy az Antallféle parlamentben az MSZMP-nek több képviselője volt, mint akkor, amikor Kádár már komolyabban vette a „népfrontpolitikát”. Részben jogosan, mert az MSZMP vagyonának, politikában maradó vezető kádereinek stb. zöme az MSZP-ben maradt. Egyszóval: ahhoz, hogy a győzelemben hinni tudjanak és meggyőződésüket az országra átvigyék, hinni kellett abban, hogy az ország megváltozott, de ugyanakkor a régi maradt annyira, hogy a további irányítást az MSZP-re bízza, a párt maga más lett és mégis a régi maradt annyira, hogy a választók elhigyék, miszerint egyszerre kifejezi az új irányításának, továbbvitelének képességét, meg a bajok miatt a múlt iránt feltámadt nosztalgiát. A mostani választásokra nem könnyebb, de látszólag egyszerűbb feladat előtt állnak. A győzelemhez nekik kell hinni abban és az országgal el kell hitetniük, hogy Magyarország már nem Albánia vagy Bulgária, hogy jobbra-balra kellene rángatni, mert az egyik sem hozhat megoldást, hanem csak tovább kell haladni az eddigi úton. Viszont az ország nem áll olyan jól, hogy a szélsőségek által emlegetett igazi rendszerváltás, vagy a Fidesz által emlegetett kevesebb, mint rendszerváltás, több, mint kormányváltás kísérletezésének, elölről kezdésének fényűzését megengedhetné magának. A megpróbáltatások ideje Elég nehéz korszakon kellett aártnak átesnie, hogy ehhez az új hitel eljuthasson. Mindjárt kormányra kerüléskor várta a kellemetlen meglepetés, hogy a helyzet rosszabb, mint gondolták. Mert a rendszerváltás bajait súlyosbította, hogy a rendszerváltás első kormányának még csak elképzelése sem volt nemcsak arról, hogy mit kellene tenni, hanem még arról sem, milyen világban él, milyen országot kapott, amit csak tetézett, hogy a választások megnyerése érdekében súlyos következményekkel járó, mesterséges gazdaságélénkítő politikába kezdett.így- Békesi Lászlónak, a Hornkormány első pénzügyminiszterének szavaival - „akkor a gazdaság a pénzügyi összeomlás határára jutott, elkéesztő mértékű volt a fizetési mérleg iánya”. Ennek tudatosodását követte a több hónapos habozás, hogy szabade vállalni azokat a kényszerintézkedéseket, amelyek nemcsak a párt népszerűségét kezdhetik ki, hanem szembeállíthatják választóival, elsősorban az őket támogató szakszervezetekkel. A próba előtt, amelytől Kelet- Európa minden kormánya visszariadt vagy utólag meghátrált, a döntés előtt élt bennük a naiv hit, hogy talán lehetsées egy kevésbé fájdalmas, kisebb álázatot követelő út. És amikor a döntés végre megszületett, az alapjában helyes - mert nem volt más - megoldások végrehajtásának részletkérdéseiben megmaradhattak a hibák, amelyek velejárnak azzal, hogy az ember muszájból - néha rögtönözve - csinál valamit. A kényszerintézkedések természetéből, a velük járó népszerűség-csökkenésből származtak az egyéb bajok. Onnan, hogy rendszeressé váltak az MSZP-SZDSZ koalíción belüli problémák, elsősorban azért, mert a kisebbik kormánypárt annak módját kereste, hogy a népszerűség csökkenése minél kevésbé sújtsa őt is és az, hogy az MSZP maga is alakíthatna kormányt, lehetővé is tette számára, hogy próbáljon úgy taktikázni, mintha tőle kevésbé kellene elfordulniuk a választóknak. Azon át, hogy elhidegült a viszony az MSZP és a szakszervezetek között. Addig, hogy megindult a belső vita, jelentkeztek a csoportok és áramlatok - Baloldali Tömörülés, Szociáldemokrata Társulás, Szocialista Platform stb. Nemcsak azért, mert ez velejárója a párt demokratizálódásának (néha a demokrácia eltúlzásával azzal, hogy fontos testületi ülésekről is kiszivárogtak belső viták), hanem sok minden másnak a következményeként is. Onnan, hogy még nem fejeződtek be azok az ideológiai viták, amelyeket a rendszerváltás tett szükségessé. Azon át, hogy okvetlenül belső forrongást idézett elő