Magyar Szó, 1999. augusztus (56. évfolyam, 170-188. szám)
1999-08-07 / 175. szám
G BELPOLITIKA (1.) A tanítóm szorgalmas diáknak tartott. Szerettem iskolába járni, szerettem olvasni. Ha a kastélyból valami napi- vagy hetilap került a szemétdombra, mohón vetettem rá magam. A fene enné meg a bőrödet! Alig lépsz kettőt-hármat, máris papír van a kezedben. Úr úgysem lesz belőled. Béresnek, pásztornak meg mire való a betű? így dohogtak az idősebb zsellérek. Gazdájunknak azonban tetszett a betűéhségem, és attól fogva, hogy befejeztem a negyedik elemit, könyvekkel látott el. Csak egy kikötése volt: olvasás előtt mossam meg jól a kezem. Tavasszal üresen állt a dohánypajta; ez volt a templomunk. Vasárnaponként egy fiatal káplán járt ki a városból misézni, és 1870-ben megjelent itt a püspök úr is bérmálásra. Mivel már túl voltam az első áldozáson, engem is jegyzékbe vettek. És szüleim nagy meglepetésére a méltóságos úr vállalta a komaságot. Már elhagyta a negyvenedik évét, s bizonyára megszólalt benne a gyermek utáni elfojtott vágy, mert a meghitt ünnepség után nem egy ízben fiacskámnak szólított. Eleinte csak kisebb feladatokat bízott rám. Például ha a béresek túl hosszúra nyújtották az ebédidőt, leküldött hozzájuk, hogy jól zörgessem meg az ablakukat. Ha a zsellérgyerekek belopóztak a gyümölcsösbe, nekem kellett onnan kitessékelnem őket. És nekem kellett a szájukból kivennem és eltaposnom a cigarettát. Keresztapám joggal tartott a tűztől. Mert az istállókba ezek a kölykök hordták föl csacsifogaton az alomnak való szalmát, amely kánikula idején olyan gyúlékony, mint a puskapor. Ki gondolta volna, hogy tíz év múlva én fogom lángra lobbantani az egész szérűskertet? Nekem abban az időben még semmilyen bér vagy kommendó sem járt, mégis olyan takarosan öltözködtem, hogy a házaló vigécek fiatalúrnak tiszteltek. Mert kihízott, de finom kelméjű ruháit keresztapám mind nekem ajándékozta, amelyek szinte méret szerint simultak karcsú alakomhoz. Eldicsekedhettem avval is, hogy én voltam az első paraszti ivadék, akit az asztalához ültetett. Reggel nyolckor, amikor fölmentem a kastélyba, az ebédlő asztalán a cseresznyevirágos csészékben már gőzölgött az orosz tea, amelyhez a szakácsnő mézet, kétszersültet és vajat szolgált föl. És talpas ezüstpohárban egy-egy lágy tojást Szalvétával a nyakunkban ott ültünk egymással szemközt, s miközben a pirítóst ropogtattuk, keresztapám kiadta az utasítást, hogy a béresek és a napszámosok közül kit hova kell irányítanom, munkájukat hogyan ellenőriznem. Apró részletekbe sohasem bocsátkozott Rátermettségemre bízta, hogy váratlan helyzetekben is föltaláljam magam. A szakkönyvek böngészése és a határjárás így vezetett bele lassacskán a gazdálkodás fortélyaiba. Ha a munkások távolabbi határrészben kapáltak, fattyaztak vagy arattak, homokfutón én vittem ki nekik kondérban az ebédet és csobolyóban az ivóvizet. A méltóságos úr társaságban keveset forgott, de virilistaként kötelességből részt vett a városi tanács ülésein. A takarékbankba a számláit járt ellenőrizni. Én fuvaroztam őt ide-oda. Ha a szalámigyár igazgatójával tárgyalt, tudtam, hogy édesapám másnap hajthatja a hízómarhákat a vágóhídra. Gazdánk szemében ő volt az igazi, a nélkülözhetetlen pásztorember. Kezén jól ellettek a tehenek, szépen fejlődtek a borjak. Valamelyest a gyógyításhoz is értett, de a vásárokban is otthon volt. A legravaszabb kupecek sem járhattak túl az eszén. Télen-nyáron lábszárhoz tapadó szűk csizmát és rojtos szárú, lobogós gatyát viselt. Fekete mellényén ezüst pitykék díszelegtek. Ingének olyan bő ujja volt, hogy fejés előtt fel kellett gyűrnie. A sok fejőstől megcsomósodtak, meggörbültek a karizmai és az ujjai. És sohasem volt rendes pihenése. Subáját úgy terítette le a