Magyarország, 1862. szeptember (2. évfolyam, 201-224. szám)

1862-09-21 / 217. szám

1862.— II. évfolyam. _ 217. BZ. f 8 © ptCI 11u6P <£ 0ZERKESZTŐ&ÉGITrODA ~ " T. MUNKATÁRSAINK I HIRDETMENYEKDIJaT* "MEGJELEN Uitér 2 sz 2. emelet. I kéretnek, hogy a lap szellemi részét illető minden közleményt a szerkesztő­ j 6 hasábos petitsor 1-szeri hirdetésnél 9, 3-szorinál 7 ujkr, | ünnep-és vasárnapot követő napok kivé­ i T -cr . T , r ! séghez intézzenek. — A­ lap kiadása körüli panaszok, a magán hirdetmények Bélyegdíj külön 30 ujkr. A nyílttéri jén 4 hasábos petítsor 25 ujkr. telével minden nap. fz 1AU u - ü­v a kiadó-hivatalhoz intézendök. Egyes példányok Kilian György, Osterlamm K., Lampel II., stiggenber- ELŐFIZETÉSI AR­ Ujtér 4. sz. földszint.­­ Bérmentetlen leveleket csak ismerős kézből fogadunk el, , ger IV. és Kugler A. és társ könyvkereskedőknél 10 új krajczáron kaphatók. Egész évre 18 ft. Félévre 9 ft. Negyedévre 5 ft .MAGYARORSZÁG' politikai napilap October 1-jétől kezdve nagyobb alakban és bővebb tartalommal fog megjelenni, de az ára mind azáltal a régi marad, u. m. egész évre . . 18 ft félévre . . . . 9­0 negyedévre . . . 5 „ egy hóra 80 kr. Velencze, sept. 11. (il.) A bécsi lapoknak miként Pesten, úgy itt is vannak tudósítóik. Ezek leveleiből olvas­hattuk a demonstratiók sokféle terveit, melyek különösen a Sz. Márk-tért teszik néha-néha veszélyessé. Különösen, ha jól emlékezem, a „Presse”-ben olvastam, miszerint az italia­­nissimi legújabban azon ártatlan módját vevék fel a nemzetiségi ügy melletti demon­­stratiónak, hogy midőn a katonai zene esti fél nyolcz órakor megzendül, akkor minden telivér olasz ülő vagy sétáló helyét odahagyja, s mintha fergeteg kergetné őket, hagyják oda a zenekar harsonáitól viszhangzó tért. Már két ilyen úgynevezett térzenén voltam jelen; itt láttam Velencze minden rendít rangú és osztályú közönségét; láttam őket ülni, járni, és hallgatni; hallottam áruikat ajánlani, kí­nálni , és — tovább állni; — de azt, hogy tö­megek hagyták volna oda a tért, vagy csak hogy fogyott volna is a zenehallgató közönség, egy­szer sem tapasztaltam. Ez a nép sokkal éret­tebb, és korosabb, semhogy ily gyermekes demonstratiókban kereshetne szórakozást, vagy mulatságot. A józanabbjainak ítélete az ese­mények fejlődéséről sokkal tisztább, és megál­­lapodottabb, sem­hogy a negatiók ezen fajá­ban akár bajainak enyhét, akár szenvedélyei­nek elégtételét találhatná. Az olasz, és különö­sen a velenczei nagyon szeret társalogni, s ha e közé még jó zenét is vegyíthet, nem fosztja meg attól magát csak azért, mert például egy vagy másik szomszédja nincs tetszésére. Mint minden nagy városnak, úgy Velen­­czének is megvan ama nép tarkasága, mely azt a közönségesen fölül emeli. Itt is, mint egyebütt vannak, kiknek vagyonos helyzetük kényelmes sinecurát biztosit; mások, kiket az élet elágazó foglalkozásai, kereskedés, ipar, mesterség, s annyiféle napi üzlet a nap hosz­­szában termeik, boltjaik, műhelyeik, comp­­toirjaik, vagy sátraikban tart vissza; ezeknek —s igy csekély kivétellel—az egész mivelt osz­tálynak rendes találkozási helye a M­á­r­k t­é­r, s itt különösen a Flórian, Suttik, s Ancora d’ Oro kávéházak. Itt hallhatni eszmecseréket, véleményeket a pénzvilág forgalmáról, a ki­sebb és nagyobb kereskedésről, a nap esemé­nyeiről, politikáról, stb. Európa minden emporiumáról érkeznek távsürgönyök, melyeknek hatása az interpre­­tatiók­ és conjecturákra még kapósabb themát nyújt, mint például nálunk. Például : Egy sürgöny jelenti, hogy Garibaldi sebe nem oly jelentéktelen, mint kezdetben a turini kormány hivatalos lapja állítá, hanem hogy a tábornok életének meg­tartása a sebesült láb elvágatását is szüksé­­gelheti. Itt a velenczei olasz ama gyengédebb ér­zés húrját érzi fájdalmasan érintettnek, mely mivelt korunkban az ellenség iránt is ápolást követel. R­a­t­a­z­z­i, és még inkább C­i­a­r­d­i­n­i, midőn a seb orvosi kezelését elhanyagolák, az emberiség, és a felebaráti szeretet ellen vétet­tek, mely a vad hindunál is megrovás alá esik. Lehet, hogy a seb veszélyességének e két úri­ember egyike sem oka, és lehet, hogy gyógyítása iránt mindent elkövettek — de azon bizonyosság (itteni értelemben szólva), hogy Cialdini a megadás feltételét nem telje­­síté, s a­helyett, hogy angol hajóra szállította volna az ezen kikötés mellett kapitulált nép­hőst, inkább La Spezziába küldé őt : annyira maga ellen tudn­á az olasz közvéleményt, hogy ennek súlya alól csak és csupán Garibaldi fel­­világosító szavai szabadíthatnák fel. Még sujtóbb a megrovás, mely a minisz­terelnököt éri; most már nem csupán gyanít­ják, hanem hiszik, hogy a turini premier Pá­riából kéri és veszi utasításait. Ezt leginkább az erősíti, hogy az angol hajóra szállítás felté­tele a franczia császár parancsa folytán nem teljesíttetett. Lehet, hogy a valóságban ez is másként áll, de az itteni nép, mely egykori nagyságának lerombolóját, szép városa annyi mű- és kincsemlékeinek elidegenítőjét egy Na­póleonban látja, majdnem képtelen megbarát­kozni azon meggyőződéssel, hogy a francziák császárja komolyan és igazán akarja azon olasz egységet, melyet inaugurálni Garibaldi csak nem rég vállalkozott, s melyben a fran­czia császár turini prefet-je által meggátol­tatott. A hír, hogy a király a polgárháború bűn­tényébe keveredettek számára kegyelmet akar hirdetni, kezdetben jó hatással volt; később azonban, midőn Garibaldi sebeinek veszélyes­ségét jelentették, e hatás észrevehetőleg szál­lott. A per komoly következésétől senki se tart, s ha van valaki, kinek a felfedezésektől félnie kell, az nem más, mint a kormány, mely eddig csak népszerűségét játsza el, de — a vallomások megtörténtével, hitelét és reputa­­tióját vesztené. Azért nem tartanak a per ki­menetelétől, hanem minden jó olasz szívesen veendi az amnestiát ama botrány elkerülésé­ért, mely a processusból okvetlenül követ­keznék. Az itteni nézet szerint, a minisztérium ro­­szul választaná Pia herczegnő menyegzőjét is az amnestia kihirdetésére, mert a menyas­­­szonyi koszorúba nagyon roszul illenék a gyász­rózsa, mely Aspromonte tövénél szakit­­tatott le, s Varignanoban hervadt el. Garibaldinak külön, önmagáért kell meg­­kegyelmeztetnie, mert vállalkozásában az egész olasz nemzet akaratát képviselte, s csupán ön­fejűsége az, mely a koronának alkalmat nyújt legszebb jogai egyikének használatára. Azt sem hiszik, hogy Ratazzi a kamrákat összehívja; eddig is inkább a körülmények kényszerűsége hajtá melléje a többséget; — ezentúl e kényszerűség egészen más természe­tű, más irányú jön, melyen keveset változtat azon mondogatás is, mintha a miniszterelnök erélyes sürgönyt intézett volna a Tuilleriák kabinetjéhez , melyben Róma iránt határozott kivánatokat formulázott. Ilyen állítólagos fel­lépésről sokszor lehetett már hallani, azonban mindannyiszor — maradt a régi. Annál feltűnőbb a rokonszenv, mely az angolok iránt kezd nyilvánulni; a­mily gya­­nakodók a franczia, és oly bizakodók az an­gol politika iránt. Én egyiket