Magyar Szó, 2004. január (61. évfolyam, 1-24. szám)

2004-01-03 / 1. szám

2004. január 3., 4., szombat-vasárnap A­z alaposan előkészített politikai döntések nem mindig kezelik a nyílt problémákat. Erre utalnak az európai és a transzatlanti kapcsolatrendszer kidolgozását célzó doku­mentumok, mindenekelőtt az ókontinens intézményrendszeré­nek kiépítésében szenett tapasztalatok. Valószínű ugyanis, hogy az Európai Unió alkotmányos berendezkedése a tervektől eltérően a 21. század negyedik esztendejére marad majd, hiszen hiábavalóak voltak a hároméves erőfeszítések, a brüsszeli csúcs­­értekezleten nem született meg a várt európai alkotmány. Meg­mutatkozott a múltból is ismert európai megosztottság, neveze­tesen, hogy a nyugat-európai országok zömmel hajlamosak elfo­gadni a körükben régen uralkodó követelményt, azt, hogy a kö­zös érdekek céljából feláldozzák nemzeti szuverenitásuk egy ré­szét. Nem így a kelet-európai államok többsége, főleg a hét csat­lakozásra váró állam, amely a balti országoktól kezdve Szlováki­án át, Ciprusig és Máltáig továbbra is előtérbe helyezi a nemze­ti szuverenitás megőrzését. Jellemző módon ezen az elméleten már túlnőtt az a három korábbi szocialista ország: Csehország, Lengyelország és Magyarország, amely többéves szívós munká­val kiépítette belső társadalmi, politikai és gazdasági feltételeit, hogy eleget téve az uniós mércéknek, idejében felzárkózhasson az integráció csúcsintézményéhez, az Európai Unióhoz. Ide so­rolható még Szlovénia is, amely szép csendben megvalósította ugyanezeket az elvárásokat. Tehát a korszerű európai életforma kiépítésében tapasztalt ellentmondások ismét megjelentek. Nem elmarasztaló szándék­kal említjük, hogy az új tagállamok gyors beiktatása valójában külső nyomásra történt, az Amerikával való együttműködés megtorpanásának felszámolása végett. Ez azt jelenti, hogy noha ezen országok közül egyesek nem teljesítették maradéktalanul az európai követeményeket, gyorsított felvételük a kontinens érdekében áll, mert ha mindenki tagja lesz az Uniónak, csök­ken az esetleges államközi ellentétek veszélye. Ám lehet, hogy a nézeteltérések ezáltal mégsem szűntek meg, hiszen az európai alkotmányvitában éppen azok éltek a vétójogával, pl. a lengye­lek, akik még nem is teljes jogú tagjai az államok közösségének. A nemzeti szuverenitás ismételt hangoztatása azokban a körök­ben is meghallgatásra talált, pl. Spanyolországban, ahol a közös célok elfogadása korábban nehéz politikai munka és meggyőzés révén valósult csak meg. Fennáll tehát a veszély, hogy az euró­pai szellemiség kialakítása tovább várat magára, a megtorpanás viszont hátraveti az egységes gazdaságpolitikai és biztonságpoli­­tikai rendszer kiépítését a kontinensen. Ugyanakkor, különös tekintettel a világgazdasági gondokra, a gazdaságpolitika újabb nehézségeket állít a fejlett és a kevésbé fejlett európai országok kormányzatai elé. Először történik meg, hogy a megtorpanás következtében egyes társadalmak a peremre szorulnak. Jellemző módon az el­múlt években főleg az úgynevezett tranzíciós európai országok­ban mutatkoztak meg a társadalmi, politikai és gazdasági átállás nehézségei. A hidegháború utáni reformkor általában a de­mokratikus erők felülkerekedésével kezdődött, de mivel a kellő reformok sok lemondást igényeltek, a liberális gazdaságpolitika a társadalmi