pitvarban, hogy a küszöb legyen a feje alja. A bejárati ajtó éjszakánként is nyitva volt, hogy hallja, mi történik odakinn a hodályban. Egy halk tehénbőgés elegendő volt ahhoz, hogy kipattanjon szeméből az álom. Az egyetlen szobából és konyhából álló cselédkunyhó, amelyben laktunk, oly alacsony volt, hogy ha pipiskedtem, fejem búbja a mestergerendát érte. A levegője dohos, és anyám nyáridőben szívesebben dolgozott az udvaron, az öreg eperfa alatt, mint odabenn. A gyepen ülve foltozta a gazda zsákjait, gyapjút vagy kendert font. Ugyanezt csinálta a többi zsellérasszony is. Az udvar végében rozsdás, törött edények hevertek szanaszét. Az árnyékszéket legyek dongták körül, s benn, az ülőke alatt, a pöcegödör párkányán patkányok zsúfolódtak össze. Attól fogva, hogy a méltóságos úr a döngölt falú csűröket, istálókat lebontatta, és téglából újjáépíttette, mintha az összes rágcsáló a zsellértelepen talált volna menedéket. Apám többször is panaszkodott, hogy éjjelenként rámásznak a bajuszára. Pulikutyánk reggelig négyet-ötöt is lefojtott belőlük, s hogy kiérdemelje dicséretünket, sorba rakta őket az ablak alá. Nyomós okai voltak annak, hogy a béresek elpályáztak erről a birtokról. Aki csak tehette, jobb helyet keresett magának. Szent György napján volt a költözés. A család gúnyásládáját, edényeit fölrakták egy kocsira, és Isten áldja! A sokgyermekes szülők azonban mozdulatlanságra, életfogytiglani szolgaságra voltak itt kárhoztatva. Ugyanebben a cselédházban látták meg a napvilágot, amelyben elődeik is leélték az életüket. Az öreg eperfa alatt nőttek fel, mint legények és nagylányok vasárnaponként a kastély drótkerítése körül korzóztak. A dohánypajtában, amely délelőtt még templomul szolgált, este már szólt a citera: Ha meghalok, meghalok, Kivisznek a bivalyok. Répaföldre tegyetek, Megesznek a tehenek. Erre az együgyű dalra táncoltak rendületlenül. A lányok férjhez mentek anélkül, hogy a várost egyszer is látták volna. És azután szülték sorjában a gyerekeket. A családtagok féltekintett szalmán aludtak, ebédnél közös tálból ettek, egyik napról a másikra éltek, de örülni tudtak a könnyű perceknek. Ha elragadta őket a vidámság, bérelőleget kértek a méltóságos úrtól, és bort hozattak a közeli csárdából. Apámnak egy hajszálnyival könnyebb élete volt, mint a zselléreknek, akik hajnaltól napestig az eke szarvát tartották, kapáltak, arattak vagy törték a kukoricát. Mégsem volt kibékülve a sorsával. Azok közé akart fölemelkedni, akik nem teszik a lábukat mások földjére. A kétezer holdas birtok nyugati határa egy jó emberöltővel ezelőtt a Nádaly patak volt, amely hóolvadáskor elborította áradásával a közeli szántókat, s mindig kelet, vagyis a Tisza felé változtatta a medrét. Végül is egy keskeny sávot lehasított az uraság birtokából. Körülbelül húszegynéhány holdat. Az a földdarab évekig parlagon hevert, hiszen vízjárta talaja alkalmatlan volt a művelésre. Minden haszonnövényt elölt ott a mocsári kányafű, a nádtippan meg a libatop. Ekkor jött elő a méltóságos úr az ajánlattal, hogy felosztja a zsellérek között, persze azzal a feltétellel, hogy ledolgozzák az árát. Volt, aki a tagosításkor csak házhelyet igényelt, apám se többet, se kevesebbet, mint egy katasztrális holdat. (Folytatjuk) BEDER ISTVÁN Hogyan lettem a pusztának betyárja Regényrészlet TEMERIN Nem folyik el a víz A felügyelőség az utcai árkok tisztítására szólította fel a lakosságot Az elmúlt napokban és hetekben hullott csapadék nemcsak az alacsonyabban fekvő házak tulajdonosainak okozott gondot, hanem szinte mindenkinek Temerinben. Az alázúduló irdatlan mennyiségű vizet a talaj nem volt képes elnyelni, és nem volt hová elfolynia. A legnagyobb bajt azonban talán mégis maga az ember okozza magának: sokan azt