Magyar Ujság, 1871. október (5. évfolyam, 225-250. szám)
1871-10-14 / 236. szám
236-ik szám. Szombat, 1871. October 14. V. évfolyam. Szerkesztőségi iroda : Lipót utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtatnak el. Kiadó-hivatal, Lipót utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi részét illető minden közlemény, n. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények. POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben házhoz hordva. Egész évre .... 20 frt — kr. Félévre..................10 „ — „ Negyedévre . . . . „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 10 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hirdetésnél 12 kr.; többszörinél 11 kr. Bélyegdij minden hirdetésért külön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábopetitsor 25 kr. Előfizetés a „Magyar Újság“-ra egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 „ — „ egy hóra . . 1 » 70 „ Az előfizetési pénzek A „MAGYAR UJSÁG“ kiadóhivatalához (Pesten, Lipót utcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerűbben postautalványnyal eszközölhetni. Pest, October 13. A határőrvidéki zavargásokról érkezett hírek ma reggelig terjednek s ezek szerint a zendülés el volna fojtva. Az egyik távirat jelentése szerint Plaskiból, Szluinból és Prosinikamenból érkezett hirek jelentik és későbbi Otocaeon át érkezett jelentések megerősítik, hogy a rakosdi zászlóalj lázongói, az ottani ezred két zászlóalja által, Schestak ezredes vezetése alatt Ljubika mellett szétverettek, vezetőik : Rakics, Kvaternik és Bach elestek és már el is temettettek. Néhány sebesült és Culc vezető, degradált őrmester, a hegyek közé futottak. Ezzel ellentétesen hangzik egy ugyanazon napról kelt távirat, miszerint Zágrábba nyugtalanító hírek érkeztek, de ezek még hivatalos megerősítést igényelnek. Rakovicza és Pravenicza — anélkül, hogy egy lövés történt volna — a szluini zászlóalj által megszállatott. A lázongók a hegyekbe futottak. Megjegyezzük, hogy ezek magán tudósítások s a kormány részéről eddigelé a határőrvidéki zavargásokra vonatkozólag semmi hivatalos tudósítás sem tétetett közzé. A fővezetők közül Bach, a „Horvatska“ volt szerkesztője, ki 15 ezer forintnyi postasikkasztással van vádolva, a második Kvaternik zágrábi ügyvéd, ki hosszabb ideig Oroszországban tartózkodott, a harmadik Cuk a degradált őrmester ismeretes. A távirat szerint a két első már halott. A zavargók állítása szerint a zendülés czélja a magyar-osztrákok kiirtása s a nagy Horvátország zászlójának kitűzése. Zágrábban múlt éjjel 3—4 írott fölhívás lett a falakra ragasztva, ily fölhívással: „Kelj föl, horvát nép, a határőrök az osztrák-magyar hadat megverték“. A rendőrök e falragaszokat reggel letépték. Bécsben a miniszterválság még mindig tart. Az a kérdés : Beust vagy Hohenwart? Kétségkívülinek látszik, hogy Beust helyzete nagyon meg van ingatva, s barátai máris elveszettnek hirdetik, persze csak azért, hogy hívei annál inkább sorakozva, nagyobb erélylyel működjenek megmentésén. Beust helyére a kinevezendő jelölteket is közzé téve a hir. Ezek egyike Eszterházy Móricz gr., kinek nevéhez a provizórium idejéből oly körülmények fűznék, mik a közvéleményt már kezdetben ellene fordítják. A másik kiválasztott Auersperg, kinek neve szintén nem olyan hangzású, miszerint remélem lehetne, hogy az a pártokat kibékíthetné. A bécsi