Magyar Szó, 2002. május (59. évfolyam, 101-125. szám)
2002-05-03 / 101. szám
2 KÜLPOLITIKA Tartanak a globalizációtól Az európai pártpolitika radikalizálódásának lehetséges okairól Az európai politikai életben érezhető változások történtek az elmúlt években. Míg a kontinens keleti részén, egyszóval az úgynevezett tranzíciós országokban az ideológia, a pártpolitika és az eszmék harca dominál a társadalmi-politikai átrendeződés során, s ezt mutatják a folyamatosan következő parlamenti választások is (lásd Magyarország esetét), addig a nyugati féltekén az úgynevezett tartós, illetve kiforrott demokráciák helyszínén egyre inkább a választótestület csömöre, unalma jellemzi az egykor hangos politikai párharcok színhelyeit (lásd Franciaországot). Erre lehet következtetni a már megtartott, illetve az esedékes parlamenti, illetve elnökválasztások előkészületeiből és lebonyolításából. A helyzet ismerői például a legfrissebb, a francia elnökválasztási kampányra utalnak. Az ország 40 millió választópolgára vasárnap járult az urnához, hogy leadja voksát a köztársasági elnökjelöltek valamelyikére. Körülbelül 15-en pályáztak erre a rangos tisztségre, s lám, hogy a harc nem a két örök rivális, Jacques Chirac jelenlegi elnök és Lionel Jospin miniszterelnök között folyt. Ők egyszer már szemben álltak egymással az elnöki palota elfoglalásának kérdésében, akkoriban azonban eléggé jelentéktelen szavazattöbbséggel ismét Chiracra voksoltak a polgárok. Jospin későbbi parlamenti választásokon szocialista pártjának élén rávert az új gaulle-istákra, úgyhogy Franciaország újkori történelmében párját ritkító politikai felállás következett be: a jobboldali elnök és a baloldali miniszterelnök ugyanazt a feladatot volt kénytelen ellátni, tehát együtt irányítani az országot, pedig pártpolitikailag egymás ellenségei voltak. Ezt a kohabilitációnak nevezett együttműködést azonban nagyobb megrázkódtatások nélkül viselte el a lakosság is, meg a politikai fölépítmény is. A lényeg az, hogy az ország különösebb megpróbáltatások nélkül vehette föl a küzdelmet a nemzetközi, a belpolitikai és főleg a gazdasági problémákkal, tehát normálisan működhetett. Az Európai Unió kialakításában és megerősítésében éppolyan jelentős szerepet játszott, mint a nemzetközi diplomáciai és politikai életben, és természetesen a belviszonyok olyan alakításában, ahogyan azt a fejlett tőkés állam korszerű belföldi és külföldi követelményei megszabják. Ez persze nem jelentette azt, hogy Franciaországban pang a pártpolitikai élet. Csak nem volt olyan intenzív, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben tapasztalhattuk. De ez a jellemzője a nyugat-európai parlamentáris demokráciák fejlődésének. Nem kivétel ez alól más előrehaladott ország sem, főleg azok nem, amelyekben már kialakult a parlamentáris életnek az a szabványa, amelyik magával hozta, hogy a népgyűlésben két erős tömb irányítja a politikát, ám közöttük mindig akad egy harmadik, valamivel gyöngébb párt, amelyik végeredményben eldöntheti, hogy melyik párttömörülés irányítja a végrehajtó hatalmat, és melyik végzi, ellenzékként a politikai ellenőrzést. Ezzel egyidőben azonban új jelenségre is fölfigyeltek a politikai elemzők, és ez legfrissebben Franciaország példáján nyer igazolást Az erős pártok jelenléte egyfajta kiegyensúlyozottságot hozott a politikai életben, szinte azonosak voltak a programok és törekvések, tehát - látszatra - hiányzott a jól ismert izgalmi állapot, amikor valamelyik szereplőre voksolni kell. Ezért is