Magyar Szó, 2005. október (62. évfolyam, 231-256. szám)

2005-10-01 / 231. szám

2005. október 1., 2., szombat-vasárnap kulfold@magyar-szo.co.yu KÜLFÖLD 3 A siralomház szemfényvesztői Adalékok a Vak vezet világtalant című horrorbohózathoz Az iraki felkelők legyőzése legalább olyan fontos az Egyesült Államok szá­mára, mint 60 évvel ezelőtt a második világháború megnyerése volt, mert ha a terrorizmus győzne Irakban, a követ­kező szeptember 11-e hamarosan itt ólálkodna a sarok mögött - véli Ri­chard Myers tábornok, az amerikai haderő egyesített vezérkarának távozó elnöke. George W. Bush ezt két nappal később még megtoldotta egy újabb tör­ténelmi revelációval, mondván: a sza­badság menetelését semmi sem állít­hatja meg. Tony Blair érthetően hasonlóan la­mentál. Szerinte a terrorizmus elleni harc ma a legádázabbul Irakban folyik, ahol a terroristák a Közel-Kelet legre­­akciósabb elemeivel szövetkeznek. „Igaz, hogy Bászrában néhány százan kővel dobálják a brit katonákat, Bag­dad környékén meg néhány ezren láza­dást szerveznek, de a januári választáso­kon 8,5 millió iraki mutatta meg rész­vételével, hogy milyen jövőt akar” - így a brit kormányfő. Brightoni speeché­­ben még azon véleményét is kidombo­rította, miszerint: „az ártatlan emberek legyilkolását nem a kivonulással lehet megakadályozni”. A nevezett illuzionistákat vastaps il­letné meg... már ha a Vak vezet világta­lant című horrorbohózat színészeiként adják ezt elő, és ha az előadás publiku­mát kizárólag erősen retardáltak alkot­ják. Azok ugyanis, akik nem tartoznak ebbe a kategóriába, és bértapsonci mi­nőségben sem rontják a levegőt, kény­telenek észrevenni némi „logikai buk­fenceket”. A verebek is tudják például (ha nézik a CNN-t), hogy Amerikán kí­vül senki más nem nyerhet... no way, még ha űrlényekkel kell megbirkóznia is, tehát az iraki terrorizmus végképp nem győzhet, kiváltképp az nem, mely bármilyen kapcsolatba hozható szep­tember 11-ével. Blair még távolabbra vetette el a sulykot, hisz csupán azt „felejti el”, hogy az ártatlan emberek legyilkolása nem a kivonulással van összefüggés­ben, hanem a bevonulás egyenes kö­vetkezménye. Mellékesen a 8,5 millió sem a megszállók maradására voksolt (ha kérdeznék, 8,3 millió szavatoltan ennek ellentétére tenne), még kevésbé a nyugati demokráciára. Meg aztán azok után, hogy az irakiak és a terro­risták közé egyenlőségjelet tett, én Bla­ir helyében egy ideig Mikulásnak öltöz­ve sem mennék Bászrába. Az ottani vá­lasztott kormányzat (ez lenne a pár száz kődobáló) különben is megszakí­totta a kapcsolatot velük, mert nem tu­dott egyetérteni azzal, hogy a brit erők a vizsgálati fogsában levő két SAS-ké­­met a demokratikus normarendszerrel összhangban tankokkal szabadították ki, olyképp, hogy a börtönt és a környe­ző épületeket földig rombolták. Az iraki siralomház szemfényvesztői legfőképpen azt hallgatják el követke­zetesen, hogy ott mindaddig nem volt terrorizmus, amíg az ország ama bizo­nyos (a kamerák előtt fogvizsgálaton és tervezésen átesett) elvetemült gazem­ber alatt nyögött... évtizedeken át. Elfe­lejtik, hogy Irakban az alultápláltságot és az éhhalált, a nyomort, az immáron standard és általános áramszünetet... és sokak ebből fakadó végelkeseredett­ségét nem Szaddám vezette be, hanem