közhangulat új, határozott szabadelvű férfiakat kíván a dolgok élére állítva látni. Néhány lap azon kecsegtető hírt közli, hogy az egész bonyodalom néhány nap múlva tisztába lesz hozva. A cseh lapok nagyon harczias húrokat kezdenek pengetni. A „Na rodni Listi“ arra emlékeztet, hogy a szláv ezredek miként vonultak Bécs felé. Ha a támadás ismét megparancsoltatnék, az ezredek ép oly lelkesedéssel fognak menni. A „Pokrok“ ezt kiáltja Bécsnek : Te makranezos Antiochia, őrizkedjél a polgárháborútól ! A szlávok Bécsbe fognak menni s azt a földdel egyenlővé teszik. A „Politik“ Beust ellen kel ki, gyalázatosságai, szerinte, egész Európát utálattal töltik el s nem tudja, várjon Beust vagy a bécsi tanulóktól forduljon-e el megvetéssel. A „Goulois“, e képzeletdús párisi lap, Kossuthnak egy nyilatkozatáról akar tudni, mely legközelebb fogna megjelenni. Bismark és Pouyer Quertier közt az egyezmény létrejött. A franczia kormány 650 millió váltót bocsát ki londoni bankházakra, melyek e váltókat elfogadják. A német kormány ellenben kötelezi magát, hogy e váltókat csak bizonyos esetekben discontáltatja. Franczia részről elálltak a versaillesi javaslat harmadik pontjától, míg viszont német részről azon engedmény létetett, hogy bizonyos termékek még rövid ideig vámmentesen vihetők Elsass és Lotharingiába. A megválasztott franczia főtanácsnokok névsora előttünk fekszik, de e nagy tömeget bajos pártok szerint elkülönözni, miután a nevek többnyire ismeretlenek. Annyi azonban bizonyos, hogy a monarchistáknak kevés jelöltjüket sikerült megválasztani. Egész Angliában meetingek rendeztetnek, hogy a chicagói szörnyű esemény által sújtottaknak segély nyújtassék. Schenk amerikai követ valamennyi Londonban időző amerikait hasonló czélból meetingre hívott meg a Lingham hotelbe. A segélyezi mozgalmat a lordmayor vette kezébe. Az égés Chicagóban teljesen megszűnt. Katonák és polgárőrjáratok tartják fenn a rendet. Chicago város felépítéséhez már hozzá fogtak. Hir szerint práreégések által Wiscontin államban két helység elpusztult és 100 egyén lelte halálát. Egy Indiából jövő hajó Jamaica sziget partjain szept. 25-én hajótörést szenvedett. A hullámok 200 hullát vetettek ki a partra. A spanyol belügyminiszter holnap a cortesben előterjeszti a Madrid városi kölcsönre vonatkozó javaslatot, szombaton pedig válaszolni fog az az Internazionale tárgyában hozzá intézett interpellációra. Ma 500 katona indíttatott Manilába, tegnap 300 indult el oda. Lagasta követői holnap összegyűlnek, egy manifestum felett tanácskozandók. Egy rajnai ultramontán lap azt a különös hírt közli, hogy a pápa a zsinatot ismét össze akarja hívni, s most a fölött tanakodnak a Vatikánban, hogy hová hívják össze. — A mostani viszonyok közt kétségkívül, a legnagyobbszerű eszme, a zsinat összehívása, önmagát kellett beilleszteni. Megtalálni az alapot, melybe lábát vetheti az ember, ez a legnehezebb feladat. Archimedes sem kért egyebet, csak egy biztos pontot az égen, hova gépezetét fölállíthassa, s a földet kimozdítani ígérte helyéből. Ily biztos pont, ily biztos alap volt Magyarország részére az 1848. Nem ejtett azon csorbát a világosi gyásznap, nem az aradi bitófa, sőt mindezek szentté avatták fel. Nem rövidítette azt meg a reá következett absolut uralom, sőt becsesebbé tette értékében. Íme alig hasadt fel a 60-as évtized, amint a nemzet szavát emelhette: első s egyetlen követelésének jelölte az 1848-at. Nagyon természetes is ez, mert ebben van letéve az ország anyagi s politikai szabadságának biztosítéka. Az 1848 a nemzeti önállóság s függetlenség bázisa, melytől a hazaárulás bűne nélkül senki el nem állhat. A ki Magyarországot akar, annak akarni kell az 1848-at. Ki az, a ki Magyarország biztosítására különbet merne ígérni ? 