Magyar Szó, 1998. szeptember (55. évfolyam, 208-233. szám)
1998-09-01 / 208. szám
2 KÜLPOLITIKA ____________ ________ Az erkölcsök mezsgyéjén Meddig jutott el a pietizmus - Ha idegen az ország s idegenek a törvényei A társadalomkutatók rég rájöttek arra, nem működhetnek jól azok a társadalmak, amelyekben az egyéni és a közérdek jelentős mértékben nem fedi át egymást. Mert ezeknek az érdekeknek az azonossági hányadosa határozza meg, milyen mértékben érzi az egyén magát a társadalom, az ország, a nemzet részének, milyen mértékben tekinti magáénak az államot, az országot, az állami és a közvagyont. Ez határozza meg viselkedését, viszonyulását ehhez, a közvagyonhoz, s az államot képviselő minden közintézethez és intézményhez. Ennek a viszonyulásnak a kialakulását világszerte számos történelmi tényező és helyzet határozta és határozza meg. Vagy legalább szabott neki irányt. Ebből adódnak a nagy különbségek nálunk Európában, a Nyugat, Észak-Európa, Kelet-Európa és a Balkán emberének mentalitásában, erkölcsi felfogásában, a köz vagyonához való viszonyulásban. Hankis Elemér a budapesti Népszabadságban körülbelül két évvel ezelőtt közölt ezzel a témával foglalkozó egész oldalas írásában saját egykori élményét hozza fel egy korszak emberének erkölcsi hozzáállása illusztrálásának céljából. Mint mondja, nagyapja őt, a tíz év körüli fiút meg bátyját vidéki városból fölvitte Pestre, ismerkedjenek a fővárossal. A 75-ös villamoson, a magyar gyártmányú közlekedési csodával, amely akkor Európa egyik legkorszerűbb és legszebb villamosának számított, utaztak a végállomásig. Ott a nagyapa kivett a zsebéből harminc villamosjegyet, elszakította és bedobta őket a szemétkosárba. A gyerekek nem értették a dolgot és megkérdezték a nagyapát, miért csinálta ezt. - Azért, mert nem jött a kalauz és nem lyukasztotta ki a jegyeket. - Annál jobb, megmaradt a három jegy - válaszolták a gyerekek. A nagyapa azzal zárta le a vitát, hogy: - Hiszen ez a villamos az én villamosom, csak nem fogom megcsalni. Az unoka, hatvan év távlatában, közvetve most azt kérdezi: hol vannak az egykori nagyapák, a hozzájuk hasonló erkölcsű emberek? Hogyan sokasodtak el újabban amazok, akik valamiféle sikerdíj fejében százmillió forintokat vettek fel valamiért, amiért lényegében nem dolgoztak meg. Honnan bukkant fel a magyar társadalomban egy Tocsik Márta a maga nyolcszázmillió forintos „tiszteletdíjával"? Amit a törvényszéki vád szerint sikerdíjként vett fel, privatizáció fejében. Amely összeg körülbelül 15 000 dolgozó havi bérének felel meg. Hogyan vehette ezt fel lelkiismeret-furdalás nélkül? Honnan az a határtalan beképzeltség, amely elhitette vele, hogy a munkája valóban 15 000 dolgozóéval ér fel. Mi van azoknak a lelkiismeretével, akik ezt kifizették vagy ki akarták fizetni, nyilvánvalóan haszonrészesedés ellenében. S még inkább, hogyan vehette fel valaki vagy valakik (egyelőre még csak vád, amit bizonyítani kell) a 300 millió forintot, körülbelül 6000 dolgozó havi átlagbérének megfelelő összeget a Posta Bank privatizációjának sikerdíjaként, amikor azt nem sikerült eladni, privatizálni. Milyen törvény vagy törvényerejű rendelkezés az, mely szerint a bank igazgatójának néhány millió forint végkielégítés is járt volna, ha nem sikerül rábeszélni, hogy saját akaratából mondjon le, vagyis ha alkalmatlansága miatt leváltják? Hogy ennek az erkölcsi mércével mérve szinte visszaélésnek tekinthető, de formailag törvényes és szabályos eljárásnak, szokásnak véget vessenek, az új kormány javasolni fogja ezen „juttatások” felső határának megállapítását. Ami lehetővé tenné, hogy csak a ténylegesen elvégzett és ténylegesen jól végzett munkát fizessék meg, sikerdíjként. Honnan Kelet-Európában a rendszerváltás telhetetlen