vélték úgy Párizsban, hogy a választótestület legalább 30 százaléka távol marad az urnáktól, a vezetőjelöltek alig számíthatnak 20 százalékos szavazatmennyiségre az első fordulóban, és hogy a legjelentősebb ellenjelöltek, például a szélsőjobboldali Jean- Marie Le Pen alig érheti el a 14 százalékot. És mi történt? A kis létszámú választópolgár megjelenésének egyik következménye, hogy előretört a szélsőjobboldal. Chirac elnök valószínűleg megőrzi előnyét a második fordulóban, mert közel 20 százalék szavazatot kapott, fő ellenfele, Jospin miniszterelnök azonban az alig 16 százalékos szavazattal kiesett a versenyből. Helyette a legnagyobb meglepetésre Le Pen szélsőjobboldali politikus került Chirac ellenfeleként a második menetbe, mert rá szavazott a megjelentek több mint 17 százaléka. Ez politikai bombaként robbant Franciaországban, a nagyvárosokban azóta is tömegtüntetéseken követelik Le Pen megfékezését, illetve a szélsőséges nacionalizmus erősödésének meghiúsítását. Ez a párt ugyanis az „eredeti francia nemzeti érdekek helyreállítását” sürgeti, ki akar lépni az Európai Unióból, vissza akarja állítani a frank pénzügyi egyeduralmát az országban, tehát a legerélyesebben föllép a globalizáció ellen, és követeli a múlt század első feléből ismert értékrend és jogrend visszaállítását. Meglátjuk majd, hogy a választások második fordulójában hányan állnak az ilyenféle politika mellé. A választótestületnek ez az említett közönye nemcsak francia sajátosság, ez jellemezte a már megtartott olaszországi, portugáliai, dániai parlamenti választásokat is. Fölmerült tehát a kérdés, hogy miért olyan közönyösek az emberek a fejlett Nyugat-Európában? Erre sokan keresik a választ: lehet, hogy napjaink új fejleményeivel magyarázható. Elsősorban azzal, hogy a technológiai forradalom fejlődésében, az új világrend politikai kiépítésében, de még inkább a globalizáció fergeteges térhódításában a gazdaság és a pénz válik döntő tényezővé, de nem nemzetpolitikai szinten, hanem egy újfajta internacionalizmus alapján. Tehát sem az államok, sem a politikai pártok politikai föllépése sem határozza már meg lényegesen a társadalom fejlődését, ezt a feladatot sajnos a nagy gazdasági és pénzügyi összefogások, trösztök, konzorciumok vagy más szóval a globalizálás vállalta magára, ahol a politikai tényezőknek rendkívül kevés hely jut. Ez persze egy eléggé elszürkült világképet tár elénk, ám küzdeni ellene aligha lehet. És ebben a közönyben bizony közösségek, szövetkezések, pártok a nemzeti értékekhez nyúlnak, csak sokszor rossz irányban használják fel őket, a szélsőjobboldali értékek erőszakos felújítását sürgetik, így erősödhetett meg a jobboldal Olaszország, Portugália, Dánia társadalmi életében, és erősödik jelen esetben Franciaország társadalmában is. A kérdés csak az, hogy ezek a vélt vagy tényleges nemzeti érdekek mennyire kapnak erőre és találnak támogatókra. Remélhetőleg nem a visszafordulás helyettesíti majd be Európában a sokrétű társadalmi fejlődést. JAKOBSZ István HU CSIN-TAO WASHINGTONI LÁTOGATÁSA Ismerkedő megbeszélés Bushsal George Bush amerikai elnökkel és Dick Cheney alelnökkel folytatott „ismerkedő megbeszélést” szerdán Washingtonban Hu Csin-tao kínai alelnök, aki a közvélekedés szerint hamarosan Kína első számú vezetője az idén ősszel a kommunista párt főnöke, jövőre pedig államfő is - lesz. Az 59 éves Hu Bushsal fél órát, Cheneyvel háromnegyed órát töltött. Az amerikai elnökkel egyebek közt szóba került az emberi jogok kínai helyzete és a terrorizmus