Magyar Szó, 1998. május (55. évfolyam, 105-129. szám)

1998-05-03 / 105. szám

1998. május 3., vasárnap Nagy gondban van a nemzetközi közösség, de főleg az ENSZ Menekült­­ügyi Főbiztossága, valamint a szeren­csétleneket befogadó országok: a visszatérés évében kevés a visszatérő. A hontalanok többsége persze fölkere­kedne, hogy visszatérjen régi otthoná­ba, a terepen kialakult helyzet azon­ban gátolja a menekültek tömeges ha­zatérését. A különféle korlátozások, il­letőleg az engedmények a hatalmi pár­tok politikájának a függvényei. A day­­toni Boszniában aránylag könnyen ment a békeszerződés úgynevezett ka­tonai részének teljesítése, hiszen a NA­­TO-erők, ha kellett, fegyverrel csikar­ták ki a vállalt kötelezettségek valóra váltását. Az úgynevezett polgári rész rendelkezéseinek érvényesítése jóval bonyolultabb, mivel a feladatok zömét a demokratikus intézményrendszer­nek kell(ene) teljesítenie. A két entitás intézményrendszere viszont a hatalmi pártok befolyása, ellenőrzése alatt áll, a menekültek tehát csak abban re­ménykedhetnek, hogy a nemzetköziek nem állnak el a nyomásgyakorlástól, s kierőszakolják az értelmetlen délszláv háború egyik legsúlyosabb kérdésének a megoldását is. Naivitás lenne persze azt gondolni, hogy a visszatérés évében látványos eredményekre lehet számítani. A leg­újabb boszniai események (Drvar és Derventa), de a horvátországi példa is (Kelet-Szlavónia és a knini Krajina) igazolja, hogy a csaknem négyéves há­borúban alkalmazott etnikai tisztoga­tás mély nyomokat hagyott az embe­rek tudatában. Megváltozott a falvak, városok, egész vidékek nemzetiségi ösz­­szetétele, az újak nem szívesen fogad­ják be a régi lakókat, gyakran megfé­lemlítéssel, sőt véres leszámolással aka­dályozzák meg a más nemzetiségűek visszatérését. Ogata Szadako, az ENSZ menekül­tügyi főbiztosa nemrég tett délszláv körútja során személyesen győződött meg a hontalanok súlyos problémái­ról, de ő is csak annyit tehetett, hogy a békeszerződés betartását kérte a mérvadó köröktől. Szarajevóban az év elején tartották meg a menekültek hazatérésével fog­lalkozó nemzetközi értekezletet, ame­lyen - a többi között - arra kötelezték a boszniai főváros hatóságait, hogy te­gyék lehetővé legalább 20 000 szerb és horvát nemzetiségű menekült vissza­térését Azóta kiderült, hogy (az idén) mi­ndössze 1500 hontalan térhetett visz­­sza szarajevói otthonába. Az eredmény lesújtó, de efölött nem kell csodálkoz­ni, hiszen a bosnyák fél már a szóban forgó értekezleten egyértelműen ki­mondta: csak abban az esetben támo­­gatja a tervet, ha Bosznia keleti felébe, valamint a horvát Krajinába is vissza­térhetnek az emberek. Milorad Dodik, a boszniai szerbek új kormányfője ak­kor azt ígérte (adott szavát be is tartot­ta), olyan értelemben fogják módosíta­ni a menekültekre vonatkozó tör­vényt, hogy a más nemzetiségűek is szabadon hazatérhetnek a szerb enti­tás területén levő otthonukba. A törvény és a gyakorlat között azonban óriási az eltérés. Bizonyítják ezt a múlt heti banjalukai nemzetközi menekültügyi értekezleten elhangzot­tak is: a boszniai hontalanok száma még mindig legalább 1,8 millió, a hor­vátországiaké pedig mintegy 400 000. Ha figyelembe vesszük Mate Granić horvát külügyminiszter banjalukai ér­tékelését, miszerint a horvátországi menekültkérdés maradéktalan megol­dására 2,5 milliárd dollárt kell előte­remteni, s hogy ez a folyamat két évti­zedig is eltarthat, akkor megérthetjük, hogy a hontalanoknak egy része (vagy többsége) talán sohasem térhet haza. Ám nemcsak a pénz okoz gondot. A legnagyobb akadály a politika. A délszláv háború fő célja a terület­­szerzés és az etnikailag tiszta területek létrehozása volt. Dayton ezt bizonyos mértékben megtagadta, de egyúttal (a két entitást elválasztó határ megrajzo­lásával) meg