a Sivatagi vihar és az azt követő embar­gó... minderre a mostani felszabadítás, avagy „a szabadság menetelése” már csak rásütötte a gyarlóság viaszpecsét­jét, egyszersmind táptalajt teremtve a terror burjánzásának és annak, hogy a gyilkolás számos eszköze legyen a tér­ség legkeresettebb és legjobban menő (import)cikke. Az ügybuzgó urak nem hajlandók felfogni, hogy a seregeik által okozott káosz sorskivetettjei áldozatnak érzik magukat saját, felszabadítódnak hitt országukban, a muzulmánokkal szem­beni előítélet folytán pedig másutt is, nem hajlandók megérteni, hogy azok is emberek, s mint ilyenek, feldühöd­nek, ha (járulékos kárként) fél család­jukat kiirtja egy repülőbomba, bosszút hajlamosak esküdni, ha testvérüket, gyermeküket, férjüket... (véletlenül) agyonlövi egy idegen ország katonája, legjobb esetben is rettentő rosszallással nézik azt a gyalázatot, ami lépten-nyo­­mon mind értelmetlenebbé váló életü­ket kíséri. A békét és szabadságot gyűjtőbom­­bákkal hintő atyafiak időközben oda­haza is elkezdték gyakorolni a toleran­ciát. A múlt szombati több tízezres wa­shingtoni háborúellenes tüntetés hét­főn is protestáló tagjait (mintegy 370 embert) a közeg összegyűjtötte és be­szállította. Engedély nélküli tüntetés címén kezdeti barátságos dorgálás gya­nánt valamennyiükre 50 dolláros pénz­bírságot szabtak ki. Az amerikai sajtó, különösen a hírtelevíziók persze nem sok figyelmet szenteltek a megmozdu­lásnak, és ez nyilván azután is így ma­rad, hogy a Katrina és a Rita már nem lesz téma. Ennek dacára a szófogadásra és ro­­bogóimádásra idomított nyájnak nem csupán eme néhány tévelygő egyedét kellene sürgősen lelkiismeret-vizsgálat­­ra utalni - a Gallup e heti felmérése szerint ugyanis az amerikaiak 59 száza­léka véli úgy, hogy az iraki háború téve­dés volt, 63 százalékuk pedig a sereg hazahívását óhajtja. Pedig rájuk senki sem lövöldöz, vizük, élelmük, áramuk is van... Fene tudja, miért kételkednek akkor bölcs vezéreik őszinteségében! ■ GIMPEL Tibor Horvátországi tudósítónktól t­alán nem is olyan fekete az ördög, avagy a fő­ügyésznő lejáratása is lehetne e tudósítás cí­me most, hogy Carla del Ponte csütörtökön Belgrádban gyakorlatilag rábólintott arra, hogy Szerbia és Montenegró hétfőn zöld utat kapjon az Európai Unióval való stabilizációs és társulási tárgya­lásai kezdetére. Mert ha CdP szemet hunyt afelett, hogy Mladic tábornok letartóztatása és kiadatása nem történt meg sem július 11-éig, a srebrenicai vé­rengzés tizedik évfordulójáig, sem az uniós 25-ök mi­nisztertanácsának küszöbönálló, október 3-ai ülésé­ig, és most azt várja el a szerbiai hatóságoktól, hogy megtörténjen december 15-éig, a daytoni megálla­podás aláírásának 10. évfordulójáig, akkor hogyan „köthetné az ebet a karóhoz” továbbra is a szintén hágai vádlott és szintén évek óta szökésben levő An­te Gotovina tábornok esetében? Még aznap neves diplomaták és jogászok siettek elmondani a horvát televízió késő esti műsorában az idén márciusban bizonytalan időre elodázott horvát csatlakozási tárgyalások most mégiscsak lehetséges kezdetével kapcsolatban, hogy Carla del Ponte már nem is olyan nagy kerékkötője a pozitív végkifejlet­nek, hiszen ő csak egy láncszem, az ő cselekvési tere is a megbízóitól, az ENSZ-től és annak