Magyar Ujság, 1899. július (8. évfolyam, 179-209. szám)

1899-07-25 / 203. szám

1899. julius 25. MAGYAR ÚJSÁG. és autonom kormánynyal (azonban a magyar kormány egy tagjának közvetítése mellett.) De hiszen világosan benne van mindez az 1868. évi XXX. t.-czikk több pontjában, pl. a 64. §-ban, mely azt mondja ki, hogy a magyar korona országai által vezetendő pénzeken a királyi czímbe a »Horvát-Szlavon-Dalmátországok ki­rálya« czím is felvétetik. A külön horvát királyság fikcziójából kö­vetkeztetésképp levonják azt is, hogy valamint Magyarország a magyar király részére a bécsi udvartartástól külön udvartartást berendezni van jogosítva, úgy Horvát-Szlavónországoknak is jogában állana külön horvát udvartartást létesíteni Zágrábban. Pedig a két viszony teljesen különböző. Vitatják, hogy Horvátország külön állam. Épp oly botlás és túlhajtás, mint volna az, ha magyar részről Horvátország egy magyar tör­vényhatósággal, annak jogkörével ekviparáltatnék! Horvát-Szlavonországok nem bírnak a szu­­verenitás attribútumaival. Az úgynevezett közös­ügyekre nézve, azaz azokra, melyek az egész állam területén egységesen intéztetnek, Horvát- Szlavonországok egyáltalában nem bírnak a fő­­hatalom jogosítványaival. Azon ügyek tekinteté­ben pedig, melyek a horvát törvényhozási és kormányzati autonómia körébe utaltattak, Hor­vát-Szlavonországok bírnak ugyan főhatalmi jogosítványokkal, de ezek sem korlátlanok, mert a magyar király, mint a magyar állami főhata­lom, a horvát-szlavón autonómia körébe dec­en­­tralizált részének egyik tényezőjébe körbe tartozó jogait nemcsak a horvát-szlavon autonóm kor­mány fejének, hanem ezenfelül még a magyar kormány egy tagjának is, a horvát-szlavón-dalmát miniszternek elenjegyzése mellett gyakorolja. Tehát a magyar állami főhatalom nyilvános jelei még a horvát-szlavén országos autonómia körébe is belejátszanak. Egyébiránt a külön horvát államiság hir­detésének vakmerő volta leginkább kitűnik az állampolgárságról szóló törvényből, mely vilá­gosan és határozottan kimondja, hogy a ma­gyar korona országaiban az állampolgárság egy és ugyanaz. Tehát a horvátok is a magyar állam honosai, mert nincs horvát állam s Hor­vátországban csak külön illetőségről lehet szó. A horvát-magyar kiegyezési törvény minden egyes szakaszából kitűnik az éles disztinkczió hogy van egységes magyar állam s hogy ennek a magyar államnak van egy, bizonyos széles­ körű törvényhozási és kormányzási autonómiát élvező része, Horvát-Szlavonországok. De persze azok, a­kik nem akarnak sem látni, sem hallani, a­kik mindenáron áskálódni akarnak a magyar államiság ellen, mindezekre nem reagálnak, hanem beleszövik magukat a szofizmák hálójába s onnét semmiképpen ki nem mozdulnak. Pedig hát a szofizmák ideje rég lejárt. Maga a józanabb horvát elem félredobja azo­kat. S szerencsére a magyar államnak van ereje és tekintélye fékentartani azokat, a­kik szuve­­renitása ellen vakmerőn agitálnak. K. L. azzal a fenyegetéssel, hogy megölik, ha elárulja a titkot, mire elmenekült. Még inkább elszomorodva, mint a megelőző látogatások után, mielőtt hazatért volna, jár­kálni akart a borbély egy kissé, remélve, hogy egy séta az üde esteli jégen lecsillapítja a lázát. Félórai czéltalan bolyongás után a néptelen utczákon, melyek éjjel magas, hallgatag házak által szegélyezve, még szűkebbeknek látszottak, csaknem egészen lecsendesülve tért haza, mikor a boltba érve, hol a városnegyed összes fejei hagytak egy kis hajat, rémült ordítást hallatott. Egy karosszéken, hátat fordítva neki, várta őt a végzetes nő, mozdulatlanul és egyenesen. Kiáltására hátrafordította a fejét. Ekkor felismerte a nejét, a­kit minden este meg szo­kott fésülni. De elragadtatva, dühében reszketve, nem tudván