Magyar Ujság, 1871. október (5. évfolyam, 225-250. szám)

1871-10-14 / 236. szám

236-ik szám. Szombat, 1871. October 14. V. évfolyam. Szerkesztőségi iroda : Lipót utcza 11. szám, földszint. Ide intézendő a lap szellemi részét illető minden közlemény. Kéziratok s levelek vissza nem adatnak. — Bérmentetlen levelek csak ismerős kezektől fogadtat­nak el. Kiadó-hivatal, Lipót­ utcza 11. sz. földszint. Ide intézendő a lap anyagi ré­szét illető minden közlemény, n. m. az előfizetési pénz, a kiadás körüli panaszok és a hirdetmények. POLITIKAI ÉS NEMZETGAZDÁSZATI NAPILAP. Előfizetési ár: Vidékre postán vagy helyben ház­hoz hordva. Egész évre .... 20 frt — kr. Félévre..................10 „ — „ Negyedévre . . . . „ — „ Egy hónapra ... 1 „ 70 „ Egyes szám ára 10 kr. Hirdetési dij: 8 hasábos petitsor egyszeri hir­detésnél 12 kr.; többszörinél 11 kr. Bélyegdij minden hirdetésért kü­lön 30 kr. Nyilttér : 5 hasábo­­petitsor 25 kr.­ ­Előfizetés a „Magyar Újság“-ra egy évre . . 20 forint — kr. félévre ... 10 „ — „ évnegyedre . 5 „ — „ egy hóra . . 1 » 70 „ Az előfizetési pénzek A „MAGYAR UJSÁG“ kiadó­­hivatalához (Pesten, Lipót utcza 11. sz.) intézendők. Az előfizetést legczélszerűbben pos­tautalványnyal eszközölhetni. Pest, October 13. A határőrvidéki zavargásokról érkezett hí­rek ma reggelig terjednek s ezek szerint a zen­dülés el volna fojtva. Az egyik távirat jelentése szerint Plaskiból, Szluinból és Prosi­nikamen­­ból érkezett hirek jelentik és későbbi Otocaeon át érkezett jelentések meger­ősítik, hogy a ra­­kosdi zászlóalj lázongói, az ottani ezred két zászlóalja által, Schestak ezredes vezetése alatt Ljubika mellett szétverettek, vezetőik : Rakics, Kvaternik és Bach elestek és már el is temet­­tettek. Néhány sebesült és Culc vezető, degra­dált őrmester, a hegyek közé futottak. Ezzel ellentétesen hangzik egy ugyanazon napról kelt távirat, miszerint Zágrábba nyugta­lanító hírek érkeztek, de ezek még hivatalos megerősítést igényelnek. Rakovicza és Prave­­nicza — a­nélkül, hogy egy lövés történt volna — a szluini zászlóalj által megszállatott. A lá­­zongók a hegyekbe futottak. Megjegyezzük, hogy ezek magán tudósítások s a kormány részéről eddigelé a határőrvidéki zavargásokra vonatkozólag semmi hivatalos tu­dósítás sem tétetett közzé. A fővezetők közül Bach, a „Horvatska“ volt szerkesztője, ki 15 ezer forintnyi posta­sikkasz­tással van vádolva, a második Kvaternik zágrábi ügyvéd, ki hosszabb ideig Oroszország­ban tartózkodott, a harmadik Cuk­ a degradált őrmester ismeretes. A távirat szerint a két első már halott. A zavargók állítása szerint a zendülés czélja a magyar-osztrákok kiirtása s a nagy Horvát­ország zászlójának kitűzése. Zágrábban múlt éjjel 3—4 írott fölhívás lett a falakra ragasztva, ily fölhívással: „Kelj föl, horvát nép, a határőrök az osztrák-magyar hadat megverték“. A rendőrök e falragaszokat reggel letépték. Bécsben a miniszterválság még mindig tart. Az a kérdés : Beust vagy Hohenwart? Kétség­­kívülinek látszik, hogy Beust helyzete nagyon meg van ingatva, s barátai már­is elveszettnek hirdetik, persze csak azért, hogy hívei annál in­­kább sorakozva, nagyobb erélylyel működjenek megmentésén. Beust helyére a kinevezendő jelölteket is közzé téve a hir. Ezek egyike Eszterházy Mó­ricz gr., kinek nevéhez a provizórium idejéből oly körülmények fűznék, mik a közvéleményt már kezdetben ellene fordítják. A másik kiválasztott Auersperg, kinek neve szintén