Biztonsági Ta­nácsától kapott keretekre korlátozódik. Ilyen érte­lemben nyilatkozott Stjepan Mesić horvát elnök és Ivo Sanader kormányfő is a főügyésznő pénteki zág­rábi látogatása előtt. Talán nem is olyan fekete... A Vecernji list című horvát napilap így fogalma­zott: Pénteken délután, amikor a horvátok zöme szá­mára véget ér a munkahét, a legszűkebb horvát ál­lamvezetésre a legérzékenyebbje vár: az újabb talál­kozó a hágai nemzetközi törvényszék főügyésznőjé­vel, Mesić és Sanader legközelebbi munkatársaikkal a tárgyalóasztalra teregetik minden érvüket annak érdekében, hogy teljes mértékűnek értékeljék a há­gai törvényszékkel való együttműködésüket. Hiszen a Gotovina-eset megoldására irányuló akcióterv csak egy eleme annak, amiről Carla del Ponte fejti majd ki véleményét az Európai Unió külön munkacso­portjának. Lehet, hogy a Horvátországgal való együttműkö­dést értékelő uniós munkacsoport már vasárnap összeül. Egyelőre nem erősítették meg, hogy Luxem­bourgban lesz-e hétfőn a horvát kormányfő is, jólle­het logikus lenne, hogy ott legyen, hiszen a tavasszal, a munkacsoport megalakulásakor személyesen Sana­der fejtette ki a csatlakozási tárgyalások kezdete fő kerékkötőjének nyilvánított Gotovina-eset megoldá­sára irányuló horvát terveket és nézeteket. Carla del Ponte ugyan pénteken Zágrábban Me­­sic elnökkel és Sanader miniszterelnökkel való talál­kozóján csalódásának adott hangot, hogy a még mindig szabadlábon levő Gotovina tábornok kérdé­se az utóbbi hónapok pozitív fejleményei ellenére is megoldatlan, és szemmel látható csalódással mondta Sanader és Mesic is, hogy Horvátország folytatja a hágai törvényszékkel való együttműködés akcióter­vét, függetlenül az Európai Uniónak a csatlakozási tárgyalások kezdetére vonatkozó döntésétől, de Zág­rábnak március óta nagy tapasztalata van a tárgyalá­sok körüli huzavona magyarázatában, hiszen már akkor bedobta, és szükség szerint azóta is emlegeti, hogy újabb eltolódás esetén sem dől össze a világ. Most azonban a külügyminiszterek luxembourgi ülésén hétfőn véget kellene vetni mindazon ravasz­kodásoknak, hogy megkezdi-e, és ha igen, mikor, az Európai Unió a csatlakozási tárgyalásokat Zágrábbal. Alacsonyabb diplomáciai szinteken ugyanis addig tisztázni kellene a Törökországgal kapcsolatos néze­teket, és tisztázódhat a munkacsoport Horvátország­ra vonatkozó álláspontja is. Sanader és Horvátország várja a számára kedvező uniós döntést, Blair brit és Erdogan török minisz­terelnöknek pedig meggyőződése, hogy Törökor­szággal megkezdődnek a csatlakozási tárgyalások - írta pénteki számában képaláírásban a Vecernji list. A lap szerint azonban emögött még nagyhatalmi ér­dekek állnak, és jelentős diplomáciai cserebere. Ausztria ugyanis fékezi Nagy-Britanniának azt a tö­rekvését, hogy London uniós elnöklése idején ke­resztülvigye a Törökországgal való csatlakozási tár­gyalások kezdetét, de „beadná a derekát”, ha ennek ellenében biztosítékot kapna, hogy október folya­mán Horvátországgal is megkezdődnek a csatlakozá­si tárgyalások. Amit viszont London fékez addig, amíg nem tisztázódik teljes mértékben a Gotovina­­ügy. És itt jön az, hogy a londoni Daily Telegraph egy magát megnevezni nem kívánó diplomatától szerzett értesülései szerint a Törökország uniós