25 évig érlelte lelkében, mig létrehozta, s hogy szülötte éljen, kész volt érette meghalni Világosnál, mint Krisztus ... az utódoknak hagyva szent tanát, boldogitásukra. A nemzet megtört, de nem hajolt meg, s megtörött testével fedezte s védte az 1848-at, úgy hogy sértetlenül maradt, s igy emelkedett fel 1861-en, midőn is az apostolok a nemzet hagyományát drága örökségképen fogadták el. 1867-ben mi okota a változást, mely ez apostolok nagy részét hűtlenné tette a szent hagyományhoz? Mi indító okok működtek közre a jobboldal vezérférfiai keblében, hogy elállva 1848-tól, melyet 1861-ben ők maguk tűztek ki az ország végkivonatául — az ország önálló állami létének alapját széjjel dúlják. Keressük meg az indító okokat, mert ilyeneknek csak kell lenni, ha csak az 1867-et egy őrült esetlegességnek nem tartjuk. Ha valamit teszünk — mondja Buckle — teszszük azt egy vagy több okból, ezen okok ismét másokból folynak, s így ha ezekkel megismerkedünk, könnyen meghatározhatjuk a közvetlen eredményeket. Az 1867-ki közös ügyes állapotnak is kell tehát egy vagy több okának lenni. Megvalljuk, minden kutatásaink daczára sem vagyunk képesek, csak egy logikailag megállható indokot is felfedezni ez eljárással szemben, mely csak amúgy szőrmentében is megnyugtatna. 1861-ben még osztatlanul állott a nemzet az 1848 követelésében; 1861-től pedig 1867-ig nem oly nagy és hosszú az idő, mely képes lett volna azon valós renditő eseményt létrehozni, mely áldozatul Magyarország önállóságát kívánja. Vagy nézzük 1861-től 1867-ig mi történt Eukiemelkedett városnak, hol minden kő egy-egy aranyt ér, kiválókép szintezaiban mily szép rendes és kényelmes szélességű kövezete van. Szinte kedve volna az embernek azt indítványozni, hogy a főváros zöld asztalánál ülő urakat pár hétre küldjék le Debreczenbe, hol fogadók, a közlekedés olyan főere, mint a pesti hatvani utczai, sem volna két hónapig bedugaszolva. A szerdai nap egészen az ünnepélynek volt szentelve. Reggeli 9 órakor három ágyuszó jelezte kezdetét s fél órával később megkondult a Rákóczy-harang is, hogy mélabús szavával a sorakozott ünneplőket a városházától megindítsa. A leleplezési szertartás mindenképen sikerült és méltó volt a szellemhez, melynek dicsőítésére Izsó remek szobra hivatva van. Kár, végtelen kár, hogy a talpkő nem magasabb legalább is egy lábbal, hogy ilykép uralhatná a körötte levő tért. Mert most egyrészt a közel álló épületek fogják körül, másrészt pedig az emlékkert fái közül nem emelkedik ki annyira, hogy impozáns hatást tenne. A szoborról szólva egy pár debreczeni ismerősömmel, két nem épen érdektelen adatnak jöttem tudomására. Az egyik az, hogy maguk között egy Izsó számára készítendő értékes emlékre gyűjtést rendeznek, a másik pedig az, hogy a szobor mintázásánál szép termetü baritonistánk Odry állt mintául a művésznek. Naphoszat sűrü csoportok nézték a remekművet s egy bámuló gatyásembertől hallottam : „No, már aztán tolvaj legyen, aki erről ellopja a koszorút, mert rám, hogy mendég lesz, aki bámulja.