az, amit Burány Sándor, a párt frakcióvezető-helyettese úgy fogalmazott meg, hogy „választási ígéreteinknek volt egy belső ellentmondása - amit a gazdaságpolitikai és szociálpolitikai fejezetben ígértünk, azt nem lehetett egyidejűleg teljesíteni”. Addig - és ez a legfőbb ok hogy amikor a párt népszerűsége csökkent, mindenki - már a maga érdekében is - keresni kezdte a folyamat megállításának módját. Végül a bajokat tetézte és ezzel a belső viták hőfokát is emelte, hogy a hatalommal mindig és mindenütt járnak kellemetlenségek. Ezek veszélyét növelték a kelet-európai sajátosságok - elsősorban a privatizáció melléktermékei, amelyeket ezek a sajátosságok szembetűnőbbé tettek. (Például a Tocsik-féle 840 millió forint sikerdíj másképp vetül, mint az, hogy a keletnémet privatizáció során egyetlen ügyvéd 10 millió márka - több mint egymilliárd forint - tiszteletdíjat kapott). Ezeken a bajokon a pártot az segítette át, hogy a nehéz korszak véget ért jöttek a külpolitikai sikerek - a felvétel az OECD-be, meghívás a NATO- ba, az Európai Unióba -, amelyek közvetlenül a kormánypolitikának köszönhetők: a népszerűtlen intézkedések vállalásának és következetes végrehajtásának, a sokszor meg nem értett jószomszédsági politikának stb. Főleg jöttek az első eredmények, a gazdaság visszaesésének, az életszínvonal zuhanásának a megállítása, úgyhogy megteremtették a stabil növekedés feltételeit, a rendszerváltás óta először tavaly már a reálkeresetek is nőttek, az infláció, a munkanélküliség mérséklődött, tavaly az első félévben már nettó 20 ezer új munkahely létesült, a külkereskedelmi mérleg hiánya a nemzeti jövedelem 8,7 százalékáról 6 százalékra, a fizetési mérleg hiánya 9,4 százalékáról 3,8-ra, az államháztartás hiánya 8,3-ról a nemzeti jövedelem 4 százalékára csökkent, a stabilizáció nem járt receszióval, pedig közben végbement az az átalakulás, amelynek eredményeként ma már a nemzeti jövedelem 70 százalékát a magánszektor állítja elő. Egyszóval - ahogy Kósáné Kovács Magda, a párt ügyvezető alelnöke fogalmazott - rosszkedvünk tavasza elmúlt. Ennek köszönhető, hogy a párt ismét megtalálta önmagát, visszatért önbizalma. Ezzel velejár sok minden abból, ami az új győzelem hitének megszületéséhez hozzájárult. A meggyőződés, amit Szekeres Imre, a párt frakcióvezetője így fogalmazott meg „a közvélemény számára is láthatóak a változások, tehát az, hogy amit tettünk, annak volt értelme, ez az emberek számára egyfajta megbízhatóságot és kiszámíthatóságot jelent”. Vele jár az alapállás, mely szerint ők nem sírják vissza a múltat, mint az ellenzéki pártok teszik, amikor - anélkül, hogy ennek tudatában lennének - a mának azokat a jelenségeit bírálják, amelyek csak akkor lettek volna elkerülhetők, ha nem változik a rendszer, vagy hagyják a Németh-kormányt, hogy befejezze az átalakulást, de tudja azt is, hogy Magyarország csak azzal került első helyre a térségben, azért vonzott több külföldi tőkét, mint az egész térség együttvéve, mert az átalakulást a hetvenes években megkezdte. De része az új határozottság, amely az alkotmányozási moratórium felmondásához, a koalíción belüli erélyesebb fellépéshez vezetett, annak a meggyőződésnek az alapján, hogy a megbízást adó választók a határozottságot is elvárják. És a legfontosabb: az ismét megtalált belső összhang, aminek alapján nem jött be a nagy viták idején a párt egyik elpártolt parlamenti képviselője által megfogalmazott jóslat, hogy „az MSZP beleveszik a saját pártján belüli válságba, amely akár a szakadásig is elmehet”, hisz a nagy pártszakadások napjaiban a 209 taggal induló szocialista frakció 206 taggal fejezi be a parlamenti időszakot, a belső viták a demokrácia mozgatóerejévé váltak. Egyszóval jöhetnek az új választások. BÁLINT István A kényszerpolitika vége