többé magán uralkodni, rá­vetette magát. — Ah nyomorult, te tréfát űzöl velem, kezet fogsz azzal a másikkal, hogy őrültté tégy! Valóságos csata fejlődött ki, melynek csak egy késői vendég belépése szakított véget. De az asszony nem adta meg magát. Egész felháborodva urának és férjének brutalitásán, futott egyenesen a rendőrségre panaszt tenni. Kis idő múlva megidézve, hogy magavise­letét megmagyarázza, Gusztáv úr elbeszélte a furcsa történetet s kérve kérte a rendőrkapi­tányt, hogy jöjjön segítségére. Ez,­bár sok külö­nös dolgot látott már életében, egy fogalmazó kíséretében kíváncsiságból a spanyolhoz ment. Elég hosszú várakozás után a lakosztály bejárata előtt, arra a fenyegetésre, hogy betörik az ajtót, az ismeretlen bebocsátotta őket. — Én a rendőrkapitány vagyok. — Ah! már! — sóhajtott fel az ismeretlen, nagyon szomorúan. És tudván a látogatás okát, minden további ellenállás nélkül bevezette a rendőröket a meredt szemű nő szobájába. És ott kényes szemekkel megmagyarázta a rendőrkapitánynak, hogy korán nősült, Brazíliá­ból jött és itt kedves nejét pár hónap múlva megtámadta a zordonabb éghajlat úgy, hogy minden ápolás daczára befejezte romboló művét a betegség: egy ködös szürke téli napon a ked­ves lény elhunyt, kérve őt, ne hagyja ebben a hideg franczia földben s vigye vissza gyermek­kora napos hazájába. Ekkor őrült fájdalmában, egyrészről, hogy neje végakaratának engedelmeskedjék, másrész­ről, hogy el ne veszítse őt végképpen, bebalzsa­mozta kedves halottját, még­pedig olyan titkos szerrel, mely lehetővé tette, hogy a test meg­tartsa az életben leitt egész ruganyosságát. És zokogások közt, melyek torkát elfojtot­ták arra a gondolatra, hogy megfosztják őt hőn szeretett élete párjától folytatta: — És az a legszomoruabb és legfájdalma­sabb az előttünk kedves lény elhunytéban, hogy anyagi mivolta eltűnik, hogy üresen látjuk a széket, a melyben ülni szeretett s a ruhát, a melyet viselt, összeesve lógni alá a fogasról. Nos, én csökkentettem fájdalmamat, a mi­dőn bebalzsamoztam hőn szeretett nőmet és ha mindjárt érzéktelen volt is, ha nem beszélt és nem mozdult, legalább is itt volt, betöltve sze­mélyével a kis lakást, melyben olyan hőn sze­rettük egymást. Mellette éltem, beszéltem neki s előmozdítottam az élet benyomását azzal is, hogy minden este megfésültettem, mint a­hogy szokása volt, mikor még a lelke nem szállt el, s voltak pillanatok, uram, a mikor feledtem, hogy szegény nem meghalt, miután még mindig ott volt. És Gusztáv a szegény férj magyarázatait hallván, őszintén megbánta ostoba gyávaságát. És mégis, bár ez a történet nagyon régi, még ma is félelem fogja el, ha este fésülni hívják. (v. s.) . A tárgyalás előtt. — Saját levelezőnktől. — Páris, julius 19. A jövő hónap elején összeül Rennes váro­sában a haditörvényszék és ítélni fog Dreyfus kapitány fölött. Mind e napig Rennes városa igen tisztességesen viselte magát és a fogoly kapitány ottlétéből jelentékeny anyagi hasznot merített. A város tele van idegenekkel és min­denfelől annyian jönnek Rennes-be, mintha ez a bus hely valami gyönyörűséges fürdőhely volna. A pályaudvaron roppant élénkség uralkodik s a jó rennes-i lakosság kompakt tömegben várja és kisvárosi kíváncsisággal fogadja mindazokat a kik az unalom és forróság e kétség­beejtő városába jönnek, az Isten tudja, miért. Mert a legvérmesebb reménynyel sem te­hető fel, hogy ezeket a kósza urakat és Dreyfus kapitányért lelkesülő hölgyeket, a­kik, csodála­tosképpen és majdnem teljes számmal az úgy­nevezett éltesebb nők bús fajához tartoznak, be­eresztik a tárgyalási terembe, a­hol alig száz ember számára van hely. Már­pedig ebben az órában újságíró is több van száznál Rennes városában. Ezek a szegény emberek a