Magyar Szó, 2013. június (70. évfolyam, 124-148. szám)
2013-06-01 / 124. szám
2013. június 1., 2., szombat-vasárnap Kiábrándult alternatívok ostorozzák az EU-t A bolgár kormányt idén februárban megbuktatta a népharag, de az elégedetlenek nem tudtak saját mozgalmat, sem pártot létrehozni. Ezért legfeljebb újabb utcai tüntetéseken bírálhatják az új kormány nekik nem tetsző intézkedéseit. Az EU-ban azonban sokfelé más a helyzet: a válság és az arra adott kormányzati válaszok nyomán több országban alternatív pártok alakultak, amelyek megpróbálnak kiutat mutatni a kilátástalannak tűnő és egyre nehezebb helyzetből. Ezek a pártok vagy mozgalmak attól sem riadnak vissza, hogy (rendszeres) utcai tüntetéseken tiltakozzanak a politikai elitek tehetetlensége, felelőtlensége és alkalmatlansága ellen. Igaz, egyelőre kevés sikerrel, de annál nagyobb elszántsággal küzdenek. Kivétel is akad azért. Ilyen az olasz belpolitikába berobbanó és ott alapos felfordulást okozó 5 Csillag Mozgalom (M5S), amely a februári választáson elért fergeteges sikerével egész Európában meglepetést keltett. Noha csak 2009- ben alapították, az M5S a februári parlamenti választáson mindjárt a szavazatok negyedét gyűjtötte be. Ezzel az olasz politika harmadik erejévé lépett elő, amelynek élén a komikusból politikussá avanzsált Beppe Grillo áll. A populista, a társadalmi és politikai fonákságok ellen harciasan tiltakozó, továbbá politikai elit-, EU- és euróellenes Grillóék sikere azt is jelzi: az olaszoknak elegük lett a hagyományos pártokból, politikusokból, a Mario Monti exkormányfő bevezette megszorításokból, reformokból, de Silvio Berlusconi volt miniszterelnök korrupt, handabandázó, botrányoktól kísért tekintélyelvű, s az országot a gazdasági csőd felé taszító politikájából is. Az apolitikus és korrupcióellenes Grillo látványos előretörése, s mozgalma azt is jelzi: Olaszországban véget ért a kétpólusú (jobboldali-baloldali) pártrendszer. A Grillo vezette M5S ugyanakkor nagyon ügyel rá, hogy ne nevezze magát pártnak. Követői ugyanis torkig vannak a hagyományos pártokkal és politikusokkal. Ezért egyik jelszavuk épp a Pártok, takarodjatok!. Nem véletlenül építenek erre a szlogenre, hisz az olaszok jó részének elege van a politikai elit alakjaiból, akik összevissza ígérgetnek, miközben az ország és a lakosság helyzete egyre rosszabb. Az euróövezet válsága csak tovább erősítette ezt az érzést és elutasítást az olaszokban. Az elitellenes szólamokat és a válságkezelésben rosszul teljesítő politikusok példás megbüntetése melletti érveket gyakran hallani Ausztriában is, ahol azért korántsem olyan rossz a gazdaság helyzete, mint Olaszországban, Görögországban, vagy éppen Cipruson. Mégis, sokak számára jól hangzik az, amikor a - tavaly alapított -Team Stronach (Ausztriáért) politikai erő rendszeresen ostorozza a politikai elitet és az általa tehetetlennek nevezett osztrák vezetőket. Elemzők szerint a Team Stronach klasszikus populista protestpárt és mint olyan szép sikerrel vonzza magához a már jól ismert, bejáratott pártokban csalódott tömegeket. Támogatói között szép számmal akadnak a válság miatt munkájukat veszített osztrákok, de a társadalmi leszakadástól rettegők egy része is elfogadhatónak tartja Ausztria legújabb politikai erejét. A zöldek kivételével minden politikai formációtól szavazókat szipkázott el, még a szélsőjobboldaltól is. Térnyeréséhez a koalíciós kormányt adó nagy pártok korrupciós botrányai szintén jó alapot