Magyar Szó, 1998. december (55. évfolyam, 285-309. szám)
1998-12-02 / 285. szám
2 KÜLPOLITIKA (4.) A történeti Magyarország magyar vezetőrétege nem vette tudomásul ezt az elvet, ezért volt szükségszerű az általa megalkotott területi-igazgatási rendszer megbukása, felbomlása. A többségi nemzet a kisebbségeknek nem ajándékként adja meg az önmegvalósításához, kifejlődéséhez szükséges feltételeket, hanem, „állampolgári jogon”. A kisebbségi jog nem más, mint az esélyegyenlőség joga. Ahogy joggal követelhették a román, szlovák, szerb kisgyermekek részére a századelő nemzetiségi értelmiségei a kiművelésükhöz és esélyegyenlőségükhöz való jogokat, úgy követelhetik ma - joggal - szomszédaink állami adminisztrációjától a nemzeti kisebbséghez tartozó magyar állampolgárok ugyanezeket. A történész nem gyárthat recepteket. Magányos óráiban is tartózkodnia kell ettől. De ismertetnie kell közösségével az európai és a világtörténelem különböző útjait bejárt népek történetét. És ismertetnie kell azoknak a hasonló fejlődési területeknek, népeknek az útját, akik nálunk előbbre vannak hasonló feszültségeik megoldásában. Tisztelettel nézi a tőle keletre eső népek erőfeszítéseit, állami igazgatási rendszerük újjáépítésének kísérletét. És tisztelettel nézi a gazdasági, katonai nagyhatalommá nőtt és polgárait felemelő nyugat-európai hatalmakat, s ugyanígy a tengerentúliakat. De tanulságokat nyerni inkább azon népekhez irányítja tanítványait, akik hasonló gondokat már eredményesen feloldottak. Sürgeti az északnyugat-európai kis népek - a Benelux- államok -, ugyanígy a skandináv népek államszervezeteinek tanulmányozását Ahol a területi igazgatási egységekben a különböző nemzetek megtalálták elhelyezkedésüket És a Doleár kiélheti azonosságri vényének mindegyikét: nemcsak szabadon gyakorolhatja vallását, nemzetiségét, de szabadon képezheti vallási, szociális, nembéli és nemzeti közösségeit, autonómiáit is... Fel kell hagyni a közép-európai népeknek a nemzeti kárpótlás hisztériájával. Ahol mindenki - magyar, román, szlovák, szerb, horvát egyaránt - a történelemre hivatkozva áldozatnak tekinti magát Egy új „viktimológia” született meg a középeurópai térségben, ahol történelmi, statisztikai és kartográfiai érvekkel igyekszik minden nép bizonyítani, hogy milyen sérelmek estek rajta a másik részéről. És vár valakitől „kárpótlást”. Nehezen veszi tudomásul mind maevar, mind nem maevar a történész adatsorait Az 1919/20. évi békerendszer nemcsak a magyaroknak, de szomszédainknak szintén hátrányt hozott. Segítette részben a szlovákot, a románt, a szerbet, hozzájuttatta őket a teljes körű anyanyelvi kultúrához, oktatáshoz, és biztosította számukra az emelkedés feltételrendszerét. De azzal, hogy államnemzeti határokat rajzolt a közép-európai térségbe, a szociális nyomorúságot hozta magyarra, románra, szlovákra egyaránt. Egy olyan területi-igazgatási rendszert, ahol a korábbi „nagy térség” gazdasági, termelési egységét most (1920-tól napjainkig) hét különböző vámterület és mindmegannyi pénz- és gazdálkodási rendszer szabja szét Olyan térséget „sikeredett” alkotni Közép-Európából, ahova mindennek következtében az igazi nagy beruházások sohasem fognak megérkezni. Nemcsak 1920 után esett vissza a térségbe befektetett tőkeberuházás, de nem hajlandó az növekedni most, 1990 után sem. GLATZ Ferenc !Vétre! TRIANON TEGNAP ÉS MA A kisebbségi jog nem más, mint az esélyegyenlőség joga A többségi nemzet az államot nem tekintheti „magántulajdonnak” SZOMSZÉDOLÁS Magyar gondok Horvátországban A Horvát Állami Nemzetgyűlés alsóházában a múlt hét derekán Jakab Sándor, a horvátországi magyarság egyetlen parlamenti képviselője számonkérte a magyarhorvát kisebbségvédelmi egyezményből eredő kötelezettségek horvát részről való teljesítését, és anélkül, hogy részletezte volna a gondokat, felszólalását a következő szavakkal zárta: „A horvátországi magyarság iránti ilyen szégyenteljes