elleni küzdelem kérdésköre. A két alelnök találkozóján szintén beszéltek a terrorizmusról, továbbá Kína gazdasági fejlődéséről, Tajvan kérdéséről, valamint a kínai rakétatechnológiai export problematikájáról - vált ismeretessé amerikai forrásból. Cheney a megbeszélés után ebédet adott Hu Csin-tao tiszteletére, és ezen részt vett az amerikai kormányzat három további tagja: Paul O’Neill pénzügyminiszter, Don Evans kereskedelmi miniszter, valamint Elaine Chao munkaügyi miniszter. Az ebéd alatt Kína gazdasági átalakulásáról, illetve az amerikai gazdasági növekedés újraindulásáról beszéltek. A nap folyamán amerikai törvényhozók az emberi jogok kínai tiszteletben tartását, a politikai foglyok szabadon engedését szorgalmazó leveleket szerettek volna átadni Hu Csintaónak, de a kínai alelnök e levelek átvételét megtagadta. Újabb mészárlás Algériában Szélsőséges fegyveresek 31 embert mészároltak le csütörtökre virradóra az algériai fővárostól 340 kilométerre délnyugatra fekvő Tiaret település közelében. Hivatalos források szerint Kszar-Sellalában egy iszlám fegyveres csoport húsz emberrel végzett. Tiaret település egyik külső részén egy másik csoport tizenegy embert gyilkolt le. Tiaret térségében az egyik legkegyetlenebb szélsőséges szervezet, a Fegyveres Iszlám Csoport (GIA) tartja rettegésben a lakosságot. Mint az AFP megjegyzi, az év eleje óta a kszar-sellalai rajtaütés volt a legvéresebb támadás polgári személyek ellen Algériában. Az elmúlt egy hónapban közel 130 ember vesztette életét szélsőséges iszlám csoportok akcióiban. Hivatalos adatok szerint az észak-afrikai országban dúló erőszaknak 1992 óta több mint százezer ember esett áldozatául, független források viszont több mint 150 ezerre becsülik ezt a számot. Magyarító Dörzsölheti a tenyerét Carla del Ponte hágai főügyész: egyre több, háborús bűncselekményekkel vádolt jugoszláviai személy érkezik Hágába a nemzetközi törvényszék előtt lefolytatandó eljárás végett. Slobodan Milosevic tavaly június 28-án történt kiadatását hosszú szünet követte, de miután a szövetségi parlament nemrég törvényt fogadott el a kérdésben, megtört a jég: többen önként elmentek Hágába, mások közül szorul a hurok. Igaz, Vlajko Stojiljkovic volt szerb belügyminiszter, aki sokat tudhatott Kosovóról, három hete öngyilkos lett a szövetségi parlament épülete előtt, ő már sohasem mondhatja el, amit tudott. Dragoljub Ojdanic volt jugoszláv vezérkari főnököt és Nikola Sainovicot, a szövetségi kormány egykori kosovói megbízottját, jugoszláv miniszterelnök-helyettest ugyanazzal gyanúsítják parancsnoki felelősségük alapján, a kosovói válság idején eltervezték és végrehajtották az erőszakkampányt az albán polgári lakosság ellen 1999 januárja és májusa között. Ojdanic állítólag több ezer oldalnyi iratot vitt magával Hágába, s a Szerbiai Szocialista Párt is bejelentette, hogy a szükséges dokumentációval készséggel segíteni fogja Sainovicot a védekezésben. A hágai ügyészek tehát nekigyürkőzhetnek a nagy feladatnak, a „nagyhalak” elmondásából és a tanúk állításaiból összeállíthatják végre a kosovói események oly hiányos képét. De lehet-e arra számítani egyáltalán, hogy valaha is kiderül a teljes igazság, ha mindmáig azt sem tudjuk pontosan, hogy mi történt 1999 januárjában Racakban - ezt a települést a kosovói „Srebrenicaként” szokták emlegetni. „Ez mészárlás. Itt állok a holttestek előtt” - az ominózus, azóta is sokat idézett mondat William Walkernek, a EBESZ kosovói ellenőrző missziója akkori vezetőjének szájából hangzott