nem olyan hang­zású, miszerint remélem­ lehetne, hogy az a pár­tokat kibékíthetné. A bécsi közhangulat új, ha­tározott szabadelvű férfiakat kíván a dolgok élére állítva látni. Néhány lap azon kecsegtető hírt közli, hogy az egész bonyodalom néhány nap múlva tisztába lesz hozva. A cseh lapok nagyon harczias húrokat kez­denek pengetni. A „N­a r­o­d­n­i L­i­s­t­i“ arra emlékeztet, hogy a szláv ezredek miként vonul­tak Bécs felé. Ha a támadás ismét megparan­­csoltatnék, az ezredek ép oly lelkesedéssel fog­nak menni. A „Pokrok“ ezt kiáltja Bécsnek : Te makranezos Antiochia, őrizkedjél a polgár­háborútól ! A szlávok Bécsbe fognak menni s azt a földdel egyenlővé teszik. A „Politik“ Beust ellen kel ki, gyalázatossá­gai, szerinte, egész Európát utálattal töltik el s nem tudja, várjon Beust vagy a bécsi tanulóktól forduljon-e el megvetéssel. A „Goulois“, e képzeletdús párisi lap, Kossuthnak egy nyilatkozatáról akar tudni, mely legközelebb fogna megjelenni. Bismark és Pouyer Quertier közt az egyez­mény létrejött. A franczia kormány 650 millió váltót bocsát ki londoni bankházakra, melyek e váltókat elfogadják. A német kormány ellenben kötelezi magát, hogy e váltókat csak bizonyos esetekben discontáltatja. Franczia részről eláll­tak a versaillesi javaslat harmadik pontjától, míg viszont német részről azon engedmény léte­tett, hogy bizonyos termékek még rövid ideig vámmentesen vihetők Elsass és Lotharingiába. A megválasztott franczia főtanácsnokok név­sora előttünk fekszik, de e nagy tömeget bajos pártok szerint elkülönözni, miután a nevek több­nyire ismeretlenek. Annyi azonban bizonyos, hogy a monarchistáknak kevés jelöltjüket sike­rült megválasztani. Egész Angliában meetingek rendeztetnek, hogy a chicagói szörnyű esemény által sújtot­taknak segély nyújtassék. Schenk amerikai kö­vet valamennyi Londonban időző amerikait ha­sonló czélból meetingre hívott meg a Lingham hotelbe. A segélyezi mozgalmat a lordmayor vette kezébe. Az égés Chicagóban teljesen megszűnt. Ka­tonák és polgár­őrjáratok tartják fenn a rendet. Chicago város felépítéséhez már hozzá fogtak. Hir szerint prár­eégések által Wiscontin ál­lamban két helység elpusztult és 100 egyén lel­te halálát. Egy Indiából jövő hajó Jamaica szi­get partjain szept. 25-én hajótörést szenvedett. A hullámok 200 hullát vetettek ki a partra. A spanyol belügyminiszter holnap a cortes­­ben előterjeszti a Madrid városi kölcsönre vo­natkozó javaslatot, szombaton pedig válaszolni fog az az Internazionale tárgyában hozzá inté­zett interpellációra. Ma 500 katona indíttatott Manilába, tegnap 300 indult el oda. Lagasta kö­vetői holnap összegyűlnek, egy manifestum felett tanácskozandók. Egy rajnai ultramontán lap azt a különös hírt közli, hogy a pápa a zsinatot ismét össze akarja hívni, s most a fölött tanakodnak a Vati­kánban, hogy hová hívják össze. — A mostani viszonyok közt kétségkívül, a legnagyobbszerű eszme, a zsinat összehívása, önmagát kellett beilleszteni. Megtalálni az alapot, melybe lábát vetheti az ember, ez a legnehezebb feladat. Archimedes sem kért egyebet, csak egy biztos pontot az égen, hova gépezetét fölállíthassa, s a földet kimozdítani ígérte helyéből. Ily biztos pont, ily biztos alap volt Magyar­­ország részére az 1848. Nem ejtett azon csorbát a világosi gyásznap, nem az aradi bitófa, sőt mindezek szentté avatták fel. Nem rövidítette azt meg a reá követke­zett absolut uralom, sőt becsesebbé tette értékében. Íme alig hasadt fel a 60-as évtized, a­mint a nemzet szavát emel­hette: első s egyetlen követelésének je­lölte az 1848-at. Nagyon természetes is ez, mert ebben van letéve az ország anya­gi s politikai szabadságának biztosítéka. Az 1848 a nemzeti önállóság s függet­lenség bázisa, melytől a hazaárulás bűne nélkül senki el nem állhat. A ki Magyar­­országot akar,­­ annak akarni kell az 1848-at. Ki az, a ki Magyarország biz­tosítására különbet merne ígérni ? 