legkíno­sabb unalom napjait élik. Az órák és napok bús uniformitásban tűnnek tova, sehol és soha semmiféle változatosság és a rennes-i lakosság mintegy megesküdött arra, hogy a Dreyfus­­ügynek végső fejleményeit a legnagyobb nyu­galommal és a legelőkelőbb flegmával fogja kísérni. Eddig még némi szórakozást nyújthatott az érkező vendégek megszemlélése a pályaudvaron. Érdekes volt látni, a­mint Páris katonai kormány­zója, számtalan tiszt kíséretében és csillogó egyenruhában végigsiet a rennes-i pályaudvaron és a mint utána megérkeznek Boisdeffre és Gonse tábornokok, a Dreyfus-ügy e nagy sze­replői, a­kik — valljuk be — sok rosszat kö­vettek el és a­kik most a haditörvényszék előtt végre be fogják fejezni az ő bús szerepüket. És érdekes volt még-megpillantani a bánatos Dreyfus Luciet, a­mint csendesen kijön Godard asszony házából, szerényen viszonozza a köszöntéseket és eltűnik a katonai fogház kapuja mögött. Igen, mindez érdekes volt — ezelőtt három héttel, de most már olyan megszokott és közönséges dolog és kimondhatatlanul unalmas. Annak a témának variálásába, hogy Dreyfus kapi­­pitány az ő czellájában ül, majd pedig a hitvesét öleli magához és gyermekei felől kérdezősködik, immár mindenki beleunt. A tábornokok meg­érkezésére, a Quesnay de Baurepaire szamársá­gaira, Demange és Labori urak szaladgálására senki sem kiváncsi többé. Az érdeklődés megapadt, és a Dreyfus-ügy a közérdeklődésnek korántsem tárgya többé. Érdekes és jellemző, hogy így, hirtelen, megunták ezt a nagy drámát, a­melyért pedig még csak három héttel ezelőtt szinte gyil­kolták egymást az emberek. Mindenki érzi és tudja ugyanis, hogy e sötét dolognak legszebb és legmeghatóbb jelenetei lejátszódtak akkor, a­mikor a semmitőszék kimondván a maga hatá­rozatát, Dreyfus kapitány egy tragikus éjjelen Francziaországba érkezett vissza. Ez volt a leg­nagyszerűbb és a legkényesebb momentum. Ez után már csak a felmentés következhetik és egy felmentés (mindig a közönség szempontjából) korántsem lehet oly érdekes, mint egy el­ítélés. A miért pedig számosan abban re­ménykednek, hogy a rennes-i haditörvényszék újra el fogja ítélni Dreyfus kapitányt: a tár­gyalás napján ki fog törni újra az érdeklődés. Igaz ugyan, hogy a revízió ellenségei és Dreyfus ártatlanságának vitatói mindent el­követnek, hogy a dráma e végső jeleneteit ér­­­dekessé és meghatóvá tegyék. A Beaurepaire szilaj igyekezete ismeretes. Ez az ember éjjel­nappal dolgozik és működik és életczéljául tűzte ki, hogy Dreyfus kapitány bűnösségét »a napnál világosabban« bebizonyítsa. Csakhogy buzgó nyomozása közben lépten-nyomon blamálja magát és valóban nem közönséges hülyeségről tesz tanúbizonyságot. A Dreyfus-ügynek ő hasz­nál a legtöbbet éppen akkor, a­mikor ártani akarna neki. De kívüle vannak mások is, a­kikről némi tisztelettel kell szólani, mert ezek mesterek a gyermekmesék gyártásában, az ijesztő gyermek­­mesék gyártásában, a melyekben a tradiczionális farkas szerepét rendesen egy porosz ember átszsza. Ez a porosz ember a jelen esetben Henrik herczeg, a német császár fivére. Természetes, hogy Dreyfus kapitánynak testi-lelki jó barátja s valahányszor — bár titokban — Párisba jött, mindig a kapitánynyal mulatott és vele járta be Párisban a gyönyörűségek virágos kertjeit. Továbbá Dreyfus kapitánynak egy egész csomó levelet irt. . . Ezek a levelek állítólag megvan­nak a legtitkosabb dossier okmányai között és be fognak mulattatni a rennes-i haditörvény­széknek ! A német császárnak sokat hangoztatott leve­lei után, ime Henrik porosz herczeg levelei. Az előbbiekről rég kisült, hogy sohasem léteztek. Nagyon valószínű, hogy Henrik herczeg leveleit — a­melyekről ma a Figaro is megemlékezik — ugyanezen sors fogja érni.

Next