Magyar Ujság, 1899. július (8. évfolyam, 179-209. szám)
1899-07-25 / 203. szám
1899. julius 25. MAGYAR ÚJSÁG. és autonom kormánynyal (azonban a magyar kormány egy tagjának közvetítése mellett.) De hiszen világosan benne van mindez az 1868. évi XXX. t.-czikk több pontjában, pl. a 64. §-ban, mely azt mondja ki, hogy a magyar korona országai által vezetendő pénzeken a királyi czímbe a »Horvát-Szlavon-Dalmátországok királya« czím is felvétetik. A külön horvát királyság fikcziójából következtetésképp levonják azt is, hogy valamint Magyarország a magyar király részére a bécsi udvartartástól külön udvartartást berendezni van jogosítva, úgy Horvát-Szlavónországoknak is jogában állana külön horvát udvartartást létesíteni Zágrábban. Pedig a két viszony teljesen különböző. Vitatják, hogy Horvátország külön állam. Épp oly botlás és túlhajtás, mint volna az, ha magyar részről Horvátország egy magyar törvényhatósággal, annak jogkörével ekviparáltatnék! Horvát-Szlavonországok nem bírnak a szuverenitás attribútumaival. Az úgynevezett közösügyekre nézve, azaz azokra, melyek az egész állam területén egységesen intéztetnek, Horvát- Szlavonországok egyáltalában nem bírnak a főhatalom jogosítványaival. Azon ügyek tekintetében pedig, melyek a horvát törvényhozási és kormányzati autonómia körébe utaltattak, Horvát-Szlavonországok bírnak ugyan főhatalmi jogosítványokkal, de ezek sem korlátlanok, mert a magyar király, mint a magyar állami főhatalom, a horvát-szlavón autonómia körébe decentralizált részének egyik tényezőjébe körbe tartozó jogait nemcsak a horvát-szlavon autonóm kormány fejének, hanem ezenfelül még a magyar kormány egy tagjának is, a horvát-szlavón-dalmát miniszternek elenjegyzése mellett gyakorolja. Tehát a magyar állami főhatalom nyilvános jelei még a horvát-szlavén országos autonómia körébe is belejátszanak. Egyébiránt a külön horvát államiság hirdetésének vakmerő volta leginkább kitűnik az állampolgárságról szóló törvényből, mely világosan és határozottan kimondja, hogy a magyar korona országaiban az állampolgárság egy és ugyanaz. Tehát a horvátok is a magyar állam honosai, mert nincs horvát állam s Horvátországban csak külön illetőségről lehet szó. A horvát-magyar kiegyezési törvény minden egyes szakaszából kitűnik az éles disztinkczió hogy van egységes magyar állam s hogy ennek a magyar államnak van egy, bizonyos széles körű törvényhozási és kormányzási autonómiát élvező része, Horvát-Szlavonországok. De persze azok, akik nem akarnak sem látni, sem hallani, akik mindenáron áskálódni akarnak a magyar államiság ellen, mindezekre nem reagálnak, hanem beleszövik magukat a szofizmák hálójába s onnét semmiképpen ki nem mozdulnak. Pedig hát a szofizmák ideje rég lejárt. Maga a józanabb horvát elem félredobja azokat. S szerencsére a magyar államnak van ereje és tekintélye fékentartani azokat, akik szuverenitása ellen vakmerőn agitálnak. K. L. azzal a fenyegetéssel, hogy megölik, ha elárulja a titkot, mire elmenekült. Még inkább elszomorodva, mint a megelőző látogatások után, mielőtt hazatért volna, járkálni akart a borbély egy kissé, remélve, hogy egy séta az üde esteli jégen lecsillapítja a lázát. Félórai czéltalan bolyongás után a néptelen utczákon, melyek éjjel magas, hallgatag házak által szegélyezve, még szűkebbeknek látszottak, csaknem egészen lecsendesülve tért haza, mikor a boltba érve, hol a városnegyed összes fejei hagytak egy kis hajat, rémült ordítást hallatott. Egy karosszéken, hátat fordítva neki, várta őt a végzetes nő, mozdulatlanul és egyenesen. Kiáltására hátrafordította a fejét. Ekkor felismerte a nejét, akit minden este meg szokott fésülni. De elragadtatva, dühében reszketve, nem tudván