is, másikat is hibának tartom. A franczia ha most vonakodik is, de egy­szer mégis adott valamit; az angol csak uszít, — de közvetlen segélyével ekkorig még egy nép sem jutott önállásához. Lincoln, az unió, és a rabszolgaság. Azon tisztelt hazánkfia, kitől a múlt hó folytán már volt alkalmunk az amerikai ü­­­gyekről egy levelet közölni, újabban is meg­keresett bennünket becses soraival. T. honfi­társunk, úgy látszik, nem vette lapunk azon számát, melyben első közleménye megjelent, vagy tán a miatt kerülte az el figyelmét, mert nevét nem látta alatta, (minek egyébiránt nem mi vagyunk okai) holott biztosítjuk, miszerint közléseit, mint eddig, úgy mindig, igen szíve­sen fogjuk látni. A hozzánk érkezett levél így szól: Ancona, sept. 15-kén 1862. A „Magyarország“ szerkesztőségéhez. Tisztelt szerkesztőség! Még egyszer ki­sértem helyreigazítani egy Amerikából vett tudósítást; ha ismét úgy nem járok, mint a múltkor hogy kevés szavam nem talál helyet becses lapjában. A „Magyarország“ 206-dik számában a „Legújabb posta"1 rovata alatt Új-Yorkból ezen távirati sürgöny olvasható: Lincoln ki­nyilvánító, „hogy az Uniót fen akarja tartani; s ha tudná, hogy a rabszolgaság részbeni vagy általános fentartása e tekintetben eszközül szol­gálna, kész volna azt továbbra fentartani.“ E sürgöny hibás, s én nem szívelhetem el, hogy amerikai Elnököm képe ferdén, vagy legalább egyoldalúlag mutattassék be a magyar közön­ségnek. Az idézett mondatból ugyanis sok em­ber hajlandó lehetne hinni, hogy Lincoln bi­zony olykor még hajlik a rabszolgaság felé. Holott én magam is úgy ismerem Lincoln El­nököt régibb és újabb viselete és tetteiből, hogy nem tartozik ugyan azon abolitionisták közé, kik, mint hajdan a czethai Jónást, szőröstől­­bőröstől egyszerre le akarják nyelni a rabszol­gaság szörnyetegét, hanem oly jó nemzeti konyhamester, miszerint az idomtalan falatot apróbb czikkekre szabdalva, úgy tudja ügyesen elkészíteni, hogy azok nemzeti háznépe által megizleltetvén, lassan egymás után emésztes­­senek el. A feljebb érintett mondat, úgy hiszem, egy levélből van kivéve, mely Elnök Lincolnnak válasza egy, az „Új­ Yorks Tribune“ újság tu­lajdonosa és főszerkesztőjétől, Greeley-től hoz­zá intézett nyilt levélre. A mondat tehát egy kiszakított plirázis, a többinek oktalan vagy szándékos kihagyása mellett, mely mód bizo­nyos, sürgöny küldöző emberek elkopott mes­tersége a közvélemény félrevezetésére. Ezen birtokomba kerülvén ezen Elnöki válasznak hiteles másolata, im előadom hiv fordításban, melyből ki fog tetszeni, hogy azon becsületes Elnök bizony inkább szeretné az Uniót rabszol­gaság nélkül, mint azzal föntartani. *) Az elnöki válasz így szól: Executiv lak. Washington, aug. 22-én, 1862. Tekintélyes Horác Greeley-nek! Kedves ur! Épen most olvastam az „Uj-Yorki „Tribüne“ által e folyó hó 19-kén hozzám intézett iratát. Ha vannak némi állítások, vagy tények előadá­sában, miket én hibásaknak ismernék, ezeknek én itt jelenleg nem mondok ellent. Ha van abban valami következtetés, mely, azt hiszem, hogy hibásan van vonva amazokból, én ez ellen sem vitatkozom jelen­leg s e helyütt. A­mennyiben pedig abban bizonyos nyugtalan és parancsoló hangulat vehető észre, azt én észrevétel nélkül hagyom egy régi barát iránti engedékenységből, kinek szivéről mindig azt hittem, hogy a maga helyén van. Azon politikára nézve, melyet ön szerint „látsza­tom követni“,­ nincsen szándékom akár­kit is kétely­ben hagyni. Én kívánom megmenteni az Uniót. Kívá­nom megmenteni a legrövidebb uton az alkotmány alatt. Minél előbb leend lehetséges a nemzeti fenső­­séget visszaállítni, annál inkább meg lesz az Unió. „Az Unió, a­mint volt.