viszonyulás miatt nemcsak a horvát nemzet szégyenkezik már, hanem magyarországi horvát barátaink is lehajtott fővel járnak, hogy ne kelljen a magyarok szemébe nézniük, akik 78 horvát önkormányzatot megszavaztak nekik." Mate Granić horvát külügyminiszter válasza a következő volt: „Képviselő úr, Horvátország de még mennyire tiszteletben tartja az egyezményt és de még mennyire érdeke a jó viszonya Magyarországgal. A magyar állam számunkra baráti ország, amellyel példás jó kapcsolataink vannak. Az ön véleményével nem értek egyet sem én, sem a magyar kormány.” Mateša horvát kormányfő tavaly ilyenkori magyarországi látogatása előtt a budapesti akkori Új Magyarország c. napilapnak adott interjújában Magam sem tudommal válaszolt arra a kérdésre, hogy a horvátországi magyarság az anyanyelvű tájékoztatás terén miért kullog még mindig jóval az elmúlt háború előtti szint alatt. Azóta Zágrábban a Horvátországi Magyar Tudományos és Művészeti Társaság (HMTMT) rendezésében nemrég tudományos tanácskozást tartottak a Horvátországi magyarság tegnap és ma címmel, amelynek résztvevői is megállapították, hogy az egész Kárpát-medencében Horvátországban fenyegeti a magyarokat a legjobban a kiveszés, és hogy az ottani magyarság anyanyelvű oktatás és tájékoztatás tekintetében rosszabbul áll most, mint a háború előtt. A tájékoztatást illetően, tételesen felsorolva, a háború előtt volt olyan, amilyen és annyi, amennyi magyar tévéműsor Horvátországban, jelenleg nincs, az Eszéki Rádió magyar műsora azelőtt tartalmasabb volt a jelenleginél, az akkori Magyar Képes Újság pedig terjedelemben és színvonalban messze felülmúlta a jelenlegi Új Magyar Képes Újság hetilapot, amely az idén, akárcsak a Horvátországi Magyarság c. folyóirat, több mint fél éven át nem jelenik meg, annak ellenére sem, hogy a horvát kormány április végi rendeletével az állami költségvetésből biztosította a magyar sajtókiadványok (Horvátországi Magyarság, Új Magyar Képes Újság, Barkóca, Rovátkák) megjelentetéséhez szükséges pénzt. A budapesti Napi Magyarország c. újság néhány hónappal ezelőtt egy Segíthet-e az anyaország c. cikkében foglalkozott a kérdéssel olyan értelemben, hogy talán a Magyar Köztársaság zágrábi nagykövete számonkérhetné a horvát kormánytól a magyar-horvát kisebbségvédelmi egyezményből rá háruló kötelezettségek teljesítését. Már csak azért is, mert a fentiek mellett késik az eszéki magyar oktatási központ építése és a kisebbségi nyelvek hivatalos használata, és a kisebbségi önkormányzatok terén is számos kívánnivaló van még. A horvátországi magyar sajtó az idén már több mint féléves szüneteltetésének oka az eszéki HunCro kiadó és nyomdaipari vállalat meg a horvát kormány kisebbségügyi hivatala közti nézeteltérésben rejlik. A kormányhivatal azért állította le a kormány által jóváhagyott összeg folyamatos folyósítását, mert a HMDK befolyása alatt álló HunCro nem hajlandó átengedni a hetilapot a kijelölt ötfős semleges szerkesztőbizottságnak, amely a maga köréből választana főszerkesztőt. Mindennek a levét a horvátországi magyar olvasók isszák meg, mert bár hivatalosan megvan a sajtókiadványok megjelenéséhez szükséges kormánytámogatás, a horvát kormány kisebbségügyi hivatala nem enged a negyvennyolcból és magyar sajtókiadványok hónapok óta nincsenek Horvátországban. A fentiekhez kívánkozik még, hogy az anyanyelvű vallási szertartások tekintetében is kétségbeejtő helyzetben vannak a magyarok Horvátországban. A református gyülekezetekben ugyan, természetesen, csak magyar istentiszteletek vannak, magyar katolikus pap azonban, egy-két nyugdíjas atya kivételével, sehol sincs az országban, és a magyarul beszélő horvát papok száma is elenyésző. A dakovói papneveldében az idén van már két baranyai fiú, de amíg őket öt-hat év múlva pappá szentelik, addig talán intézményes anyaországi kisegítésben lehetne megoldást találni. Már csak azért is, mert a beremendi plébános például