Magyar Szó, 2002. május (59. évfolyam, 101-125. szám)

2002-05-03 / 101. szám

2 KÜLPOLITIKA Tartanak a globalizációtól Az európai pártpolitika radikalizálódásának lehetséges okairól A­z európai politikai életben érezhető vál­tozások történtek az elmúlt években. Míg a kontinens keleti részén, egyszóval az úgynevezett tranzíciós országokban az ide­ológia, a pártpolitika és az eszmék harca do­minál a társadalmi-politikai átrendeződés so­rán, s ezt mutatják a folyamatosan következő parlamenti választások is (lásd Magyarország esetét), addig a nyugati féltekén az úgyneve­zett tartós, illetve kiforrott demokráciák hely­színén egyre inkább a választótestület csömö­re, unalma jellemzi az egykor hangos politikai párharcok színhelyeit (lásd Franciaországot). Erre lehet következtetni a már megtartott, il­letve az esedékes parlamenti, illetve elnökvá­lasztások előkészületeiből és lebonyolításából. A helyzet ismerői például a legfrissebb, a francia elnökválasztási kampányra utalnak. Az ország 40 millió választópolgára vasárnap já­rult az urnához, hogy leadja voksát a köztársa­sági elnökjelöltek valamelyikére. Körülbelül 15-en pályáztak erre a rangos tisztségre, s lám, hogy a harc nem a két örök rivális, Jacques Chirac jelenlegi elnök és Lionel Jospin mi­niszterelnök között folyt. Ők egyszer már szemben álltak egymással az elnöki palota el­foglalásának kérdésében, akkoriban azonban eléggé jelentéktelen szavazattöbbséggel ismét Chiracra voksoltak a polgárok. Jospin későbbi parlamenti választásokon szocialista pártjának élén rávert az új gaulle-istákra, úgyhogy Fran­ciaország újkori történelmében párját ritkító politikai felállás következett be: a jobboldali elnök és a baloldali miniszterelnök ugyanazt a feladatot volt kénytelen ellátni, tehát együtt irányítani az országot, pedig pártpolitikailag egymás ellenségei voltak. Ezt a kohabilitáció­­nak nevezett együttműködést azonban na­gyobb megrázkódtatások nélkül viselte el a la­kosság is, meg a politikai fölépítmény is. A lé­nyeg az, hogy az ország különösebb megpró­báltatások nélkül vehette föl a küzdelmet a nemzetközi, a belpolitikai és főleg a gazdasá­gi problémákkal, tehát normálisan működhe­tett. Az Európai Unió kialakításában és mege­rősítésében éppolyan jelentős szerepet ját­szott, mint a nemzetközi diplomáciai és politi­kai életben, és természetesen a belviszonyok olyan alakításában, ahogyan azt a fejlett tőkés állam korszerű belföldi és külföldi követelmé­nyei megszabják. Ez persze nem jelentette azt, hogy Francia­­országban pang a pártpolitikai élet. Csak nem volt olyan intenzív, mint ahogy azt az elmúlt évtizedekben tapasztalhattuk. De ez a jellem­zője a nyugat-európai parlamentáris demok­ráciák fejlődésének. Nem kivétel ez alól más előrehaladott ország sem, főleg azok nem, amelyekben már kialakult a parlamentáris életnek az a szabványa, amelyik magával hoz­ta, hogy a népgyűlésben két erős tömb irányít­ja a politikát, ám közöttük mindig akad egy harmadik, valamivel gyöngébb párt, amelyik végeredményben eldöntheti, hogy melyik párttömörülés irányítja a végrehajtó hatal­mat, és melyik végzi, ellenzékként a politikai ellenőrzést. Ezzel egyidőben azonban új jelenségre is fölfigyeltek a politikai elemzők, és ez legfris­sebben Franciaország példáján nyer igazolást Az erős pártok jelenléte egyfajta kiegyensúlyo­zottságot hozott a politikai életben, szinte azonosak voltak a programok és törekvések, tehát - látszatra - hiányzott a jól ismert izgal­mi állapot, amikor valamelyik szereplőre vok­solni kell. Ezért is vélték úgy Párizsban, hogy a