vagyonharácsoló embere, aki a vagyonszerzés érdekében mindennemű eszközt, még a gyilkolást is képes felhasználni? A nagyapa tiszteletre méltó becsületéről azonban el kell mondani, hogy nem volt általános a harmincas évek Magyarországában. Csak a polgári, nagypolgári rétegére volt jellemző, a polgár erkölcsi kódexét képviselte. A Nyugaton, elsősorban Németországban, Angliában és a skandináv országokban keletkezett evangélikus mozgalomnak, a pietizmusnak a hatása volt. Amely a tisztességet, a becsületet, a szeretetet, a kegyességet, a megbocsátást és a toleranciát hirdette. Igéi az egyszerű ember vágyait, gondolatait, észjárását tükrözték. LOVAS István (Második, befejező része holnapi számunkban) Közeleg a magyar állam megszületésének ezeresztendős évfordulója. Magyarországnak az Európai Unióba való - előbb vagy utóbb - történő felvétele óhatatlanul az államiság minőségi változásait hozza magával, és ezeknek a következményeiről a millenáris ünnepségektől függetlenül töprengenünk kell. A magyar állam múltjáról és jövőjéről kérdeztem Glatz Ferenc történészt, a Magyar Tudományos Akadémia elnökét. nyem szerint a magyar állam sikeres középkori fejlődésének, de újkori fennmaradásának is ez a tolerancia, ez a hagyomány volt a záloga. Idézni persze a leggyakrabban Szent István idevágó intelmeit szokták. Én hajlok e hagyomány továbbélését nem az intelmek továbbélésének, hanem annak betudni, hogy elődeink felismerték megmaradásuk feltételeit. Gondoljunk csak a XII. századbeli nagyszabású, majd a tatárjárás korát követő, szintén igen sikeres XIII. századi betelepítésekre. Ez a befogadókészség volt az alapja a török utáni újratelepítések sikerének is a XVIII. században. És hasonló sikertörténet a németek, csehek, olaszok, zsidók betelepülése, a szlávok belső migrációja a polgári Magyarország keretei között a XIX. században. Ennek a sajátos magyar toleranciának megvolt a maga intézményrendszere. Európa államaiban aligha található egy helyütt annyiféle autonómia, amennyi Magyarországon 1874-ig - nyugodtan mondhatjuk - virágzott. A középkori királyságra, mint Európában általában, jellemző a területi igazgatási autonómiák rendszere. Gondoljunk csak az erdélyi vajdaságra, a bánságokra. Azután a korábban jól működő megyerendszeren túl másfajta területigazgatási regionális autonómiák is jelen voltak. Az európai fejlődést olyannyira jellemző „községi" autonómiák rendszere Magyarországon kibővül egy sajátos autonómiával: a mezővárosokkal. Ez - a XVI. századtól a XIX. századig - a parasztpolgári öntudatú lakosság nagy önállóságú igazgatási egysége. De hajlunk elfelejteni egy Európában párját ritkító jelenséget: a történelmi magyar államban 1874- ig lényegében létezett az entikai autonómia. A szászoknak ugyanolyan autonómiájuk volt, mint a jász-kunoknak, a határőrvidéki státus pedig lényegében véve szerb autonómiát jelentett. A szerb és részben a román társadalmi fejlődést szerintem meg sem lehet érteni a szóban forgó igazgatási - valójában etnikai - autonómiák ismerete nélkül. A magyar államiságnak eme sajátosságai épp arra figyelmeztetnek, hogy igenis van realitása a térségijén az etnikai autonómiáknak. Világosabban: nemcsak a kulturális és a személyi autonómiáknak van létjogosultságuk. - Ön gyakran hangsúlyozta az elmúlt húsz esztendőben, hogy számolni kell azzal, a mi tájainkon nem esnek egybe az államhatárok az etnikai határokkal. - Történelmi tanulmányaimból azt következtetem: sok évszázadig különböző alapon szerveződő autonómiák keretében jól működött a társadalom. Úgy látom, hogy az államhatárok és etnikai szállásterületek határai közötti ellentmondást csakis egy modernizált autonómiarendszerrel lehet feloldani. Sajnos eme ellentmondásokkal nem számoltak a magyar uralkodó