“ Arra a koszomra czélzott, melylyel a költő bal kezében levő hárfa-forma lantot díszítették. A délutáni díszebéd nem annyira ízletes konyhája, mint a többé-kevésbé sikerült asztali beszédek s zavartalan kedélyessége miatt érdemel e helyen említést. Egy-egy hosszúra nyúló képet s lecsüngő bajuszt persze nem szabad betudnunk sem a város sem a vendéglős számlájába. Ez a saját vagy mások torkába rekedt toasztok következménye volt itt is, mint minden hasonló alkalommal. Hanem legtöbb joggal a Szana Tamás bajusza búsulta el magát. Nekünk répában? 1866-ban volt az osztrák-porosz háború, mely Ausztria kirekesztésével végződött a német szövetségből. Nincs ember a világon, aki ezt oda magyarázná, hogy Magyarországnak nem maradt más hátra ezzel szemben, mint feladni önállóságát, s átváltozni, mint a pajád, osztrák-magyarrá. Azon időközben semmiféle külső ok sem fedezhető fel tehát. Vagy talán létezhetik belső ok, mely ott fészkel a haza szivében? Talán hogy Magyarország nem képes megállani saját lábán? Hát még 1861-ben a porosz bábom előtt képes volt megállani az akkoron oly hatalmas bécsi uralommal szemben ? Vagy a felirat szerzői már akkor is más hitben éltek? Akkor a 61-ki felirat hazugság lett volna, amit feltételezni nem szabad, nem lehet. 1861-től 1867-ig egy áthidalhatlan mélység van, melynek tátongó Űrje oly sötét, nincs benne egy hajszálnyi fény, mely legalább magyarázó reménysugárként maradhatna fönn a jövőnek. Pedig ilyet keres a történelem, keres az emberiség haladását vezérlő nemző, melynek kezeiből egyesek sokszor kiveszik a párkák fonalát. Mint egy borzasztó kérdőjel áll mindeddig az 1861-iki felirat és az 1867-iki közös ügyes alkotmány közötti ellentét,— mely megfejtésre várakozik. A ki az 1861-ki feliratot megírta, s aki az 1867-i közös ügyet diktálta, — mikor fog erre válaszolni ? Vagy hagyja a történelemre erről elmélkedni, hogy róla is kérdjék az egektől, amit Quinet Edgar kérd Mirabeautól: „hogyan volt képes ugyanazon ember két ily ellenkező rendszer között, nem két évig — itt mondhatjuk négy évig — de egy napig is élni ? hogyan viselhetett magában két oly lényt, melyek egymást lerombolták, s hogyan jelenhetett meg mindenütt azon érchomlokkal, mely rögtön mindenkinek parancsol ?“ Távol legyen, hogy Mirabeau és az „Angol királynő“ szálloda lakója között párhuzamot akarnánk hozni; e hasonlatot úgy is egyben lehetne megtenni, abban tudniillik, hogy a regebeli Jánosfot mindketten hűségesen utánozták, aminek legbensőbb indokait Mirabeaunál kutatva Quinet Edgar azon — valószínűséggel a másikra is alkalmazható — sejtelemre jön, hogy — mint a „Forradalom“ czímű művében írja — „a forradalommal a királyon, a királylyal pedig a forradalmon akart uralkodni, tribunus és miniszter akart lenni, egy személyben, megmenteni akarta a fejedelmet és a népet, kijátszván mind a kettőt; vétkes álom — folytatja tovább Quinet — és végső menhely — — ezen barlang mélyében a két arcza sphynx, lecsillapítván lelkiismeretét az idők gyanúitól s az utókor vádjaitól nem rettegett.