is erősítette. A nemzetkö­zi közösség azóta a belső határok átjár­hatóságát sürgeti, az entitások viszont ragaszkodnak a „vérrel szerzett” terü­let szuverenitásához, sőt a föderáció esetében a békeszerződés revíziójához, vagyis a külön horvát entitás létreho­zásához. A cél egyértelmű: a boszniai horvátok az anyaországgal való egye­sülésben látják a kiutat, s ezeket a tö­rekvéseket Zágráb önfeláldozóan tá­mogatja. Emiatt, valamint a szerb me­nekültek visszatérésének gátolása mi­att (egy közkédés szerint a horvátok­­nak több mint a fele ellenzi a szerbek hazatérését) Zágrábot egyre súlyosabb vádak érik. Nyugati szövetségesei las­san hátat fordítanak neki. Különösen azután álltak el Hovátország fenntar­tás nélküli támogatásától, hogy Tud­­man kijelentette: a szerbek visszatéré­se az 1991. évi háborús helyzetet idéz­né elő. Zágráb csökönyös ellenkezése azt eredményezte, hogy az EU az ed­digi kereskedelmi kedvezmények fel­­függesztését latolgatja. Az EU, az USA és az ENSZ elítélő véleménye után Hovátországnak kevés esélye van a sokat hangoztatott euroatlanti csatla­kozásra. Annál kevésbé, mert Tudman még mindig időszerűnek tartja Bosz­nia fölosztását... A­ menekültkérdés megoldását nyil­ván fékezni fogja azt is, hogy Carlos Westendorp boszniai főmegbízott föl­mérése szerint az idei szeptemberi parlamenti választásokon is a nemzeti, nacionalista pártok győznek. A De­mokratikus Akciópártnak és a Horvát Demokrata Közösségnek nincs méltó ellenfele. A szerb entitásban más a helyzet, de semmi sem garantálja a mostani Nyugat-barát koalíció hatal­mon maradását. Belgrád és Pale ugyanis már megtették az előkészüle­teket a Dodik és Plavšić nevével fém­jelzett politika lejáratására, megbukta­tására. A két héttel ezelőtti bizalmi kér­dés megpendítése nem járt ered­ménnyel, ebből azonban csak az a kö­vetkeztetés vonható le, hogy Belgrád és a Kraj­nik-féle párt, valamint a boszniai radikálisok a következő alka­lomra készülnek. Aleksa Buha bejelen­tése szerint a parlament májusi ülésén követelni fogják a Dodik-kormány le­mondását, mivel a kabinet „veszélybe sodorta a Szerb Köztársaság önállósá­gát”. Szavai szerint a kormányt vagy parlamentáris úton, vagy „más eszkö­zökkel” kell leváltani... A délszláv térségben teljes a bizony­talanság. Milošević és Tudman inkább vállalják a nemzetközi közösséggel va­ló szakítást, mintsem az elvárások tel­jesítését. Montenegróban a hónap vé­gén parlamenti választásokat tartanak, Kosovo forrong, a boszniai szerb enti­tásban a kormány megdöntésére ké­szülnek. A menekültkérdés ismét hát­térbe szorul, és csak az újabb menekül­táradat láttán válik időszerűvé. HORVÁTH András / ff/ DÉLSZLÁV VÁLSÁG Mi lett a menekültekkel? Eddig csak Stadler veszített Továbbra is csendes a magyarországi választási kampány (Tudósítónktól­) Budapest, május 2. Szegény Stadler Jóska! így sóhajtozik mostanában „az utca embere”, hiszen kilenc év börtön és teljes vagyonelkob­zás valahogyan soknak tűnik az adócsalásért, okirathamisítá­sért és más bűncselekményekért, melyek révén az akasztói vállalkozó és társai a hivatalos megfogalmazás szerint „két­milliárd forint kárt okoztak az államnak". Átböngészve a lapokat látható, azok mindegyike tudatá­ban van Stadler bűnösségének, elismerik az indokolatlanul visszaigényelt áfát, jogtalanul felvett exporttámogatást, az egymilliárd forintot meghaladó adóhiányt stb., mégis... Ez a „de” szócska kimondatlanul is ott lebeg mindegyik kommen­tárban, legyen az kormánylap vagy ellenzéki, mert Stadler József valahol több, valahol pedig kevesebb volt a többi hir­telen felfutó és gyorsan meggazdagodó vállalkozónál. Stad­ler elsősorban népszerű ember, aki a tízezer lakosú Akasztót korszerű stadionnal és első osztályú labdarúgócsapattal aján­dékozta