Magyarország és a Nagyvilág, 1866 (2. évfolyam, 1-25. szám)
1866-06-24 / 25. szám
25. szám. Midőn az ítélet felolvastatott, felállt, megköszönte a kegyelmet, s egész gyermetegen azt mondta, hogy annyival inkább köszöni ez ítéletet, mert biz ő többre volt készen, s azt hitte, hogy legalább is fél esztendőt fog kapni. Szabadon bocsáttatása előtt értésére adatom, hogy szeretném, ha a börtönből kiszabadulva, azonnal meglátogatna. El is jött egészen boldogan és ragyogón a szabadság örömétől. Módot akartam neki adni, hogy azonnal kereshessen valamit, hogy így minden kisértéstől meglegyen óva, s bár erre épen nem volt szükség, újból festettem szobáimat. Ő kész buzgalommal vállalkozott, s hogy minő képzettséggel bir mesterségében, ime láthatják önök. Midőn munkájával készen volt, dolgozó szobámba hivattam őt, hol nagy meglepetés várt rá: a végzetes kakukóra, melyet számára megvásárol saru. Midőn megpillantotta egészen dühbe jött, arcza kipirult, szemei szikrákat szórtak, s kért hogy engedjem át fizetés fejébe az órát, hogy az áruló madár nyakát kitekerhesse ! De hát aztán ki fogja magát felkölteni János gazda! Nem édes barátom, e madarat nem szabad bántania, én magának adom ez órát, hanem csak azon föltétel alatt, hogy ágya fölé függessze, hogy igy legyen a ki kora reggel fölébressze. Vagy talán a feleségét akarja visszavenni Tóni barátjától ? — Soha, soha! kiáltá elhatározottan; inkább e madárral békülök ki, s őt tartom ezután feleségemül. E legalább jó szántából tudom meg nem szökik. És azóta a legmunkásabb és legbecsületesebb ezermesterek közé tartozik, sőt még ezeregyedik mesterségre is szert tett, amennyiben nyaranta eleven kakukkokat is fogdos, de csak saját mulatságára. Vagyis inkább, mint mondja, hálából irántam, amint hogy nem is múlik el nyár, hogy egy egy kakukkal be ne állítson gyermekeim közé. Ezek már jól ismerik őt, s midőn jön, már messziről kiáltják eléje: Itt jön a kakukkos ember, itt jön a kakukkos ember! Az orvos neje. (Regény.) írta Mist Braddon E, (Folytatás). — Természetesen, akkor nem valok tisztában magammal, hogy szeretem önt, Izabella j ó, szabad e önt Izabellának neveznem, Izabella oly szép név. E nevet újból és újból ismételve leírtam otthon egy napló lapjaira, igen gyakran, anélkül hogy tudtam volna, hogy írom. Kezdetben azt hivem, csodálom önt, mivel oly szép és annyira különbözik más nőktől, és amint eztán mindig új bájakat fedeztem föl, meg se akarom hinni, hogy ez szerelmemből származik. Csak ma, e pompás, boldog napon világosult föl értelmem abban, amint régen éreztem, és most tudom, hogy önt kezdettől fogva szerettem. Izabella, kedves bella, igen, az első pillanattól kezdve. Mindez egészen úgy volt, amint lennie kellett, Izabella szíve emelkedni kezde, mint egy kis madárka, mely első röptét kísérli. — Ez körülbelől olyan, mint egy regény kezdete, — gondolá, midőn a tiszta, szelíden csevegő folyam hullámzó vízi növényeire letekintett, és a női érzelem segélyével látta, hogy György szemeivel egészen elnyeli őt és imádja. Nem személyes tulajdonaiért szerette őt, hanem szerette, mivel mindezt megmondd neki. A szavak, miket első ízben hallott, újdonságuknál fogva kéjesek valának rá nézve, de nem nyertek semmi bajt az ajaktól, mely kiejté. Minden más, jó külsejű és ízléssel öltözött fiatalember ugyan oly hatást gyakorolt volna reá, mint Gilbert György, ennek azonban nem bírt öntudatával. Oly könnyű volt rá nézve, hogy a helyzet megnyerje tetszését — a természetes hidat a csevegő takcsát,a a ragyogó tavaszi fényt — még maga a pohár gyöngyöző burgundi gyönge befolyását, és mindenek előtt az izgató gondolatot, először életében hősnővé lenni, — oly iszonyúan könnyű volt mindezt elfogadni azért, mit mm érzett, a szerelemért Gilbert György irányában. Miközben az ifjú ember még szónokolt, miközben ő még hallgató, és pirulva, s szemérmesen emelte föl rá csodálatos barna szemeit, melyek most lesütött pilláinak árnyában épen feketéknek látszottak, jöttek Zsigmond és a gyermekek ujongva és vihogva, jelenteni, hogy a thea készen van. — Ó, Izabella, — kiáltá György, — jőnek, és talán igen sokáig fog tartani, míg egyedül látandom önt. Izebella kedves Izabella, mondja ön, hogy engem boldogítani akar, hogy nemmé akar lenni! Nem kérdező, ha vajon szereti e őt, nagyon szerelmes volt belé, szépsége és bájai által igen meg volt nyerve, és igen élénken érze saját méltatlanságát, semhogy a végzetet ily kérdéssel megkísérteni merte volna ALBRECHT FŐHERCZEG. Az olasz várnégyszög: A SAN FELICE ERŐD VERONÁBAN. MAGYARORSZÁG ÉS A NAGY VILÁG. 389