rétegek jelentős részének elgyengülését okozta, ál­talában a reformok második szakaszában, vagy mondjuk a kö­vetkező parlamenti ciklusban próbálkozások történtek a vissza­rendeződésre. Nem csupán egyfajta nosztalgia kívánta vissza a letűnt korok gyakorlatát, hanem inkább az, hogy az említett li­berális gazdaságpolitika következtében a lakosság jelentős része nehezen találta meg magát az új társadalmi és politikai követel­mények útvesztőjében. Ez történt Romániában, Bulgáriában, Macedóniában, amikor a parlamenti életben vissza-visszatértek a tervgazdálkodás és az egypártrendszer éveiből ismert politikai erők, s ez jellemző újabban a horvátországi eseményekre is, ahol négyévi reformtörekvések után a megcsömörlött és elége­detlen választótestület ismét a HDK vezette konzervatív erőknek szavazott bizalmat. És sajnos ez történt szűkebb pátriánkban is, hiszen az előrehozott parlamenti választásokon a reformkor­mányzat hívei érezhető vereséget szenvedtek, szemben a szélső­­jobboldali radikálisokkal. Tehát ebben a két említett államban a visszarendeződés kísérlete nem az egykori önigazgatású szoci­alista vagy radikális szocialista társadalmi rend megújhodását célozza, hanem még messzebb megy, a konzervatív népi társa­dalmi viszonyok felelevenítését óhajba. Ez a fajta radikalizmus teljesen kimeríti a populista szélsőjobboldal uralmának fogal­mát, amely nem érzékeli a megváltozott nemzetközi gazdasági és politikai viszonyokat, elegendő számára a leegyszerűsített gondolkodás és életvitel hirdetése, tehát a bezárkózás. Ez a törekvés persze nemcsak a tranzíciós országokra jellem­ző, hiszen emlékezünk még a fejlett nyugati országok, Francia­­ország, Ausztria, Svájc bizonyos köreinek jobbratolódási kísérle­teire, de a probléma ott könnyebben kezelhető. A szélsőjobb például nem tudott hatékonyan bekerülni a parlamentbe, s Ausztriában is távozniuk kellett a Szabadságpárt szélsőséges ra­dikális vezetőinek. Az ő gondolkodásmódjuk és érveik nem egyeztethetők össze a modern Európa szellemével. A gazdasági, erkölcsi fejlődés megtorpanása óhatatlanul be­következhet azokban a társadalmakban, amelyek igyekeznek visszaforgatni a történelem kerekét Ám elsősorban az ott műkö­dő politikai erőknek kell felfogniuk, hogy ily módon a társadalmi történések peremére sodródnak, Európában mindenképpen. ■ JAKOBSZ István Páriák a holdudvarban EGY SZORONGATOTT ELNÖK MERÉSZ TERVEI Nixon kész volt elfoglalni az olajmezőket Felnyitották a 30 évvel ezelőtti brit kormánytitkokat­­ Az 1973-as közel-keleti fellángolás atomháborút és szovjet inváziót is hozhatott volna Tudósítónktól Washington, január 2. Az Egyesült Államok kész volt elfoglal­ni a szaúd-arábiai, kuvaiti és abu-dzabi kőolajmezőket, ha az 1973-as arab olaj­embargó tovább tartott volna. Ez derül ki azokból a kormányiratokból, amelyeket a múlt év végén Londonban felbontottak a brit államtitkok 30 éves lejártára vonatko­zó törvény alapján. Az eredeti információt James Schlesin­ger, az akkori amerikai elnök, Richard Ni­xon védelmi minisztere közölte Lord Cro­­merrel, az Egyesült Királyság washingtoni nagykövetével. Edward Heath konzervatív brit miniszterelnök már egyébként is dü­hös volt Nixonra, mert az a közel-keleti há­ború miatt készültségbe helyezte az ameri­kai nukleáris erőket anélkül, hogy előző­leg értesítette volna még Amerika