csat­lakozását minden erővel támogató London (hogy ez az iszlám ország a Nyugatnak az iszlám fundamenta­lista terrorizmus elleni szövetségese maradjon) en­gedni fog, ha történetesen választania kell a különle­ges partnerével. Washingtonnal osztott stratégiai cél­ja - hogy Törökországgal megkezdődjenek október 3-án a csatlakozási tárgyalások - és azon nézete kö­zött, hogy a Horvátországgal való csatlakozási tárgya­lások (Hágával való teljes mértékű együttműködés, azaz a Gotovina-eset megoldása nélküli) kezdete ve­szélyeztetné az arra irányuló erőfeszítéseket, hogy a szerbek is kiadják minden háborús bűnösüket. És osztrák meg francia diplomáciai forrásokra hivatkoz­va a párizsi Figaro is azt állította, hogy a britek, ha kell, engednek Ausztriának, amely választópolgárai 4/5-ének véleménye alapján nem támogatja Török­ország uniós tagságát - írta pénteken a Vecernji list. ■ SZ. REMETE Péter Törökország még Európa? L­egösszekuszáltabb gubancának kibogozásához lát hozzá az Európai Unió azzal, hogy a jövő héten megkezdi a csatlakozási tárgyalásokat Törökországgal. Az össze­­kuszáltság abból ered, hogy az EU tudja, pillanatnyilag nem veheti fel Törökor­szágot, sőt nem biztos abban, hogy egyáltalán valaha is felveheti-e, mégis úgy kezdi meg a tárgyalásokat, mintha komolyan készülne erre a felvételre, mert­­ a következmények­től, elsősorban attól tartva, hogy kedvezőtlenül befolyásolja viszonyát Törökországgal, sőt amúgy is kényes szakaszba jutott kapcsolatát a mohamedán világgal - nem mondhatja ki, hogy Törökország felvételéből nem lesz semmi. Nem veheti fel Törökországot, hiába hagyta jóvá még tavaly decemberben 410 szavazattal 250 ellenében az Európai Parlament a tárgyalások megkezdését, hiába határozta meg tavaly december 17-én a tárgyalások megkezdésének időpontját az EU csúcsértekezlete, hiába van meg a gazdasági érdekelt­ség (Törökországban megugrott a külföldi befektetés, elsősorban az EU országaiból, a 2004. évi 2,5 milliárd dollár helyett az idén és jövőre 20 milliárdra számítanak). Számolnia kell azzal, hogy - mint a francia és a holland népszavazás eredménye meg­mutatta - a tagállamok többsége és a polgárok majdnem egyöntetűen Törökország fel­vétele ellen vannak. (A francia népszavazás hatására Párizs határozottan Törökország fel­vétele ellen nyilatkozott, a holland népszavazás eredményébe pedig beleépült, hogy a hollandok idegenkedni kezdtek a bevándorlóktól, hisz a lakosságnak máris 10 százaléka bevándorló, és a 16 milliós országban egymillió mohamedán él.) Méghozzá olyan arány­ban, hogy az osztrákok 80, a németek 74, a franciák 70 százaléka Törökország felvétele ellen van, és EU-átlagban a felvétel támogatottsága alig éri el a 30 százalékot. Nem is annyira az objektív helyzet miatt (például amiatt, hogy a 15 tagú EU-ban a lakosság 5 szá­zaléka dolgozott a mezőgazdaságban, Törökországban viszont 35 százaléka dolgozik), ha­nem az „európai identitás” féltése miatt. Ugyanakkor nem utasíthatja vissza a felvételt. Elsősorban Törökország miatt. Ez az or­szág ugyanis már négy évtizede vár az EU előszobájában, hisz már 1964-ben jelezte szán­dékát, hogy csatlakozni akar az európai közösséghez. („Nem dobhatjátok egyszerűen a szemétbe 40 év munkájának az eredményét” - figyelmeztette az EU-t Egemen