időről időre átjár Újbezdánba szentmisét mondani. És talán abból az állami költségvetési támogatásból is leválasztható lehetne a magyar hívőkre eső arányos rész, amit közvetlenül a pápalátogatás után a Vatikánnal kötött egyezmény értelmében 1999. január elsejétől folyósít a horvát állam a katolikus egyháznak. SZ.R. Franjo Tudman horvát elnök (jobbról) a KEK-országok zágrábi találkozóján üdvözli a kormányfőket. Középen Orbán Viktor magyar miniszterelnök Magyar Szó 1998. december 2., szerda HOLBROOKE, A JAZZDIPLOMÁCIA DÍSZDOKTORA A legsúlyosabb döntés Három évvel Dayton után azt is meg kell magyarázni, hogy az USA miért nem avatkozik be minden egyes regionális válságba - A balkáni népek sorsdöntő novemberei (Tudósítónktól) (Folytatás az előző lapszámunkból) Egy friss anekdota is az egyén fontosságát bizonyítja. Amikor az ENSZ- tudósítók évi díszvacsorájára az idén megérkezett a meghívó az USA világszervezeti képviseletébe, azt még Bill Richardson volt nagykövet nevére címezték, de hozzátették, hogyha Richardson már nem érne rá (e közben energiaügyi miniszter lett), akkor „nyilvánvaló utódját”, Richard Holbrooke-ot várják nagy szeretettel. Ebben csak az a szépséghiba, hogy noha az elnök még június 18-án bejelentette kinevezési szándékát, különböző belharcok és irigység miatt Holbrooke szenátusi jóváhagyása még be sem indult. (Az USA jelenlegi hivatalos képviselőjét, Peter Burleigh ügyvezető nagykövetet, a Biztonsági Tanács novemberi soros elnökét senki sem hívta...) Nem csoda, hogy Holbrooke-nak ellenségei is vannak, akik szerint öntelt individualista, és minden balkáni sikere csak szemfényvesztés, beleértve a legutóbbit is, amikor Miloševićet másodszor is rávette arra, hogy egyoldalú engedményeket tegyen a világnak. Holbrooke szívesen beszél a szerb nemzetvezetővel való találkozóiról, de minden egyes alkalommal - őszinte szerénységgel - hangsúlyozza, hogy küldetéseinek nem lett volna semmi esélyük, ha az amerikai elnök és a külügyminiszter nem állt volna elkötelezetten a beavatkozás szavahihető fenyegetése mögött. A volt (és leendő?) nagykövet kedvenc tétele, hogy a demokráciákban sokáig tart álláspontokat egyeztetni, de ha egyszer sikerül, akkor minden más rendszernél hatékonyabb a fellépésük. Boszniában négy évre, Kosovóban már csak négy hónapra volt ehhez szükség, mondja ő. Komoly kritikusai azt kérdőjelezik meg Holbrooke eredményeivel kapcsolatban, hogy mennyire tartósak azok, illetve mennyire közelítették meg az elérhető maximumot. Ez a két kérdés teljesen jogos mind Bosznia, mind Kosovo esetében. Az utóbbiról még nem lehet semmiféle ítéletet mondani, mert a politikai tárgyalásokra csak ezután kerül sor. Bosznia esetében pedig maga Holbrooke kínálja az első mea culpákat: „végtelenül bánja”, hogy megengedték a „Republika Srpska” elnevezés folytatását (noha az ellen éppen Alija Izetbegovicnak sem volt kifogása), és azt, hogy annak vezetőjét elnöknek, nem pedig kevesebb államiságot sejtető kormányzónak vagy akármi másnak nevezzék. Kosovo esetében Holbrooke nem örvend annak, hogy fegyvertelen hitelesítőket kellett beküldeni, de azt állítja, hogy ebben a pillanatban ez volt a lehető legjobb megoldás. Egyáltalán, Richard Holbrooke a „reáldiplomácia” nagy harcosa, aki saját szerepét csak abban próbálja láttatni, hogy a sok tényező alapján kialakított hivatalos állami politikának érvényt szerezzen a nemzetközi porondon. Amit a NATO nem akar (vagy nem eléggé akar), azt diplomatái sem kényszeríthetik rá másokra. Ami mögött nem áll az USA elnöke, afelől nagykövetei sem győzhetik meg a külföldi tárgyalópartnereket. „A külpolitika nem egy építészeti remekmű”, hangsúlyozza előszeretettel Richard Holbrooke, kendőzetlenül viszontbírálva Zbigniew Brzezinskit. „Az én szememben a külpolitika inkább a jazzre hasonlít: improvizálunk egy témára, és változva változtatunk, ahogy a témában haladunk előre.” A Jugoszláviát létrehozó 