osztályok 1867. a kiegyezés után. Mert igaz, hogy etnikai értelemben egyénileg minden állampolgár egyenlőséget élvezett az Osztrák-Magyar Monarchiában, de az is igaz, hogy az akkor nem államalkotónak tekintett nem magyar nemzeteknek nem voltak kollektív jogai. Pozitív volt a korabeli Európában, hogy bárki szabadon vallhatta magát románnak, szlováknak vagy szerbnek stb. Azzal azonban, hogy a magyar állam háttérbe igyekezett szorítani az említett nemzetiségek anyanyelvi képzését, iskoláztatását, előnyben részesítette a többségi nemzetet, tehát a magyart. Olyasmi történt tehát, amit most látunk egyes politikai erők részéről Szlovákiában vagy Romániában a magyarokkal szemben. Ami ismeretes módon azt jelenti, hogy a kiegyezés utáni magyar politikára a trianoni döntés sem jelentett orvosságot. Tulajdonképpen akkor vált világossá, hogy a nemzetállam nem jelent megoldást a térség problémáira, amikor 1920 után a magyarság került kisebbségi sorba az úgynevezett utódállamokban. Azután az 1938-ban kezdődött területrevízió lényegében az etnikai határokat igyekezett összhangba hozni a nemzetállami határokkal. Nem járhatott eredménnyel, s nem csupán azért, mert mindez a fasizmus jegyében történt. Hanem, mert ebben a térségben valójában lehetetlen összhangba hozni a kétféle határt Tehát 1938-1945 között vált végérvényesen világossá, hogy az államhatárok ide-oda tologatása nem vezet sehová. - Ön írta 1992-ben azt a közép-európai kisebbségi kódexet, amely német, angol, román és szlovák nyelven is megjelent. - Javaslatom éppen az Európai Unió keleti kiterjesztését vizsgáló nemzetközi munkacsoport tagjaként -, hogy a térség államai fogadjanak el egy magatartáskódexet, amely rögzíti a nemzeti többség és a kisebbség viszonyának alapelveit a térség államaiban. A lényeg: olyan államigazgatási szervezet megvalósítása, amely képes biztosítani a különböző nemzetekhez tartozó egyének, csoportok esélyegyenlőségét. És még valamit: kialakítani egy identitására büszke, egyúttal mások iránt toleráns, új magatartásformát a térségben. A XXI. század azonban nyilvánvalóan más feladatokat is ró az államra, mint amilyeneket a korábbi korok róttak rá. A kis nemzeti kultúrák intézményeinek fenntartása soha nem piacosítható teljesen. A több száz milliós nyelvi kultúrák szótárainak, kézikönyveinek kiadásában részt vállal a tőke, mert széles körű a vásárlóközönség. A néhány milliós nemzetek esetében nem, így a magyar anyanyelvi kultúra is rászorul az állam gondoskodására. Politikai döntés kérdése: áldoz-e a magyar állam kis nemzeti kultúránk megtartására többet. Vagy másoljuk az amerikai, az angol, a német modelleket Nekünk, tudósoknak a feladatunk, hogy ezen alternatívára felhívjuk a politikai döntéshozók figyelmét. Az állam vezetőinek történelmi felelőssége a döntés e nemzeti sorskérdésről ma, a piacgazdaság kialakításának korában. HOVANYECZ László a Népszabadságban (Folytatjuk) Állam és nemzet Európában Glatz Ferenc az ezeréves magyar államiságról 2. MAGYAR TOLERANCIA - Térjünk vissza még egy időre a történelmi Magyarország problémájához. Minek köszönhető az, hogy a magyar állam oly életképesnek bizonyult, s hogy oly különleges szerepet volt kénytelen játszani a szomszédos népek kultúrájának, nemzeti fejlődésének alakulásában? Ismétlem: a Kárpát-medencében kedvező volt a politikai helyzet igen hosszú időn át a magyar államot alkotó valamennyi nép számára. Csak közbevetőleg jegyzem meg, hogy én minden olyan népet államalkotónak tartok, amely az állam területén élve hozzájárul a gazdaság, a kultúra, egyszóval a társadalmi élet fejlődéséhez. A magyar állam alkotójának tartom tehát a kezdetektől a délszlávokat, a németséget, a szlovákságot, a románságot, a zsidóságot, a cigányságot és így