többé magán uralkodni, rávetette magát. — Ah nyomorult, te tréfát űzöl velem, kezet fogsz azzal a másikkal, hogy őrültté tégy! Valóságos csata fejlődött ki, melynek csak egy késői vendég belépése szakított véget. De az asszony nem adta meg magát. Egész felháborodva urának és férjének brutalitásán, futott egyenesen a rendőrségre panaszt tenni. Kis idő múlva megidézve, hogy magaviseletét megmagyarázza, Gusztáv úr elbeszélte a furcsa történetet s kérve kérte a rendőrkapitányt, hogy jöjjön segítségére. Ez,bár sok különös dolgot látott már életében, egy fogalmazó kíséretében kíváncsiságból a spanyolhoz ment. Elég hosszú várakozás után a lakosztály bejárata előtt, arra a fenyegetésre, hogy betörik az ajtót, az ismeretlen bebocsátotta őket. — Én a rendőrkapitány vagyok. — Ah! már! — sóhajtott fel az ismeretlen, nagyon szomorúan. És tudván a látogatás okát, minden további ellenállás nélkül bevezette a rendőröket a meredt szemű nő szobájába. És ott kényes szemekkel megmagyarázta a rendőrkapitánynak, hogy korán nősült, Brazíliából jött és itt kedves nejét pár hónap múlva megtámadta a zordonabb éghajlat úgy, hogy minden ápolás daczára befejezte romboló művét a betegség: egy ködös szürke téli napon a kedves lény elhunyt, kérve őt, ne hagyja ebben a hideg franczia földben s vigye vissza gyermekkora napos hazájába. Ekkor őrült fájdalmában, egyrészről, hogy neje végakaratának engedelmeskedjék, másrészről, hogy el ne veszítse őt végképpen, bebalzsamozta kedves halottját, mégpedig olyan titkos szerrel, mely lehetővé tette, hogy a test megtartsa az életben leitt egész ruganyosságát. És zokogások közt, melyek torkát elfojtották arra a gondolatra, hogy megfosztják őt hőn szeretett élete párjától folytatta: — És az a legszomoruabb és legfájdalmasabb az előttünk kedves lény elhunytéban, hogy anyagi mivolta eltűnik, hogy üresen látjuk a széket, a melyben ülni szeretett s a ruhát, a melyet viselt, összeesve lógni alá a fogasról. Nos, én csökkentettem fájdalmamat, a midőn bebalzsamoztam hőn szeretett nőmet és ha mindjárt érzéktelen volt is, ha nem beszélt és nem mozdult, legalább is itt volt, betöltve személyével a kis lakást, melyben olyan hőn szerettük egymást. Mellette éltem, beszéltem neki s előmozdítottam az élet benyomását azzal is, hogy minden este megfésültettem, mint ahogy szokása volt, mikor még a lelke nem szállt el, s voltak pillanatok, uram, a mikor feledtem, hogy szegény nem meghalt, miután még mindig ott volt. És Gusztáv a szegény férj magyarázatait hallván, őszintén megbánta ostoba gyávaságát. És mégis, bár ez a történet nagyon régi, még ma is félelem fogja el, ha este fésülni hívják. (v. s.) . A tárgyalás előtt. — Saját levelezőnktől. — Páris, julius 19. A jövő hónap elején összeül Rennes városában a haditörvényszék és ítélni fog Dreyfus kapitány fölött. Mind e napig Rennes városa igen tisztességesen viselte magát és a fogoly kapitány ottlétéből jelentékeny anyagi hasznot merített. A város tele van idegenekkel és mindenfelől annyian jönnek Rennes-be, mintha ez a bus hely valami gyönyörűséges fürdőhely volna. A pályaudvaron roppant élénkség uralkodik s a jó rennes-i lakosság kompakt tömegben várja és kisvárosi kíváncsisággal fogadja mindazokat a kik az unalom és forróság e kétségbeejtő városába jönnek, az Isten tudja, miért. Mert a legvérmesebb reménynyel sem tehető fel, hogy ezeket a kósza urakat és Dreyfus kapitányért lelkesülő hölgyeket, akik, csodálatosképpen és majdnem teljes számmal az úgynevezett éltesebb nők bús fajához tartoznak, beeresztik a tárgyalási terembe, ahol alig száz ember számára van hely. Márpedig ebben az órában újságíró is több van száznál Rennes városában. Ezek a szegény