meg, hovatovább eddig mintegy ötszáz embernek ő adott munkát (ha nem is igazán jó a párhuzam, valahogyan Fikret Abditot juttatja eszünkbe). Való igaz az egyik jegyzet­író megállapítása, miszerint „aki nem tiszta pénzből adako­zik, az azért még tolvaj marad”, de az is igaz, hogy az egy­szerű juhászemberből lett vállalkozó nyereségének java ré­szét szétosztotta. S ne feledjük: kifejezetten népszerű volt az értelmiségiek körében, ezt az adóhivatal különös átejtésével érdemelte ki; mintegy két évvel ezelőtt - emlékezetes módon - simán bejelentette, hogy megvásárolta Leonardo da Vinci híres Utolsó vacsora című freskóját, valamint néhány értékes képet, s kultúrkincsről lévén szó azonnal visszaigényelt­ 200 millió forint áfát. Mire az ellenőröknek gyanússá vált az adó­­kedvezmény útja-módja, Stadlernál már csak néhány szám­lát találtak, mely szerint időközben túladott a „portékán”. Amikor az adóhivatal emberei erre azt találták mondani, hogy képek talán nem is voltak, csak számlák, Stadler azt felelte: ő csak egy egyszerű juhászember, aki nem ért a mű­vészetekhez. Stadler Józsefet tehát utolérte az igazságszolgáltatás, az elsők között az önerőből milliárdossá váltakból. Az átlagem­­ber azonban arányokat keres, összehasonlít, s nem igazán érti, miért kellett a már korábban is közismerten problema­tikus akasztói üzletembert most bilincsbe verni, amikor pél­dául az úgynevezett magyar olajgate-ügy számos részlete to­vábbra is homályos, hasonlóképpen lezáratlan a Tocsik-per és még néhány botrány ízű história. A választások előestéjén a Stadler elleni igen szigorú ítélet nem csattant tehát igazán, a „győzedelmeskedő igazság” nem oszlatta el a kételyeket, s a „méltó” büntetés ellenére a közvélemény szemében Stadler inkább felmagasztosult. Volt idő erről így részletesen írni, mert magát a választási kampányt illetően napok óta nem történik semmi érdemle­ges. Fej fej mellett halad továbbra is az MSZP és a Fidesz, a két elnök látványosnak ígérkező, május 6-ára tervezett szó­párbaja azonban elmarad, Horn Gyula nyilván bölcsebbnek látta az utolsó pillanatban nem kockáztatni, ezért lemondta az Orbán Viktorral való nyivános vitát. A pártok pedig mintha kifogytak volna a szóból, mintha már elmondtak vol­na mindent. Az egyedüli újdonság annak bejelentése, hogy az ellenzéki pártok a választások második fordulójában va­lószínűleg lemondanak jelöltjükről a legesélyesebb érdeké­ben. Számos politológus és publicista hónapokkal korábbi figyelmeztetése ellenére a felismerés csak a 24. órában szü­letett meg, talán kissé későn, hiszen az első forduló előtti közös stratégia kialakítása lett volna az igazán hatékony, így most eleve esélytelen pártok is szavazatokat visznek el. Más nem történt, a kampány csendes, a kormánypártiak szerint azért, mert ez a szolidság illik hozzájuk, elmondásuk alapján az ellenzékiek pedig azért visszafogottak, mert tartózkodnak a felelőtlen ígérgetésektől, így aztán nincs más, mint meg­várni a jövő vasárnapot. SINKOVITS Péter Magyar Szó KÜLPOLITIKA 3 Bemutatjuk a magyar pártokat (1.) MSZP A visszanyert önbizalom A legutóbbi magyarországi parla­menti választásokon, 1994-ben a Magyar Szocialista Pártnak arról kel­lett meggyőznie először önmagát, utá­na pedig az országot, hogy győzhet, vagyis a rendszerváltás megpróbálta­tásai, az azt követő gondok és a kor­mánypártok melléfogásai elsöpörték az első többpártrendszerű parlamenti választások hangulatát, amely szerint mindegy, ki győz, csak a kommunis­ták ne. Mert az MSZP-t a kommunista előddel azonosították. Részben jogta­lanul, mert a régebben uralkodó párt­ból jutott mindenhova - a cinikus új­ságírók kiszámították, hogy az Antall­­féle parlamentben az MSZMP-nek több képviselője volt, mint akkor, amikor Kádár már komolyabban vette a „népfrontpolitikát”. Részben jogo­san, mert az MSZMP vagyonának, po­litikában maradó vezető kádereinek stb. zöme az MSZP-ben maradt. Egy­szóval: ahhoz, hogy a győzelemben hinni tudjanak és meggyőződésüket az országra átvigyék, hinni kellett ab­ban, hogy az ország megváltozott, de ugyanakkor a régi maradt annyira, hogy a további irányítást az MSZP-re bízza, a párt maga más lett és mégis a régi maradt annyira, hogy a választók elhigyék, miszerint egyszerre kifejezi az új irányításának, továbbvitelének képességét, meg a bajok miatt a múlt iránt feltámadt nosztalgiát. A mostani választásokra nem könnyebb, de látszólag egyszerűbb fel­adat előtt állnak. A győzelemhez nekik kell hinni abban és az országgal el kell hitetniük, hogy Magyarország már nem Albánia vagy Bulgária, hogy jobbra-balra kellene rángatni, mert az egyik sem hozhat megoldást, hanem csak tovább kell haladni az eddigi úton. Viszont az ország nem áll olyan jól, hogy a szélsőségek által emlegetett igazi rendszerváltás, vagy a Fidesz által emlegetett kevesebb, mint rendszer­­váltás, több, mint kormányváltás kísér­letezésének, elölről kezdésének fény­űzését megengedhetné magának. A megpróbáltatások ideje Elég nehéz korszakon kellett a­ártnak átesnie, hogy ehhez az új hit­­el eljuthasson. Mindjárt kormányra kerüléskor várta a kellemetlen megle­petés, hogy a helyzet rosszabb, mint gondolták. Mert a rendszerváltás baja­it súlyosbította, hogy a rendszerváltás első kormányának még csak elképze­lése sem volt nemcsak arról, hogy mit kellene tenni, hanem még arról sem, milyen világban él, milyen országot kapott, amit csak tetézett, hogy a vá­lasztások megnyerése érdekében sú­lyos következményekkel járó, mester­séges gazdaságélénkítő politikába kez­dett.­így- Békesi Lászlónak, a Horn­­kormány első pénzügyminiszterének szavaival - „akkor a gazdaság a pénz­ügyi összeomlás határára jutott, elké­­esztő mértékű volt a fizetési mérleg iánya”. Ennek tudatosodását követte a több hónapos habozás, hogy szabad­­e vállalni azokat a kényszerintézkedé­seket, amelyek nemcsak a párt népsze­rűségét kezdhetik ki, hanem szembe­állíthatják választóival, elsősorban az őket támogató szakszervezetekkel. A próba előtt, amelytől Kelet- Európa minden kormánya visszariadt vagy utólag meghátrált, a döntés előtt élt bennük a naiv hit, hogy talán lehetsé­­es egy kevésbé fájdalmas, kisebb ál­­ázatot követelő út. És amikor a dön­tés végre megszületett, az alapjában helyes - mert nem volt más - megol­dások végrehajtásának részletkérdése­iben megmaradhattak a hibák, ame­lyek velejárnak azzal, hogy az ember muszájból - néha rögtönözve - csinál valamit. A kényszerintézkedések természe­téből, a velük járó népszerűség-csök­kenésből származtak az egyéb bajok. Onnan, hogy rendszeressé váltak az MSZP-SZDSZ koalíción belüli problé­mák, elsősorban azért, mert a kisebbik kormánypárt annak módját kereste, hogy a népszerűség csökkenése minél kevésbé sújtsa őt is és az, hogy az MSZP maga is alakíthatna kormányt, lehetővé is tette számára, hogy próbál­jon úgy taktikázni, mintha tőle kevés­bé kellene elfordulniuk a választók­nak. Azon át, hogy elhidegült a vi­szony az MSZP és a szakszervezetek között. Addig, hogy megindult a belső vita, jelentkeztek a csoportok és áram­latok - Baloldali Tömörülés, Szociál­demokrata Társulás, Szocialista Plat­form stb. Nemcsak azért, mert ez ve­lejárója a párt demokratizálódásának (néha a demokrácia eltúlzásával azzal, hogy fontos testületi ülésekről is kiszi­várogtak belső viták), hanem sok min­den másnak a következményeként is. Onnan, hogy még nem fejeződtek be azok az ideológiai viták, amelyeket a rendszerváltás tett szükségessé. Azon át, hogy okvetlenül belső forrongást idézett elő az, amit Burány Sándor, a párt frakcióvezető-helyettese úgy fo­galmazott