választótestület legalább 30 százaléka távol marad az urnáktól, a vezetőjelöltek alig szá­míthatnak 20 százalékos szavazatmennyiségre az első fordulóban, és hogy a legjelentősebb ellenjelöltek, például a szélsőjobboldali Jean- Marie Le Pen alig érheti el a 14 százalékot. És mi történt? A kis létszámú választópol­gár megjelenésének egyik következménye, hogy előretört a szélsőjobboldal. Chirac el­nök valószínűleg megőrzi előnyét a második fordulóban, mert közel 20 százalék szavazatot kapott, fő ellenfele, Jospin miniszterelnök azonban az alig 16 százalékos szavazattal kie­sett a versenyből. Helyette a legnagyobb meg­lepetésre Le Pen szélsőjobboldali politikus került Chirac ellenfeleként a második menet­be, mert rá szavazott a megjelentek több mint 17 százaléka. Ez politikai bombaként robbant Franciaországban, a nagyvárosokban azóta is tömegtüntetéseken követelik Le Pen megfé­kezését, illetve a szélsőséges nacionalizmus erősödésének meghiúsítását. Ez a párt ugyan­is az „eredeti francia nemzeti érdekek helyre­­állítását” sürgeti, ki akar lépni az Európai Uni­óból, vissza akarja állítani a frank pénzügyi egyeduralmát az országban, tehát a legerélye­sebben föllép a globalizáció ellen, és követeli a múlt század első feléből ismert értékrend és jogrend visszaállítását. Meglátjuk majd, hogy a választások második fordulójában hányan állnak az ilyenféle politika mellé. A választótestületnek ez az említett közö­nye nemcsak francia sajátosság, ez jellemezte a már megtartott olaszországi, portugáliai, dá­niai parlamenti választásokat is. Fölmerült te­hát a kérdés, hogy miért olyan közönyösek az emberek a fejlett Nyugat-Európában? Erre so­kan keresik a választ: lehet, hogy napjaink új fejleményeivel magyarázható. Elsősorban az­zal, hogy a technológiai forradalom fejlődésé­ben, az új világrend politikai kiépítésében, de még inkább a globalizáció fergeteges térhódí­tásában a gazdaság és a pénz válik döntő té­nyezővé, de nem nemzetpolitikai szinten, ha­nem egy újfajta internacionalizmus alapján. Tehát sem az államok, sem a politikai pártok politikai föllépése sem határozza már meg lé­nyegesen a társadalom fejlődését, ezt a felada­tot sajnos a nagy gazdasági és pénzügyi össze­fogások, trösztök, konzorciumok vagy más szóval a globalizálás vállalta magára, ahol a politikai tényezőknek rendkívül kevés hely jut. Ez persze egy eléggé elszürkült világképet tár elénk, ám küzdeni ellene aligha lehet. É­s ebben a közönyben bizony közössé­gek, szövetkezések, pártok a nemzeti ér­tékekhez nyúlnak, csak sokszor rossz irányban használják fel őket, a szélsőjobbolda­li értékek erőszakos felújítását sürgetik, így erősödhetett meg a jobboldal Olaszország, Portugália, Dánia társadalmi életében, és erő­södik jelen esetben Franciaország társadalmá­ban is. A kérdés csak az, hogy ezek a vélt vagy tényleges nemzeti érdekek mennyire kapnak erőre és találnak támogatókra. Remélhetőleg nem a visszafordulás helyettesíti majd be Eu­rópában a sokrétű társadalmi fejlődést. JAKOBSZ István HU CSIN-TAO WASHINGTONI LÁTOGATÁSA Ismerkedő megbeszélés Bushsal George Bush amerikai el­nökkel és Dick Cheney alel­­nökkel folytatott „ismerkedő megbeszélést” szerdán Was­hingtonban Hu Csin-tao kínai alelnök, aki a közvélekedés sze­rint hamarosan Kína első szá­mú vezetője­­ az idén ősszel a kommunista párt főnöke, jövő­re pedig államfő is - lesz. Az 59 éves Hu Bushsal fél órát, Cheneyvel háromnegyed órát töltött. Az amerikai elnök­kel egyebek közt szóba került az emberi jogok kínai helyzete és a terrorizmus elleni küzde­lem kérdésköre. A két