25 évig érlelte lelkében, mig létrehozta, s hogy szülötte éljen, kész volt érette meghalni Világosnál, mint Krisztus ... az utódok­nak hagyva szent tanát, boldogitásukra. A nemzet megtört, de nem hajolt meg, s megtörött testével fedezte s védte az 1848-at, úgy hogy sértetlenül maradt, s igy emelkedett fel 1861-en, midőn is az apostolok a nemzet hagyományát drága örökségképen fogadták el. 1867-ben mi okota a változást, mely ez apostolok nagy részét hűtlenné tette a szent hagyományhoz? Mi indító okok működtek közre a jobboldal vezérférfiai keblében, hogy elállva 1848-tól, melyet 1861-ben ők maguk tűztek ki az ország végkivonatául — az ország önálló állami létének alapját széjjel dúlják. Keressük meg az indító okokat, mert ilyeneknek csak kell lenni, ha csak az 1867-et egy őrült esetlegességnek nem tartjuk. Ha va­lamit teszünk — mondja Buckle — tesz­­szük azt egy vagy több okból, ezen okok ismét másokból folynak, s így ha ezek­kel megismerkedünk, könnyen meghatá­rozhatjuk a közvetlen eredményeket. Az 1867-ki közös ügyes állapotnak is kell te­hát egy vagy több okának lenni. Megvalljuk, minden kutatásaink da­czára sem vagyunk képesek, csak egy logikailag megállható indokot is felfe­dezni ez eljárással szemben, mely csak amúgy szőrmentében is megnyugtatna. 1861-ben még osztatlanul állott a nemzet az 1848 követelésében; 1861-től pedig 1867-ig nem oly nagy és hosszú az idő, mely képes lett volna azon való­s renditő eseményt létrehozni, mely áldozatul Ma­gyarország önállóságát kívánja. Vagy nézzük 1861-től 1867-ig mi történt Eu­kiemelkedett városnak, hol minden kő egy-egy aranyt ér, kiválókép szintezaiban mily szép ren­des és kényelmes szélességű kövezete van.­­ Szinte kedve volna az embernek azt indítvá­nyozni, hogy a főváros zöld asztalánál ülő ura­kat pár hétre küldjék le Debreczenbe, hol foga­dók, a közlekedés olyan főere, mint a pesti hat­vani utczai, sem volna két hónapig beduga­szolva. A szerdai nap egészen az ünnepélynek volt szentelve. Reggeli 9 órakor három ágyuszó je­lezte kezdetét s fél órával később megkondult a Rákóczy-harang is, hogy mélabús szavával a sorakozott ünneplőket a városházától megin­dítsa. A leleplezési szertartás mindenképen si­került és méltó volt a szellemhez, melynek di­csőítésére Izsó remek szobra hivatva van. Kár, végtelen kár, hogy a talpkő nem ma­gasabb legalább is egy lábbal, hogy ilykép uralhatná a körötte levő tért. Mert most egy­részt a közel álló épületek fogják körül, más­részt pedig az emlékkert fái közül nem emelke­dik ki annyira, hogy impozáns hatást tenne. A szoborról szólva egy pár debreczeni ismerősöm­mel, két nem épen érdektelen adatnak jöttem tudomására. Az egyik az, hogy maguk között egy Izsó számára készítendő értékes emlékre gyűjtést rendeznek, a másik pedig az, hogy a szobor mintázásánál szép termetü baritonistánk Odry állt mintául a művésznek. Naphoszat sűrü csoportok nézték a remek­művet s egy bámuló gatyásembertől hallottam : „No, már aztán tol­vaj legyen, aki erről ellopja a koszorút, mert rám, hogy mendég lesz, aki bámulja.