meg, hogy „választási ígére­teinknek volt egy belső ellentmondása - amit a gazdaságpolitikai és szociálpo­litikai fejezetben ígértünk, azt nem le­hetett egyidejűleg teljesíteni”. Addig - és ez a legfőbb ok hogy amikor a párt népszerűsége csökkent, minden­ki - már a maga érdekében is - keresni kezdte a folyamat megállításának módját. Végül a bajokat tetézte és ez­zel a belső viták hőfokát is emelte, hogy a hatalommal mindig és minde­nütt járnak kellemetlenségek. Ezek ve­szélyét növelték a kelet-európai sajá­tosságok - elsősorban a privatizáció melléktermékei, amelyeket ezek a sa­játosságok szembetűnőbbé tettek. (Pél­dául a Tocsik-féle 840 millió forint si­kerdíj másképp vetül, mint az, hogy a keletnémet privatizáció során egyetlen ügyvéd 10 millió márka - több mint egymilliárd forint - tiszteletdíjat ka­pott). Ezeken a bajokon a pártot az segí­tette át, hogy a nehéz korszak véget ért jöttek a külpolitikai sikerek - a fel­vétel az OECD-be, meghívás a NATO- ba, az Európai Unióba -, amelyek köz­vetlenül a kormánypolitikának kö­szönhetők: a népszerűtlen intézkedé­sek vállalásának és következetes végre­hajtásának, a sokszor meg nem értett jószomszédsági politikának stb. Főleg jöttek az első eredmények, a gazdaság visszaesésének, az életszínvonal zuha­násának a megállítása, úgyhogy meg­teremtették a stabil növekedés feltéte­leit, a rendszerváltás óta először tavaly már a reálkeresetek is nőttek, az inflá­ció, a munkanélküliség mérséklődött, tavaly az első félévben már nettó 20 ezer új munkahely létesült, a külkeres­kedelmi mérleg hiánya a nemzeti jö­vedelem 8,7 százalékáról 6 százalékra, a fizetési mérleg hiánya 9,4 százaléká­ról 3,8-ra, az államháztartás hiánya 8,3-ról a nemzeti jövedelem 4 százalé­kára csökkent, a stabilizáció nem járt receszióval, pedig közben végbement az az átalakulás, amelynek eredmé­nyeként ma már a nemzeti jövedelem 70 százalékát a magánszektor állítja elő. Egyszóval - ahogy Kósáné Kovács Magda, a párt ügyvezető alelnöke fo­galmazott - rosszkedvünk tavasza el­múlt. Ennek köszönhető, hogy a párt is­mét megtalálta önmagát, visszatért ön­bizalma. Ezzel velejár sok minden ab­ból, ami az új győzelem hitének meg­születéséhez hozzájárult. A meggyőző­dés, amit Szekeres Imre, a párt frakci­óvezetője így fogalmazott meg „a köz­vélemény számára is láthatóak a válto­zások, tehát az, hogy amit tettünk, an­nak volt értelme, ez az emberek szá­mára egyfajta megbízhatóságot és ki­számíthatóságot jelent”. Vele jár az alapállás, mely szerint ők nem sírják vissza a múltat, mint az ellenzéki pár­tok teszik, amikor - anélkül, hogy en­nek tudatában lennének - a mának azokat a jelenségeit bírálják, amelyek csak akkor lettek volna elkerülhetők, ha nem változik a rendszer, vagy hagy­ják a Németh-kormányt, hogy befejez­ze az átalakulást, de tudja azt is, hogy Magyarország csak azzal került első helyre a térségben, azért vonzott több külföldi tőkét, mint az egész térség együttvéve, mert az átalakulást a het­venes években megkezdte. De része az új határozottság, amely az alkotmá­nyozási moratórium felmondásához, a koalíción belüli erélyesebb fellépéshez vezetett, annak a meggyőződésnek az alapján, hogy a megbízást adó válasz­tók a határozottságot is elvárják. És a legfontosabb: az ismét megtalált belső összhang, aminek alapján nem jött be a nagy viták idején a párt egyik elpár­tolt parlamenti képviselője által meg­fogalmazott jóslat, hogy „az MSZP be­leveszik a saját pártján belüli válságba, amely akár a szakadásig is elmehet”, hisz a nagy pártszakadások napjaiban a 209 taggal induló szocialista frakció 206 taggal fejezi be a parlamenti idő­szakot, a belső viták a demokrácia mozgatóerejévé váltak. Egyszóval­­ jö­hetnek az új választások. BÁLINT István A kényszerpolitika vége

Next