biztosítanak. Az osztrák-kanadai Frank Strohach által bőségesen finanszírozott antipárt szinte a semmiből indult, de idén már a négy tartományi választáson háromban jó eredménnyel szerepelt. Bejutott az alsó-ausztriai, a karintiai és a salzburgi törvényhozásba. Az euróövezetet évek óta fojtogató válság közepette a Team Stronach azokat is megpróbálja megnyerni magának, akik a korábbi nemzeti valuta, a schilling visszaállításához ragaszkodnak. Ez a célkitűzés szintén szöges ellentétben áll a hagyományos pártokból álló osztrák kormányéval, amelynek az az álláspontja, hogy Ausztria gazdaságát hátrányosan érintené a visszatérés a schillingre. A szomszédos Németországban egy markánsan baloldali, de a populizmustól sem mentes erő, a Die Linke (Baloldal) zsebelte be a gazdasági megszorítások és a szociális kiadások folyamatos megnyirbálása ellen tiltakozók voksainak a többségét. Az EU-t és annak közös valutáját azonban békén hagyta. Nemrég azonban új párt bukkant fel, amely - jórészt a válság hatására - alapvető politikai célkitűzésként határozta meg az euró megszüntetését Németországban. Az áprilisban alakult Alternatíva Németországnak (AfD) nyíltan azt hangoztatja, hogy az európai integráció fenntartása érdekében fel kellene számolni a valutaövezetet is, s ezzel sok gondtól lehetne megszabadítani a válság fojtogatta EU-t, amely így fellélegezhetne, s előbb jutna ki a zsákutcából. A párt sok németnek szimpatikus és a felmérések szerint szeptemberben a parlamenti választáson még a Bundestagba is bejuthat. Az euróövezeti válság által leginkább meggyötört Görögországban szintén alakult néhány protest párt az elmúlt években. Az idén folytatódott a tendencia: nemrég jelent meg egy új „válságpárt”, a Drachma, egy másik, a B Terv pedig a napokban bontott zászlót. Bár két különálló politikai alakulatról van szó, céljuk nagyon hasonló: Görögország kiléptetése az eurózónából és a korábbi nemzeti valuta, a drachma újbóli bevezetése. A Darchma azt szeretné, ha a mediterrán országok együtt hagynák el az euróövezetet; a B Terv megelégedne azzal is, ha csak Görögország lépne ki a közös valutát használó közösségből. Franciaországban komoly hagyományai vannak a tiltakozásnak. A protest szavazatokat jó 30 éve a szélsőjobboldali, élesen bevándorlás- és muzulmánellenes Nemzeti Front söpri be. A Franciaországot sem kímélő válság azonban újabb kihívások elé állította a választókat és a pártokat. A problémák elhatalmasodásával és a megszorítások okozta életszínvonalromlással a baloldal baloldalán látványos változás történt. A Jean-Luc Mélenchon vezette platform, a kommunistákat és más antikapitalistákat egyesítő Baloldali Front a rendszerrel való szakítást, igazságosabb és szociálisan érzékenyebb országot követel. Mélenchon már-már nyíltan lázít a szerinte a válságot okozó nemzetközi nagytőke előtt meghajló Francois Hollande államfő és a kormányzó szocialisták ellen. Az euróövezet válságországának számító Spanyolországban még nem sikerült egy olyan pártot alapítani, amely a parlamentbe jutva fejthetné ki szavazói véleményét arról a politikai elitről, amely hagyta az országot odáig sodródni, hogy külső hitelből kelljen menteni bankjait. Mindazonáltal már két éve működik a „Felháborodottak”-ként is ismert 15-M mozgalom, amely a bankok hatalma, a kormány válságpolitikája és a korrupció ellen lép fel. Ez abból áll, hogy rendszeresen tiltakozik Madridban és vidéken. A május derekán tartott legutóbbi megmozdulását A felháborodástól