“ A 19-ik század egyik páratlan tüneménye marad mindenesetre az, hogy midőn minden nép, a legkisebb jelentőségű is, az önállóság kivívásában keresi szabadsága biztosítását,Magyarország állambölcsei ép akkor mondnak le hazájuk szebb jövőjéről. Mert ez után csak nem képzelhetők megmenteni azt, amelynek épen ez után van megásva sírja ? Miképen képzelhetők ők, hogy 1-er Magyarország meg fog nyugodni azon alárendelt helyzetben, melyre az 1867-ki közös ügyes pactummal kárhoztatták ? de másodszor mikép képzelhetők, hogy ama pactum, mely egyrészt a magyar országgyűlés jobboldali többségével, másrészt a reichsrathban ülő, s ott kiválólag domináló német elemmel, az elidegeníthetlen népjogok rovására köttetett, megnyugvást hozand a monarchia minden népére? Mikép képzelhetők , hogy ily államcsínyszerűleg rendezett állapot hozható létre úgy itt nálunk, mint túl a Lajthán ? a birodalmi egységet egy közös oltárrá emelik, ez tehát közös; akkor előirják egész színpadiasan, hogy a birodalom két fele milyen ceremóniák között fog járulni e közös oltárt imádni. Szent István koronájának népei együtt, s ő felsége többi országai együtt — tehát külön-külön álló együttes gyűlésből tartoznak kiküldeni a delegatió tagjait, egyenlő számban, kik hivatva vannak a közös birodalmi egység oltárára lerakni a népek adóját. így írja ezt le az 1867. 12-dik czikk, mely hogy igy értendő, az eddigi gyakorlat is magyarázza, amint eddig csakúgy a lajthántúli tartományokat képviselő reichsrat s a magyar országgyűlés, tehát külön-külön együtt küldék ki a delegátiók tagjait. A mi állambölcseink nem is képzelték talán még akkoron, hogy Szent Istvánon kívül még más szent is van a világon, t. i. szent Venczel, ki épen oly ragyogó gyémántokkal ékesíté fel koronáját mint szent István. A menyországban nem tudjuk, hogy mily különbség lehet Szent István és Szent Venczel között;de hogy a bécsi burgban jónak látják Szent Venczelt nem az utolsó helyre tenni, kitűnik onnan, hogy az ő koronájának igényeit,hasonló elismerésben készek részesíteni , mint tették ezt 1867-ben sz. István koronájával. Egy szóval az 1867-ki trezikkben ezek „ő felsége többi országai s tartományainek nevezett Lajthántuli birodalomban egy nevezetes államjog inaugurátiója készül, a mennyiben ott Csehországkövetelt államjogi különállása, a „többi két nap Debreczenben. — Egy áldott teremtés. A felső vidéki alföldön. Megérkezés Debreczenbe. A vásár utolsó hangjai. A Csokonai-ünnepély. Disz-ebéd és elhalasztott toasztok. Mágnás dicsőség. Debreczeni hölgyek. Egy szinelőadás 25 évvel Pákh Albert leírása után. Vidéki színészet. Haza. — Anch’ io. — én is köztük voltam a közelebb Debreczenbe rándult pestiek között, sőt azt is megírták rólam, hogy egy perezre ámulatba ejtettem derék alföldieinket. Töredelmesen bevallom és bocsásson meg érte a t.ez. közönség, hogy én erről a dologról nem tudok semmit. Pedig lelkiismeretes hirlapirónak tudom magamat s ugyancsak mozgattam szemem fülem, menet és jövet. De, ha nem a jó isten maga, tehet-e róla más valaki, hogy az én fülem nem nyúlt olyan bosszúra, mint a „Hon“ utasának, közönséges emberi teremtéstől elütő fejdisze, mely bizonyára még nem kisfoku szimatoló tehetséggel is lévén párosulva, velem csaknem megirigyelteti szerencsés tulajdonosát. De szó a mi szó, mulasztási vétkem — ámbár rajtam kívül álló dolog okozta — kimenthetlen s én meg sem is kisérlem védelmét, hanem úgy a hogy kipótlom azzal, hogy felemlítek egyet mást, mit a tudósító a gyorsan váltakozó ünneprészletek mellett sietős leveléből nyugalmasabb időkre volt kénytelen halasztani. Felvidéki létemre most láttam először az alföld sokszor megénekelt rónáját, e „terített asztalt“, melyhez