el, amikor 1999. január 16- án műholdas telefonján ecsetelte Wesley Clarknak, a NATO akkori európai főparancsnokának, hogy mit lát Racaknál. Walker előtt szitává lőtt és összekaszabolt polgári ruhás holttestek hevertek. A misszióvezető csoportjával a Racaknál húzódó árok mentén 10-15 méterenként talált egy-egy holttestet, majd valamivel odébb úgy kéttucatnyi egymásra hajigált emberi tetemre bukkantak. Walker aznap délután Pristinában sajtótájékoztatót hívott össze, amelyen azt hangoztatta, hogy Racakban „mészárlás, leírhatatlan bűncselekmény és az emberiség elleni bűntett” történt, amelyet szerb rendőrök követtek el. Attól a januári naptól kezdve felgyorsultak az események, a Nyugat Jugoszlávia elleni légihadjáratot helyezett kilátásba, és két hónap múltán be is váltotta fenyegetését. A kosovói falunál történtek a „racaki mészárlás” néven vonultak be a köztudatba, és mindmáig úgy tartják, hogy ez volt a legkonkrétabb indítóoka a NATO 1999. március 24-én kezdődött, 78 napos jugoszláviai bombázásának. A racaki mészárlás mindmáig nem tisztázott minden részletében, s két változat van arra nézve, hogy valójában mi is történt a kosovói falucskában. Az akkori milosevici hatalom magyarázata szerint január 15-én harcok robbantak ki a szerb rendőrség és az UCK között a Pristinától délre fekvő Racakban és a vele szomszédos Petrovic, Rance, Belince és Malopoljce falvaknál. A biztonsági erők azért indítottak támadást az UCK ellen, mert az albán fegyveresek az előző napokban halálos áldozatokat követelő orvtámadásokat hajtottak végre a környéken rendőrök ellen. A másik ok az, hogy Racak az UCK-fegyveresek fellegvára volt. E változat szerint a holttestek a harcokban elesett UCK- fegyveresek tetemei, amelyeket az albán gerillák az éjszaka folyamán átöltöztettek polgári ruhába. Ami pedig a minden kétséget kizáróan polgári áldozatokat - közöttük volt egy asszony és egy gyerek - illeti, Milosevicék azt állították, hogy a gerillák élő pajzsként használták őket. A másik változat, az UCK és Walker fogalmazásában úgy szólt, hogy a jugoszláv tüzérség lövette a falut, majd a rendőrök bevonultak a településre és lemészárolták, lelőtték vagy husángokkal agyonverték az ottrekedt polgári lakosokat. Újságírók hada, és két igazságügyi orvosszakértői csoport is megpróbált fényt deríteni arra, hogy valójában mi is történt Racakban. Sokan mindmáig úgy vélik - Nyugaton is vannak szép számban ilyen vélemények -, hogy sohasem derül ki az igazság. Nemcsak ezért, mert valószínűleg mindenki mást szeretett volna látni a történtek mögött, hanem azért is, mert a vérengzés kivizsgálásakor számos olyan hiba történt, ami miatt soha senki sem állíthatja teljes bizonyossággal, hogy tudja, kik voltak az áldozatok, és miként lelték halálukat. Az egyik, és talán legkomolyabb bizonytalansági tényező, hogy a Walker-küldöttség által megtekintett holttestek több mint 15 órán át őrizetlenül a helyszínen maradtak a Racak melletti árokban, miközben a környék ismét az UCK ellenőrzése alatt volt. Miután Walker missziójával megszemlélte a terepet, a helyszínt nem zárták le, és nem is biztosították. A másik alapvető hiba: minden írott és íratlan szabály szerint a szakértőknek a helyszínen kellett volna megvizsgálniuk a holttesteket. Ez nem történt meg, a holttesteket pedig elszállították, nem vettek a helyszínen szövetmintákat, nem készültek el a szükséges fényképek, illetve videofelvételek sem, így sohasem lehet biztonsággal állítani sem azt, hogy az áldozatokat a helyszínen gyilkolták