1918-as, majd újjászületését támogató 1944-es nagyhatalmi álláspontok, illetve a szétrombolását tétlenül szemlélő 1991-es érdektelenség változásai nyilván már a Holbrooke-féle jazz definícióját is meghaladják. Az egy témára való improvizáció viszont egyértelműen a jövő zenéje is: sem Dayton, sem a jelenlegi kosovói Hill-javaslat nem tartalmaz olyan megoldásokat, amelyek messze túlmutatnának azokon a „kulcsos” megoldásokon, amelyeket a nemzeti, nemzetiségi együttélést bonyolultan, sután, de elkötelezetten szolgálni próbáló legutóbbi Jugoszlávia is próbálkozott mindaddig, amíg a nemzeti fensőbbség eszméjéért gyilkolni is képes hordák szét nem verték. PURGER Tibor C. V. TUDOR KORMÁNYPROGRAMJA Sztrájkol a román ellenzék Hangosbemondóval felszerelt gépkocsik járták a várost és arra biztatták minden „románul érzőt”, hogy vegyen részt azon a nagygyűlésen, amelyet a Funar Vadim páros rendez, s amelynek az lesz a témája, „hogyan kell kiirtani a hatalom jelenlegi bitorlóit”. A másnap sorra került összejövetelen az Avram láncú téren egybegyűlt nagyromániás és nemzeti egységpárti szimpatizáns előtt kormányzási programot hirdetett a Nagyrománia Párt államelnöki ambícióktól fűtött elnöke, Corneliu Vadim Tudor és frissen felkent pártfőtitkára, Gheorghe Funar, Kolozsvár hírhedt polgármestere. Miközben a városi tanács kormánypárti tanácsosai közleményben tiltakoztak az ellen, hogy a Románia nemzeti ünnepének megtartására kiutalt 200 millió lejt Funar és Vadim kampánygyűlésre költse, a nagyromániás kettős meghirdette kormányzási programját, mivel, szerintük elkerülhetetlenek az előrehozott választások. S ha majd hatalomra kerülnek - amit természetesen biztosra vesznek -, első dolguk lesz Constanntinescu államelnök és az RMDSZ-vezetők letartóztatása és börtönbe vetése, Funar miniszterelnöki kinevezése és a magyarországi üzletemberek romániai vállalkozásainak államosítása. Mivel Funar ellen bűnvádi eljárást indítottak, a mintegy négyezer jelenlévő előtt Vadim arra szólította fel a lakosságot, hogy álljanak ki Funar mellett, mert a „nagy román patrióta nélkül Erdély elveszett”. Ezután felszólította a románokat, hogy kerüljék el „a barbár Magyarországot”, majd a hadsereget, a titkosszolgálatokat, a munkásságot, a parasztságot és az egyetemi hallgatókat buzdította: lépjenek be, és segítsék hatalomra a Nagyrománia Pártot. Az őszi idény a politikai aktivizálódás időszaka: a múlt héten kirobbant vita miatt (de inkább annak ürügyén) sztrájkol az ellenzék. A sztrájkot Ion Iliescu és a Román Társadalmi Demokrácia Pártja kezdeményezte, tiltakozásul a „koalíció ostoba agresszivitására és arroganciájára”, mivel a szenátus alkotmányellenesnek minősítette és elutasította azt az ellenzéki indítványt, amellyel „figyelmeztetni” akarták Emil Constantinescu államfőt, valamint azt, hogy a képviselőház „megengedhetetlen módon enged” az RMDSZ-nyomásnak. Az ellenzék nem fog részt venni a parlament tevékenységében mindaddig - jelentette ki Iliescu -, amíg a parlamenti pártok alá nem írnak egy megállapodást, mely szerint „kiküszöbölik mindazokat a gondokat, amelyek gátolják a parlamenti együttműködést, és véget vetnek a hatalommal való visszaélésnek”. Az RTDP által meghirdetett bojkotthoz csatlakozott az egységpárt és a nagyromániások, akik most megerősödve érzik magukat Funar híveivel. Corneliu Vadim Tudor népszerűségi indexe elérte a 21 százalékot, és emelkedőben van. Számára tehát érthetően az a fontos, hogy érjék el az előrehozott választások kiírását. Miközben a politikai „nehézfiúk” így szórakoznak, a Vasile-kormány a békétlenkedő szakszervezetekkel próbál társadalmi megbékélést teremteni, s megértést és támogatást kér az előrelátható fájdalmas hatású reformgyorsító intézkedések elviseléséhez. És eközben tovább tart a külföldi tőke kivonulása a román gazdaságból, a Funar-Vadim típusú megnyilatkozásokra és a fenyegetésekre csak ez lehet a válasz. ORBÁN Ferenc