legköze­lebbi szövetségesét is. Egyiptom és Szíria 1973. október 6- án, Yom Kippur napján megtámadta Izra­elt, hogy megkísérelje visszaszerezni a zsi­dó állam által 1967 júniusában elfoglalt arab területeket. Az alig több mint egy hónapig tartó háborúban az USA termé­szetesen Izraelt támogatta (noha közvetí­tőként a novemberi tűzszünet megköté­sében is jelentős szerepet játszott), és az arab államok emiatt vezették be a kőolaj­eladás tilalmát Amerikával szemben. Ez akkor hatalmas üzemanyaghiányt oko­zott világszerte, Amerikában hónapokon át hosszú sorok kígyóztak a töltőállomá­sok előtt, és nagyot ugrott a benzin ára - hogy aztán soha többé ne térjen vissza az 1973 ősze előtti szintekre. Az olajembargót 1974 márciusában feloldották, és az olajmezők megszállásá­ra többé nem volt szükség, de Heath egyébként is hajlott arra a gondolatra, hogy Nixon azt elsősorban a Watergate­­botrány miatti belpolitikai nehézségei­nek az ellensúlyozására találta ki. (Az 1972-es választási hadjáratban a második mandátumáért küzdő Nixon emberei be­törtek a Demokrata Párt jelöltjének, Ge­orge McGovernnek a Watergate nevű épületben lévő főhadiszállására, hogy el­lopják a választási stratégiára vonatkozó iratokat. A betörőket azonban elfogták, és később kiderült, hogy az utasítás Ni­xon közvetlen környezetéből eredt, sőt az ügy elkendőzésében maga az elnök is fontos szerepet játszott. A vizsgálat levál­­tási eljáráshoz vezetett volna, ha Nixon le nem mond 1974 augusztusában.) A londoni kormány mindenesetre na­gyon komolyan vette az amerikai inváziós terveket. A britek úgy értékelték, hogy akár 10 évi katonai jelenlétre is szükség lehet, hogy a konfliktus utáni helyzetet stabilizálják. Amerika brit katonai részvé­telre is számított, akárcsak az első öbölhá­borúban és Irak 2003-as elfoglalásánál is. A brit elemzések szerint a kuvaiti invázió lett volna a legveszélyesebb, mert fennállt a veszély egy szovjet támogatással lebo­nyolított iraki beavatkozásra is. Az USA tulajdonképpen akkor ren­delte el a világméretű nukleáris készenlé­tet, amikor Leonyid Brezsnyev szovjet pártvezér bejelentette, hogy a Szovjetu­nió csapatokat küld a Közel-Keletre, amennyiben Izrael komolyabb katonai erőkkel átlépi a Szuezi-csatornát. A britek azonban ennek ellenére nem hittek egy közvetlen amerikai-szovjet háború lehe­tőségében. A hivatalos Washington egyelőre nem kommentálta a brit kormánytitkok felnyi­tásából fakadó információkat. ■ PURGER Tibor Léphart Pál MmmM E AZ ÚJ ESZTENDŐ KÉRDÉSEI Merre tart a világgazdaság E­ urópa kiesik a G7-ből - ez a tegnap még elképzelhetetlen előrejelzés foglal­koztatja mindazokat, akik az új esztendőben a világ gazdasági kilátásait vizs­gálják. Mint ismeretes, a G7 csoport a világ hét gazdasági hatalmából alakult azzal a céllal, hogy a globalizálódással összhangban közösen tárgyaljanak és oldja­nak meg bizonyos nemzetközi problémákat Amikor a hidegháború megszűnésé­vel a csoport már a világkormány bizonyos elemeit is átvehette, Oroszországgal 68-ra bővült. A világ hatalmasságainak asztalánál az Európai Unió négy tagja fog­lal helyet, a hétben még benne van az USA, Japán és Kanada. Az első percre meg­hökkentőnek tűnő fordulat abból áll, hogy - Európa szinte minden problémáját előre meghatározva - 2050-ben az EU egyetlen tagja sem lesz a hét leggazdagab között, és Európát