“ Arra a koszomra czélzott, melylyel a költő bal kezében levő hárfa-forma lantot díszítették. A délutáni díszebéd nem annyira ízletes konyhája, mint a többé-kevésbé sikerült asztali beszédek s zavartalan kedélyessége miatt érde­mel e helyen említést. Egy-egy hosszúra nyúló képet s lecsüngő bajuszt persze nem szabad be­tudnunk sem a város sem a vendéglős számlá­jába. Ez a saját vagy mások torkába rekedt toasztok következménye volt itt is, mint minden hasonló alkalommal. Hanem legtöbb joggal a Szana Tamás bajusza búsulta el magát. Nekünk répában? 1866-ban volt az osztrák-po­rosz háború, mely Ausztria kirekesztésé­vel végződött a német szövetségből. Nincs ember a világon, a­ki ezt oda magyaráz­ná, hogy Magyarországnak nem maradt más hátra ezzel szemben, mint feladni ön­állóságát, s átváltozni, mint a pajád, osztrák-magyarrá. Azon időközben sem­miféle külső ok sem fedezhető fel tehát. Vagy talán létezhetik belső ok, mely ott fészkel a haza szivében? Talán hogy Ma­gyarország nem képes megállani saját lábán? Hát még 1861-ben a porosz bá­bom előtt képes volt megállani az akko­ron oly hatalmas bécsi uralommal szem­ben ? Vagy a felirat szerzői már akkor is más hitben éltek? Akkor a 61-ki felirat hazugság lett volna, amit feltételezni nem szabad, nem lehet. 1861-től 1867-ig egy áthidalh­atlan mélység van, melynek tá­tongó Űrje oly sötét, nincs benne egy haj­szálnyi fény, mely legalább magyarázó reménysugárként maradhatna fönn a jö­­vőnek. Pedig ilyet keres a történelem, keres az emberiség haladását vezérlő nemző, melynek kezeiből egyesek sokszor kive­szik a párkák fonalát. Mint egy borzasztó kérdőjel áll mind­eddig az 1861-iki felirat és az 1867-iki közös ügyes alkotmány közötti ellentét,— mely megfejtésre várakozik. A ki az 1861-ki feliratot megírta, s aki az 1867-i közös ügyet diktálta, — mikor fog erre válaszolni ? Vagy hagyja a történelemre erről elmélkedni, hogy róla is kérdjék az egek­től, a­mit Quinet Edgar kérd Mirabeau­­tól: „hogyan volt képes ugyanazon em­ber két ily ellenkező rendszer között, nem két évig — itt mondhatjuk négy évig — de egy napig is élni ? hogyan viselhetett magában két oly lényt, me­lyek egymást lerombolták, s hogyan je­lenhetett meg mindenütt azon érc­homlok­­kal, mely rögtön mindenkinek paran­csol ?“ Távol legyen, hogy Mirabeau és az „Angol királynő“ szálloda lakója között párhuzamot akarnánk hozni; e hasonla­tot úgy is egyben lehetne megtenni, ab­ban tudniillik, hogy a regebeli Jánosfot mindketten hűségesen utánozták, aminek legbensőbb indokait Mirabeaunál kutatva Quinet Edgar azon — valószínűséggel a másikra is alkalmazható — sejtelemre jön, hogy — mint a „Forradalom“ czímű művében írja — „a forradalommal a ki­rályon, a királylyal pedig a forradal­mon akart uralkodni, tribunus és minisz­ter akart lenni, egy személyben, meg­menteni akarta a fejedelmet és a népet, kijátszván mind a kettőt; vétkes álom — folytatja tovább Quinet — és végső men­hely — — ezen barlang mélyében a két arcza sphynx, lecsillapítván lelkiismeretét az idők gyanúitól s az utókor vádjaitól nem rettegett.