meg, sem azt, hogy a kivégzés után hurcolták oda. A tetemeket szerb és fehérorosz igazságügyi orvosszakértők kezdték vizsgálni, majd napokkal később csatlakoztak hozzájuk finn szakemberek. A két csoport más-más következtetéseket vont le a látottakból. Az orvosszakértők között akörül volt a legnagyobb vita, hogy az áldozatok haláluk előtt használtak-e lőfegyvert A szerbiai szakértők erre egyértelműen igennel válaszoltak, míg a finnek azt hangoztatták, hogy az általuk használt parafinos teszt a lőpornyomok vizsgálatára korszerűtlen és nem megbízható. Helena Rantta, a finn csoport vezetője március 17-én pristinai sajtótájékoztatóján annyit mondott, hogy az áldozatok emberiség elleni bűntett következtében vesztették életüket, s „az valószínű leginkább”, hogy fegyvertelen polgári személyek voltak az áldozatok Azt állította: „nincsenek arra utaló jelek, hogy az áldozatok nem fegyvertelen polgári személyek voltak”, zsebükben nem találtak lőszert, csak pénzt. Rantta szerint „egyáltalán nem valószínű, hogy kicserélték az áldozatok ruháját”. A finn szakértői csoport vezetőjének nem igazán egyértelmű kijelentései mit sem segítettek a rejtély tisztázásában. Az egyik szerbiai halottkém például rámutatott arra, hogy majd minden áldozaton több réteg ruha volt, s néhány olyan fekete színű nadrágot viselt, amelyet az UCK különlegesen kiképezett rendőrei hordtak. Figyelemre méltónak találta, hogy a 45 áldozat majd mindegyike felnőtt férfi, és átlagkoruk 39 év. Még jobban bonyolította a helyzetet a finn csoport három tagjának cikke, amely már két évvel később, 2001. február 11-én látott napvilágot a Forensic Science International című tekintélyes szaklapban. Ebben a halottkémek mintegy elhatárolódva minden találgatástól és elhamarkodott kijelentéstől, azt írták az EU-nak készített jelentésre hagyatkozva, hogy „a halál okát nem állapították meg, mivel nem volt lehetőség vizsgálódni a gyilkosság helyszínén, de azt sem lehet biztonsággal állítani, hogy az áldozatok Racakból valók”. Lehet folytatni a sort hasonló, a bizonytalanságot még inkább fokozó kijelentésekkel, amelyek mindmáig elhangzanak komoly politikusok és szakértők szájából is. Milosevic perén, illetve majdan Ojdanic és Sainovic bírósági eljárásán még sok szó esik Racakról. Slobodan Milosevic hágai vádirata egyebek mellett 45 racaki polgári személy meggyilkolását rója a volt államfő terhére. A vád szerint a mészárlást Nikola Sainovic rendelte el. Április közepén a törvényszék előtt tanúskodott Milosevic ellen Karol Dzewienkiewicz nyugalmazott brit tábornok, aki Walker helyettese volt a kosovói EBESZ- misszióban. Azt állította, hogy amit Racakban látott, „az gyilkosság volt, s az áldozatokat a helyszínen végezték ki”. A kétkedők viszont azt a kérdést teszik fel, hogy mindezt miért nem Rantta állítja a bíróság előtt? Vlagyimir Ivanovszkij, Oroszország jugoszláviai nagykövete hétfőn Pristinában járt, és a kosovói szerb parlamenti koalíció képviselői előtt kijelentette: „Az orosz diplomáciának a racaki esetről teljes dokumentációja van, amely azt bizonyítja, hogy 1999-ben a falunál nem mészároltak le albánokat. A racaki esetet előre megtervezték.” Mindkét oldalról vitatják a másik fél változatát. Sokan emlékeztetnek arra, hogy Srebrenica esetében évekbe telt, amíg tisztázódtak a homályos részletek, és beigazolódott a szomorú igazság, a boszniai muzulmán férfiak tömeges lemészárlásának ténye. PETKY József Racakról még egyszer Del Ponte elégedett lehet Racaki áldozatok 2002. május 3., péntek