egyedül Oroszország képviseli majd a leghatalmasabbak klub­jában. Akkor ugyanis a hat gazdasági hatalom sorrendje a következő lesz: USA, Ja­pán, Brazília, Oroszország, Kína és India. Olyan távlattal, hogy Indiának 2020-ban, Oroszországnak 2024-ben és Brazíliának 2031-ben kétszer akkora nemzeti jövedel­me lesz, mint Franciaországnak. Az új esztendőben a világgazdaság alakulását a fenti folyamat határozza meg: érezhetővé válik Európa lemaradása a világ többi része mögött. Az egész világgaz­daság 2003-ban 3,2 százalékra becsült, 2004-ben 4,1 százalékra jósolt növekedésé­nek keretében szemmel látható lesz az amerikai gazdaság gyorsulása. Az előző években ugyanis az egész világgazdaságban érezhetővé vált egy megtorpanás: a ter­melékenység és a termelés mennyisége elérte azt a szintet, amikor már problémák támadtak az értékesítésnél, ráadásul ugyanannyi áru előállításához kevesebb mun­kás kellett jelentkezett az olcsó munkaerő versenye stb., aminek együttes hatása a legfejlettebbeknél a munkanélküliség növekedése, a fogyasztás némi visszaesése lett, elsősorban annak következményeként,­hogy kissé mellőzték az alapvető igazságot: a mind olcsóbb termékeket meg is kell valakinek vennie. A megtorpa­nás áthidalását hozó új egyensúlyt a világ többi része gyorsabban találta meg, mint Európa. Ennek a folyamatnak a következménye lett, hogy az USA gazdasága 2001 első negyedévében 0,6, második negyedévében 1,6, a harmadikban 0,3 százalékkal visszaesett, de már a negyedik negyedévtől ismét megindult a növekedés. 2002- ben ez a folyamat tovább tartott, sőt 2003 végére hihetetlenül felgyorsult olyan szintre, amilyet eddig csak a sokkal fejletlenebbek tudtak produkálni: 2003 harma­dik negyedévében 7,3, sőt negyedik negyedévében a becslés szerint 8,2 százalékos lett a növekedés. És közben sikerült megállítani a munkanélküliség növekedését is: az USA-ban ugyanis évente egymillió állást kell teremteni, hogy lépést tartson a népesség növekedésével. Közben Bush hatalomra kerülése óta 2,6 millió munka­hely szűnt meg. Ez a folyamat lassult: 2001-ben és 2002-ben havonta 100 ezer mun­kahely szűnt meg, 2003 júniusában azonban már csak 30 ezer, és a 2000-ben 3,9 százalékos szintről 2003 közepére 6,4-re emelkedett munkanélküliség november­re 5,9 százalékra mérséklődött Európának egyelőre nem sikerült ezt megismételnie: a már két éve tartó pan­gás 2003-­an is folytatódott, Európa két vezető gazdasága 2003 második negyedé­vében még csökkent is: Németországban 0,2, Franciaországban 0,3 százalékkal, és a becslések szerint a növekedés 2003-ban az euróövezetben mindössze 0,4, az egész EU-ban is csak 0,8 százalékos. Sőt a már évek óta recesszióval küszködő - 1997-ben majd 4 százalékos visszaesést mutató­­ japán gazdaság is annyira magá­hoz tért, hogy már lekörözi Európát. Nem is szólva a még gyorsabb fejlődést pro­dukáló országokról: Kína 2003. évi növekedését 7,2 (a harmadik negyedévben a növekedés 9,1 százalékos volt), Indiáét 5,8, Oroszországét 4,9 és Brazíliáét 3 száza­lékra becsülik. A leggazdagabbak klubjának, az OECD-nek az becslése szerint 2004-ben Dél-Korea, Görögország, Szlovákia, az USA és Törökország gazdasága 4 százalékkal növekszik, a másik végén: Hollandia, Németország és Svájc gazdaságá­nak növekedése az 1,5 százalékot sem éri el (3-3,5 százalékos növekedésével Ma­gyarországot a