“ A 19-ik század egyik páratlan tüne­ménye marad mindenesetre az, hogy mi­dőn minden nép, a legkisebb jelentőségű is, az önállóság kivívásában keresi sza­badsága biztosítását,Magyarország állam­bölcsei ép akkor mondnak le hazájuk szebb jövőjéről. Mert ez után csak nem képzelhe­­tők megmenteni azt, a­melynek épen ez után van megásva sírja ? Miképen kép­­zelhetők ők, hogy 1-er Magyarország meg fog nyugodni azon alárendelt helyzetben, melyre az 1867-ki közös ügyes pactum­­mal kárhoztatták ? de másodszor mikép képzelhetők, hogy ama pactum, mely egyrészt a magyar országgyűlés jobbol­dali többségével, másrészt a reichsrath­­ban ülő, s ott kiválólag domináló német elemmel, az elidegeníthetlen népjogok ro­vására köttetett, megnyugvást hozand a monarchia minden népére? Mikép kép­zelhetők , hogy ily államcsínyszerűleg rendezett állapot hozható létre úgy itt ná­lunk, mint túl a Lajthán ? a birodalmi egységet egy közös oltárrá emelik, ez te­hát közös; akkor előirják egész színpa­diasan, hogy a birodalom két fele milyen ceremóniák között fog járulni e közös ol­tárt imádni. Szent István koronájának népei együtt, s ő felsége többi országai együtt — tehát külön-külön álló együt­tes gyűlésből tartoznak kiküldeni a de­­legatió tagjait, egyenlő számban, kik hi­vatva vannak a közös birodalmi egység oltárára lerakni a népek adóját. így írja ezt le az 1867. 12-dik czikk, mely hogy igy értendő, az eddigi gyakorlat is ma­gyarázza, a­mint eddig csakúgy a laj­­thántúli tartományokat képviselő reichs­­rat­ s a magyar országgyűlés, tehát kü­lön-külön együtt küldék ki a delegátiók tagjait. A mi állambölcseink nem is képzel­ték talán még akkoron, hogy Szent Ist­vánon kívül még más szent is van a vilá­gon, t. i. szent Venczel, ki épen oly ra­gyogó gyémántokkal ékesíté fel koroná­ját mint szent István. A menyországban nem tudjuk, hogy mily különbség lehet Szent István és Szent Venczel között;de hogy a bécsi burgban jónak látják Szent Venczelt nem az utolsó helyre tenni, ki­tűnik onnan, hogy az ő koronájának igé­nyeit,hasonló elismerésben készek részesí­teni , mint tették ezt 1867-ben sz. István ko­ronájával. Egy szóval az 1867-ki trezikk­­ben ezek „ő felsége többi országai s tar­­tományainek nevezett Lajthántuli biroda­lomban egy nevezetes államjog inaugurá­­tiója készül, a mennyiben ott Csehország­­követelt államjogi különállása, a „többi két nap Debreczenben. — Egy áldott teremtés. A felső vidéki alföldön. Meg­érkezés Debreczenbe. A vásár utolsó hangjai. A Cso­­konai-ü­nnepély. Disz-ebéd és elhalasztott toasztok. Mágnás dicsőség. Debreczeni hölgyek. Egy szinelő­­adás 25 évvel Pákh Albert leírása után. Vidéki szí­nészet. Haza. — Anch’ io. — én is köztük voltam a közelebb Debreczenbe rándult pestiek között, sőt azt is megírták rólam, hogy egy perezre ámulatba ejtettem derék alföldieinket. Töredelmesen be­vallom és bocsásson meg érte a t.­ez. közönség, hogy én erről a dologról nem tudok semmit. Pe­dig lelkiismeretes hirlapirónak tudom maga­mat s ugyancsak mozgattam szemem fülem, menet és jövet. De, ha nem a jó isten maga, tehet-e róla más valaki, hogy az én fülem nem nyúlt olyan bosszúra, mint a „Hon“ utasának, közönséges emberi teremtéstől elütő fejdisze, mely bizonyára még nem kisfoku szimatoló te­hetséggel is lévén párosulva, velem csaknem megirigyelteti szerencsés tulajdonosát. De szó a mi szó, mulasztási vétkem — ám­bár rajtam kívül álló dolog okozta — kiment­­hetlen s én meg sem is kisérlem védelmét, ha­nem úgy a hogy kipótlom azzal, hogy felemlí­tek egyet mást, mit a tudósító a gyorsan válta­kozó ünneprészletek mellett sietős leveléből nyugalmasabb időkre volt kénytelen halasz­tani. Felvidéki létemre most láttam először az al­föld sokszor megénekelt