Bagiz, a tö­rök miniszterelnök tanácsosa.) Európa azonban ezt a csatlakozást állandóan halogatta. Az EU csúcsértekezlete aztán végül 1999-ben Helsinkiben hivatalosan tagjelöltté nyilvá­nította, 2002 decemberében megígérte, hogy 2004 végéig meghatározza a tárgyalások kezdetének időpontját, és 2004 decemberében ezt végre meg is tették. De nem mondhat nemet a másfél milliárdos mohamedán világ miatt sem, amellyel kapcsolata amúgy is ké­nyes szakaszba jutott. És különben is: bármilyen határozott állásfoglaláshoz az EU-nak először önmagában kell tisztáznia, hogy olyan közösség akar-e lenni, amely a tagállamo­kat védi a globalizálódó világ veszélyeivel szemben (ebben az esetben nemet kell monda­nia Törökországnak, mert az inkább veszélyforrás, mint védelem e veszélyekkel szem­ben), vagy a tagállamokat képessé akarja tenni arra, hogy megállják helyüket a globali­­zált világban kiéleződő versenyben (és ebben az esetben a 80 milliós török piac és az or­szág más előnyei segítség lehetnek). D­e hasonlóan bonyolult Törökország viszonya is a tárgyalásokhoz. Mert ellent­mondásos már az EU-tagsághoz való viszonyulás is. A közvélemény-kutatás sze­rint a törökök 63,5 százaléka helyesli a csatlakozást az EU-hoz. Elsősorban azért, mert - a többi tagjelölthöz hasonlóan - a csatlakozástól várják az ország gazdasági hely­zetének javítását. Azt is, hogy nő a jelenleg az EU-átlagnak csak 25 százalékát kitevő fe­jenkénti jövededelem, meg azt is, hogy kiegyensúlyozottabbá válik az ország gazdasági fejlődése, elkerülve a hullámzást, amely szerint az 1997. évi 7,5 százalékos gazdasági nö­vekedés 1998-ban 3,1 százalékra mérséklődött, sőt 1999-ben 4,7 százalékkal visszaesett, majd 2000-ben ismét 7,4 százalékkal nőtt, hogy 2001-ben 9,4 százalékkal csökkenjen. De azért is jelentős ez a támogatottság, mert az EU által kikényszerített reformokat a több­ség hasznosnak látja. A gazdasági intézkedéseket is, amelyeknek hatására az 1997-ben 86, még 2001-ben is 69 százalékos infláció egyszámjegyűvé mérséklődik. De a politikaiakat is, a kisebbségek helyzetének javításától a kínzások megszüntetésén át a közigazgatási és igazságszolgáltatási reformokig. Ugyanakkor - mint az EU elleni tüntetések és sok min­den más jelzi - heves az ellenállás is a csatlakozással szemben. Mert Törökország világpo­litikai szerepének új elképzelése és az iszlámnak, a mohamedán szellemiségnek már-már az atatürki reformokat veszélyeztető előretörése, az erősödő nyugatellenes hangulat stb. mindinkább az EU ellen hangolja a közvéleményt. Ebben a bonyolult helyzetben még Törökország helyzete látszik a könnyebbnek. An­kara nem fogadhat el új feltételeket az uniós csatlakozáshoz - hangsúlyozta már több al­kalommal az ország miniszterelnöke, Recep Tayyip Erdogan. A kudarc esetén a török kormánynak lehet alibije: nem ők, hanem az EU változtatta meg a tárgyalási feltételeket, és ez vezetett a kudarchoz. Az EU számára azonban továbbra is megmarad a lehetetlen helyzet: nem mondhat sem igent, sem nemet a török csatlakozásra. Számára csak az je­lenti a megoldást, hogy a csatlakozási tárgyalások - mint a kevesebb problémát jelentő tagjelöltek példája is mutatta - egy évtizedig is elhúzódhatnak. Tíz év alatt pedig sok min­den megváltozhat. ■ BÁLINT István

Next