emberek a legkínosabb unalom napjait élik. Az órák és napok bús uniformitásban tűnnek tova, sehol és soha semmiféle változatosság és a rennes-i lakosság mintegy megesküdött arra, hogy a Dreyfusügynek végső fejleményeit a legnagyobb nyugalommal és a legelőkelőbb flegmával fogja kísérni. Eddig még némi szórakozást nyújthatott az érkező vendégek megszemlélése a pályaudvaron. Érdekes volt látni, amint Páris katonai kormányzója, számtalan tiszt kíséretében és csillogó egyenruhában végigsiet a rennes-i pályaudvaron és a mint utána megérkeznek Boisdeffre és Gonse tábornokok, a Dreyfus-ügy e nagy szereplői, akik — valljuk be — sok rosszat követtek el és akik most a haditörvényszék előtt végre be fogják fejezni az ő bús szerepüket. És érdekes volt még-megpillantani a bánatos Dreyfus Luciet, amint csendesen kijön Godard asszony házából, szerényen viszonozza a köszöntéseket és eltűnik a katonai fogház kapuja mögött. Igen, mindez érdekes volt — ezelőtt három héttel, de most már olyan megszokott és közönséges dolog és kimondhatatlanul unalmas. Annak a témának variálásába, hogy Dreyfus kapipitány az ő czellájában ül, majd pedig a hitvesét öleli magához és gyermekei felől kérdezősködik, immár mindenki beleunt. A tábornokok megérkezésére, a Quesnay de Baurepaire szamárságaira, Demange és Labori urak szaladgálására senki sem kiváncsi többé. Az érdeklődés megapadt, és a Dreyfus-ügy a közérdeklődésnek korántsem tárgya többé. Érdekes és jellemző, hogy így, hirtelen, megunták ezt a nagy drámát, amelyért pedig még csak három héttel ezelőtt szinte gyilkolták egymást az emberek. Mindenki érzi és tudja ugyanis, hogy e sötét dolognak legszebb és legmeghatóbb jelenetei lejátszódtak akkor, amikor a semmitőszék kimondván a maga határozatát, Dreyfus kapitány egy tragikus éjjelen Francziaországba érkezett vissza. Ez volt a legnagyszerűbb és a legkényesebb momentum. Ez után már csak a felmentés következhetik és egy felmentés (mindig a közönség szempontjából) korántsem lehet oly érdekes, mint egy elítélés. A miért pedig számosan abban reménykednek, hogy a rennes-i haditörvényszék újra el fogja ítélni Dreyfus kapitányt: a tárgyalás napján ki fog törni újra az érdeklődés. Igaz ugyan, hogy a revízió ellenségei és Dreyfus ártatlanságának vitatói mindent elkövetnek, hogy a dráma e végső jeleneteit érdekessé és meghatóvá tegyék. A Beaurepaire szilaj igyekezete ismeretes. Ez az ember éjjelnappal dolgozik és működik és életczéljául tűzte ki, hogy Dreyfus kapitány bűnösségét »a napnál világosabban« bebizonyítsa. Csakhogy buzgó nyomozása közben lépten-nyomon blamálja magát és valóban nem közönséges hülyeségről tesz tanúbizonyságot. A Dreyfus-ügynek ő használ a legtöbbet éppen akkor, amikor ártani akarna neki. De kívüle vannak mások is, akikről némi tisztelettel kell szólani, mert ezek mesterek a gyermekmesék gyártásában, az ijesztő gyermekmesék gyártásában, a melyekben a tradiczionális farkas szerepét rendesen egy porosz ember átszsza. Ez a porosz ember a jelen esetben Henrik herczeg, a német császár fivére. Természetes, hogy Dreyfus kapitánynak testi-lelki jó barátja s valahányszor — bár titokban — Párisba jött, mindig a kapitánynyal mulatott és vele járta be Párisban a gyönyörűségek virágos kertjeit. Továbbá Dreyfus kapitánynak egy egész csomó levelet irt. . . Ezek a levelek állítólag megvannak a legtitkosabb dossier okmányai között és be fognak mulattatni a rennes-i haditörvényszéknek ! A német császárnak sokat hangoztatott levelei után, ime Henrik porosz herczeg levelei. Az előbbiekről rég kisült, hogy sohasem léteztek. Nagyon valószínű, hogy Henrik herczeg leveleit — amelyekről ma a Figaro is megemlékezik — ugyanezen sors fogja érni.