még százezren ülhetnének, anélkül, hogy gazdája összébb szorulna. Elmondjam-e, hogy a letarolt földek, faluvégi csárdák és búsuló kútgémek hány meg hány helyen elevenítették föl bennem Petőfi, Arany és Csokonai lantjának hangjait? Nem én! Akad erre is elég unalmas ember, minek szaporítsam hívatlan számukat. — Ott kezdem inkább, ahol nyolczadfél órai gőzfutás után kocsink elhagyta A magyar nemzetnek 1848 után könnyű munkája volt. Egy hatalmas alkotmány keretét már bírta, melybe csak dübörgését, czélunknál, a debreczeni ugar révén. A terjeszkedő félben levő indóháznál zsibongott a sok nép, ünnepi vendégek, vásárosok, bérkocsisok, hordárok s az elnémetesedett fővárosból oda szakadt lelkemnek olyan jól esett, hogy ez ölelkező, csókolózó, kérdezgető, alkudozó, czivakodó és kiabáló emberek közt csak anyai nyelvünknek hallottam hangjait, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy a vaskos alföldi talyigástól örömestebb eltűrtem , ha oldalba rúgott, hogy az őgyelgő kofáktól kimondhatlanul szívesebben vettem, ha tyúkszememet taposták, mintha mindez élvezetben nem részesülök. Hanem túlestem végre amaz örömen s e bajon is és hála Simonffy főkapitány kitűnő rendezésének, csakhamar egy derék főiskolai tanár barátságos házánál találtam magamat. A nap már lemenő félben volt és sietnem kellett, ha Debreczen nevezetességeiből valamit látni akartam. Az országos vásár épen az nap érte végét s a főpiaczon még hosszú sorokban húzódtak el az apró pompás sátrak, melyek nagyobbrészt az alföldi fiatalság kedvencz édességeit , de azonkívül sziták, csikszürök, kefék, rezett és rezetlen pipák, pagyillárisok és egyéb emberi észszel kigondolható okos szerszámok s magasra halmozott garmadáit födték. Ezeken keresztül vergődve egy szíves kalauz oldalán meg is néztem mindazt, amit kéthárom órai idő alatt Debreczenből látni lehet. Mindenekelőtt a Csokonai-szobrot, melyet akkor még vastag szürke lepel födött, azután a nagyobb emlékkertet, díszes honvédemlékével, a szemben levő nagy templomot, melynek styljét hasztalan igyekeztünk kimagyarázni, a főiskolát újan épülő tractusával, Csokonai lakházát, a népkertet, a városházát, színházat, s tőszomszédságában a híres csizmadiaszint, mely arról nevezetes, hogy a mostani színház fölépülése előtt Tháliának ott volt hajléka. Menet közben nem tagadhattam meg elismerésemet a debreczeni követő mesterektől és amelyet talán első sorban kellett volna neveznem — városi tanácsától. A tömérdek s minden néven nevezendő adót fizető pesti ember, lehetetlen, hogy csodáját birja, látva, hogy az alföld sík tengeréből pestieknek legalább feltűnt, sőt valaki bizonyosan zokon is vette, hogy a vendégszerető város, mely egyik nagy fia emlékét ily fényesen ünnepli meg, hazatért élő nagy szülöttjét ennyire nem veszi semmibe. Mintha bizony nem is ő irta volna meg — a többi közt és után — Csokonai életrajzát, a mire folyton emlékeztetőleg mellette szomorkodott kiadója, Csáthy Károly. Midőn ebbéli szerény megütközésemnek egy hírlapíró kollegám előtt kifejezést adtam, ez megcsóválva fejét igy szólt: „De már erre magam is elolvasom azt a könyvet, melyet Pesten anynyira földicsértek, itt pedig hója jelenléte s a nap alkalmisága daczára sem említenek fel.