rónáját, e „terített asz­talt“, melyhez még százezren ülhetnének, a­nél­kül, hogy gazdája összébb szorulna. Elmond­jam-e, hogy a letarolt földek, faluvégi csárdák és búsuló kútgémek hány meg hány helyen ele­venítették föl bennem Petőfi, Arany és Csokonai lantjának hangjait? Nem én! Akad erre is elég unalmas ember, minek szaporítsam hívat­lan számukat. — Ott kezdem inkább, a­hol nyolczadfél órai gőzfutás után kocsink elhagyta A magyar nemzetnek 1848 után könnyű­ munkája volt. Egy hatalmas al­kotmány keretét már bírta, melybe csak dübörgését, czélunknál, a debreczeni ugar révén. A terjeszkedő félben levő indóháznál zsibongott a sok nép, ünnepi vendégek, vásárosok, bérko­csisok, hordárok s az elnémetesedett fővárosból oda szakadt lelkemnek olyan jól esett, hogy ez ölelkező, csókolózó, kérdezgető, alkudozó, czi­­vakodó és kiabáló emberek közt csak anyai nyelvünknek hallottam hangjait, ami azonban távolról sem jelenti azt, hogy a vaskos alföldi talyigástól örömestebb eltűrtem , ha oldalba rúgott, hogy az őgyelgő kofáktól kimondhatla­­nul szívesebben vettem, ha tyúkszememet tapos­ták, mint­­­ha mindez élvezetben nem része­sülök. Hanem túlestem végre amaz örömen s e bajon is és hála Simonffy főkapitány kitűnő rendezésének, csakhamar egy derék főiskolai tanár barátságos házánál találtam magamat. A nap már lemenő félben volt és sietnem kellett, ha Debreczen nevezetességeiből valamit látni akartam. Az országos vásár épen az nap érte végét s a főpiaczon még hosszú sorokban húzódtak el az apró pompás sátrak, melyek na­gyobbrészt az alföldi fiatalság kedvencz édes­ségeit , de azonkívül sziták, csikszürök, kefék, rezett és rezetlen pipák, pagyillárisok és egyéb emberi észszel kigondolható okos szerszámok s magasra halmozott garmadáit födték. Ezeken keresztül vergődve egy szíves ka­lauz oldalán meg is néztem mindazt, a­mit két­­három órai idő alatt Debreczenből látni lehet. Mindenekelőtt a Csokonai-szobrot, melyet akkor még vastag szürke lepel födött, azután a na­gyobb emlékkertet, díszes honvédemlékével, a szemben levő nagy templomot, melynek styljét hasztalan igyekeztünk kimagyarázni, a főisko­lát újan épülő tractusával, Csokonai lakházát, a népkertet, a városházát, színházat, s tőszom­szédságában a híres csizmadiaszint, mely arról nevezetes, hogy a mostani színház fölépülése előtt Tháliának ott volt hajléka. Menet közben nem tagadhattam meg elismerésemet a debre­czeni követő mesterektől és a­melyet talán első sorban kellett volna neveznem — városi ta­nácsától. A tömérdek s minden néven nevezendő adót fizető pesti ember, lehetetlen, hogy csodá­ját birja, látva, hogy az alföld sík tengeréből pestieknek legalább feltűnt, sőt valaki bizonyo­san zokon is vette, hogy a vendégszerető város, mely egyik nagy fia emlékét ily fényesen ün­nepli meg, hazatért élő nagy szülöttjét ennyire nem veszi semmibe. Mintha bizony nem is ő irta volna meg — a többi közt és után — Csoko­nai életrajzát, a mire folyton emlékeztetőleg mellette szomorkodott kiadója, Csáthy Károly. Midőn ebbéli szerény megütközésemnek egy hír­lapíró kollegám előtt kifejezést adtam, ez meg­csóválva fejét igy szólt: „De már erre magam is elolvasom azt a könyvet, melyet Pesten any­­nyira földicsértek, itt pedig hója jelenléte s a nap alkalmisága daczára sem említenek fel.