középmezőnybe teszik). K­ína motor vagy veszély? - mindinkább ez a kérdés kerül előtérbe a világgaz­daság alakulásával kapcsolatban. Nem vitás ugyanis, hogy a világgazdaságot eddig az olcsó termeléssel és az olcsóbb munkaerő versenyével befolyásoló országok mindinkább mint fogyasztók is fontos tényezővé válnak, lényeges hajtó­erejét adják a világgazdaság fejlődésének. Ma ugyanis szinte el sem tudjuk képzel­ni, hogy a világban milyen óriási változást hoz a több mint egymilliárd lakosú or­szágok fogyasztásának növekedése. Mondjuk az, hogy Kína fejenkénti jövedelme 2050-ben eléri a mai amerikai szintet, hogy India (amelynél a növekedés 73,6 szá­zaléka máris magánfogyasztásból ered) 2050-ig fejenkénti jövedelmét 35-szeresre növeli. De még azt sem nagyon tudjuk felmérni, hogy egy több mint 100 millió la­kosú ország, mint Brazília „kifizetődési mutatójával” a világ tőkebefektetésre leg­vonzóbb állama lett. Ezekről a hatalmas változásokról némi képet kaphatunk, ha figyelembe vesszük, hogy Kínában mindent megtesznek a fogyasztás növelése érdekében, így többek között évente három „aranyhetet” vezettek be (a holdújévkor, május 1 jén és október 1-jén), amikor egyhetes munkaszünetet tartanak, hogy az emberek vá­sárlással, utazással szabadabban költsék a pénzüket. És 2003-ban október elseje és hetedike között az előző évihez viszonyítva 13 százalékkal nőtt az áruforgalom, 4,18 milliárd dollárt valósított meg a belső turizmus. De az egész világgazdaságban vár­ható hatalmas változásról némi képet adhat, hogy Kínában ugrásszerűen növekszik a városlakók száma: 1980 óta a városok száma megháromszorozódott, hogy ma 667 város legyen, köztük 75 több mint félmillió, sőt 34 több mint egymillió lakossal, olyan óriásokkal, mint a 17 milliós Sanghaj vagy a 14 milliós Peking. És a követke­ző fél évszázadban 551 millió ember költözik városba, a következő két évtizedben évente 40 új városnak kell születnie, hogy 750 millió kínai élhessen városban. Kína sokáig azzal gyakorolt hatást a világgazdaságra, hogy olcsó tömegáru ter­melésével segítséget nyújtott a fejlett országok középosztályának veszélybe került életszínvonala tartásában. Azóta azonban hatása már sokkal sokrétűbbé vált. Meg­maradt hatása a világkereskedelemre, hisz hatalmas árumennyiséget szállít ki (ki­vitele az USA-ba az 1997. évi 62,3 milliárd dollárról 2002-ig 125,2 milliárdra nőtt). De ugyanakkor mindjobban befolyásolja a világgazdaságot azzal, hogy a tőkebe­fektetés első számú országa lett (52,7 milliárd dollár külföldi tőkebefektetéssel 2002-ben tört az első helyre). És mind fontosabb helyet kap fogyasztóként is. A vi­lággazdaság lényeges hajtóereje ugyanis az amerikai piac hatalmas befogadóké­pessége (1980-ban ez a piac szippantotta fel a japán kivitel egyharmadát, Dél-Ko­­rea kivitelének 40, sőt Tajvan kivitelének 44 százalékát). Újabban növekszik azon­ban a kínai, általában az ázsiai piac szerepe. Mert az amerikai kivitel Kínába még mindig eléggé jelentéktelen, az 1997. évi 12,9 milliárd dollárról 2002-ben 22,1 milliárdra nőtt, de a japán gazdaság újbóli beindulásában már fontos helyet kap az ázsiai piac. És ha ehhez még hozzátesszük, hogy Kínának 340 milliárd dolláros devizatartaléka van, akkor képet kaphatunk arról, hogy a 2004. év már Kína jegyé­ben alakul. ■ BÁLINT István kulfold@magyar­szo.co.yu KÜLFÖLD 3

Next