gondolták, hogy az utak mellett húzódó vizesárkokat dísznek ásták, és ezért betemették őket. Mások a kapu előtti kocsibejáró alá felejtettek el betoncsövet helyezni, és így lehetetlenné tették a csapadékvíz elfolyását. Ennek folytán megbomlott a víz természetes elfolyásának a rendje, s valóságos csoda, hogy „csak” egyes utcaszakaszok kerültek víz alá. Számos pincét, vízóraaknát, szennykutat öntött el a talaj vagy a belvíz csak azért, mert az esővíznek nincs meg a természetes útja az elfolyáshoz. Mivel a községnek erre a célra nem állnak rendelkezésére eszközök, úgy tűnik, a bajokat önerőből lehet csupán orvosolni: rendben kell tartani az út melletti árkokat, ki kell tisztítani őket az esetleges szeméttől és dugulásoktól, s külön tekintettel kell lenni a kocsibejárók alatti átfolyócsövekre is. A kommunális kérdésekben illetékes felügyelő egyébként is a napokban sorra járta az utcákat a városban és a községhez tartozó településeken. Ott, ahol nem találta rendben a csapadékvizet elvezető árkokat, értesítette erről a lakókat, és záros határidőt szabott a mulasztás kiküszöbölésére. Új betoncsövek elhelyezéséhez kérni lehet a településépítési igazgatóság segítségét. A közvállalat szivattyúi csak végső esetben segíthetnek, de nem tartósan. G. B. '"■V. Nagy gondot okozott a tömbházak környékén is a sok csapadék Magyar Szó Egy síkvidéki hegymászó A fiataloknak nagy szükségük van a társalgásra A topolyai Bácska vasutas-, hegymászó- és síegyesület nemrégiben új helyiségbe költözött. Ebből az alkalomból kerestük fel az egyesület elnökét, Bálint Lajost az új irodában, a Tito marsall utca 70. alatt Az otthonos és szépen berendezett iroda után a raktárba is benézünk, ahol plafonig ér a rengeteg, különböző rendeltetésű tábor- és sportkellék. A mi egyesületünk a köztársaságban is a legjobban fölszereltek közé tartozik. Sátrakkal, sítalpakkal, hálózsákokkal, hegymászó-fölszerelésekkel, korcsolyákkal és a karbantartásukhoz szükséges eszközökkel is rendelkezünk. Hosszú évek munkája során gyűjtöttük össze „vagyonunkat”, s most én elsődleges feladatomnak tekintem, hogy mindezt megőrizzem. Sajnos szinte egyedül rám hárul ez a feladat, a „régi öregek”, a kollégáim közül néhányan már elhunytak, mások betegség vagy elfoglaltság miatt csak ritkán tevékenykednek az egyesületben. És vannak olyanok, akik egyszerűen nem aktívak, közönyösek a problémák iránt. ■ Úgy tudom, az egyesület jövőre lesz ötvenéves, és hogy Lajos bácsi is már ennyi ideje tagja a szervezetnek, így igaz, nagyon sok munkát és időt öltem bele a különböző akciók szervezésébe és megvalósításába. Persze sokan nem is tudják, hogy a topolyai hegymászók milyen aktív munkát folytattak az egyesület fénykorában. Bejártuk a régi Jugoszlávia minden zugát, megmásztuk a szlovén hegyeket, Boszniában, Dél-Szerbiában is voltunk, de bejártuk Macedóniát is. Komoly túráink voltak Ausztriában, Svájcban, Franciaroszágban. Emlékezetes napokat töltöttünk a Mont Blancon, de a Materhornt (Svájc) és a Dolomitokat is meg kell említenem. Az utóbbi években ilyen távoli utazásokra nincs lehetőségünk, így más jellegű programokat szervezek. Rendkívül sikeres például a hagyományos fotókiállításunk, amit a természetszeretet motivál. Persze az igazi hegymászó természetbarát és természetvédő is egyben. Az idén érkezett anyag még Litvániából, Marokkóból és Indiából is. A kiállításnak a Városi Galéria ad helyet, és osztályzását persze szakzsűri végzi. ■ Hogyan tud fönnmaradni egy ilyen szervezet, hiszen az említett programok pénzbe kerülnek. - Nagyon sokat kell dolgozni. Nekem második otthonommá vált az irodánk, de máskép nem lehet csinálni. Rengeteget kell kilincselni minimális támogatás után is. De ami a legroszszabb, gyakran még a jóakarat is hiányzik