tovább. Ugyanilyen fontosnak vélem azonban azt is, hogy volt ezen az igen sokszínű államalkotó közösségen belül egy lényeges társadalmi elem: az államszervező középosztály. A nemesség, a papság, a későbbiekben a magyar világi értelmiség, a hivatalnokság. Ez szervezte az itt élő népeket gazdasági-politikai közösséggé. A másik lényeges elem a vezető réteg etnikai, sőt vallási toleranciája. Ne felejtsük el: a honfoglaló magyarság - amelynek száma is vitatott, lehet, hogy százezren voltak, de az is, hogy ötszázezren - etnikailag sem volt egységes, hiszen ismert, hogy egy vagy két törzs hordozta először azt a nyelvi kultúrát, amelyet magyarnak nevezhetünk. De a honfoglaló magyarság a nomád népekre jellemző nagvfokú toleranciát hozott magával. Vélemé Magyar Szó Diana-évforduló Csendes megemlékezések A szokásos augusztus végi hétfői munkaszüneti nap, amelyre Diana hercegnő halálának első évfordulója esett, a csendes megemlékezésé volt Nagy-Britanniában. II. Erzsébet királynő, férje, Fülöp herceg, valamint Diana két fia és egykori férje, Károly trónörökös - ugyanúgy, ahogy előző nap - hétfőn is Tony Blair miniszterelnökkel és feleségével együtt vett részt szűkkörű emlékező gyászszertartáson a skóciai Balmoral királyi rezidenciájának közelében, egy kis skót templomban. A fő királyi székhelyen, a londoni Buckingham-palotán hétfőn félárbocra eresztve lengett a brit nemzeti lobogó. Ez tavaly, a párizsi tragédia után történt meg először hagyománytörő kompromisszumként, mégpedig az alattvalók nyomására, a lakosság ugyanis elemi erővel követelte, hogy a királyi család adja valamilyen látható formában jelét gyászának. A Buckingham-palota felett hagyományosan soha nem lobogott a brit unió zászlaja, csak a királyi címerlobogó, a Royal Standard. Ezt viszont a törvényerejű szokásjog szerint soha, még az uralkodó halála után sem szabad félárbocra ereszteni, mert nem a király(nő) személyét, hanem a monarchia folytonosságát jelképezi. Hétfőn félárbocra eresztették a brit zászlót az összes kormányzati épületen is országszerte. A Kensington-palotához, a néhai hercegnő londoni rezidenciájához folyamatosan érkeztek hétfőn is a Diana-hívő zarándokok, akik virágokat, egyéb emléktárgyakat helyeztek el a kapuban, jóllehet számuk messze elmaradt a tavalyitól. Mohamed Fajed, a világ legpatinásabb áruházának tartott londoni Harrods tulajdonosa, akinek fia Dianával együtt halt meg a tavalyi párizsi autókatasztrófában, hétfőre bronzba foglalt emlékművet helyezett el az áruház fő kirakatában. A díszes bronzkeret a hercegnő és ugyancsak elhunyt kedvese, Dodi Fajed portréját fogja közre, mellette örökmécsesek égnek. Az áruháznál hétfőn százak gyülekeztek, hogy megtekinthessék a 2,5 méteres alkotást, amelyet a Harrods saját művészeti tervezője készített. 1998. szeptember 1., kedd Csődtömeg eladó (Kolozsvári tudósítónktól) A korlátlan lehetetlenségek honnan úgy beszélünk a kormányválságról, mint a havibajról, amelynek hosszabb-rövidebb késéssel meg kell jönnie. Az általános bizonytalanságban ez egyfajta bizonyosság; most épp a soros kormányválság árnyékában élünk. Mivel azonban a román politikai életben soha sincs nyugalmi helyzet, már ezek a válságok sem rendítik meg különösebben a közéletet, amely egy-egy miniszter - vagy akár egész kabinet - menesztését szükséges rosszként fogja fel: ezek már megtömték a zsebüket, jöhetnek a következők. A válság sokkal mélyebb annál, semhogy megoldható lenne efféle személycserékkel; a levantei kalmárszellem mindinkább elhatalmasodik és behálózza a társadalom vezető struktúráit és intézményeit. A koncért való küzdelem mindegyre fellángol és erodálja a kormánykoalíciót. Közben pedig a gazdaság, az ország tovább halad a romlás útján. A csodaszer - mármint hogy a demokrata