“ Gyanúm van, hogy a t. kollegám maga is föltalálta magasztalni. Hanem keserűbb volt ennél az az ürömcsepp — az egyetlen az ünnepély mézes serlegéből — melyet annak tudása vegyített bele, hogy a főuri osztály (mert bát tagadhatlan, hogy ilyen is van) mondhatnám tüntetésszerüleg maradt el vagy helyesebben vonult vissza az ünnepélyrőlAz Eszterterháziak, Festetichek, Szapáryak, Széchenyiek s tek atöbbi, kiknek nevei még előtte való nap tündököl debreczeni gyepen, elmállottak egyszerre, mintha nem is hazájok, nemzetök nagy fiának emlékét tisztelte volna az a város, ahová egy kis pártkedv töltésére messze földről jöttek nagy hűhóval s országra szóló lókészlettel. A város országgyűlési képviselői közül is csak Patay István volt jelen, a közművelődési intézetek közül pedig a pestiek, kivételével csak a kecskeméti református főiskola volt képviselve, igazgatója, Fehér Péter által. Este a fényesen kivilágított színházban találkoztunk megint mindmegannyian, akik a nap folyamában ismételve együvé és szétmentünk és kivülünk még számosak, kiváltképen a szép nem képviselői, kiket addig csak gyér számmal láttunk közelünkben. A nap ünnepélyeiben ugyanis feltűnően kevés volt a hölgyrésztvevő úgy hogy szinte arra a gondolatra vetődtem, miszerint a férfi és nő között az egész világon fönálló számarány, mint az alföldi nagyváros egyik különössége, Debreczenben meg van fordítva. Nem úgy a szinelőadásnál. Szebbnél szebb s fényesnél fényesebb női közönség húzódott végig a páholysorokon s a támlásszékü földszintből, mint aranyhalak hullámzó tóból, fel-fel tűntek a mosolygó női arczok s villogó szemek, minőket a zónatájon járatlan ember alig hitt ott találni. Maga a színház a város legdíszesebb épületeinek egyike, bár a homlokzatára alkalmazott szobrok inkább hátrányára mint előnyére válnak s noha a nézőtér berendezéséhez sok szó fér. Színpadja és készletei kitűnők. Az előadást lehetett volna máskép is választani, amennyiben vagy egy nemzeti drámát kellett volna műsoróráira tűzni, vagy „a toll hatalma“ című színpadi tréfa helyett alkalmasabbat választani. De kövessük az előadás sorrendjét. Pontban hét órakor a zenekar nyitányt játszott, melyet Medgyesi Nándor karnagy írt Csokonay dalainak felhasználásával. Mind az összeállítás, mind a hangszerelés becsületére válik a szerzőnek s megérdemlett tapsot szerzett neki, valamint a zenekarnak is. Ez ugyan vonóhangszereire nézve hiányos, hanem a jeles vezetés alatt egybevágóan és kellő árnyalással játszik. Első darabnak „A toll hatalma“ hozatott színre, ez ügyes fordítót és könnyed játékot igénylő kis vígjáték, mely óvatlan kézben férezélménnyé alacsonyul. Az özvegyet Szakál Róza k. a. játszta, a fiatal kót Mándoki, az inast pedig B o r á nd, s mindhárman túltettek egymáson a siker gyökeres megrontásában. Bennünk rosz véleményt keltett a színház erői iránt, látva, mily kevéssé felelt meg az első a társalgási színésznő követelményeinek, mily balul fogta fel a második felületesen mozgó s mintegy hatásra kihívó szerepét s hogy végre az utóbbi mondókájának tíz szavából nem bírt csak hamar is botlás nélkül elmondani. Lehangoló volt ránk nézve az a gondolat, hogy hátha igaza van azoknak a sötéten látó embereknek, akik szerint a mostani vidéki színészek tehetség és ügyszeretet nélküli emberek akik közül a szavaló művészet ugyan oszlopot nem várhat soha. Tehát pillangót kergettem, midőn a hitnek adóztam,hogy a vidéki színpadokon megbízható tehetségeket lehetne találni, amelyeknek szétágazó működését csak 1867 és a csehek.