egyesekből, hogy előremozdítsa vállalkozásunkat. A mi egyesületünk párton kívüli, teljesen független. Van, akinek éppen ez nem tetszik. Habár az utóbbi időben sok szó esik a civil szervezetekről, a gyakorlatban nem kapunk kellő támogatást. Azzal, hogy leszűkült a mozgásterünk, az egyesület is veszített erejéből. Sajnos, a mai fiatalok nem élvezhetik azt, ami a szüleiknek még megadatott. Sőt, szüleik mindennapos problémái mellett a gyerekek egyre fásultabbak, közönyösebbek lesznek. ■ Sok gyerekkel dolgozott munkája során? - Az elmúlt évtizedektől mostanáig pár ezer gyereket tanítottam és tanítok a téli sportok hasznára és fortélyaira. Minden télen megszervezzük a korcsolya- és a síoktatást is, így a fiatalok egészségesen, értelmesen, testetlelket ápolva szórakozhatnak és kapcsolódhatnak ki. És mégis, akik oly gyakran „elvesztett gyökereink”-ről beszélnek, nem tesznek semmit azért, hogy az itteni magyar fiatalok konkrét, hasznos és egészséges dolgokkal foglalkozhassanak. Tény, hogy a független szervezetek nem kapják meg azt a támogatást, amit a politikai pártoktól függő egyesületek élvezhetnek. Az elmúlt években több kerékpártúrát szerveztünk történelmi hagyományaink ápolása érdekében: ilyen volt az 1996- os Ifjúsági Kerékpártúra a honfoglalás ezredik évfordulójára; az 1997- es biciklitúra, melynek Mohács, Baja, Gemenc volt az úticélja, és a legutóbbi, az Ifjúsági Kerékpáros Emléktúra, amelynek célja Arad volt, hogy ily módon is megemlékezzünk a 1848-as forradalom 250. évfordulójáról és Petőfi születésének 165. évfordulójáról. Úgy gondolom, a túrák nevelői-oktatói céljáról nem kell sokat beszélni. Az említett kirándulások komoly szervezési munkát igényeltek, de Vajdaságban mégsem kapták meg a kellő elismerést, pedig az erkölcsi elismerés mindenkinek a munkáját befolyásolja. Az ember úgy érzi, ha már dolgozik, legalább a jó szót megérdemli. A fiatalok itt maradásához az ilyen akciókra is szükség van, és ezt a vajdasági civil szervezetek támogatásával lehetne megoldani. Egy helyi jellegű tábor, egy gyalogtúra alatt gyakran csodálkoznak el a résztvevők, hogy „hát ilyen is van nálunk”, hiszen a legtöbben közvetlen környezetüket sem ismerik eléggé, nemhogy népünk történelmét, és persze a barátkozás, a hasonlóak társasága is lényeges elem. Ismét el kell mondanom, hogy a politikai szónoklatok mellett kevés konkrét törődést tapasztaltak a fiatalok irányába az illetékesek részéről. ■ Gondolom, ismét valamit tervez. Már folynak a 2000-ben szervezendő Millenniumi Ifjúsági Kerékpártúra előkészületei, amelynek során többek között fölkeressük a kalocsai székesegyházat, a Tihanyi apátságot, Budapest nevezetességeit és a Fesztykörképet is megtekintjük. Néhány nap múlva az Arcus Környezetvédeli Egyesülettel táborozáson veszünk részt, hiszen az egyesület alapeszméi közé tartozik a természetvédelem. Ezenkívül folyik egy számítógépes tanfolyam a tagság részére, a télen ugyanis - hadd dicsekedjek - sikerült egy modern komputerrel gazdagítani szertárunkat. MIKLÓS Csongor ZOMBOR Gyógyszersegély a budapesti szerb önkormányzattól Zomborban járt a minap Borislav Rus, a budapesti szerb önkormányzat elnöke és dr. Danilo Urošević, az Országos Széchenyi Könyvtár tudományos tanácsadója. Negyvenmillió forint értékű humanitárius segélyt, a budapesti szerb önkormányzat ajándékát hozták magukkal. A gyógyszerek egynegyedét a Vöröskereszt zombori községi bizottságának adták át, a többi pedig Szerbia-szerte kerül szétosztásra. A Laza Rostié Szerb Olvasókörben Danilo Urošević beszédet tartott a Magyarországon élő szerbek történelméről. Az összejövetel szervezője a zombori Zapis íróközösség és a Laza Rostié Olvasókör, védnöke pedig a zombori községi képviselő-testület volt. H. A. 1999. augusztus 7., szombat