a lázadásig mottóval szervezte a közel 27 százalékos munkanélküliség és a lakosságot sújtó kormányzati takarékossági politika ellen. Látványos akcióikból korábban sem volt hiány. A „Felháborodottak” blokád alá vették már a spanyol képviselőházat, hetekig táboroztak Madrid központjában, újabban pedig politikusok otthona előtt tüntetnek. Akcióikkal igyekeznek napirenden tartani olyan kérdéseket, amelyekkel a politikusok szívesen foglalkoznak. Ezért sokan azt tartják a mozgalomról, hogy a válságos helyzettel elégedetlenek vélemény-nyilvánításának fontos fórumaként működik. Eredményeiről sem szabad megfeledkezni, hiszen a „Felháborodottak” karolták fel a kilakoltatottak ügyét és kényszerítették rá a parlamentet, hogy szabályozza a helyzetet. Az unióból kiábrándultak megannyi erőfeszítése ellenére még semmi jele annak, hogy a politikai elit ellen protestálókból olyan új erő szerveződne, amely alternatívát nyújthatna a nagy pártokból és a jelenlegi politikai rendszerekből kiábrándult szavazóknak. Sokak szerint túl heterogének, mivel csak a megszorítások miatti felháborodás viszi őket az utcára. Más kérdésekben nem értenek egyet. ■ SZABÓ József Léphart Fái A Válságban a francia jobboldal demokrácia törvényszerűségének, is tekinthetjük azt a két szabályszerűen megismétlődő jelenséget, amely most a francia jobboldal válságával kapcsolatban került az érdeklődés reflektorfényébe. Az egyik: a demokrácia nem szereti, ha egy párt sokáig van hatalmon. (De a titói Jugoszláviában és a Szovjetunióban is egyformán azzal kezdték a demokratizálódás kísérletét, hogy bevezették a két mandátum utáni „rotációt”. A kínaiak - az egyik helyről másikra helyezés helyett - radikálisabb megoldást alkalmaznak: tíz évenként leváltják az egész garnitúrát.) E tekintetben az érdemek sem számítanak: Churchill a II. világháború megnyerése, Kohl a két Németország egyesítése után veszítette el a választásokat. A másik szabályszerűen ismétlődő jelenség pedig az, hogy minden párt megsínyli, ha sokáig van hatalmon, mert minél hosszabb ez az időszak, annál mélyebb és hosszabb válságba kerül a párt a hatalom elvesztése után. A brit laburisták, a spanyol szocialisták és a német kereszténydemokraták tapasztalhatták ezt. Nemrég, a Mitterrand utáni korszakban a francia szocialisták találják szembe magukat ezzel a jelenséggel: volt idő, amikor jelöltjük , még az elnökválasztás második fordulójába sem került be. Ma pedig a francia mérsékelt jobboldal sínyli meg, hogy három elnöki mandátum után veszítették el a hatalmat. A most Népi Mozgalom Unió (UMP) néven szereplő francia pártot még De Gaulle alapította. Azóta több néven futott. Volt már tömörülés és unió a neve, ez már a harmadik változata. Ezen a néven 2002 óta jegyzik. És ma „régi szép idődként emlegetik azt a korszakot, amikor olyan nagy volt az egyetértés a párton belül, hogy az eddigi elnököket hatalmas többséggel választották meg. (Első elnöke, Alain Juppé a szavazatok 79,42, sőt a második elnök, Nicolas Sarkozy 85,09 százalékát kapta.) Most a párt 300 000 tagja közül 170 000 szavazott, de a magát győztesnek nyilvánító Jean- Francois Copé, eddigi főtitkár mindössze 40 szavazattal kapott többet, mint a másik jelölt, Francois Fillon, Sarkozy miniszterelnöke. (A végleges adat előtt Copé azt állította, hogy 1000 szavazattal , többet kapott, Fillon pedig 224 többlet szavazatot mutatott ki a maga javára.) Amire azonban a szavazatok újraszámolása és a tengeren túli megyékben leadott szavazatok