alelnök találkozóján szintén beszéltek a terrorizmusról, továbbá Kína gazdasági fejlődéséről, Tajvan kérdéséről, valamint a kínai ra­kétatechnológiai export prob­lematikájáról - vált ismeretessé amerikai forrásból. Cheney a megbeszélés után ebédet adott Hu Csin-tao tisz­teletére, és ezen részt vett az amerikai kormányzat három további tagja: Paul O’Neill pénzügyminiszter, Don Evans kereskedelmi miniszter, vala­mint Elaine Chao munkaügyi miniszter. Az ebéd alatt Kína gazdasági átalakulásáról, illetve az amerikai gazdasági növeke­dés újraindulásáról beszéltek. A nap folyamán amerikai törvényhozók az emberi jogok kínai tiszteletben tartását, a po­litikai foglyok szabadon enge­dését szorgalmazó leveleket szerettek volna átadni Hu Csin­­taónak, de a kínai alelnök e le­velek átvételét megtagadta. Újabb mészárlás Algériában Szélsőséges fegyveresek 31 embert mészároltak le csütör­tökre virradóra az algériai fővá­rostól 340 kilométerre délnyu­gatra fekvő Tiaret település kö­zelében. Hivatalos források szerint Kszar-Sellalában egy iszlám fegyveres csoport húsz ember­rel végzett. Tiaret település egyik külső részén egy másik csoport tizenegy embert gyil­kolt le. Tiaret térségében az egyik legkegyetlenebb szélsőséges szervezet, a Fegyveres Iszlám Csoport (GIA) tartja rettegés­ben a lakosságot. Mint az AFP megjegyzi, az év eleje óta a kszar-sellalai rajta­ütés volt a legvéresebb támadás polgári személyek ellen Algéri­ában. Az elmúlt egy hónapban közel 130 ember vesztette éle­tét szélsőséges iszlám csopor­tok akcióiban. Hivatalos adatok szerint az észak-afrikai országban dúló erőszaknak 1992 óta több mint százezer ember esett áldozatá­ul, független források viszont több mint 150 ezerre becsülik ezt a számot. Magyarító D­örzsölheti a tenyerét Carla del Ponte hágai főügyész: egyre több, há­borús bűncselekményekkel vá­dolt jugoszláviai személy érke­zik Hágába a nemzetközi tör­vényszék előtt lefolytatandó el­járás végett. Slobodan Milosevic tavaly jú­­nius 28-án történt kiadatását hosszú szünet követte, de miu­tán a szövetségi parlament nem­rég törvényt fogadott el a kér­désben, megtört a jég: többen önként elmentek Hágába, má­sok közül szorul a hurok. Igaz, Vlajko Stojiljkovic volt szerb bel­ügyminiszter, aki sokat tudha­tott Kosovóról, három hete ön­gyilkos lett a szövetségi parla­ment épülete előtt, ő már soha­sem mondhatja el, amit tudott. Dragoljub Ojdanic volt ju­goszláv vezérkari főnököt és Ni­kola Sainovicot, a szövetségi kormány egykori kosovói meg­bízottját, jugoszláv miniszterel­nök-helyettest ugyanazzal gya­núsítják parancsnoki felelőssé­gük alapján, a kosovói válság idején eltervezték és végrehaj­tották az erőszakkampányt az al­bán polgári lakosság ellen 1999 januárja és májusa között. Ojda­nic állítólag több ezer oldalnyi iratot vitt magával Hágába, s a Szerbiai Szocialista Párt is beje­lentette, hogy a szükséges doku­mentációval készséggel segíteni fogja Sainovicot a védekezés­ben. A hágai ügyészek tehát neki­­gyürkőzhetnek a nagy feladat­nak, a „nagyhalak” elmondásá­ból és a tanúk állításaiból össze­­állíthatják végre a kosovói ese­mények oly hiányos képét. De lehet-e arra számítani egyálta­lán, hogy valaha is kiderül a tel­jes igazság, ha mindmáig azt sem tudjuk pontosan, hogy mi történt 1999 januárjában Ra­cakban - ezt a települést a koso­vói „Srebrenicaként” szokták emlegetni. „Ez mészárlás. Itt állok a holttestek előtt” - az ominózus, azóta is sokat idézett mondat William Walkernek, a EBESZ kosovói ellenőrző missziója ak­kori vezetőjének szájából hang­zott el, amikor 1999. január 