“ Ha vannak olyanok, kik csak úgy akarnák megmenteni az Uniót, ha egyszersmind megmenthe­tik a rabszolgaságot, — ezekkel én „nem tartok.“ És ha volnának olyanok, kik csak úgy akarják meg­menteni az Uniót, ha egyszersmind a rabszolgaságot is megtörhetik, — ezekkel sem tartok. Főc­élom e viadalban megmenteni az Uniót, —• és nem az: meg­menteni, vagy megsemmisítni a rabszolgaságot. H­a megmenthetném az Uniót egy rabszol­ga felszabadítása nélkül, megtenném; és ha megmenthetném azt valamennyi rabszolgák felszabadítása által, úgy is megtenném; és ha megmenthetném, némelye­ket felszabadítva, másokat abban hagyva, azt is meg­tenném. Mit én teszek a rabszolgaság tárgyában és a színes faj iránt, azt azon hiedelemben teszem, hogy mindaz az Unió megmentésére szolgál, és a­mitől tar­tózkodom, a­mitől idegenkedem, csak az, a­miről azt vélem, hogy nem használand az Unió megmentéséül. Kevesebbet fogok tenni, midőn azt látom, hogy a sok — sérelmére szolgál az ügynek, — és többet fogok tenni, midőn azt m­endem, hogy többet tevén, haszná­landók az Ügynek. Igyekezni fogok kijavítani téve­déseket , mikor tetteimet olyanoknak ismerendem el, és uj nézeteket fogok elfogadni azonnal, a mint azok valók­ s igazoknak fognak mutatkozni. Ezennel előadtam szándékomat, tekintve hiva­talos kötelességemet; s különben nincs szándékom­­ban módosítani azon gyakran kijelentett személyes óhajtásomat, — hogy minden ember s mindenütt le­gyen szabad. Öné A. Lincoln. Tanuljunk ezen levél után megszerezni egy oly szabad népies alkotmányt, melynek főnöke nem tartja tekintélyén alól egy újság szerkesztőjével ily bizodalmas és őszinte han­gon beszélni. Üdvözlet és testvériséggel. Lekötelezettje — — Mindenekelőtt azonban szükséges kimon­dott állításunkat bebizonyítani. Ha azon helyzetben volnánk, hogy egy pár hiteles okmány megjelenhetnék a magyar lapokban, nem kellene magunkat sokat fárasz­tani , azok kétségbevonhatlan bizonyítékot szol­gáltatnának állításunk mellett. Ez okból csak azon adatokra szorítkozhatunk, melyeknek nyilvánosság elé jutását nem akadályozzák po­litikai tekintetek. De lássuk ezen adatokat. A „Diritto““, mely tudomás szerint azon olasz cselekvő párt közlönye, mely Garibaldit Róma elleni vállalatában sugalmazta és támo­gatta, azon hírre, hogy Garibaldi megkegyel­­meztetnék, maga imigy nyilatkozik: „A­midőn a minisztérium megtudta — mondja a „Dirit­to“ — hogy Garibaldi nem akar részese lenni a távol tartományokra irányzott napóleoni terveknek, hanem egy csapást akar tenni, őszintén kimondva a napóleoni befolyás el­len , a minisztérium két út közt választhatott: vagy megragadhatta bátran a forradalom pro­­grammját, melyet Olaszország (?) alkotott vagy megállapodhatott, s minthogy ez a poli­tikában lehetlen, a reactió karjába vetheté ma­gát. Mit jelent a bűnbocsánat? A hallgatás szükségét, a feledés vágyát, a félelmet.