hozzáadása befejeződött, a párt már a kettészakadás szélére került. Fillon ugyanis vétót emelt a szavazás ellen, mert az eredménybe nem számították bele a tengeren túli szavazatokat. Mire ez a beleszámítás is befejeződött, kimutatva, hogy minimális többséggel, de Copé vezet, Fillon - magával vitt 40-60 parlamenti képviselőt - már önálló frakciót alakított, immár tüntetések voltak „Fillont elnöknek” jelszóval, és a pártot a kettészakadás veszélye fenyegette. A megoldás az lett volna, hogy a szavazást megismétlik - mint Fillon követelte -, de nem tudtak megegyezni abban, hogy mikor. Fillon azonnali ismétlést követelt, Copé 2014-ben, a helyhatósági választások utánra ajánlotta. Közben a pártban kilépések, lemondások történtek. Végül a szakadás elkerülésére nagy nehezen 2013-ban megegyeztek, amire már most készülnek. Természetes, hogy válságot előidéző huzavona mögött nem csak személyi ellentét rejlik, különben is a franciáknál minden pártharc és egyéni vetélkedés a programok és elképzelések összemérését jelenti. A válság mögött természetesen az elnöki hatalom elvesztésének megrázkódtatása, és azt az követő elbizonytalanodás áll. Lényege pedig az, hogy két elképzelés alakult ki a párt jövőjét és a további taktikát illetően, így a megállapodás sem egyszerűen az új szavazás időpontjára-2013 szeptemberére-vonatkozik, hanem a párt 7 pontból álló, teljes átalakítását is tartalmazza, amely 2016-ig új alapszabályt kíván kidolgozni. Az elképzelések közti különbség pedig abból adódik, hogy a két vetélytárs másképp képzeli el a párt jövőjét, és másképp látja azt az utat, amelyen ismét visszakerülhetnek a hatalomra. Ahogy a Le Monde írta: „Egyformán szó van két koncepciónak az összecsapásáról meg arról a struktúráról, amely szokás szerint oda vezet, hogy a koncepciók két elvitathatatlan vezető körül kristályosodnak ki”. Az ellentét lényege, hogy Copé szerint a szélsőjobbtól kell szavazatokat elhódítani, azzal, hogy felvállalják a „fehér ember jogainak védelmét” és keményebb hangot ütnek meg a bevándorlók, általában a mohamedánok felé. A politika elbizonytalanodása, áll a francia jobboldalon belüli vita kiéleződése, és ezzel a két vetélytárs összecsapása mögött is. A franciáknál ugyanis gyorsan (sokkal gyorsabban, mint a Hollande programjához hasonló elképzelésekkel választást nyerő új kormánypártoknál) bekövetkezett annak a fájdalmas felismerése, hogy megint csodákat vártak és felültek a győztes jelölt által keltett illúzióknak: senkinek sincs varázspálcája a gondok eloszlatására, a mostani válság megoldására. Bárki győz bármilyen programmal nagyjából csak azt teheti, amit a kampányban annyira bírált ellenfele tett. Ennek a gyors felismerésnek a következménye, hogy már most Hollande tevékenységével a franciáknak csak 24 százaléka elégedett, és miniszterelnökének támogatottsága is csökken. Mert az ország hitelminősítésének AAA kategóriáról Aal-re leminősítése maradt, (ami nemcsak tekintélyvesztést jelent, hanem az új kölcsönök magasabb kamatját is jelenti), a gazdaság megígért serkentése nem hoz eredményt, a munkanélküliség tovább nő, a költségvetési szigor marad. Közben az országot egymás után hagyják el azok, akik évi egymillió eurónál többet keresnek. (Legújabban a híres színésznek, Gérard Depardieu-nek a távozása tartja izgalomban a franciákat.) Nem csoda, hogy bizonytalanná vált: mit tehet a politika, és csak másodlagosan: hogyan kell hatalomra jutni? BÁLINT István kulfold@magyarszo.com KÜLFÖLD 3