16- án műholdas telefonján ecsetel­te Wesley Clarknak, a NATO akkori európai főparancsnoká­nak, hogy mit lát Racaknál. Walker előtt szitává lőtt és össze­kaszabolt polgári ruhás holttes­tek hevertek. A misszióvezető csoportjával a Racaknál húzódó árok mentén 10-15 méteren­ként talált egy-egy holttestet, majd valamivel odébb úgy két­tucatnyi egymásra hajigált em­beri tetemre bukkantak. Walker aznap délután Pristi­­nában sajtótájékoztatót hívott össze, amelyen azt hangoztatta, hogy Racakban „mészárlás, leír­hatatlan bűncselekmény és az emberiség elleni bűntett” tör­tént, amelyet szerb rendőrök követtek el. Attól a januári naptól kezd­ve felgyorsultak az események, a Nyugat Jugoszlávia elleni légi­hadjáratot helyezett kilátásba, és két hónap múltán be is vál­totta fenyegetését. A kosovói falunál történtek a „racaki mészárlás” néven vo­nultak be a köztudatba, és mindmáig úgy tartják, hogy ez volt a legkonkrétabb indítóoka a NATO 1999. március 24-én kezdődött, 78 napos jugoszlávi­ai bombázásának. A racaki mé­szárlás mindmáig nem tisztázott minden részletében, s két válto­zat van arra nézve, hogy valójá­ban mi is történt a kosovói fa­lucskában. Az akkori milosevici hata­lom magyarázata szerint január 15-én harcok robbantak ki a szerb rendőrség és az UCK kö­zött a Pristinától délre fekvő Ra­cakban és a vele szomszédos Petrovic, Rance, Belince és Ma­­lopoljce falvaknál. A biztonsági erők azért indítottak támadást az UCK ellen, mert az albán fegyveresek az előző napokban halálos áldozatokat követelő orvtámadásokat hajtottak végre a környéken rendőrök ellen. A másik ok az, hogy Racak az UCK-fegyveresek fellegvára volt. E változat szerint a holttes­tek a harcokban elesett UCK- fegyveresek tetemei, amelyeket az albán gerillák az éjszaka fo­lyamán átöltöztettek polgári ru­hába. Ami pedig a minden két­séget kizáróan polgári áldozato­kat - közöttük volt egy asszony és egy gyerek - illeti, Milosevi­­cék azt állították, hogy a geril­lák élő pajzsként használták őket. A másik változat, az UCK és Walker fogalmazásában úgy szólt, hogy a jugoszláv tüzérség lövette a falut, majd a rendőrök bevonultak a településre és le­mészárolták, lelőtték vagy hu­sángokkal agyonverték az ottre­kedt polgári lakosokat. Újságí­rók hada, és két igazságügyi or­vosszakértői csoport is megpró­bált fényt deríteni arra, hogy va­lójában mi is történt Racakban. Sokan mindmáig úgy vélik - Nyugaton is vannak szép szám­ban ilyen vélemények -, hogy sohasem derül ki az igazság. Nemcsak ezért, mert valószínű­leg mindenki mást szeretett vol­na látni a történtek mögött, ha­nem azért is, mert a vérengzés kivizsgálásakor számos olyan hiba történt, ami miatt soha senki sem állíthatja teljes bizo­nyossággal, hogy tudja, kik vol­tak az áldozatok, és miként lel­ték halálukat. Az egyik, és talán legkomolyabb bizonytalansági tényező, hogy a Walker-küldött­­ség által megtekintett holttes­tek több mint 15 órán át őrizet­lenül a helyszínen maradtak a Racak melletti árokban, miköz­ben a környék ismét az UCK el­lenőrzése alatt volt. Miután Walker missziójával megszem­lélte a terepet, a helyszínt nem zárták le, és nem is biztosítot­ták. A másik alapvető hiba: min­den írott és íratlan szabály sze­rint a szakértőknek a helyszí­nen kellett volna megvizsgálni­uk a holttesteket. Ez nem tör­tént meg, a holttesteket pedig elszállították, nem vettek a hely­színen szövetmintákat, nem ké­szültek el a szükséges fényké­pek, illetve videofelvételek sem, így sohasem lehet biztonsággal állítani sem azt, hogy az áldoza­tokat a helyszínen gyilkolták meg, sem