“ Ezt mondja a „Diritto“. És most, mi is kérdezzük, mit jellentenek a „Diritto“-nak eme szavai? Azt jelentik — mint egy franczia lap igen jó forrásból merítő tudósítója mond­ja — hogy a cselekvő párt zavarba akarja hozni az olasz kormányt, beszélvén Napoleon császár igényelt terveiről a keleti kérdésben, s az olasz kormánynak ezekben való részessé­géről, mintha a közönség már feledte volna a szlávokhoz s más nemzetekhez intézett s Na­poleon császár által alá nem irt kiáltványokat és azon lelkesedéssel irt czikkeket, melyeket maga a „Diritto“ ezen tervek iránt hozott. A „Diritto“ nyilatkozatával nagyon össz­­h­angzik egy párisi magán­levél tudósítása. E szerint „Garibaldi vállalata előbb Monte­negrót és Szerbiát illette, mint ezt régebbi ki­áltványai is bizonyítják. Az olasz kormány­nak nem igen volt ez ellen kifogása. De a­mi­dőn megérkezett Sziczíliába, a cselekvő párt megnyerte őt, hogy azonnal Róma ellen nyo­muljon. A per mindezt szóba hozhatja, s a kormányt kompromittálhatja. Már ez okból is valószínű a btínbocsánat!“ Nem szükséges világosabban megmagya­­rázni az idézett közlemények értelmét, me­lyekből kétségbevonhatlan bizonysággal ki­tűnik, hogy Garibaldi vállalatának mi lett volna eredeti rendeltetése, s az mégis minő irányt vett az angol befolyás alatt álló olasz cselekvő párt mesterkedése folytán, minek Garibaldi áldozatául esett. Ha tehát azt állítjuk, — jól ismervén Angolországnak a keleti kérdésbeni fontos ér­dekeit — hogy Garibaldi Angolországnak tette a legnagyobb szolgálatot Róma elleni vállalatával, nem mondottunk képtelenséget, s igazolva vannak azon nézeteink is, melyeket közelebbről Montenegró cserbenhagyatásáról nyilvánítottunk. URHÁZY GYÖRGY, Pest, sept. 20. Az angol sajtó folyvást nagy részvéttel beszél Garibaldiról. Nem csoda: Róma elleni vállalata Angol­országnak tette a legnagyobb szolgálatot. Azok, kiket a politikában csak a szív su­gallatát vagy élénk képzelődések csábképeit szokták követni, képtelennek fogják mondani állításunkat. Nem tehetünk róla, bennünket más szövetnek kalauzolván azon sötét tömke­legben, melyben a politika szokott működni, másként látunk, következőleg más meggyőző­désre is vezettetünk. Azon t. előfizetők, kiknek előfizetésük e hó végével lejár, az ut­olsó évnegy­edi f­olyamra szándékolt megrendelésüket mentül elébb beküldeni szíveskedjenek, hogy a lapot felakadás nélkül megküldhessük. *) E levelet kivonatban közlök annak idején mi is, szívesen adjuk azonban most a hiteles másolat után az egészet is. Szerk. A lengyel nemesek gr. Zamoyskyhoz intézett levele, mely azon czélból volt írva, hogy a nagyherczeg­ek­be terjesztessék, igy hangzik: Gróf ur! Azon példátlan szerencsétlenségek, melyek Lengyelország történetén keresztül húzódnak, miután politikai létezését megszüntették, nem voltak képesek, a nemzet szellemét meggyöngíteni vagy tör­téneti hivatásának forró önérzetét elnyomni vagy csak lehűteni is. A nemzet szellemét a feláldozások és áldozatok hatalmassá tevék, ez érzelmek a re­mény és szenvedés által növekedtek, és a válságos pillanatokban elrablóit és századok által szentesített jogainak és alkotmányának visszaadatását követelte. Már a múlt évben a c­árhoz intézett felirat e jogok visszaadatását kérte; később a kerületi és vá­rosi tanácsnokok megválasztására összehívott vá­lasztók, a húszezer aláírással ellátott, az akkori helytartó elé terjesztendő feliratukban kijelenték, hogy csak a szabad választások utján alakult képviselet adha­t felvilágosítást az ország kí­vánalmairól; és hogy az újabban behozott rend­szabályok az ország szerencsétlenségét megszüntetni nem leendnek képesek. Az ostromállapot e felirat átnyújtását lehetetlenné tette és az ország ismét figyelembe nem vett szükségletei az előrelátott sze­rencsétlen következményeket eredményezték. Mi lengyelek ma ismét megjelentünk a társa­dalmi rend és az európai czivilisatió nevében a nagy­fa­erczeg által felszólittatva, hogy ne engedjük az or-

Next