“ Gya­núm van, hogy a t. kollegám maga is föltalálta magasztalni. Hanem keserűbb volt ennél az az ürömcsepp — az egyetlen az ünnepély mézes serlegéből — melyet annak tudása vegyített bele, hogy a főuri osztály (mert bát tagadhatlan, hogy ilyen is van) mondhatnám tüntetésszerüleg maradt el vagy he­lyesebben vonult vissza az ünnepélyrőlAz Eszter­­terháziak, Festetichek, Szapáryak, Széchenyiek s tek atöbbi, kiknek nevei még előtte való nap tün­dököl debreczeni gyepen, elmállottak egyszerre, mintha nem is hazájok, nemzetök nagy fiának em­lékét tisztelte volna az a város, a­hová egy kis pártkedv töltésére messze földről jöttek nagy hű­hóval s országra szóló lókészlettel. A város or­szággyűlési képviselői közül is csak Patay Ist­ván volt jelen, a közművelődési intézetek közül pedig a pestiek, kivételével csak a kecskeméti református főiskola volt képviselve, igazgatója, Fehér Péter által. Este a fényesen kivilágított színházban ta­lálkoztunk megint mindmegannyian, a­kik a nap folyamában ismételve együvé­ és szétmentünk és kivü­lünk még számosak, kiváltképen a szép nem képviselői, kiket addig csak gyér számmal láttunk közelünkben. A nap ünnepélyeiben ugyanis feltűnően kevés volt a hölgyrésztvevő úgy hogy szinte arra a gondolatra vetődtem, miszerint a férfi és nő között az egész világon fönálló számarány, mint az alföldi nagyváros egyik különössége, Debreczenben meg van for­dítva. Nem úgy a szinelőadásnál. Szebbnél szebb s fényesnél fényesebb női közönség húzódott vé­­gig a páholysorokon s a támlásszékü földszint­­ből, mint aranyhalak hullámzó tóból, fel-fel tűn­tek a mosolygó női arczok s villogó szemek, minőket a zónatájon járatlan ember alig hitt ott találni. Maga a színház a város legdíszesebb épüle­teinek egyike, bár a homlokzatára alkalmazott szobrok inkább hátrányára mint előnyére vál­nak s noha a nézőtér berendezéséhez sok szó fér. Színpadja és készletei kitűnők. Az előadást lehetett volna máskép is választani, amennyiben vagy egy nemzeti drámát kellett volna műsoró­ráira tűzni, vagy „a toll hatalma“ című­ színpadi tréfa helyett alkalmasabbat választani. De kövessük az előadás sorrendjét. Pontban hét órakor a zenekar nyitányt ját­szott, melyet Medgyesi Nándor karnagy írt Cso­­konay dalainak felhasználásával. Mind az összeállítás, mind a hangszerelés becsületére válik a szerzőnek s megérdemlett tap­sot szerzett neki, valamint a zenekarnak is. Ez ugyan vonóhangszereire nézve hiányos, hanem a jeles vezetés alatt egybevágóan és kellő árnya­lással játszik. Első darabnak „A toll hatalma“ hozatott színre, ez ügyes fordítót és könnyed já­tékot igénylő kis vígjáték, mely óvatlan kézben férezélménnyé alacsonyul. Az özvegyet Szakál Róza k. a. játszta, a fiatal k­ót M­á­n­d­o­k­i, az inast pedig B o r á n­d, s mindhárman túltettek egymáson a siker gyökeres­­ megrontásában. Bennünk rosz véleményt keltett a színház erői iránt, látva, mily kevéssé felelt meg az első a társalgási színésznő követelményeinek, mily balul fogta fel a második felületesen mozgó s mintegy hatásra kihívó szerepét s hogy végre az utóbbi mondókájának tíz szavából nem bírt csak hamar i­s botlás nélkül elmondani. Lehangoló volt ránk nézve az a gondolat, hogy hátha igaza van azok­nak a sötéten látó embereknek, a­kik szerint a mostani vidéki színészek tehetség és ügyszeretet nélküli emberek a­kik közül a szavaló művészet ugyan oszlopot nem várhat soha. Tehát pillangót kergettem, midőn a hitnek adóztam,hogy a vidéki színpadokon megbízható tehetségeket lehetne találni, a­melyeknek szétágazó működését csak 1867 és a csehek.

Next