párt vegye át a gazdaságipénzügyi tárcák vezetését - nem vált be, az idén tovább csökkent a gazdaság teljesítménye. A privatizálás, amelynek megtorpanása miatt a demokraták megbuktatták a Ciorbeakormányt, nem gyorsult fel, sőt hatalmas állami gyárkolosszusok „termelik” tovább a kárt azzal, hogy nem fizetik a roppant költséges energia- és nyersanyafogyasztást. Néhány napja a brassói villamosművek igazgatójának bejelentése fodrozta fel az állóvizeket, aki azt mondta, hogyha a traktorgyár nem fizeti ki több milliárdos adósságát, akkor megszakítja az áramszolgáltatást! A traktorgyár nem fizetett, az igazgató pedig nem vágta el a drótot. Azt mondja, közben kapott egy telefonhívást „felülről”... Hát így megy ez, tisztára mint Ceausescu idején, így aztán halmozódik a körbetartozás: a bányászatnak nem fizet az áramtermelő a szénért, akinek ugyancsak nem fizet a traktorgyár, mert neki viszont a felvásárló maradt adósa a végén természetesen a melós, a kisember marad jobb esetben fizetés, rosszabb esetben munkahely nélkül, mert előbb-utóbb be kell csukni a boltot. Romániában jelenleg 56 000 milliárd lej az állami vállalatok adósságállománya, amivel szemben a kormány tehetetlen. Most épp azt találták ki, hogy eladják az adósságot Gyárastul. Privatizálás egy dollárért. Adj egy dollárt, vegyed és vigyed az egész csődtömeget Persze ehhez még meg kell találni a palit. Az elégedetlenség pedig nőttön nő. A vasutasok általános figyelmeztető sztrájkja után a munkabeszüntetés láza átterjedt a bányászatra és az energiatermelésre is. A káoszra jellemző, hogy a bányászsztrájkot elkerülendő, a kormány tárgyalt a szakszervezetekkel s megígérte a béremelést. Ez volt szombaton. Hétfőn aztán kiderült, hogy a béremelésre nincs pénz, hát a kormány visszavont mindent. Miután azonban a bányászatért felelős államtitkár cinikusan közölte, hogy jó is, ha „a fiúk a bányában” egy ideig nem dolgoznak, mert legalább némiképp csökken a hatalmas széntartalék, ami felhalmozódott.. Ezért aztán a bányászok sem látták értelmét a sztrájknak. A pénzügyminiszter pótköltségvetéssel szórakoztatja a parlamenti vakációról alig visszatért, kipihent honatyákat: ebben a kiadásokat nyolcvanmilliárd lejjel (csaknem egymilliárd dollárral) csökkentenék. Természetesen elsősorban az egészségügy, a kultúra és a tanügy számíthat költségcsökkentésre, bár ezeken a területeken már régen a kliens anyagából dolgoznak: ha van a zsebedben altató, megoperálnak, majd a saját kötszereddel befásliznak... A koalíció fenegyereke, a demokrata párt, miközben havonta valamilyen botrányt kavar, derűsen kijelenti, hogy nem tekinti legfőbb pártfeladatának a bajkeverést. Utána pedig Petre Roman pártelnök nyílt levélben tesz panaszt az államelnöknél, hogy a titkosszolgálat megfigyeli a demokrata politikusokat. Ugyanez a koalíciós partner a kulisszák mögött egyezkedik Iliescu pártjával - amelyből négy évvel ezelőtt kivált -, hogy az előrehozott választások után ismét kormányzási pozícióba kerüljön. Az előrehozott választásokra egyébként legfőképpen Iliescu készül, már korteskedik is. Legutóbb a moldvaiakat uszította Erdély ellen, mondván, hogy miattuk élnek rosszul (köztudott, hogy az erdélyiek, főleg a magyarok szavazatán bukott meg a volt elnök). Az ellenzék rendezi sorait, kisebb baloldali pártok egyesülnek, hozzácsapódnak a nagyobbakhoz, a szélsőségesek hangja pedig mindinkább felerősödik. A népszerűségi listán egyre feljebb kúszó nagyromán vezér, Corneliu Vadim Tudor elnökjelölt Tordán nemrégen kijelentette, hogy Romániában be kell vezetni a géppisztolyos diktatúrát s felállítani a munkatáborokat. S mit lehet tudni, mit tesz a megijesztett, megtévesztett és kétségbeesett román választó?... Akinek Isten legyen irgalmas. ORBÁN Ferenc