azt, hogy a kivégzés után hurcolták oda. A tetemeket szerb és fehéro­rosz igazságügyi orvosszakértők kezdték vizsgálni, majd napok­kal később csatlakoztak hozzá­juk finn szakemberek. A két csoport más-más következteté­seket vont le a látottakból. Az orvosszakértők között akörül volt a legnagyobb vita, hogy az áldozatok haláluk előtt használ­­tak-e lőfegyvert A szerbiai szak­értők erre egyértelműen igen­nel válaszoltak, míg a finnek azt hangoztatták, hogy az általuk használt parafinos teszt a lőpor­nyomok vizsgálatára korszerűt­len és nem megbízható. Helena Rantta, a finn cso­port vezetője március 17-én pristinai sajtótájékoztatóján annyit mondott, hogy az áldoza­tok emberiség elleni bűntett következtében vesztették életü­ket, s „az valószínű leginkább”, hogy fegyvertelen polgári sze­mélyek voltak az áldozatok­ Azt állította: „nincsenek arra utaló jelek, hogy az áldozatok nem fegyvertelen polgári személyek voltak”, zsebükben nem találtak lőszert, csak pénzt. Rantta sze­rint „egyáltalán nem valószínű, hogy kicserélték az áldozatok ruháját”. A finn szakértői csoport ve­zetőjének nem igazán egyértel­mű kijelentései mit sem segítet­tek a rejtély tisztázásában. Az egyik szerbiai halottkém példá­ul rámutatott arra, hogy majd minden áldozaton több réteg ruha volt, s néhány olyan fekete színű nadrágot viselt, amelyet az UCK különlegesen kiképe­zett rendőrei hordtak. Figye­lemre méltónak találta, hogy a 45 áldozat majd mindegyike fel­nőtt férfi, és átlagkoruk 39 év. Még jobban bonyolította a hely­zetet a finn csoport három tag­jának cikke, amely már két év­vel később, 2001. február 11-én látott napvilágot a Forensic Sci­ence International című tekin­télyes szaklapban. Ebben a ha­lottkémek mintegy elhatárolód­va minden találgatástól és elha­markodott kijelentéstől, azt ír­ták az EU-nak készített jelentés­re hagyatkozva, hogy „a halál okát nem állapították meg, mi­vel nem volt lehetőség vizsgá­lódni a gyilkosság helyszínén, de azt sem lehet biztonsággal ál­lítani, hogy az áldozatok Racak­­ból valók”. Lehet folytatni a sort hasonló, a bizonytalanságot még inkább fokozó kijelenté­sekkel, amelyek mindmáig el­hangzanak komoly politikusok és szakértők szájából is. Milose­vic perén, illetve majdan Ojda­nic és Sainovic bírósági eljárá­sán még sok szó esik Racakról. Slobodan Milosevic hágai vád­irata egyebek mellett 45 racaki polgári személy meggyilkolását rója a volt államfő terhére. A vád szerint a mészárlást Nikola Sainovic rendelte el. Április kö­zepén a törvényszék előtt tanús­kodott Milosevic ellen Karol Dzewienkiewicz nyugalmazott brit tábornok, aki Walker he­lyettese volt a kosovói EBESZ- misszióban. Azt állította, hogy amit Racakban látott, „az gyil­kosság volt, s az áldozatokat a helyszínen végezték ki”. A két­kedők viszont azt a kérdést te­szik fel, hogy mindezt miért nem Rantta állítja a bíróság előtt? Vlagyimir Ivanovszkij, Orosz­ország jugoszláviai nagykövete hétfőn Pristinában járt, és a ko­sovói szerb parlamenti koalíció képviselői előtt kijelentette: „Az orosz diplomáciának a racaki esetről teljes dokumentációja van, amely azt bizonyítja, hogy 1999-ben a falunál nem mészá­roltak le albánokat. A racaki esetet előre megtervezték.” Mindkét oldalról vitatják a másik fél változatát. Sokan em­lékeztetnek arra, hogy Srebre­nica esetében évekbe telt, amíg tisztázódtak a homályos részle­tek, és beigazolódott a szomorú igazság, a boszniai muzulmán férfiak tömeges lemészárlásá­nak ténye. PETKY József Racakról még egyszer Del Ponte elégedett lehet Racaki áldozatok 2002. május 3., péntek

Next